II. Hogy oszlott fel a Pakas-banda?
II. Hogy oszlott fel a Pakas-banda?
Ebben a történetben már maga Beöthy a főszemély, mint az arab imposztorságok élénk kedvű, csínyeket kigondoló Hodzsája.
Incselkedő nyila, melyet a humor mézébe márt, ezúttal a szegény Pakasékat járta át, amely név alatt egy nagy alföldi város egyik cigánybandája virágzott. Nem az első banda volt, mert az a mai rangkóros világban »műtársulat« lett, sőt a második is már a »népzene társulat« címet vette fel, csak Pakasék maradtak örökké »malacbandá«-nak.
Régi firma voltak a Pakasék. Szegény emberek kedélyderítői. Nagyobb virtus az, mint a nagyságos uraknak húzni, mert nagyobb ott a bánat, vastagabb kérget kell a szívről levakarni a vonóval. Sok ideig élt együtt békés lábon a malacbanda. Olyan menyasszonynak is muzsikáltak már Pakasék, akinek a keresztelőjén is Pakasék »cselekedték«.
Éppen azon a ponton voltak már, hogy a huszonötéves jubileumot ülik meg, amikorra a patrónusuk, a városi »cassa perceptor« megígérte, hogy a nemes város költségén veres nadrágos uniformist szabat Pakasékra. Már csak egypár hónap hiányzott ehhez a nagy naphoz, amikor váratlanul hallatlan szerencse érte a harmadik bandát.
Képviselő urak érkeztek a városba az esteli vonattal és minthogy muzsikát akartak hallgatni és minthogy két házi mulatság volt a városban, ahol a két előkelő banda húzta, a »Bikához« címzett hotel »borgyereke« lélekszakadva futott az »Arany Rozmaring« csapszékbe s fülébe súgta az öreg Pakasnak, jöjjön azonnal az egész bandájával együtt a »Bikába«.
A »Bikába«! Az öreg Pakas arca olyan vörös lett a megdicsőüléstől, mint a láng. Ott a Bikában fognak játszani. Hát lehetséges ez? Nem álom, nem káprázat ez? Holnap az egész város arról fog beszélni csodálattal: »Tegnap ott húzták Pakasék a Bikában«. Azután hozzáteszik: »Nini, bizony mégis vitte valamire az öreg Pakas.«
Cihelődött is nyomban az egész banda: »Csülökre, more, utánam.« A brügőst megpirongatta: »Mért nem igazítod meg a nyakkendődet, te csóré, nagy helyre megyünk.« Azután odaszólt a klarinétoshoz: »Aztán te, bibasz, befelé tartsd a könyöködet!« (Ti. a könyökén rongyos volt a kabátja.)
Egyiken is, másikon is igazított valamit, s végigmérvén az »Arany Rozmaring« facér kocsisokból és vándorló legényekből álló közönségét, felibe szakítván a nótát, a hóna alá csapott hegedűvel kivonult a banda élén.
A Bikában csakugyan urak mulattak, nagy nevű, országtartó emberek, köztük Beöthy Aldzsi. Egy-kettőt meg is ismert az öreg Pakas és felkiáltott örömében: »Örülj, tányér, nem csörömpölsz.« (Hogy ti. hitvány piculák meg nem reszelik azt a drágalátos hófehér porcellán testét.)
A tányér. Persze a tányér. Az anyagiság ördöge bevette már magát a madárlelkű barna fickók közé is. Csak a fülemüle csinálja még ingyen. A bandában is már a tányér a főfaktor. Erről álmodnak, erről beszélnek, ezt őrzik. Olyan az nekik, mint ott az asztalnál a képviselő uraknak az alkotmány. Körülbástyázzák rendszabályokkal, óvintézkedésekkel a cigányfurfang hatalmas lakatjaival teszik hozzáférhetetlenné.
Úgy rémlik előttem, hogy évekkel azelőtt Murka Tóni, a gordonkás volt a tányérozó, s nem tudom, ráfogás-e vagy valóban a Pakasékkal történt, hogy egy eleven legyet kellett vinnie Murkának mutató és nagyujja közt, mikor tányérozni indult s azt elevenen visszahozni. Hathatós ötlet volt ez arra nézve, hogy a hatosokból el ne vehessen útközben egyet sem.
