AZ ÜRES BÖLCSŐ • 1882 (33. kötet)
AZ ÜRES BÖLCSŐ •
1882
(33. kötet)
1882
(33. kötet)
A Mari babát kivitte a dajka messze-messze. El egészen a parknak legvégibe. Az új kék főkötőt adták fehére, amit alul rózsaszín szalaggal szép »bébé«-csokorra kötöttek.
Mari baba még sohasem látott ilyen nagy darabot a világból. Örült is neki. A kis szemvesztő gödröcskék minduntalan megjelentek piros, kövér arcocskáján, s két bogárszeme úgy nevetett, mint két ragyogó gyöngy.
Szép nyári délután volt, minden aranyos verőfényben úszott, fák, nyiladozó virágok, a madarak fel s alá repkedtek, csicseregve, az egész természet zsongott az élettől. A kis Mari baba sohase látott ilyet. Persze, mert még nem volt alkalma hozzá, a múlt karácsonykor született.
Volt már ő kint többször is, de még soha ilyen szabadon. Néha-néha kivitték őt azelőtt is a kerekekre járó bölcsőben, de most valahára otthon hagyták a »kék szobában« a megunt kis odút, s ő ott ülhetett a dada karján egész kényesen, majdnem úgy, mint a mama, mikor a lóháton ül.
Igen, a kis bölcső ott állott üresen, mint egy gyöngyös kagyló, ahonnan az ékszer, amelynek számára csinálták, ki van véve.
A nap besütött a zsalu bordácskáin át, beeregetve szúrós nyelvecskéit, de bizony nem nyalogathatta meg a Mari babát, mert a Mari baba kiment sétálni és csak a bölcsőt hagyta ott, hadd higgye a napocska, hogy ő benne van. A szép fehér függönyök is le vannak rajta eresztve, mintha bent aludnék, az angyalok közé vive álom-gyors lovain. A »bobo«, ez a rossz szellem sem találhatja most meg, az is azt hiszi most, hogy a bölcsőben fekszik.
A szomszéd nappali szobában a mamácska ül egy karszéken, apácska pedig dühösen járkál fel s alá és sötét felhők tornyosulnak a homlokán.
– Ön engem sohasem szeretett.
– Lehet, mert nem szerelemért vett el, hanem pénzemért!
– Hallgasson. Ön meggyalázta nevemet. Ön tegnap jött haza a fürdőből, ahova egyedül ment, s én ma már arról értesülök, hogy ön a fivérével volt ott, így van ez feljegyezve a fürdőzők lajstromában.
– Szemtelen gyanúsítás. Ez lehet félreértés, tévedés, de egyéb semmi.
– Persze, tévedés – kiáltja a férj rikácsoló hangon –, tévedés annyiban, hogy az illető nem lehetett fivére, mert nincsenek fivérei.
– Kíméljen meg e hangtól! – szól közbe a nő, s az ő hangja is emeltebb és indulatosság rezeg rajta. – Különben is…
– Csak folytassa. Régi praxis ez! Vádolni, hogy védekezhessünk!
– Igen, vádolom önt azzal, hogy szeretői vannak.
– Hahaha! Csak rajta! No, és mi következik ebből?
– Az következik, uram, hogy én megyek, azonnal megyek.
– Isten hírével! – kiáltja a férj.
Az asszony a dühtől reszkető kezével megfogja a csöngettyűt s a csengetésre belépő szolgának azt parancsolja:
– Fogjon be azonnal!
Ekkor a férjhez fordul:
– Köztünk mindennek vége. Még ma beadom a válópört ön ellen. Isten önnel, uram, engedje meg, hogy ruháimat becsomagolhassam.
S ezzel a szomszéd kék szoba felé tart.
– Hohó! Asszonyom! – ordít fel a férj dühében magánkívül. – Ön magával akarja vinni a »mahagóni-fiók« tartalmát, bűnének bizonyítványait, a szerelmes leveleket, amiket kapott. Nekem ezekre szükségem van.
– Ne merészkedjék… tiltakozom!
A férj a szoba felé tart, az asszony eltaszítja s besuhan az ajtón, de oly hirtelen becsuknia mégsem lehet, hogy az be ne tolja az ajtót.
– Ön szemtelen, uram, – szisszen fel a nő, de egyszerre megpillantja, hogy a szoba közepén a bölcső áll, az a kis aranyos torony, a picike hajléka, s önkéntelenül lassú, suttogó hangba megy át a kiáltása: – Távozzék… távozzék…
– Nem megyek… – suttogja halkan a férj, kinek hangját szintén gúzsba köti a bölcső. – Akarom…
– Mit akar? – nyögi a nő s lábujjhegyen lépked előre a mahagóni-asztal felé.
– Meg akarom kegyedet akadályozni.
– Miben! – mond a nő emeltebb hangon.
– Lassabban, Anna! Látja, hogy nem lehet kiabálni. Hogy tud ilyen dühbe jönni?
– Hiszen ön dühös.
– Én? Ne bolondozzon, Anna. Hiszen látja, milyen csendes vagyok.
– Aladár, maga bolond. Mondom, nincs tökéletes esze.
– Nincs ám… – hebegé zavartan –, mert… szeretem, nagyon szeretem… De maga haragszik rám!
– Én? Nem, én nem haragszom.
– Akkor hát csókoljon meg…
Anna végigsimítja rózsás ujjait homlokán, aztán félig mosolyogva jegyzi meg:
– Hát azért jöttünk be?
– Persze azért… úgy gondolom legalább.
– De hiszen veszekedtünk, mikor bejöttünk…
– Igen, de mikor nem lehetett… Hogy is csak. Miért is, hogyan is hagytuk úgy egyszerre abba?
– Ki tudná azt? Vagy igen… alkalmasint a bölcső miatt.
– Ah, hiszen a kis fészek üres… a baba elment… üres… üres…
– Őrá vigyáztunk, hogy fel ne ébredjen. Oh, mi bohók?
– Pedig mégis felébredett, kedves Anna. És azt mondta nekünk, hogy éljünk békében egymással – őmiatta.
