III. fejezet Mi mindenfélét cselekedett Hatvani uram a »Mágyika« erejével?
III. fejezet
Mi mindenfélét cselekedett Hatvani uram a »Mágyika« erejével?
Mi mindenfélét cselekedett Hatvani uram a »Mágyika« erejével?
Szorgalmatosan oktatgatta tanítványait, maga pedig szerényen élt egyetlen szobácskájában ezután is, mindössze egy inast fogadott, aki tisztogatott rá.
Az inast Bugyi Andrásnak hítták, jó tagbaszakadt hajdúszoboszlói gyerek volt, aki kilenc húszas havibért kapott.
Hanem ezekkel a húszasokkal ugyancsak megjárta mindig.
Mikor fizetett velök, jók voltak, de az új tulajdonosnál legott ilyenné lett a köriratuk: »Andreas Bugyi Rex Hungariae« (Bugyi András Magyarország királya). Természetesen rajta csípték Bugyit mindannyiszor, a bíróság elé vitték, de hasztalan. Mert a bíró szeme előtt már megint egészen rendessé lett a húszas s csak Bugyi András föladóit nevették ki, hogy a szemök káprázik.
Bugyin kívül még egy takarítónője is volt a nagytiszteletű úrnak, özvegy Magyariné asszonyom, aki azelőtt a főbíróéknál szolgált, de most mellékesen kofamesterséget is űzött a debreceni piacon.
Bennfentes lévén a főbíróéknál még mindig, Hatvani uram rávette, hogy a Fruzinka aranyhajából hozná el neki a leghosszabb három szálat.
– Az a legkönnyebb – mondá Magyariné.
– Háládatos leszek kendnek érte. Holtig megemlegeti, úgy megszolgálom – ígérte a nagytiszteletű.
Magyariné asszonyom addig ólálkodott, settenkedett a főbíróéknál, hordogatván titkos híreket Butykairól, a diákról, míg egyszer kileste a legjobb alkalmat, mikor Fruzinka éppen a haját bontogatta.
– Hej, kisasszony lelkem, nem jó állása van annak a maga selyem hajának. Nem úgy fonják már manapság a varkocsot. Mikor Rhédeiéknél szolgáltam, akkor kinéztem én, hogy a frájj milyen formát ad a méltóságos kisasszony hajának. Adja ide, lelkem, azt a fésűt, majd megmutatom én, mi illik legjobban a szép patyolat orcájához.
Fruzinka mosolygott, és természetesen átengedte a fésűt. A ravasz Magyariné most már észrevétlenül húzhatta ki a leghosszabb három hajszálat és vitte azon nyomban a professzornak, aki bezzeg megörült, majdnem táncolt széles kedvében. No, ugyan bolondok ezek a tudós emberek!
– Köszönöm, Magyariné asszonyom, most csak kend menjen a dolgára a piacra, egy óra múlva én is arra megyek és meghálálom a fáradságát. Előbb egy kis dolgom van még.
Az a »kis dolga« pedig a nagynál is nagyobb volt; bezárkózott, elővette a »Mágyiká«-t, melyet mindég egy vaskondérban tartott elrejtve, a három hajszálat betette a hetvenhetedik lapra, különös bűvszavakat morogván. »Szeress, szeress, szeress!« kiáltá azután háromszor egymásután, az ördöngős könyvet becsapva.
Mert hiszen bírhatta volna ő Fruzinkát, a szellemek rögtön odahozhatták volna, ha parancsolja, de őneki a lány vonzalma kellett. Mert a szerelem úgy édes, ha magától jön.
Ez a varázslat hát arra való volt, hogy a leány szívét maga felé hajlítsa; és úgy is lett, Fruzinkában ettől a perctől fogva csodálatos vonzalom ébredett Hatvani iránt.
Mihelyt ezt elvégzé, a piac felé vette útját, hol ott Magyariné üldögélt a heti sokadalomnak közepette, petrezselymek, répák és tojásokkal rakott kosarak mellett.
Hatvani hozzálép, s a népség szemeláttára megvesz a garabolyából három tojást egy garason. Kissé odább menve a sátrától, feltöri az egyik tojást, hát egy arany van benne, feltöri a másokat, harmadikat s íme mindenekből egy valóságos körmöci sárga csikó hull ki.
Uccu, rohant erre minden élő lélek a sátor felé, s három négy forintjával keltek a Magyariné tojásai.
…Azóta sem volt olyan nagy ára a tojásnak Debrecenben!
Hanem arany sem volt a debreceni tojásokban azóta – már tudniillik azóta, ahogy Hatvani uram feltörte a harmadik tojást, mert a többiekben oszt nem volt semmi.
Híre ment ezeknek a dolgoknak apródonkint. Az emberek súgtak-búgtak egymás közt.
Némelyek nem hitték, mende-mondának tartották. Igazi vastagnyakú kálvinista nem hisz a csodáknak: akik hitték, legfeljebb a fejüket csóválták, találgatván, hátha valami nyitja van.
Magyariné, aki olyan jó vásárt csinált, hogy meggazdagodott utána, telekiabálta a várost; így-úgy, az ő tojásaiban arany volt. Ő nem hitte szemfényvesztésnek, mert az tisztán a tyúkjai érdeme. Csak már legalább azt tudná, melyik az aranyos a kilenc tyúkja közül? Addig-addig csacsogott-fecsegett, míg figyelmessé lőn a városi hatóság, elkoboztatta a tyúkokat, mint a boszorkányokkal cimborálókat és máglyára ítélte, nyársra húzatván testöket.
Ambrus Imre és Kocsay István városi tanácsnokok kiküldettek, hogy hivatalosan kóstolják meg a tyúkok húsát – de biz az csak olyan volt, mint a közönséges tyúkhús.
