V. AZ IGAZSÁG SZÉKÉN ÜL A HATALOM
V. AZ IGAZSÁG SZÉKÉN ÜL A HATALOM
Szép dolog a liberalizmus!
Igaz, hogy sokszor hirdetik olyanok, akiknek a szájába nem való, akik sértett bosszúból, számításból, feltűnési viszketegből, üzérkedésből hívei vagy olyanok, akik csak azért ragadják fel a zászlóját, mert már minden egyéb zászlót bemocskoltak, vagy olyanok, akik, mikor minden kötél szakad, beállnak népboldogítóknak – de azért a liberalizmus mégis szép.
Szűz liliomunk! Csatamezőkön nőtt fehér virágunk, be sok vér kell az öntözésedre, hogy nőhess és virágozhass, s be sokszor piszkosabb az a kéz, mely cipelni akar, mint az a láb, mely megtaposni kíván...
Ilyenforma kétkedés foghatta el egyszer Nyári Pált, amint Kossuthtal sétálgatott a Kelenföldön.
– Nem baj az! – felelte Kossuth, mialatt tovább ballagtak egy piciny patak mellett.
Nyári Pál megszomjazott séta közben.
– Igyál innen a patakból – tanácsolta Kossuth. Mire lehajolt, vizet merítve kalapjában, jóízűen megitta.
– Egészen fölfrissültem. Fölséges víz!
Azután tovább sétáltak a patak folyása ellenében fölfelé, míg végre egy helyen, ahol a patak kiszélesült, közel a forráshoz, szemetet, gazt és egy állati hullát pillantottak meg a vízben.
– Nézz oda! – kiáltá Kossuth.
– Undorító! – felelte Nyári Pál a fejét elfordítva.
– Meghiszem. De ugye jó volt a víz lent, alantabb?
– Ha ezt tudom, nem ittam volna belőle.
– Elég rosszul cselekedted volna, mint ahogy rosszul tennéd, ha a liberalizmust azért utálnád meg, mert esetleg tisztátlan helyekről is jön. A liberalizmus is üdít és erősít, mint a víz. Az mindegy, arra a szomjas ember rá sem gondolhat, hogy honnan jön, a fő az, hogy tikkadtságát enyhíthesse.
--------------
Ez az egész dolog körülbelöl benne volt a Dorogi programbeszédjeiben, melyek nagy hatást keltettek. A nép nemhogy fogyott volna zászlóinál, de folyton szaporodott. A fővárosi lapokban az elcsépelt »megválasztása több, mint bizonyos« nyugtalanítá a megyét. Borcsányi pártja egyre lazább lett, s még azok is, akik megmaradtak a Deák-párti jelöltnél, csak úgy ímmel-ámmal éltették:
Éljen Borcsányi Gedeon,
Bár az esze nem sokat nyom:
Bár az esze nem sokat nyom:
Természetes, hogy ez nagyon kellemetlen volt az uraknak. Nem voltak ugyan ijedős természetűek, de ez már mégis kihozta őket a sodrukból.
Borcsányi izgatottan szaladgált a főispán nyakára.
– Elő most azokkal a váltókkal!
A váltóaláírók ellenben szintén ott szaladgáltak, hogy ne bántsa a váltókat. A váltókat nem lehet realizálni, mert egyik párt se szegte meg, amire kötelezte magát. A baloldal ellökte magától Dorogit, tehát megmentette a váltóit.
Borcsányi bosszúságában a balpárti jelöltek kerületében kezdett alkalmatlankodni, mindenféle zavarokat csinálni, mire a balközépi jelöltek viszonzásul ráütöttek a Deák-párti kerületekre pártokat szervezni.
Ebben a zagyva hadviselésben és irtóztató felfordulásban, hol mindenki félt, hogy elveszti valamijét: legelőször is a főispán vesztette el a maga fejét (pedig jó nagy fej volt), s hogy soha meg sem találhassa többé, elszökött a sok baj elől a szép asszonyhoz Kátányba. Hadd igazgassák a vármegyét a saját kényök-kedvök szerint a mennyei hatalmak. Itt már emberi véges ész úgysem képes semmire.
Ágnes macskahízelgéssel fogadta a »menekültet«, tudta már ő azt jól, micsoda zavarokban van. Hiszen ő maga bogozta ezt az egész hálót! Vajon ki marad majd a háló legalján?
– Végem van! – lihegte őméltósága. – Szétesik az egész vármegye, mint a rosszul ráfolt kerék. A küllők mind veszedelmesen mozognak. Mit tegyek, Ágnes?
– Mondjon le!
A főispán végtelenül savanyú arcot vágott erre, majd fürkészőleg nézte a szép asszony arcát, miből tanácsol neki ilyen iszonyatos dolgot, szívből, színből?
– Lemondani, lemondani, könnyű nektek azt mondani – felelte aztán humorizálva. – Meghalni sose késő. Meghalni magam is tudok. Hanem azt mondja meg, doktorok legkedvesebbike, ha okos, miképp kell megélni? Ez a nehéz!
– Az se nehéz. Én azt tartom, el kellene fogatni Dorogit, s ezzel vége volna az összes zavaroknak. Borcsányi békén maradna, tehát a többi jelöltek is veszteg ülnének. A váltókhoz hozzá nem kellene nyúlni, egyszóval senkinek a feje se fájna.
– Kivévén a Dorogiét…
– No igen, de egy ember végre is csak egy ember.
– Igaz. El kellene fogatni. De miért?
– Gondolkozzunk. Bizony van őneki is valami »fog piszkálója«.
– Aha. Persze. Ej, ej, maga a francia forradalmat is ösmeri? No, gondolkozzunk. De engedje meg, hogy fejemet ne a tenyerembe, hanem a maga hattyúfehér vállára hajtsam.
És így bizony kellemesebb lett volna a gondolkozás, ha ugyan érdemes lenne egy szép asszony vállán egyébre gondolni, mint a szép asszony piros ajkaira.
Hanem a szép asszony még gondolkozni is ráért, hogy hol lehetne azt a bizonyos fogpiszkálót megtalálni.
– Ha másutt nem, a beszédeiben. Egy kis izgatás, fölségsértés valami efféle…
– Pompás! Csakhogy, nézze, édeském… az a baj, hogy ezek a Dorogi beszédei nincsenek meg nyomtatásban.
– Oh, oh! Hiszen ez inkább szerencse. Hát nincsen a megyének valami szertára, honnan négy olyan fület szerezni lehetne?