Azonban állítólag Gilagó a cimbalmos mégis rajta érte volna Murkát valami turpisságon, s azóta akként módosultak a szabályok, hogy sorba járjanak a tányérral. Mert hiába, nincs tökéletes törvény a világon. S ha már lopni lehet, lophasson valamennyi. Így mégis legközelebb járnak a tökélyhez. És aztán nem is olyan nagy baj az, hiszen annyi becsület úgyis mindenikben van, hogy csak egy csekély »körüljárkálási illetéket« csíp ki a telerakott tányérból. No bizony, jut is, marad is.
Ma is azonképpen történt. Meg kell adni, szépen húzták, kitettek magukért. Sírt-rítt a hegedű. A kevélység, hogy ilyen uraknak játszhatnak, kicsalta a húrokból a legédesebb hangokat. A nagyságos urak is pompásan mulattak, s ugyancsak megtelt forintosokkal a fehér tányér, valahányszor útra indult, sőt vagy háromszor-négyszer egy-egy ötös is mosolygott a garmada között.
Hanem ki is használták Pakasék az alkalmat, minden második nóta után ment a tányérral valaki; már egy kicsit talán sok is volt: no, de akkor kell a szerencsét megfogni, amikor közel van.
Éppen maga Pakas indult a tányérral, mely talán tizenkettedszer is megfordult már. Mindegy, azért az urak mégis rangosan csapkodták be a szép zöldhasú egyforintosokat. Csak mikor a Beöthy nagyságához ért a Pakas, az mondá félbosszúsan:
– Már megint itt vagytok? Hiszen az imént adtam egy százast.
A Pakas szíve nagyot dobbant erre a szóra. Elsápadva, izgatottan szaladott a bandához. Ott nagy morgás támadt, dühös szemforgatások és élénk gesztikulációk. Az urak is észrevehették, mert a nóta is abban maradt.
Pakas feldúlt arccal rohant vissza az uraságokhoz:
– Melyiknek tetsett adni azstat a sázsast?
– Tudja az ördög – felelte Beöthy Aldzsi. – De adtam valamelyiknek, az bizonyos.
A többi urak is erősítették a Beöthy állítását.
– Nem tetsene kérem semély serint megösmérni? – kérdi tompán Pakas. – Hej ide, ide! Gyepre more! – kiáltá izgatottan.
– Ide cigányok! Vigyen el benneteket a devla!
A cigányok előjöttek, mindenik mint vádlott és vádoló, a düh és kétségbeesés tükröződék minden arcon.
– Melyik volt, nagyságos uram, melyik volt?
Beöthy végignézegette valamennyit, s eltűnődött felettük:
– Ez volt, de talán mégsem ez volt… azazhogy… Ejh, ki emlékeznék már erre? Hagyjatok nekem békét!
A Pakas szeme lángot vetett, ökleit felemelte s ádáz haraggal fenyegette meg a bandát:
– Vetkezsés les ebből!
A mulatságnak vége szakadt: kiütött köztük a forradalom. Elhajigálták a hegedűket, irtóztató lármával követelve a vetkezést.
De hiába vetkőztek le valamennyien sorba, a százas elő nem került (amint hogy nem is kerülhetett elő, mert az a Beöthy zsebében van még ma is), mi természetesebb tehát, mint hogy a végén összeverekedtek, brugót, hegedűt, klarinétot egymás fején összetörtek s még aznap feloszlottak.
Így lett csúfondáros vége a Pakas-féle bandának éppen abban az évben, mikor már a huszonötéves jubileumot ülte volna meg.
Az egykori Pakas-banda tagjai aztán szétmentek a szélrózsa minden irányába s most is élnek, egyenkint különböző bandákban muzsikálván és mai napig tűnődnek rajta, ott, ahol vannak, hogy melyik imposztor lopta el akkor azt a százast, és hova dughatta az akasztófáravaló?
