II. CÍMMEL
II. CÍMMEL
Addig-addig forgatta a régi írásokat kisbolyvai és merényfalusi Bolyó János, míg egyszer fölfedezett sok ősei mellé még egy nagyanyát, de genere Gyurcsányi.
Ühm! Hogy kellene ennek az új nagymamának hasznát venni?
Hát nagyon egyszerű – vele éppen kifutja a kamarásság.
Nosza, rávették János urat, hogy folyamodjék a kamarásságért.
Megkapta a »gomblyuk betegséget« (olyan ragadós ez, mint a kolera), folyamodott, és megkapta a kamarásságot. Méltóságos úr lett.
Most három év után megint meglátogattam, de milyen más a kisbolyvai udvarház!
Selyembútorok a szobákban, a buzogány ott van még a falon, de Kossuth arcképe helyén a báró Nopcsáé, az asztalon egy »Neue Freie Presse«, a dohányzacskónak se híre, se hamva, ahelyett kifogástalan reggeli toalettben ül János úr a dívánon, és cigaretteket sodor…
– Te lakol ebben a szobában, János?
– Én – feleli kézdörzsölve. – Ugye csinos?
– Szép, de olyan különös. Te nagyon megváltoztál, János.
– Nem én, barátom… Már hogy változtam volna?
– Mióta szívsz cigeretteket?
– Gyomorhurutom volt…
– A régi jó kuruc bútorokat kihányattad.
– Elkoptak, barátom.
– De a szakálladat is borotváltatod közepütt.
– Hja, mert őszül.
– A hangod se olyan harsány már…
– Fogy a tüdő…
– Aztán te már német lapokat olvasol.
– Ezekből azt is megtudom, ami Pesten történik, azt is, ami Bécsben. Tudod Bécs mégis csak székváros… egészen más…
– Hát az a sok nyomtatvány mi ott az asztalodon?
János arca egyszerre elkomorodik, ráncos homlokára felhők gyűlnek:
– Oh, ezek parte-cédulák!… Mind erről a hónapról valók…
– Hogyan? Mind erről a hónapról?
– Mind – mondá sóhajtva.
Aztán fölkelt, és fölvett az asztalkáról egyet.
– Látod ez ma jött. Az udvartól jött. Mind megkapom az udvartól. A kamarásoknak megküldik. Mindennap jön egy. Oh, barátom, igazán rossz esztendő…
– Hát most ki halt meg? – kérdem, nevetésemet alig bírva elnyomni…
– Képzeld, a szegény Larisch-Moenich grófné! Milyen gyász megint…
Leült, mély szomorúság sötétíté el arcát, s mereven nézett a fekete szegélyes finom lapra.
– Nézd, nézd, mennyi gyermek… mennyi gyász… negyedfél sor gyerek…
– Az ám, garmonddal nyomatva.
– Mindig van valami baj, mindig… Igazán kezdek életunt lenni. Ennyi csapás, ennyi csapás…
– És melyik Larisch-Moenich grófné az?
– Nem ösmertem, barátom… Tudod, sohasem voltam eddig még az udvarnál… Szegény, szegény grófné… Ha egy évig él még, hát bizonyosan megismerkedtünk volna, mert fölmegyek a télen… Ott lakom pajtás, mert hiába, tudod, itt nem becsülik meg az embert, ezek a tudatlan vidéki nemesek…
*
Oh cím, oh királyi tollkanyarintás, be nagy, be csodálatos vagy, hogy ilyen változásokat tudsz csinálni!…