– Milyen fület?
– Hát amelyik hallotta, ha arra kerülne a sor.
– Ami azt illeti, hm… nem éppen lehetetlen… valóban, ilyen fülek mindig vannak.
– És lássa, ha maga azt megteszi, maga lesz a legerélyesebb főispán hírében Magyarországon.
– Hm. Maga mégis okos asszony!
Lehajolt, megcsókolta kezét a jó tanácsért, s újra elvonultak lelki szemei előtt a hivatalos lap cicerós betűi, azok a csiklandozó édes betűk.
*
Dorogi kezdett közel lenni összes reményeinek a megvalósulásához. A nép igazi fanatizmussal ragaszkodott hozzá, a mandátum majdnem bizonyos volt. (De »több mint bizonyos« azért mégsem volt.) Borcsányinak alig volt húsz embere s még azok is mind átszökdöstek lassankint a szélsőbalra, mert aki nem tartozott a Dorogi-párthoz, azt mind a Csiszlik agyonveretésével gyanúsították, s az ilyen dologból a gyanú is kellemetlen.
Kezdte magát biztosan érezni, s az a messzeségben csillámló fény, a hírnév kigyúlt körülte lobogó lánggal.
Boldog volt. Hogyne! Hiszen mindig arról álmodott, hogy nevét ott lássa lengő lobogókon, s hallja mennydörögni lelkesült tömeg ajkán. S ez most egyszerre betelt úgy, sőt még talán szebben, mint ahogy megálmodta.
Nincsen a dicsőségnél édesebb semmi, talán csak a szerelem.
Talán mondom, mert nem bizonyos. – Poéták ezer esztendeje disputálnak rajta, melyik a kéjesebb, de nem döntötték el mai napig.
Nekünk nem szükséges efölött töprengni, mert Doroginak egyszerre jutott ki mind a két édesség: a népszerűség és a szerelem.
Ágnes napról napra jobban hajlott hozzá, bizalmas suttogásban beszélték meg a napi eseményeket, egy-egy gyújtó célzás nem esett ritkaságszámba, akár onnan, akár innét. Sőt a kezét is megengedte néha, hogy Ferenc ott tarthassa a magáéban. Gyönyörrel teljes napok voltak ezek!
Némelykor kisétáltak együtt a hegyek közé. Ágnes befogatott a kocsijába, s kísérte a jelöltet, mikor az programbeszédet ment tartani a »laz«-ok * közé.
* A »laz« a hegylakók nyelvén annyit tesz, mint tanya.
Neki jól álltak ilyen juxok!
Egy napon pláne maga Ágnes indítványozta, hogy tegyünk egy sétát a lazokba.
A »laz«-ok emberei olyanok mint a vadak, a faluban lakókhoz hasonlítva. Egész életüket künn töltik ezek a nyers tótok a sziklás bérceken a nyomorult földet erőszakolva, hogy teremjen, pedig nem akar, s a kecskéiket legeltetve.
Ágnes havasi virágokat keresett. Dorogi pedig a kunyhókat járta be, hogy onnan is választókat szerezzen, mert ezek az emberek némelykor igen nagy vagyonra tesznek szert, noha a szomszéd falunál tovább nem voltak, s templomot iskolát sohasem láttak. Élő ember ezeket nem keresi fel, csak a választások idején, akkor is csak »ha nagy melegök van az uraknak«.
E hegyi nép sokkal erősebb és egészségesebb a többinél. Az egyik kunyhónál, amint egy délután együtt ment Ágnes Dorogival, őszhajú aggastyánt láttak sírni. Melle zihált, könnyei záporkint omlottak alá napbarnított arcán.
– Miért sír, öregapó? – kérdé Ágnes részvétteljesen.
Az aggastyán alig bírta fuldokló sírását megállítani, a melle úgy tett, mint egy fúvó, csak nagy nehezen bírt érthető választ adni a tudakozódásra.
– Miért sírok? Hogyne sírnék, kérem, mikor az apám megvert.
– Mit? Kendnek apja van? – kiáltá Dorogi. – És megverte? Az lehetetlen!
– Vezessen el bennünket hozzá – szólt közbe élénken Ágnes. – No, ezt már magam is látni szeretném.
Az öreg fölcihelődött a padkáról, kitörölte szeméből piszkos ingujjával a könnyeket, de azért még folyton szivárogtak, bár gyérebben, s ő maga egyre csuklott a zokogástól.
– Ott benn van az édesapám a házban. Én ugyan be nem megyek, mert félek.
– No, csak ne féljen kend semmit, ha mi itt vagyunk.
Elöl ment a kunyhóba, hol egészen sötét volt, csak mikor a szemök jobban megszokta, láthatták, hogy egy hajatlan öreg emberke a bocskorát varrja, a földön guggolva.
– Ki az, hej? – kiáltá, és fürgén ugrott fel a jöttek elé.
– Mi vagyunk, százesztendős öregapó, mi vagyunk. Egy úr és egy úrnő.
– No, mit akartok? – kérdé nyersen.
– Ez az öregember azt állítja, hogy kend az apja.
– Fájdalom! – sóhajtott fel, s újra visszaült a bocskorvarráshoz. – Az én fiam ő, de nem sok örömem van belőle.
– Igaz, hogy megverte kend?
– Mert megérdemelte.
– Ugyan mit követett el?
– Hát azt tette a gonosz kölyök, hogy nem akarja a nagyapját ringatni.
– A nagyapját? – szisszentek fel egyszerre az ámulattól.
– No igen, az én apámat. És miért nem akarja ringatni? Egy ostobaságért! Az öregemet erőnek erejével arra kényszerítgette, hogy a kedvéért »Vivát Dorogi«-t kiabáljon, s az nem teszi. Meg vannak bolondulva ezek az emberek a Dorogival! Igaz, hogy ilyen a fiatalság, és én magam sem bánnám, de mért követeli az öregtől, aki szegény a gégéjével már csak nyögni tud.
– Teremtő isten! Hány éves a nagyapja?
– A száztizennyolcadikba lépkedne biz őkelme, ha járni tudna.
– Hát hol van?
– Ott künn fekszik a szín alatt egy teknőben.
Kimentek a színbe, s csakugyan ott feküdt összeteperedve, mint a sündisznó, egy eleven hústömeg. Nem volt annak egy szál haja sem, hanem a ráncok úgy dőltek egymásra fején, halántékán és arcán, hogy úgy tetszett, mintha piszkos pamutból lenne kötve az egész fej. Csak a szemein, melyek szertelen aprók voltak, és a mozgásán lehetett kivenni, hogy ember és még él.
