IV. fejezet Hogy győzött a pokolbeli kísértet felett
IV. fejezet
Hogy győzött a pokolbeli kísértet felett
Hogy győzött a pokolbeli kísértet felett
Nemsokára – egy este –, amint éppen vacsorált otthon Hatvani, benyit hozzá Magyariné asszonyom.
– No, mit akar kegyelmed? – förmed rá a professzor, ki jól ösmerte az emberi háládatlanságot és telhetetlenséget –, talán bizony a három aranyát jött visszakövetelni?
– Nem biz én, nagytiszteletű uram, de a segítségéhez fordulok, mert tán tetszik tudni, hogy a férjem, Magyari Mihály meghalt a múlt hónapban – panaszlá az asszony bánatos hangon.
– Azt akarja, föltámasszam az urát? – kérdé Hatvani.
– Dehogy akarom… isten ments – fakadt ki Magyarinéból az ijedelem –, hamarább szeretném megfordítva.
– Hogy érti azt, Magyariné asszonyom, megfordítva?
– Úgy, hogy hazatér az uram éjjelenkint, kérem alássan és rémítő csalarákat csinál otthon, láncait csörgeti, végigdörömböl a padláson. Borzalom azt végighallgatni.
Hatvani uram megkönyörült rajta és így szólt:
– Nagy szolgálatot tett nekem kegyelmed, legyen nyugodt, megszabadítom a kísértettől!
Még azon éjjel egyes-egyedül, kiballagott a temetőbe, s szépen meghúzódva várta egy szomorúfűz alatt a lelkek óráját. Íme, pont éjféli kakaskukorékoláskor fölhasad a Magyari uram sírja, s onnan kivonszolja őkegyelmét egy fekete kutya, megrázza, csontjai kihullottak, mint a kukorica a zsákból, a bőrébe maga a kutya búvik bele s tart szapora lépésben egyenesen a Csapó utca felé, ahol Magyariné lakik. Úgy ment a gyehennára való, mintha nyílból lőtték volna ki.
Hatvani ekkor előlépett, összeszedvén a kihullott csontokat, rájok ült, majd bűvös kört csinált maga körül a varázsbottal. Nem kellett sokáig várnia. Nagy csaholással, csörtetéssel alig egy óra múlva visszatér a fekete kutya és meghőköl, amint a csontokat keresve, meglátja Hatvanit rajta ülve.
– Ember, add ide a csontokat! – üvölti.
– Kutya, nálam nincs csont – feleli Hatvani.
– Azt add ide, amin ülsz – követeli a kutya.
– Én a székemet nem adhatom – kötölődzik a professzor.
Kivicsorította erre a fogait a kutya, egyet vonított, mire egy egész falka ördög és kísértet összeröffen Hatvaninak rohanva, de a bűvös körön átlépnie egyiknek sem lehetett.
– Látom, hogy emberemre akadtam – mondá most a kutya könyörgő hangon –, de látod, a csontokat vissza kell tennem, ahonnan vettem, könyörülj rajtam, add ide őket, nem bánom, kérj értök, amit lelked, szíved kíván.
Hatvani gondolkozott egy darabig, végre így szólott:
– Jól van, hozz ide gyorsan egy zsák aranypénzt, továbbá egy köböl mákot és egy köböl kölest, szórd össze, keverd meg s aztán válogasd szét, de úgy, hogy akár a mákban, akár a kölesben egyetlen idegen szem sem legyen.
Hozta a pénzt, a kölest, a mákot, gyorsan hozzáláttak az ördögök és kísértetek a szemezgetéshez, de bezzeg, akármilyen szapora volt is a munka, tovább tartott, mint kellett volna, mint ahogy az alvilági rendtartás engedi, ütötte a kollégium tornyán az egy órát éjfél után s ördögök, kísértetek legott elsüllyedtek a feneketlen mélységbe.
A csontokat most már külön eltemette Hatvani egy arra csinált bűvös körbe, azokkal nem incselkedik többé az ördög, most is ott pihennek, porladoznak háborítlanul a debreceni temetőben.
