A FEKETE MACSKA (Edgar Allan Poe novellája)
A FEKETE MACSKA
(Edgar Allan Poe novellája)
(Edgar Allan Poe novellája)
Nem kívánom, s nem is kérem, hogy ezen fantasztikus s mégis köznapi elbeszélésnek, melyet itt le akarok írni, hitelt adjanak. Valóban őrültnek kellene lennem, ha azt várnám, mikor önmagam is félrevetem bizonyítványait. És mégsem vagyok őrült – pedig nem tudom egészen bizonyosan, nem álmodom-e. Hanem holnap meghalok, lelkemet pedig még ma szeretném ezen terhektől megszabadítani. Szándékom a világon a legegyszerűbb, szorongva s minden mellékes megjegyzések nélkül egy egész halom köznapi eseményeket meg akarok előzni. Ezen események folyama engem borzadással töltött el – gyötrött – és a romlásba döntött. Mindamellett is nem kísérlem meg magyarázgatni. Nekem nem okoztak egyebet ijedségnél. – Másokra kevésbé lesznek irtózatosak, mint furcsák. Később talán találkozik valaki, ki álmaimat a köznapiságra visszaviszi – egy nyugodt, következetes s kevésbé fölizgatható szellem, mint én vagyok, ki ezen dolgokban, melyeket én irtózva mondok el, a dolgok természetes és közönséges folyamán kívül semmit sem fog találni.
Én gyermekkorom óta a tanulékonyság- s humanitásban mindig kitüntettem magam. Gyöngédségem annyira feltűnt, hogy társaim tréfáinak lőn kitéve. Az állatokat különösen szerettem, s szüleim megengedték, hogy különféle háziállatot tartsak. Üres időm legnagyobb részét ezek társaságában töltöttem, állatjaim etetésében s cirógatásában telt legnagyobb örömem. Ezen jellemsajátszerűség velem együtt öregbedett, s mint érett férfiú is ebben leltem legnagyobb gyönyört. Azok előtt, kik valamely hű és okos kutyát kedvelnek, szükségtelen magyarázgatnom, hogy mily örömet szerez egy ily állat. Különösen szívére hat az ily állat önzéstelen szeretete azoknak, kiknek gyakran alkalmuk van az emberek gyarló barátságát próbára tenni.
Korán nősültem, s szerencsés voltam nőmben magamhoz hasonló jellemre találni. Miután észrevette, hogy mennyire szeretem a háziállatokat, nem mulasztotta el a legszeretetreméltóbbakat megszerezni. Voltak madaraink, aranyhalacskáink, szép kis kutyánk, házinyulunk, egy kis majmunk s egy kis macskánk.
A macska rendkívül nagy lett, gyönyörű fekete szőrű, s nagyon okos állat volt. Nőm, kiben meglehetős adag babonás hit lakott, ha a macska okosságáról beszéltünk, nem egyszer mondta el a pórnép azon babonáját, hogy minden fekete macska macskabőrbe bújt boszorkány. Persze, hogy nem komolyan mondta, s én sem más okból mondom, mint hogy most éppen eszembe jutott.
Plutó – ez volt a macska neve – kedvencem s játszótársam volt. Kívülem nem volt szabad senkinek sem etetni, s a macska a házban mindenütt utánam járt. S ha az utcára mentem is, nagy bajjal hajthattam vissza.
Barátságunk több éven át így tartott, mialatt jellemem és kedületem – a mértéketlenség démona által (pirulva kell megvallanom) gyökeresen megváltozott. Naponta pörlekedőbb, ingerlékenyebb s mások érzelmei iránt figyelmetlenebb lettem. Nőmmel kíméletlen beszéltem s később személyes erőszakoskodásba is bocsátkoztam. Kedélyváltozásomat természetesen legelőször háziállatjaimmal éreztettem. Nemcsak elhanyagoltam állatjaimat, hanem bántalmaztam is. Plutó iránt azonban még mindig maradt annyi vonzalmam, hogy nem bántottam, mint – anélkül, hogy meggondoltam volna – a házinyulat, majmot és a kis kutyát, ha azok történetesen vagy ragaszkodásból előmbe jöttek. Betegségem azonban rosszabbra fordult – de hát mely betegség állná ki az alkohollal a versenyt? – s végre Plutó is, szegény állat, most már megöregedett s így kissé durcásabb lőn – maga Plutó is érezte kedélyhangulatom változását.