Megszólították, de nem felelt.
Az unoka (a 80 éves aggastyán) megmagyarázta nekik, hogy a nagyapó süket egy kicsit. Azért is nem bírja megtanulni a Dorogi nevet.
– Hát baloldali kend?
– Az vagyok, az is leszek holtig.
– Hm, pedig az még szép idő lehet – szólt Ágnes mosolyogva, és egy ezüst tallért vett ki az erszényéből. – Itt van, rossz fiú. Ringassa ezentúl, fiacskám, szívesebben a nagypapát!
Mindezt azzal a pajzánsággal tudta adni, mely olyan nagyon elbűvölte Dorogit.
Egymás mellett haladva a bokrokkal környezett gyalogúton, Ferencnek nem egyszer karonfogva kellett vezetnie Ágnest. Ahol hegyszakadék volt, vagy hegyi patag zuhogott, ott fölfogta a szép menyecskét, és az ölében vitte át, mint a pehelyt.
Felülről a kék ég mosolygott, köröskörül a verebek csicseregtek. Minden szerelmet lehelt.
– Ágnes, oh, Ágnes, mondja meg igazán, szeret-e?
Ágnes ráütött a legyezőjével a kezére.
– Nem való olyat kérdezni, amit az ember magától is kitalálhat.
– Enyém lesz-e – lihegte – a választás után?
– Két mandátumot akar vállalni, kedves Ferenc? Majd meglássuk. Az még messze van!
– Tizennégy nap múlva!
– Addig még sok víz elfoly az Erkében…
– És sok bor a választók torkán... Szóljon, Ágnes, enyém lesz-e, ha győzök?
– Olvassa ki a szememből.
Azokban a szemekben pedig ott tükröződött az odaadó gyöngédség és az elbájoló szemérem.
– Igaz, igaz, ne szóljon semmit. Ne mondja ki szavakkal, érthetően, mert nekem már ez is sok a boldogságból. Félek, összeroskadnék, ha több érne. Oh, Ágnes, azt mondják, hogy nincs tökéletes boldogság a nap alatt. Hazudnak. Az én szívem tele van azzal, és nincs parányi hely sem benne üresen...
E pillanatban egy fedeles hintó bukkant elő a hegyi kanyarulatnál.
Mikor közelebb ért, látták, hogy egy pandúr ül a kocsis mellett a bakon, s hátul is két pandúr áll.
A hintó egyszerre megállt s belsejéből Széll Gábor, a csendbiztos alakja gurult ki.
– Szervusz, Gábor! – sietett eléje Dorogi. – Hol jársz erre, ahol a madár sem jár?
– Hivatalos dolog – morogta a csendbiztos kedvetlenül, s hogy a zavarát eltitkolja, elkezdte szidni a rossz utakat. – Csak már süllyedne el ez a tájék!
– Csak nem jöttél te is virágokat szedni ide, úgy mint mi? – faggatta féltréfásan Dorogi.
– Ki tudja, milyen bokrétát kötök innen én is a vármegyének!
– Mi az? Hát már kezet sem nyújtasz nekem?
Az fanyar mosolyra vonta a szájszegleteit, s visszahúzta kezét a feléje nyújtott baráti jobb elől.
– Én hivatalos minőségben vagyok itt!
– Teringette, hát ok ez arra, hogy az embernek a kezét el ne fogadd?
Ezt enyelegve mondta Dorogi. Nem gyanított semmi különöset, hanem csak arra gondolt, hogy talán egy ügyűségből vonja vissza kezét a csendbiztos. Nem merte beletenni egy szélsőbaloldali rebellis tenyerébe. Mind ilyen rabszolgalelkűek ezek a hivatalnokok l
– Ok – felelte a csendbiztos –, mert olyan a megbízásom, hogy össze nem illik ez a mi két kezünk egymással összefűzve.
– Ejnye, mi az ördög! Mondd meg hát ezt a kitalálhatatlan rébuszt.
A csendbiztos egészen közel lépett hozzá.
– Jöjj egy kicsit félre – súgta a fülébe.
Dorogi vállat vont, és a szemével Ágnes felé intett, mintha mondaná: »Nem illő itt hagyni az asszonyt«.
– A kénytelenség nagyobb úr az asszonyoknál is.
– Olyan sürgős?
– Olyan.
– És nem mondhatod meg hat szem közt?
– A te érdekedben nem.
– Bocsássa meg – szólt Ágneshez fordulva Dorogi –, de azt mondja a barátom, hogy sürgős beszéde van velem. Azért itt hagyom egy pillanatra. Szedjen addig egy szép bokrétát. Nézze azokat a szép kökörcsineket odalent a tisztáson…
– Jobb lesz, ha végképp elbúcsúzol őnagyságától, mert az ügy igen hosszadalmas.
– Hogyan? – kiáltá Ágnes kedves ijedelemmel. – Hát ön el akarja vinni a lovagomat? Ej, ej, ön ilyen udvariatlan.
– A vármegye az udvariatlan, nagyságos asszonyom.
– Ugyan menjenek azzal a vármegyével – duzzogott a szép asszony –, valahányszor valami rosszat tesznek, azt mindig a vármegye cselekedte, de ha valami szépet tesznek (ámbár hiszen nem nagyon tesznek), azt akkor mindig önök cselekedték, nem a megye. Nos, hát csak végezze a dolgát, Dorogi, én addig lassan megyek hazafelé a gyalogúton, ha hamar kibeszélik magokat, hát utólér, ha nem, úgy sem baj, innen már hazatalálok magam is.
S mosolyogva hamiskásan intett búcsút az ujjával s a szemével; kecses, kislányos himbálózással tovalépkedve a fűzfabokros selyem réten.
– No – mondá a csendbiztos –, most már szólhatok. De nem akartam hat szem között, mert az a két szem, meglehet, drága előtted. Mire való lett volna egy esetleg nevetséges szcénát provokálni? Asszonnyal szemben nem lettem volna elég bátor, s te nem lettél volna elég engedékeny.
– De hát mit akarsz? – kérdé Dorogi foghegyről.
– El akarlak fogatni.
– Mit? Elfogatni? Engem? Miért? Ne bolondozz, kérlek.
– A legszárazabb valót beszélem. Azért hát ülj be a kocsiba. Menjünk.
– Nem! Én protestálok.
