I. A bolondos báró
I. A bolondos báró
Kupiczky Károly egyike volt a legügyesebb embereknek a vidéken, csakhogy sohase volt egy ügye se. Ami elég kellemetlen állapot, mert mesterségére nézve prókátor.
Hasztalan folyamodott fűhez-fához, készített elő mesterségesen zavaros helyzeteket, egyikből sem lett soha pör; sőt annyira szerencsétlen keze volt, hogyha valami csirkepörre mégis rátette, abból okvetlenül békés kiegyezés lett.
Képzelhetni, mennyire megörült egy napon, mikor az odavaló viceispán hívatja, tudtára adván, hogy beajánlotta teljhatalmú ügyvédnek egy főúrhoz, név szerint báró L… sti-hez.
– Lehetetlen az! – dadogta elálmélkodva.
– Pedig már fait accompli. A báró beleegyezett. Utazzék le azonnal.
Soha még álmodni sem mert volna az efféléről. Ez meghaladta a legkövérebb reményeit. A báró ugyan megrögzött különc. De végre is egy okos bárónál mindig különb fejőstehén egy bolondos báró.
Rózsás kedélyben utazott le az alispán kártyájával új klienséhez, aki elég udvariasan fogadta.
– No jó, hogy megjött. Isten hozta! Vegye át az ügyeket, mert tömérdek pörünk van, kedves barátom. Pörölnek minket, jól teszik. Mi azonban nem fizetünk és mi is jól tesszük. A jelszó a nem fizetés, kedves ügyvéd úr. Ön mától fogva családi ügyvédem. Jean majd elvezeti a szobájába és megmutatja a kancelláriát is. Ott abban a három hátikosárban vannak az akták. Nézegesse át egypár napig és csinálja meg, amit szükségesnek lát, a jövő héten majd felutazunk Pestre; egy kis kölcsönt szeretnék fölvenni, mert pénzre van szükségem. Megértette, kedves barátom uram?
– Igen is, méltóságos úr.
Kupiczky hozzálátott a tömérdek idézés, kereset átnézéséhez s már jól megéhezett, midőn végre bejött az inas, hogy ebédhez hívja. Lehetett vagy délutáni négy óra, úgyhogy már jó ideje morogta magában az egészséges gyomrú fiatalember: »ejnye, be átkozott későn ebédelnek ezek a nagyurak«.
Amint az ebédlőbe lépett, a báró már ott ült az asztalnál a nyakába kötött szalvétával, s mogorván intett a fiskálisnak, hogy üljön le a másik üres terítékhez. Csak kettesben ettek. A bárónak nem volt családja, csupán egyetlen testvére, akivel haragban éltek.
Némán ültek szemben egy darabig, míg végre Kupiczky törte meg a csendet:
– Ma hűvös időnk van – mondá fázékonyan.
– Meglehetősen – szólt a báró kezeit dörzsölve. – De annál jobban megmelegszünk ebéd után, ha nem lesz ellenére egy kis commotio.
– Igen szívesen.
– Tud ön a puskával bánni?
– Valóságos szenvedélyem.
– Annál jobb. Akkor hát lövünk egypár foglyot. De az ördögbe is, mért nem hozzák már azt az ételt?
Éppen e percben jelent meg az inas egy nagy fehér tállal és letette az asztalra.
– Tessék, domine spektabilis. Semmi ellenkezés. Nálam a vendég az első.
Kupiczky barátunkban megfagyott a lehellett, amint odanézett a behozott kommedenciára.
A tál teliden tele volt fagylalttal.
– Köszönöm alássan, nem eszem – dadogta és a foga összevacogott.
– Nem eszik? – csodálkozott a báró. – Hát nem szokott ön ebédelni?
– De igen. Csak éppen a fagylaltnak nem vagyok barátja ilyenkor.
– No, az különös. Ez hallatlan. Hja, nálam az ebéd a fagylaltozásból áll.
S ezzel nekilátott, bekanalazott derekasan és jóízűen, hogy csak úgy csorgott a verejték a homlokáról.
– No, domine spektabilis – mondá a szalvétát leakasztva a nyakáról –, vegyen le egy puskát a falról, mert most már indulhatunk.
Micsoda, hát csakugyan nem hoznak az asztalra egyebet?
Nem ott; az inas megint eljött, elszedte a tányérokat, elvitte a kanalakat, lehámozta az asztalról az abroszt olyan egykedvű kimért pofával, mintha ez lenne a legrendesebb állapot a világon. »No, ugyan szép helyre kerültem« – tűnődött magában az új fiskális.