Egyszer éjjel, amint egyik mulatóhelyemről a városból részegen hazajöttem, úgy tetszett, mintha a macska kerülne. Megkaptam, a macska pedig ijedtében kezemet megharapta. Pokoli düh szállt meg azonnal. Önmagamat sem ismertem. Egykori szellemem azonnal eltűnt, s idegeimen a pálinka által fölébresztett pokoli gonosz indulatosság vonaglott át. Mellényzsebemből kivettem tollkésemet, kinyitottam, a szegény állatot nyakánál fogva erősen tartottam, s egész hidegvérűen metszettem ki egyik szemét! Pirulok, arcom ég, s borzadás fut végig rajtam, míg az elkövetett átkozott kegyetlenséget leírom.
Reggel, midőn eszméletem megjött – midőn az éjjeli dorbézolás gőzét kialudtam –, félig borzadva, félig sajnálkozva gondoltam a bűnre, melyet elkövettem, hanem a legjobb esetben is csak gyenge, tétovázó érzet volt, melyhez a léleknek semmi része sincs. Újra nekirohantam a kicsapongásnak s a borban csakhamar elfeledtem cselekedetemet.
Ezalatt lassan a macska újra fölgyógyult. Az üres szemgödör persze hogy borzasztóan nézett ki; hanem fájdalmát már nem látszott szenvedni. A szegény állat járt szanaszét az egész házban, de ha én közeledtem felé, természetesen ijedve futott s rejtőzött el. Eleinte még volt annyi vonzalmam az állat iránt, hogy ezen félreismerhetlen ellenszenve azon lénynek, mely egykor oly nagyon ragaszkodott hozzám, elszomorított. Hanem ezen érzület nemsokára ingerlékenységnek adott helyet, s aztán a konokság szelleme föltartózhatlanul döntött a romlásba. A bölcsek nem veszik számításba ezen szellemet; pedig én bizonyosabb vagyok a konokság szelleme felől, mely az ember szívét minden gonoszra ingerli, mely az ember jellemét, irányát kölcsönzi, mint saját életem szelleme felől. Ki nem tapasztalta már, hogy valamely nyomorult vagy ostoba cselekedet semmi más okból nem követtetett el, mint hogy tudta, hogy azt tulajdonképpen nem kellene tenni? Nincs-e hajlamunk, legjobb meggyőződésünk mellett is, éppen azt tenni, ami tiltva van, csak azért, hogy a fegyelem törvényét áthágjuk? A konok makacsság ezen szelleme szállt meg s döntött ellenállhatlanul a romlásba. A lélek megfoghatlan vágya önmagát gyötreni – saját énjén erőszakot követni el – a rosszat csak önmagáért követni el – ösztönzött a szegény állatot kínzani. Egyszer reggel egész hidegvérűen tettem a hurkot a macska nyakára s fölakasztottam egy gallyra – könnyező szemekkel s a legkeserűbb fájdalommal akasztottam föl –, mert tudtam, hogy szeret, s tudtam, hogy nem adott okot bántásra –, fölakasztottam, mert tudtam, hogy ezáltal bűnt követek el – halálos bűnt, mely halhatatlan lelkemet az isten véghetetlen kegyelmétől s irgalmától – ha ilyes lehetséges – megfosztotta volna.
Azon éjjel, mely a borzasztó tettre következett, tűzlárma vert fel álmomból. Ágyam függönyei már lángoltak. Tűzben volt az egész ház. Csak nagynehezen bírtunk, nőm, egy szolgáló és én a tűzveszélyből kiszabadulni. A csapás teljes mértékben talált, földi gazdagságom elenyészve, s én a kétségbeesés áldozatja lettem.
Nem vagyok oly gyenge, hogy irtózatos tettem s a szerencsétlenség közt összefüggést keressek. Hanem való események láncolatát írom le, s nem szeretném, ha valamely láncszem hézagos maradna. A tűzeset utáni nap elmentem megnézni a romokat. Egyetlen fal kivételével az egész ház romban hevert. Ezen álló fal nem valami erős, közfal volt, mely a ház közepén állt s mely felé ágyam fejjel volt fordítva. Ezen falon a vakolat a tűznek ellenállt – való tény, melyet azon körülménynek tulajdonítottam, hogy a fal frissen volt meszelve. Nagy embertömeg gyűlt össze előtte és sokan egy pontra bámulva csodálkozva kiáltottak föl: »furcsa«, »sajátságos«, »nevezetes«, ilyen s hasonló kifejezések ébreszték föl figyelmemet. Odamentem s a fal fehér oldalán bemélyedve, mint valami féldombormű, egy óriás nagyságú macskát láttam. A körrajz csodálatosan pontos volt. Azonkívül még kötél is volt az állat nyakán.