– Itt vannak a pandúraim. Erőszakhoz kell nyúlnom az esetben. Intézzük el a dolgot csendesen.
– Az lehetetlen – kiáltott fel Dorogi. – Mutasd az elfogatási parancsot!
– Nem mutatok semmit. Egy, kettő, három, felülsz vagy nem ülsz fel? Ez a kérdés!
Dorogi elsápadt és rimánkodásra fogta a dolgot, hivatkozott jogra, személyszabadságra, de mindez nem használt semmit.
Előhozta, hogy legalább az okot mondja meg, amiért elfogják éppen most, mikor követjelölt, mikor egész életét, jövőjét, reményeit összetiporják. Istenem, miért éppen most
A csendbiztos gúnyosan nevetett: ő tudta, miért most.
– Látod, pajtás, mindig jó embered voltam, te megkönyörülhetnél rajtam, és megmenthetnél. Mondd annak, aki elfogatni parancsolt, mit bánom én, akárki az, hogy nem találtál otthon, s ne találj meg sehol, csak nehány napig, akkor aztán, esküszöm neked, magamtól állítok be a megyeháznál: »Itt vagyok, eljöttem, csináljatok velem, amit akartok, ha valamit vétettem«. No, ugye belenyugszol, ugye jó lesz?
– Kellesz is te már nekünk két hét múlva! De meg különben is téged akkor már az immunitás fog védeni.
Eleinte azt hitte Dorogi, hogy valami rossz tréfa vagy valami borzasztó tévedés van szóban, talán valami rabló rávallott, lehet. hogy a Csiszlik fejének leszegésével gyanúsíták valamely fölmerült körülmény folytán – de most kezdett a fejében derengeni, hogy ennek az elfogatásnak aligha nincs komoly célja. Hiszen elárulta a csendbiztos megjegyzése: »Kellesz is te már nekünk akkor«.
Elvörösödött, fölemelte az ökleit, és most már fenyegetőzni kezdett.
– Megkeserülitek még ti ezt a dolgot, majd meglássátok! Hacsak le nem nyakaztok, majd előkeresem én valamennyiteknek a fejét: majd diskurálunk még mi együtt erről a dologról. Meg lesz torolva ez a hallatlan gazság, arra esküszöm!
– Az meglehet, de most azért mégis velem kell jönnöd.
– Hiszen volnék csak otthon, az embereim között, majd megmutatnák azok nektek: merre viszen az út Kátányból kifelé!
– Minek az a sok beszéd, Feri pajtás? Hiszen azért foglak el éppen itt a pusztán, mikor egyedül vagy, hogy ne legyenek itt az embereid. Hiszen azért teszlek zárt hintóba, hogy mikor végigmegyünk a falvakon, ne lássanak, ne tudják, hol vagy, miért nem jössz. Úgy tetszessék, mintha a föld nyílt volna meg, hogy egyszerre benyeljen.
Dorogi felordított.
– Te hát tudtad, hogy itt találsz?
A csendbiztos vállat vont:
– Meglehet.
– Akkor az az asszony egy nyomorult kígyó! – kiáltá. – Ő árult el?
– Nem tudom.
Kezét halántékára tapasztá, s lankadtan dőlt egy száradó fűzfa törzséhez.
»Úgy van, neki tudnia kellett – motyogta magában. – Hiszen ő hítt, hogy ma ránduljunk a hegyekbe. Miért hítt volna éppen ma? Semmi kétség«.
Tántorgó léptekkel ment a kocsihoz és beült.
– Jól van, menjünk! – hörögte tompán.
A pandúrok felültek, a csendbiztos melléje telepedett, s a nagy, idomtalan bárka megfordult.
A kocsis őrült sebességgel hajtott a székváros felé. Szótlanul ültek egymás mellett a fogoly és a csendbiztos, csak a falvakon figyelmeztette, húzza be a fejét, hogy ne lássák.
Dorogi elfásultan engedelmeskedett, mint egy megtört gyermek. Csak néha rezzent össze, midőn a gyerekek sivító hangon utána kiáltottak a hintónak: »Éljen Dorogi Ferenc követünk!«
– Hm – mondá a csendbiztos. – Ha tudnák, hogy itt ülsz!
Későn, estszürkületkor értek be a városba, s behajtottak egyenesen a börtön udvarába, ahol Elek István, a várnagy várta a kiszállókat nagy, rozsdás kulcscsomaggal.
Elek István jó barátja volt Doroginak, de most úgy tett, mintha sohasem látta volna az életben.
– Ez a fogoly? – kérdé a csendbiztostól.
– Ez!
– Menjen elöl – szólt, s megcsörögtette az átkozott kulcsokat.
Sok szurtos folyosón keresztül vezette mogorván, s azután kinyitott egy cellát.
– Itt marad, ebben – mondá mogorván.
Dorogi belépett, s kérő, szelíd arcát az öreg Elek felé fordítá:
– De hát az isten szerelméért, miért cselekszik velem mindezeket?
– Hja, ki tudhassa azt, hogy a vármegye mit miért tesz!
S ezzel rácsapta az ajtót, és bezárta.
Az egész megyeházában komor, ünnepélyes csend volt. Csak a főispán járkált még az ambituson, amint Elek István végiglépkedett az udvaron.
– Megjött a fogoly?
– Megjött, méltóságos uram.
– Jó kosztot kell neki adni, az én konyhámról. Szépen bánjanak vele. De neve nincs. Megértette, várnagy úr?
– Megértettem, méltóságos uram.
Dorogi úgy tűnt el, mintha a föld nyelte volna be. Senki sem tudott róla semmit. A kerületben el nem bírták gondolni, hova lett. Kalandosabbnál kalandosabb regék keletkeztek.
Az egyik fél azt állította, kiment Garibaldihoz, és bizonyosan puskát hoz majd azzal a bizonyos Türr Pistával.
– Ugyan mire való lenne már itt a puska? – mondogatta a másik fél. – Legfeljebb verebeket lövöldözhetnénk vele.
Olyan ember is volt, aki azt a hitet szórta, hogy a kormány fölhivatta Dorogit, és megfizette, hogy hallgasson, és álljon odébb. Ez volt a legrosszabb föltevés, tehát ezt hitték el legkönnyebben.
