A KÉT ENGEDETLEN (Németből)
A KÉT ENGEDETLEN
(Németből)
(Németből)
Az erdő sűrű rejtekében, a bozót között nyúlcsalád tanyázott. Két fiatal nyulacska ült a puha gyepágyon. A nagyobbik már tudott ugrándozni, a kisebbik még nem. Az öreg szülék mindennap ellátogattak a mezőre, jóllaktak és mindenféle füvet és zöld lombokat hoztak haza magukkal kicsinyeik számára.
– Szabad-e nekem is veletek mennem? – kérdé egy szép reggelen a nagyobbik nyulacska szüleitől –; én már jól tudok szaladni.
– Nem – szólt anyja –, te még nem vagy elég gyors, s ha a vadász jő, könnyen lelőhet. Csak maradj kis testvéred mellett, s ha elalszik, ne zörögj, hogy föl ne ébredjen.
Az apa pedig így szólt: – El ne menj hazulról, ha mi eltávoztunk, ama nagy fák felé. A vadász mindig ott leskelődik. Tegnap is arra láttam.
Nem szívesen hallgatott a nyulacska ezen intésekre. Amint anyja, apja elmentek hazulról, kis öccse pedig elaludt, akkor nagyon elunta magát s így gondolkozott: Apám, anyám nincs itt, a kis öcsém pedig alszik. Csak egy kicsit szaladok arrafelé és mindjárt visszajövök. A vadász nincs itt, s ha meglátom, rögtön visszafutok. – És csakugyan úgy is tett.
A sűrűből nemsokára kiért a nagy fák alá. Ejhaj! milyen szép fák voltak itt, s olyan szép virágok, aminőket ő azelőtt sohasem látott; szép májusi virágok, s lengő harangvirágok.
Itt ugrándozom egy kicsit – szólt a nyulacska –; s ha jön is a vadász, messziről meglátom.
Hanem a nyulacska mégsem látta meg a vadászt, – ez pedig már egészen közel volt. Nem ám, mert szürke ruha volt rajta zöld hajtókával, s így aztán éppen úgy nézett ki, mint a fák, úgyhogy nem lehetett tőlük megkülönböztetni. Amint a vadász meglátta a nyulat, arcához emelte puskáját s lőni akart. De mégsem lőtte agyon, mert így gondolkozott: »Hiszen ez még csak kölyök-nyúl. Inkább megfogom és hazaviszem.« Gyorsan letette fegyverét, odaugrott s mindkét kezével megfogta a nyulacskát. »Kvi! kvi!« kiabált a nyulacska, hanem a vadász tarisznyájába dugta.
– Otthon majd ólba csuklak, meghizlallak, s ha már jó kövér leszesz, akkor a pecsenyeforgató-nyársra kerülsz. Mint fognak gyermekeim örvendeni.
A kis nyulacska fájdalmasan panaszkodott a vadásztarsolyban. »Oh, miért is nem maradtam kis öcsém mellett! Mit fog apám, anyám mondani?« Hanem csak lassan panaszkodott, nem mert hangosan beszélni, mert félt a vadásztól.
A vadász hazavitte a nyulacskát. Mint örültek neki a gyermekek. Legjobban örült neki a kis Károly, ki még csak négyéves volt. Kis ólba zárták s a gyermekek friss füvet, káposztaleveleket és gabonát hordtak neki. De az nem akart enni, mindig csak visszagondolt apjára, anyjára, kedves kis öccsére és az árnyas erdőre, melyet oly könnyelműen elhagyott.
Oh, de az árnyas erdőben most nagy szomorúság uralkodott! Amint a kis öcs fölébredt, körülnézett, de sehogy sem tudta kitalálni, hogy bátyja hová lett. Amikor pedig apja, anyja hazajöttek s a nyulacskát sehol sem találták: akkor kezdtek el még csak mind a hárman keservesen sírni! Mikor kisírták magukat, az öregek megint kiszaladtak a mezőre, de nagyon szomorúak voltak. Sehogy sem akart nekik a vacsora ízleni.
De mi történt azalatt a vadászlak udvarán? Az apa meghagyta, hogy a fiúk közül egyik se menjen egyedül az ólba, mert a nyulacska könnyen elszaladhat. De a kis Károly úgy gondolkozott magában: hogy hiszen csak megnézheti ő is egyszer a nyulacskát, azért lassan ellopózkodott az ól felé, s miután senki sem volt az udvaron, kinyitá az ólajtót, gyorsan besuhant rajta s aztán ismét behúzta maga után, de úgy, hogy egy kicsi kis nyílás maradt csak, amin a világosság beférhetett. A kis nyulacska egészen elszomorodva guggolt az egyik sarokban. De amint Károlyka közelebb jött, hogy megfogja, a nyulacska megrémülve szaladt tovább, neki az ajtónak; az kinyílt a lökésre, s a nyúl az udvaron termett, s miután a kertajtó is nyitva volt, bevágtatott a kertbe, s a kerten keresztül ki a szántóföldekre, egyenesen az erdő felé. Károlyka olyannyira megijedt, hogy midőn magához tért és a kis nyúl után akart szaladni, az már akkor messze, de nagyon messze volt ám. Csakhamar elérte az erdőt és megtalálta a bozótot, hol a kis öcsike a nagy sírásban megint csak elaludt: csendesen leült mellé, hogy fel ne ébressze, s úgy örült neki, hogy szerencsésen megszabadult. Mikor pedig az öregek hazajöttek és a kicsi is fölébredt: az volt ám az öröm! Vidáman ugrándoztak tanyájuk körül, s csak úgy nyalták-falták egymást; mert a nyulak nem tudnak csókolózni.
Ez időtől fogva a nyulacska nem távozott el egyedül hazulról. Mikor mindketten megnőttek, akkor együtt mentek ki szüleikkel a mezőre. Hanem a vadásztól úgy féltek egész életükön keresztül, mint senki mástól.
Károlykát pedig édesatyja jól megpirongatta; úgy kellett neki!