Ezen tünemény látása – mert alig vehettem erőt magamon, hogy ilyesnek ne tekintsem – a legnagyobb csodálkozást és borzadást költötte bennem. Végre emlékezetem segítségemre jött. Eszembe jutott, hogy a macskát a házig nyúló kertben akasztottam föl. Mihelyst a tűzlárma az embereket fölköltötte, a kert tüstént megtelt emberekkel, – valaki valószínűleg azon célból, hogy fölköltsön, a macskát dobta be az ablakon. A többi falak beomlása kegyetlenségem áldozatát az újon vakolt falhoz szorította, s a mész és a lángok a hulla légkönegfolyadékával a falra, mint láttam, leábrázolták.
Noha az imént elmondott csodálatos eseményt eszemnek, ha lelkiismeretemnek nem is, ilyképpen meg tudtam fejteni, mily benyomást okozott képzelmemben. Hónapokig nem voltam képes a macska képzelmi alakjától megszabadulni, s ezen időszak alatt valami érzület támadt, mely megbánásnak látszott, hanem nem volt az. Annyira mentem, hogy az állat veszteségét sajnálni kezdtem, s az aljas lebujokban, hol most mulatni szoktam, veszteségemet helyrepótolni kerestem.
Egyszer éjjel, amint mámoromban ily bűnbarlangban ültem, figyelmem az óriás rumos hordókon, mik a szoba főbútorzatát képezték, nyugodott. Már néhány percig folytonosan a hordókra néztem, s meglepetésem különösen azon körülmény költötte föl, hogy az ott fekvő állatot csak most vettem észre. Odamentem és kezemmel érintém. Egy igen nagy fekete macska volt, mely Plutómhoz nagyságra s minden tekintetben, egyet kivéve hasonlított. Plutónak nem volt egy szál fehér szőre sem, míg ennek mellén egész nagy fehér folt látszott.
Amint megcirógattam, tüstént felállt s dongott, kezemhez dörzsölődött, s cirógatásomnak nagyon örülni látszott. Tehát ez éppen olyan állat, minőt kerestem. A korcsmárostól azonnal meg akartam venni, hanem ez semmi igényt sem tartott a macskához, nem ismerte s még sohasem látta.
Cirógatásom tovább folytattam, s midőn haza készültem, a macska hajlandónak mutatkozott velem jönni. Én megengedtem, hogy utánam jöjjön s az úton többször megálltam cirógatni. Amint lakásomra ért az állat, azonnal otthonosnak érezte magát és nemsokára nőm kedvence lőn.
Én részemről nemsokára éreztem, hogy a macskától lassan elidegenedem. Ez éppen ellenkezője lett annak, amit vártam; hanem – nem tudom, hogyan és mint – elég az ahhoz, hogy rám nézve a macska ragaszkodása bosszantó és utálatossá vált. Ellenszenvem s ingerlékenységem rövideden a legkeserűbb gyűlöletté fejlődött ki. Én kikerültem a macskát, de bizonyos szégyen s az előbbi kegyetlenségem emléke attól, hogy tettleg bántalmazzam, visszatartottak. Az első héten tartózkodtam megütni vagy bántani, hanem lassan, nagyon lassan annyira jöttem, hogy leírhatlan undorral s irtózattal tekintettem a macskára s közellétét kerültem, mint valamely dög leheletét.
Gyűlöletemet kétségkívül növelte azon körülmény, hogy a szegény állat egyik szemét, mint az én Plutóm, elvesztette, mit én csak másnap reggel fedeztem föl. Ezen körülmény nőm előtt a macskát csak még kedvesebbé tette, mert nőm – mint már előbb is említem – a humanitásnak ugyanazon fokán állt, melyen én, s mely egyszerű gyönyöreimnek gyakran volt forrása.