Az elfogatás senkinek sem jutott eszébe. Nem tudta azt, csak a csendbiztos, a főispán, Elek István és Apczy Ágnes. Ezek pedig mélyen hallgattak róla. Még maga Borcsányi is abban a nézetben volt, hogy a sors avatkozott a dolgaiba, azért mennek most jól. Lepihent a vihar a megyében. Kezdett minden a maga kerékvágásában menni.
Új jelölt jött ugyan Pestről, az újságok azon hírére, hogy Dorogi csudálatos módon nyomtalanul eltűnt a földszínéről (»Rejtélyes dolgokról suttognak az Erkementén« – többnyire e frázissal végződtek az illető újdonságok), de annak szomorú vége lett.
Valami pesti prókátor volt (mert mind pesti prókátor az, aki úgy szerencsét megy próbálni), gondolom, Timár Mihálynak hívták.
Az erkementi kerület választói már fel voltak dühödve, s midőn Doroginak híre-hamva veszett, arra is gondoltak, hátha Borcsányi sikkasztotta el valamiképp, tehát sehogy sem akartak a Borcsányi megválasztásába belenyugodni, s örömmel fogadták az új jelöltet, ki egy szombati napon érkezett meg, egy öreg, volt képviselő társaságában. Mert az új emberek mindig visznek magokkal garde-dame-okat.
Kátányban szálltak meg, s minthogy Apczy Ágneshez nem mertek elmenni, a másik úri háznál, Doroginál meg be volt csukva minden, pap, tanító, jegyző kormánypárti lévén, a falusi korcsmába vettek lakást. A korcsmát egy öreg zsidóasszony haszonbérelte, s igen csinos extra szobát tartott.
Úgy volt, hogy másnap a délelőtti istentisztelet előtt fogja megtartani az új jelölt a programbeszédjét. Szombaton délután özönlött a nép a szomszéd falvakból is meghallgatni a jövevényt.
Persze mindjárt rossz hatást tett, hogy a nagy hazafiak, a nép igaz barátai csak a púpos Szálinál vannak szállva. A nép szereti a külső pompát, s négy lovas hintóban óhajtja látni a jelöltjét: négylovas hintóból panaszkodjék, hogy »nincs mit ennünk, tisztelt választók!«
– Milyen a jelölt? Hogy néz ki?
Javában folytak a kérdezősködések, s nyomban utánuk a válaszok.
– Csinos fiatalember. Megjárja. Hanem vékonypénzű legény lehet.
– Hogy jöttek? Ki hozta őket?
– Fogadott kocsin érkeztek. Vele van egy ősz öreg úr is. Azt mondják, valami nagy ember, de a képéből nem néz ki. Láttam, mikor kiszálltak a korcsma udvarán. Egy-egy kis pakktáskát hoztak csak magokkal.
– Olyanok biz azok, mint a vándorló legények – jegyzé meg gúnyosan Naspolya Gábor, a legmódosabb gazda Kátányban.
– Majd elválik, mit fognak beszélni holnap. Mert a madarat is a hangjáról ösmerni fel, hallják kendtek.
– Nekem a neve sem tetszik. Timár! A tímár maradjon tímár!
Ilyen eszmecserék folytak szerte a faluban, de azért a hangulat nagyjában mégsem volt rossz, egész éjjel hallatszottak a kurjangatások: »Éljen Timár Mihály!«
Bent, a korcsma extra-szobájában a két nagy hazafi legalább jót reménylett a holnapi naptól. A remény színes virágaival varrták ki annak minden óráját.
– Délelőtt itt tartod meg, öcsém, a programbeszédet, délre bemegyünk a városba, ott megebédelünk becsületesen, délután pedig bejárjuk a többi falvakat, s egy-egy rövid dikciót mondasz mindenütt.
Már jóval éjfél előtt eloltották a lámpát, és elaludtak. Timár Mihály álmában nemcsak a mandátumot bírta, de már szónoklatokat is tartott volt a Házban, sőt éppen a beszédjét olvasta a Pesti Naplóból. mely tele volt spékelve »zajos helyeslésekkel«, midőn fölébredett valami zörgésre.
– Ki az? Mi az?
Az ablakon kopogtak. Timár felugrott és odament. Egy ember állt künn.
– Mit akar?
– Sürgönyt hoztam.
– Kinek a számára?
– Lipóczy Gábor.
– Az a társam. Adja be!
A sürgöny az öreg hazafinak szólt, kit most ezért föl kellett ébreszteni.
Az öreg hazafi feltörte nagy álmosan a sürgönyt, s egyszerre elmúlt minden álmossága. A sürgönynek ez volt a tartalma: »Nőd halálán van, siess rögtön haza.«
– Hát mármost mi lesz? – kérdé elsápadva Timár.
– Kocsit fogadok a korcsmárosnétól, és megyek rögtön – mondá az öregúr szomorúan, és öltözködni kezdett.
– De velem mi lesz?
– Elmondod holnap a programbeszédet.
– Igaz.
– Hát te csak feküdj vissza, aludd ki magad nyugodtan, hogy ne légy izgatott reggel, és a hangod szépen csengjen. El ne feledd beleszőni azt a szép frázist, amit mondtam, hogy »a kormány önkényének maró vasbotja«, ahol pedig az ország bajait fested, fakadj könnyekre, édes öcsém. Mert öreg kópé vagyok, tudom, mi tetszik a parasztnak.
A jelölt visszadőlt a vánkosaira, Lipóczy pedig útra készült, felverte a korcsmárosnét, aki befogatott neki, majd sietve bepakolta a ruháit, s miután Timár jóízűen hortyogott, fel sem költötte, felült a kocsira, és elhajtott a vasúti állomásra.
Reggel, midőn fölkelt a jelölt, odaszólt az öreghez:
– Ébredez-e már bátyámuram?
Csak mikor nem kapott semmi választ, s odapillantott az üres ágyra, jutott eszébe apródonkint patrónusának éjjel közbejött esete.
»No, semmi. Majd csak tán megélek magam is.«
Egy kicsit elszenderült még, midőn nemsokára jött a bíró, három tanácsbeli és egy kortes tisztességtudó kopogtatással.
– Szabad! – kiáltá felriadva.
– Eljöttünk, kérem alássan, jelenteni, hogy a nép már gyülekezni kezd a faluháza előtt. Jó lesz, ha a nagyságos úr is fölkel.
– Kelek, azonnal kelek! – szólt vidáman. – Várjanak meg kigyelmetek addig az udvaron.
Kiugrott az ágyból, és öltözködni kezdett.
– Ninini, hol a cipőm?
Körülnézett a szobában, majd ijedten az ágy alá guggolt, de a cipő nem volt ott.