Azazhogy még a tűnődésre sem jutott ideje, annyira sürgette a báró:
– Menjünk az ördögbe, menjünk! Ilyenkor a commotio a fő… Gyújtson rá, spektabilis! – s odanyomott markába egy erős havanna szivart.
Egész estéig csavarogtak, de kevés vadászszerencsével, az ügyvéd már majd holtan rogyott össze az éhségtől és fáradtságtól, midőn végre a báró egy foglyot lőtt.
Nagy hirtelenséggel és ügyességgel lekopasztotta a tollait.
– Ejnye, beh szép fehér húsa van.
Megveregette a picike combjait.
– Elég kövérke – dünnyögé megélegedetten.
Majd egy salamoni rántással kétfelé szakította a madár még félig meleg testét, s lekötelező udvariassággal nyújtotta oda az egyik felét:
– Tessék, ügyvéd úr. Ejnye beh jó!
Ti ő már akkor kannibali mohósággal beleharapott a maga részébe, s nagy csámcsogással szopogatva, rágta róla a nyers húst.
A fiskális háta megborzongott, de olyan éhes volt már, hogy ő is hozzálátott s ugyancsak megnyalta még az ujját is utána.
Ez az élet így tartott a kastélyban öt napig. A szegény ügyvéd föltette magában, hogy kiállja, ha belehal is. Hátha ez csak valami juksz. Hátha csak próbára akarja tenni a méltóságos úr, s aztán jutalmazza csak meg rendületlen hűségét és alkalmazkodását.
Valóban ötöd napra változóba indult a dolog, az uraság befogatott.
– Pestre megyünk, domine spektabilis. Készüljön fel. Vegye a felsőkabátját! Pénzt kell ott minden áron kerítenünk.
Pesten legalább kedvére lehetett ennie, mert külön lótott-futott az uraság is, az ügyvéd is, pénzintézettől pénzintézethez, tőzsértől uzsoráshoz. A végzet üldözte őket. Napokig szaladgáltak, könyörögtek, fenyegetőztek, ígértek, de pénzt sehol sem bírtak felhajszolni, se birtokra, se váltóra.
– Micsoda fiskális maga? – toporzékolt az uraság. – Ha pénzt nem bír nekem szerezni. Hát mért tartom én magát?
A fiskális türelmesen nyelte el a báró kitöréseit, s csendes megadással kezdte megint a sziszifuszi munkát, de napról napra eredmény nélkül.
Egy este elkeseredetten feküdt le szobájában a »Magyar király«-ban, mert ma is csalódott azokban a kölcsönadókban, akik tegnap még biztatták, mint ahogy csalódni fog azokban, akik holnapra biztatják.
Nyugtalan lelkét csak nagy nehezen nyomta el az álom, de nem sokáig alhatott, mert éjfél tájban megjött a báró (aki a szomszéd szobában volt szállva) s nagy csattogtatva nyitván be az ajtót, vidám heveskedéssel rázta fel az alvó prókátort.
– Keljen fel, spektábilis!
– Mi baj van? – riadt fel a jurium direktor.
– Megvan a pénz, amice – kiáltá örvendezve a báró.
De már erre csakugyan kiment a Kupiczky szemeiből az álom. Mert ebből a pénzből ő is megkapja az évi fizetése felét: kétezer forintot.
– Mennyi? – kérdé felugorva.
– Húszezer forint.
– Bravó, méltóságos uram! És mennyi a kamat?
– Semmi, amice, egészen semmi.
– Hogyhogy?
– Úgy kapjuk a pénzt.
– No, az derék. És kitől kapjuk? Szabad tudnom mégis a közelebbi föltételeket?
– Egyszerű a dolog, spektabilis. Jól kieszeltem én azt. Itt van most az a Batty, az állatszelídítő, és azt ígéri a plakátokon, hogy aki az oroszlányketrecbe be mer menni, húszezer forintot kap.
– No és?
– Hát bemegyünk, amice, holnap délelőtt… természetesen bemegyünk.
– A ketrecbe? A fenevadak közé? – kiáltott fel az ügyvéd.
– Nos, természetesen a ketrecbe – mondá a báró rendületlen nyugalommal. – El vagyok tökélve rá. Ön megy be elöl, én pedig utána megyek önnek, mert az oroszlány rendesen a hátuljövőket támadja meg… De most már nem háborgatom önt, lefekszem. Apropos, reggel majd bejövök önért, s aztán fölvesszük azt a kis pénzecskét…
Be is jött reggel a báró, de már akkor hűlt helye volt a becsületes jurium direktornak.