A macska ragaszkodása azonban éppoly mértékben növekedett hozzám, mint az én gyűlöletem. A macska követett mindenüvé. Ha leültem, székem alá feküdt, vagy térdemre ugrott s utálatos hízelgésével bosszantott. Ha fölálltam, s menni akartam, lábam közé bújt, s én majdnem keresztülbuktam rajta, vagy éles fekete körmeivel ruhámba kapaszkodva fölmászott egész mellemig. Ily alkalommal vágyam jött egy csapással agyonütni, hanem részint előbbi kegyetlenségem emléke, főleg pedig, hogy őszintén megvalljam, – az állattóli gyökeres félelmem riasztott vissza.
Ezen félelem nem az anyagi bajtóli félelem neme volt, s mégis zavarban volnék, ha másként kellenék leírnom. Csaknem szégyenlem magam megvallani, hogy a félelem és irtózat, melyet ezen macska bennem költött, a legnyilvánosabb semmiség eredménye, minőt csak képzelni lehet. Nőm gyakran figyelmeztetett a macska mellén lévő fehér folt különös körrajzára. Az olvasó még bizonnyal fog emlékezni reá, hogy tulajdonképpen annak a fehér foltnak semmi értelme s alakja sem volt, – hanem lassanként éles körvonalak kezdtek kifejleni. Oly tárgyat ábrázolt, melynek egyedül nevezése is elég, hogy irtózzam – és ez volt az ok, mely miatt e szörnyet utáltam és gyűlöltem, s bizonnyal megmenekszem tőle, ha bátorságom lett volna – mert az utálat, az irtózat képét – az akasztófát, – a bűn ezen irtózatos és szomorú, a gyötrelem és halál rettenetes gépezetét viselte.
S most valóban nyomorultabb voltam, mint mennyit egy ember elviselni képes. És egy oktalan állat, – melynek hasonmását megvetve meggyilkoltam –, egy oktalan állat okozott most nekem, embernek – ki az isten képére s hasonlatosságára vagyok teremtve – ennyi elviselhetlen fájdalmat! Ah, már sem nappalom, sem éjjelem nem volt, nem ismertem a nyugalom áldását. Nappal nem távozott tőlem ez irtózatos állat, s éjjel minden órában fölriadtam álmomból – leírhatlan ijedtség s félelem rázott föl s a nyomorú teremtmény forró leheletét szüntelen arcomon érezhetém, s terhe – mint valami megtestesült lidérc – mindig szívemen feküdt, s nem bírtam lerázni.
Az ily gyötrelmek a jóság utolsó szikráját is kioltották keblemből. Csak gonosz gondolatok fogamzottak agyamban – a legfeketébb, a leggonoszabb gondolatok. Közönséges hajlamom a kötekedésre, gyűlöletté fajult ember és állat iránt. S szegény nőmnek, ki sajnos, sohasem panaszkodott, zabolázhatlan dühömtől, melynek most vakon engedelmeskedtem, legtöbbet kelle szenvednie.
Egyszer lejött velem a roskatag vén ház pincéjébe, melyet szegénységünk miatt kénytelenek voltunk lakni. A macska utánam jött a meredek lépcsőkön, s én csaknem hanyatt-homlok zuhantam alá, s ezáltal dühöm csaknem az őrültségig fokozódott. Fölragadtam egy baltát, dühömben elfeledtem az iszonyt, mely kezeimet eddig kötve tartá, s oly dühösen sújtottam felé, hogy a macska azon pillanatban, melyben a balta talál, halva terül el, ha úgy találom, mint akartam. Hanem nőm feltartóztatta karomat. Beleavatkozása pokoli dühömet a tetőpontig ingerelte, karomat kirántottam kezéből, s a baltát nőm fejébe temettem. Azonnal szörnyethalva terült el, anélkül, hogy csak följajdult volna.
Amint e gyalázatos gyilkosságot elkövettem, hidegvérűen, tökéletesen eszméletemen maradva, nőm holttestének eltakarítására gondolék. Tudtam, hogy hulláját sem nappal, sem éjjel el nem takaríthatom a házból anélkül, hogy szomszédaim észre ne vegyék. Ezerféle terv futott át agyamon. Először arra gondoltam, hogy a hullát apró darabokra vágva a tűzön elégetem; aztán, hogy a pincében sírt ások s abba temetem. Majd meg ismét, hogy az udvaron lévő kútba dobom, majd meg azon tanakodtam, ha nem volna-e jobb mint valami árut ládába rakva valami teherhordóval a háztól elvitetni. Végre jött egy gondolatom, melyet valamennyinél jobbnak tartottam. Elhatároztam, hogy a pincébe befalazom – mint befalazták a szerzetesek egykor áldozataikat. – A pince ezen célra nagyon alkalmas volt. A falak hanyagul valának építve, s csak nemrégiben vakolták be újra, melyet a nedves lég még mostanáig sem hagyott megkeményedni. Ezenkívül volt a pince egyik falán valami kémény- vagy tűzhely-féle mélyedés, melyet a javításkor betöltöttek s a fal többi részével egyenlővé csináltak. Nem kétkedtem afölött, hogy itt a téglát könnyen kiszedhetem s a hullát oda rejtve, az egészet újra befalazhatom, anélkül, hogy valaki észrevehetné.