Rémület festekezett arcán. Kétségbeesetten hányt összevissza mindent, de a cipő mégsem volt meg.
Azt nagy sietségében bepakolta Lipóczy.
S minthogy csak egy cipőt hozott magával, mármost hogy tartson ő programbeszédet mezítláb?
Leírhatlan komikus állapot volt ez. Mit csináljon? Elkezdett ordítani segítségért.
A künt várakozó küldöttségi tagok erre eszeveszetten rohantak oda.
– Nagy baj van! Az útitársam az éjjel, mikor gyorsan csomagolt, tévedésből betette pakktáskájába az én cipőmet is. Nem lehetne itt hirtelen cipőt kapni valahol?
A küldöttségi tagok nem mertek nevetni, pedig mindnyájának félreállt a szája, hanem merő udvariasságból gondterhelten hajtották le a fejüket.
Itt bizony nem lehet. Egyetlen csizmadia volt, azt is agyonütötték. De talán jó is, hogy agyonütötték, mert topánt az se tudott készíteni.
– Pedig topán kellene, mégpedig mindjárt.
– Az lehetetlen. Legfeljebb a városba lehetne beküldeni, csakhogy az legfeljebb estére lehet itt.
A jelölt a kezét tördelte.
– A nép azonban vár, ugye?
– Mind együtt van és türelmetlenkedik.
– De hát akkor, istenem, mit csináljak?
– Most már legokosabb lesz, ha az úr újra lefekszik, és elalussza ezt az országgyűlést.
–
Szót szóra minek rakjak nagyhiába; az lett a vége a dolognak, hogy a pesti fiskális visszament szégyenszemre, a nép hahotái között. Tudom, megfogadta ő, hogyha mégegyszer követjelölt lesz, két pár cipőt visz ezentúl magával.
A Timár szerencsétlen fölsülése után beletörődött a nép a változhatlanba, s midőn végre fölvirradt a választási nap, csendes volt a megye, nem történt sehol semmi rendetlenség, meglett mindenütt egyhangúlag az a jelölt, akit a paktum kijelölt.
A nép örült, éljenzett, tombolt, kurjongatott. Nagy bankettek tartattak, s fényes tósztok mondattak el.
A nép azt hitte, választott.
Oh, szegény, áldozatra szánt birkák, akik azt hiszitek néha magatokról, hogy oroszlánok vagytok.
Mért nem tudjátok már egyszer összetörni dirib-darabra azt a hamis tükröt, amely nektek ezt így mutatja.
*
A választás utáni reggelen megcsikordult a kulcs a börtönajtóban.
Maga Elek István uram is megjelent a foglárral, s beszólt az ajtón:
– Feri, itt vagy? Gyere ki! Szabad vagy!
Dorogi ráugrott, mint egy tigris, és megragadta a nyakát:
– Hát miért voltam én becsukva?
Elek István uram édes nyájassággal felelte:
– Ha én azt tudnám, Feri pajtás. Hiszen tudod, hogy én csak a várnagy vagyok.
És mindenütt ilyen kitérő választ kapott. A hosszú ámbitusokon, amerre átment, a megyei urak vidám mosollyal üdvözölték: »Szervusz Feri« – mintha semmi sem történt volna. Maga a főispán barátságosan szorongatta meg kezét a kapu alatt: »Hogy van hogy, barátom uram de régen láttam«. A vicispán ebédre invitálta, a szolgabíróné az ablakból intett neki a szép fehér kezével. Mindenünnen a napfény sütött rá, sohasem volt még ő ilyen népszerű.
Meg-megállt a homlokát megdörzsölni, ébren van-e? Nem álmodik-e ő arról, hogy most így szeretik itt, vagy hogy az imént álmodott a börtönbeli időzéséről?
S az még nagyobb csalódásba ejté, hogy amint kérdezgetni kezdett, egyszerre elborult minden homlok, és senki sem emlékezett semmire. (Ilyen csodátatos kétszínű hatalom a vármegye!)
Mit is hihetett volna egyebet, mint hogy ő van teljesen megbolondulva.
A megyei urakkal teljesen kibékülve, elérzékenyült hangulatban tért vissza Kátányba.
Otthon a cselédjei úgy fogadták, mint egy kísértetet.
– Jézus Mária, Szent József – kiáltott fel a szakácsné, keresztet vetve magára, és elfutott.
Csak a faragó béres mert vele szóba eredni, de az is babonás ember volt, és egy kört csinált magának az ámbituson, az atya, fiú és szentlélek isten nevében.
– Mondd meg, tekintetes lélek – kiáltá a bűvkörből Dorogi felé –, igazi ember vagy-e vagy pedig ördög, és alvilági lény vagy-e, aki a gazdánk alakját vetted magadra.
A tekintetes lélek odaugrott a faragó béreshez, s olyan csattanós pofont adott neki, hogy az legott megszabadult mindenféle babonás sejtelmektől.
– Ejnye, hát csakugyan a tekintetes úr az?
– Láthatja kend?
– Látom már, kérem alássan. Hát hol volt a tekintetes úr annyi ideig?
– Bizony magam sem tudom megmondani. Mi újság van itthon?
– A nagyságos asszonyka már délelőtt tudakozódott a tekintetes úr után, hogy itthon van-e, de mi bizony azt hittük, az esze ment el. Itt azt beszélték, kérem alássan, hogy bizonyosan nincs már életben, ha a választásra sem jött haza. Az öreg Garabosné a templom-soron, látta a minap az eget kinyitva, ahol szent processziót járnak a népek, az angyalok kíséretében, s a processzió közt esküdözött rá, ott volt a tekintetes úr is, a volt kántorunkkal mendegéltek volna, úgymond, együtt. De biz én Tamás voltam benne, megvallom, mert az sehogy sem fért a fejembe, miképp jutott fel az a mi volt részeges, gaz kántorunk a mennyégbe?
– Ne fecsegjen kend annyit. Hát az asszony tudakozódott ma utánam?
S a Dorogi arcán piros láng lobbant fel e kérdésre.
– Igen, tudakozódott, azért hittük bolondnak, pedig nagy esze van, mert ő már tudta, hogy a tekintetes úr hazajön.
– Tudta, – susogta elborulón Dorogi, kezét a szívére nyomva. – Az a baj, hogy tudta!
– Megkért, hogy üzenjük meg, mihelyt hazajön.
Egy darabig föl s alá sétált a szobában, önmagával tépelődve, azután tompán mondá:
– Nos, tehát üzenjétek meg neki!
S ökleit fölemelte, szeme zöldes fényt hányt, mint a kígyóé.
Még egyszer, egyetlenegyszer találkozni akart Ágnessel.
Összetöröm, szétzúzom a fejét. Az lesz neki a halálos perce, amikor lát.
Maga a favágó béres szaladt a falu túlsó szélén levő kastélyba megvinni a hírt, hogy az úr megérkezett.
– Üzenje meg az úr, hogy ő akar-e ide jönni, vagy én menjek-e hozzá? Mert fontos megbeszélnivalónk van.
A favágó egy jó óra múlva tért vissza.
– Azt üzeni az én uram, kérem alássan, hogy ő egy tapodtat sem mozdul. Nincs már őneki semmi mondanivalója nagyságodhoz ezen a világon.
Erre ugyancsak meghosszabbodott az Ágnes ábrázata, de midőn odaállt a tükör elé, a tükörtől azt kérdezve: »Mit szólsz ehhez, kis tükröcském?«. A tükör azt felelte: »Szép vagy, szép vagy, Apczy Ágnes, elbódítod, aki meglát«.
Kijött újra az ámbitusra.
– Ha az urad nem jött, hát majd elmegyek én őhozzá, egy jó óra múlva.
Nagy fejcsóválással ment haza a béres: »No, iszen furcsa lesz az, ha az asszony maga megy el a legényhez. Mennyi mézes pálinkát kapok én ennek az elbeszéléseért a Seregélyi kisasszonyoktól! No, lesz ebből olyan pletyka a vidéken, hogy isten a megmondhatója… Hanem már ezt kilesem a kulcslyukon, ha addig élek is«.
Azt az egy órát pedig igen különösen használta fel a szép asszony. Bement az öltöző kamrájába, lehányta magáról a szép selyemruháit, kivett a szekrényből egy zöld rózsás szoknyát, aminőt a fiatal kackiás tót menyecskék viselnek, ahhoz ezer helyen kilyukasztott ingvállt. Az apró tillek arra valók, hogy a szép rózsaszín testből kikandikáljon itt-ott egy parányi darabka.
A másik szekrényben kordován csizma volt, gavalléros, ráncos; azt a piciny lábára húzta, a fejére föltette a csipke főkötőt a két fityegővel a fül irányában, egy garabolyt vett az egyik kezébe, s egy fehér papirost hagyott kikandikálni a pruszlik mögül.
Úgy ment el hetykén a falusi csűröknek kerülve a Dorogi házába.
Útközben találkozott a kántorral, nagy »dicsértessék a Jézus Krisztus«-t mondott. Kántor uram szembe nézte a takaros menyecskét, s élénk hangon viszonzá: »Mindörökké ámen, édes fiam« – amiből világos, hogy még a kántor sem ösmerte meg.
A cselédek nem ösmerték meg. Éppen a faragó állt a kapunál, s leste a nagyságos asszonyt: jön-e az úton?
– Itthon van-e a tekintetes úr? – kérdé Ágnes.
– Itthon. Mit akarsz vele, húgom?
– Levelet hoztam neki.
– Add ide, majd beviszem.
– Nekem magamnak kell átadni, bátyó, mert pénz van benne.
– No, az éppen elkel most nekünk, mert ahol ni, hat ember vár már az ámbituson a választási kontóval.
– Mind adósok azok?
– Kortesek, akik a számláikat hozták. Szerencse, hogy Csiszliket agyonütötték, mert az is itt volna! No, eredj be, húgom, végezd el a dolgodat az úrral, de szaporán ám, mert olyan nagy várandóságban vagyunk, hogy könnyen ki találsz fogyni az időbül.
A tót menyecske betipegett az ajtón. Dorogi éppen a revolverét töltötte. Sötét volt az arca, ki tudja, mit gondolt hozzá.
– Ki az? – szólt hátra nagy mogorván.
– Egy levelet hoztam a tekintetes úrnak.
Ágnes kivette a kebléből a levelet és átadta Doroginak, az rögtön megösmerte az Ágnes írását, és izgatottan bontotta, fel.
Az asszony ránézett a reszkető kezére, és megértette, hogy még mindig szereti ez az ember. De nem bírta megsajnálni egy percig sem. Amire egy asszony el van határozva, az azt véghez viszi, s amíg véghez nem vitte, sem nem hall, sem nem lát.
A levélből ezt olvasta Dorogi:
»Eljöttem, itt állok előtted, tudom, hogy megölhetsz, de azért mégis eljöttem, mert szeretlek.«
Dorogi fölkiáltott:
– Ágnes! Te vagy?
Keze akaratlanul a pisztoly után nyúlt, de erőtlenül esett le.
– Én vagyok. Eljöttem, Ferenc – rebegte.
– Üljön le, asszonyom! Mit parancsol velem? – kérdé tompán.
– Mentegetőzni jöttem – felelte szelíden, mint egy galamb.
– Van még valami terve velem?
– Van! Meg akarlak bosszulni.
– Így már értelek, ne játszd a galambot, mert nem ösmerek rád, de játszd a kígyót, s mindjárt elemedben vagy. No, mondd meg hát, mit akarsz?
– Tönkre akarom tenni a főispánt. Panaszt kell emelni a miniszternél, s be kell adni a kérvényt Borcsányi választása ellen, hogy megsemmisítsék.
– Mi hasznom lenne nekem abból? – morogta Dorogi bánatosan.
– Mi hasznod? Látod, nem bízol bennem? Te azt hiszed hogy én csaltalak meg, hogy én szolgáltattalak ki a vármegyének, pedig nem igaz. Tudom, hogy a látszat ellenem bizonyít, de ravaszul kivették titkaimat, kikémleltek… verje meg őket az isten.
Oly meggyőződéssel tudott beszélni, mintha érezné, de Dorogi kétkedve rázta a fejét.
– Ne ámíts, ne ámíts!
– Én ámítani, téged? Látod, ma minden bolondságot megteszek a kedvedért, milyen maskarát csináltam magamból, hogy idejöhessek. Nézz a szemem közé, így néznek-e ki a csalók? Gyere, no, ide közelebb.
S amint közelebb jött, bizony meg nem állhatta, hogy még közelebb ne menjen, olyan közel, hogy a szép asszony azt mondta neki:
– No, csókolj meg annak a jeléül, hogy nem haragszol.