Számításomban nem csalatkoztam. Egy törővas segélyével könnyen kiszedtem a téglát s miután a hullát gondosan elhelyeztem a falba, ismét beraktam, téglával elegyengettem s a falat bevakoltam úgy, hogy nem lehetett a régitől megkülönböztetni. Meszet, homokot s a szükségeseket legnagyobb óvatossággal szereztem meg. Midőn mindennel rendben valék, a falon éppen nem lehetett fölismerni, hogy ott valami változás történt. A hulladékot eltisztítottam. Diadalmasan tekinték magam körül s elégülten szóltam önmagamhoz: No, itt legalább nem hiába fáradtam.
Most legelőször is az állat megkeresésére indultam; mert eltökéltem, hogy okvetlen megölöm. Ha a macskát azon percben megtalálom, nem szenved kétséget, hogy határozatom teljesítem; hanem a ravasz állat hevességem által elijesztve, most nem mutatta magát. Lehetetlen azon mély boldog megkönnyebbülést leírni, melyet éreztem, midőn a macskát nem találtam. Éjjelre sem jött elő – s így legalább egy éjjel nyugodtan alhattam, mióta a macskát a házhoz hoztam – igen, aludtam, noha a gyilkosság terhe nyomta lelkemet.
Eltelt a másik, el a harmadik nap is, s gyötrelmem lénye még mindig nem tért vissza. Megkönnyebbülve lélegzettem. A szörny ijedtében örökre megszökött a háztól. Boldogságom elérte tetőpontját. Rettenetes bűnöm nem nagyon háborgatta lelkemet. Néhány kérdést intéztek hozzám, melyekre könnyen feleltem. Kutatások is történtek, hanem természetesen nem találtak semmit. Jövő boldogságomat bizonyosnak hittem.
Negyednapon a gyilkosság után jött egy csapat rendőr a házhoz, s minden zeget-zugot felkutattak. Biztos lévén, hogy semmit sem fognak találni, a legkevesebb zavart sem árultam el. A hivatalnokok megparancsolták, hogy mindenütt velük menjek. Mindent átkutattak s végre harmadszor mentek le a pincébe. Egy idegem sem rándult meg. Szívem nyugodtan vert, mint valamely ártatlané. Keresztbefont karral járkáltam föl s alá. A rendőrök meg voltak nyugodva s már menni készültek. Örömem sokkal nagyobb volt, hogysem visszatarthattam volna.
S kifelé menet beletántorodtam a falba: s fejem véletlenül oda koppant, hol szegény nőm volt befalazva.
Alig hangzott el ütésem, amint a sírból valami felelet hallatszott, mely eleinte halk és szakadozott volt, mint valami gyermeksírás, aztán hirtelen hangos hörgésféle, mely az emberi hanghoz legkevésbé sem hasonlított, s végre valami, jajveszéklő kiáltásfélében végződött, mely félig irtózatot, félig diadalt fejezett ki, aminőt csak a pokol torkából lehet hallani, honnan a kárhozatok fölött örvendő démonok ujjongásával egybevegyülve hallja az ember.
Őrültség volna gondolatomat leírni akarni. Ájultan tántorodtam a pince túlsó falához. A rendőrök pillanatig a borzadás- és ijedtségtől megkövülve, mozdulatlan álltak a lépcsőn. A másik percben már száz munkás kéz dolgozott a falon. A fal egész összefüggő darabban omlott alá. A félig senyvedésbe menő véres hulla a nézők szemei előtt állt. Fején, tátott, vértől vörös szájjal ült a fenevad, melynek csele engem gyilkolásra ingerelt, s melynek panaszos hangja a hóhér kezébe adott. A dolog úgy történt, hogy a macskát őrült sietségemben szintén befalaztam a sírba, melybe meggyilkolt nőmet betemettem.