Annyira ostoba már nem volt az én hősöm (noha elég ostoba volt különben), hogy meg ne csókolta volna Ágnest, s amint megcsókolta, azontúl vakon hitt neki újra megint.
Ilyen bolond ereje van a csóknak!
Midőn elváltak, Ágnes ezt mondta Doroginak:
– Tehát abba maradunk, hogy holnap megírja a panaszos kérvényt a miniszterhez. Én pedig felviszem hozzá magam.
Mire hazaért Ágnes, már ott várta Bolykai báró a kis kék ebédlőben.
Előbb levetette a parasztruhákat, csak azután ment be hozzá. Az kezet csókolt neki, a szép asszony megsimogatta az állát kedélyesen.
– Hol jártál, kis néni?
– Hol jártam? A főispáni székedet illesztgettem össze, Örülj, mert már majdnem kész.
*
Fölment az intrikus asszony még azon a héten Budára, a miniszterhez. Előadta ott a panaszt, telelármázta az irányadó embereket, hogy milyen rettenetes dolgot követett el Geréby gróf.
Mekkora vihar lesz ebből majd az összegyűlő országgyűlésen! Megrecsegnek ettől a miniszterek székei is! Az ellenzék így meg úgy feni már a fogát. (Akkoriban pedig még nem volt az ellenzék foga plombírozva, mint most!)
Hallatlan dolog is, kérem, egy követjelötet elfogatni ok nélkül. A szép asszony igazi forradalmat csinált odafent, amint ezt a Geréby-kérdést fölvetette. Éppen szélcsendes idő volt, sem háború, sem más botrány, az újságok is kaptak rajta. Hazudtak hozzá az akasztófáravalók annyit, hogy otthon a vármegye maga is hüledezni kezdett tőle. A klubban is ez volt a beszélgetés tárgya napokig.
Ágnes mindent megmozdított, különösen nagybátyját, a minisztert tudta ijesztgetni ügyesen.
– Nem lehet – mondá a miniszter az első attaknál. – Nem tehetem. A miatyánkban benne van, édes húgom, hogy bocsáss meg a miellenünk vétkezőknek, de a miniszterek miatyánkjában meg inkább van, hogy bocsáss meg a miérettünk vétkezőknek.
De a mindenféle rémhírek, melyeket Ágnes kolportált s a fenyegető hírlapi cikkek, melyeket Ágnes sugalmazott, végre megrendítették a minisztert, úgyhogy így szólt egy nap az unokahúgához:
– Majd meglátom, mit fogok tehetni. Annyi bizonyos, hogy ezen még sokáig fogok gondolkozni.
De mint egy igazi miniszterhez illő, mégsem gondolkozott sokáig: egy hó múlva már megjelentek a hivatalos lapban azok a cicerós betűk, melyekről Geréby álmodott… azaz hogy nem éppen azok a bizonyosak:
»… Geréby László grófot fölmentem, s helyébe kinevezem báró Bolykai Pált.«
Nagy szenzációt okozott a fölmentés és az új kinevezés a megyében. Ilyen tacskót neveznek ki a nyakunkra! Olyan érdemes embert dobnak el csak szeszélyből! Forrongtak egy darabig a kedélyek, de nem sokáig. Az emberek hamar belenyugosznak a változhatlanba. S végre is mi rossz történt ezzel a fordulattal? Semmi! Egy új installáció lesz, s egy új főispáni ebéd. Igaz, hogy egy ebéd csak egy ebéd, de az is valami!
Derengedni csak akkor kezdett az elmékben a fordulatnak háttere, mikor híre ment, hogy a kátányi kastélyban megtörtént az eljegyzés az új főispán és Apczy Ágnes között. Ott is van már a karikagyűrű mind a kettőjök ujjain!
Ahá! Hát ez az asszony csinálta az egészet? Férjet szerzett magának, de előbb rangot szerzett a férjének! És még azt merik mondani, hogy: hosszú haj, rövid ész! Hosszabb ennek az esze a telegramm-drótnál is l
Nagy boldogságban úszott a fiatal báró titulussal és vitulussal egyszerre, de annál jobban kétségbe volt esve Dorogi.
A bosszú nem elégítette ki, ha Ágnest újra elveszti. A kérvény sorsa is kétséges lett, melyet a képviselőházhoz beadott a Borcsányi választása ellen.
Ugyanis az a csodálatos körülmény merült föl, hogy nem lehetett volna beigazolni, mintha ő csakugyan fogságban lett volna a választás előtti napokban.
A csendbiztos, a várnagy, a börtönőrök, az alispán mind azt vallották, hogy nem tudnak róla semmit. Dorogi megnevezte a napot, amikor a csendbiztos elfogta, a csendbiztos erre nézve alibit hozott fel, hogy ő akkor otthon betegen feküdt. Két orvostól volt róla testamentuma. Dorogi megmutatta a börtönt, ahol ült. A megyei urak bebizonyították jegyzőkönyvekből, hogy ott egy Irtási Gábor nevű juhász élvezte a hűvös temperamentumot. Maga a nagy birkalopó is előállt, és vallotta.
Lehetetlen a nemes vármegyén kifogni!
Mind jobban-jobban meggyökeresedett az a nézet, hogy Dorogi Ferenc meg van őrülve.
A »kis főispán« mindenáron bizonyítani akart volna, de nem lehetett. Minden erőlködés megtört a vármegye merev összetartásán.
A csomó mindig jobban gomolyodott. Maga a miniszter is kezdett töprengő lenni: »Miért is mozdítottam én el voltaképpen Gerébyt?« S egy magánlevelet írt Bolykainak, hogy ne feszegesse a dolgot.
Most a főispán is elhagyta a szegény Dorogit, akit felvittek Pestre a »Rókus megfigyelő osztályába«: nincsen-e valami baja?
A rókusi doktor kapott rajta, és őrültnek deklarálta: elszállították a Lipótmezőre.
Még most is ott van, s most is évek múlva, abból a rögeszméből gyógyítják, hogy ő a börtönben ült. Váltig azt állítja szegény.
Egypár ember otthon a megyében néha bor között el-elmeséli, hogy csakugyan ott ült, de ha komolyan kérdeznék tőle, bevallaná másnap, hogy be volt csípve, bolondokat beszélt össze-vissza; nem igaz abból az egész dologból egy szó sem, de ha igaz lenne is, éppen abból kellene megtanulni, hogy a vármegyének tanácsos békét hagyni.
…Én magam sem merem feszegetni tovább.
