A GYERMEKI SZERETET JUTALMA (Németből)
A GYERMEKI SZERETET JUTALMA
(Németből)
(Németből)
Bizonyos mezővároskában éppen hetivásár volt, amint a kis tizenegyéves Nina, N. asszonyságnak leánya, a szakácsnéval az eladók közt járkált. A tarka falusi nép között, kik árucikkeiket kínálgaták, feltűnt Ninának egy körülbelül az ő idejében levő kis földmívelő leány, kinek egyetlen tyúkján kívül, melyet a leggyöngédebben csókolgatott, semmi eladni valója nem volt.
Róza – így hívták a falusi kisleányt – igen csinos volt, és gyönyörű kerekded arcának finom vonásaiban volt valami különös, mi akaratlanul is felkölté a bizalmat maga iránt. Azon szende bú, mely vonásain mutatkozott, még fokozta a részvétet.
Nina igen szemügyre vevé a kisleányt, és mihelyt észrevevé, hogy titkon könnyet töröl le kötényével, mely akaratlanul tört elő szép nagy fekete szemeiből: megkérdé, mily drágán adja tyúkját!
Róza, ki e pillanatban gondolataiba volt elmerülve és saját dolgairól töprenkedett, tyúkját cirógatva maga elé bámult, Ninát nem is vevé észre, ki egészen előtte állt; a hozzá intézett kérdésre föltekintett és azonnal égető pír futá végig arcát, melyet azonban még azon percben halálsápadtság váltott fel, és alig hallható, elfogult hangon susogá a szegény gyermek:
– Egy-fo-rint!
Nina egy percig gondolkozott; az ár, mit a lányka kért, igen magasnak tetszett. De a lányka tekintete és egész magatartása felköltötte részvétét és kíváncsiságát, s úgy érzé, mintha bensőjében e hangot hallaná:
– Ez bizonyára szerencsétlen. Édesanyám majd segít rajta, gondolá Nina, és megmutatá a lánykának házukat, s így szólt hozzá:
– Várj reám a kapunál, azonnal ott leszek.
Nehány perccel később Nina valóban ott volt a ház kapujánál. Intett Rózának, ki már várt reá, hogy kövesse és egy perccel később mindketten N. asszonyság előszobájában voltak.
– Kedves anyám – így szólt gyöngéden a kis Nina anyjához –, nekem egy szívbeli kérésem volna hozzád.
– És az? – kérdé anyja.
– Sokszor mondád nekem – folytatá –, hogy sohasem szabad addig várnunk, míg a szerencsétlen és segélytelen emberek tőlünk alamizsnát kérnek, hanem inkább iparkodjunk az ilyeneket felkeresni.
– Bizonyára, kedves gyermekem – felelt az anya –, és igen örülök, hogy azon fontos tanítást emlékedbe oly híven bevésted!
Nina most elbeszélé szomorúan édesanyjának: miképp jött össze Rózával, és ennek feltűnő különös viseletét.
– Oh, anyám – így végzé beszédét –, hidd el, én nem csalatkoztam, és nemsokára magad is meg fogsz győződni, hogy szerencsétlen és támogatásunkra méltó.
N. asszonyság éppoly nemesszívű, mint művelt volt, és javainak igen nagy részét a szegények fölsegélésére fordítá.
Maga kívánt a kis Rózával beszélni, akit Nina azonnal bevezetett. N. asszonyság, ki a kislány elfogultságát igen hamar észrevevé, szeretetteljesen és barátságosan eléje ment.
– Jó reggelt, kedves gyermekem – fogadá őt –, kislányom már mondá, hogy vevőt kerestél tyúkodnak.
Róza e szavakra szemeit lesüté, és félig szorongó, félig síró hangon mondá: »Igen.«
– Hova való vagy? – kérdé N. asszonyság.
– Ön jószágáról, F. faluból – felele Róza.
– Vannak szüleid? – kérdé Nina anyja.
– Anyám van, atyám már régen elhalt.
– Hát testvéreid nincsenek?
– Nincsenek!
– Miből táplálja tehát édesanyád magát?
– Kézimunkájából – felelé Róza –, és amennyire csak emlékszem, mindig jól folyt dolgunk. Mindennap megvolt a rendes eledelünk, vasárnap és némely nagyobb ünnepen valamivel több is. Azonban mióta édesanyám beteges, mindez elmúlt.
– Már régóta fekszik? – kérdé N. asszonyság.
– Igen – felelé Róza hevesen zokogva –, és oly gyenge, hogy maga erejéből mozdulni sem tud.
– Mérsékeld, kedves gyermekem, fájdalmadat – vigasztalá őt –, majd meg fogjuk látni, mit tehetünk e dologban. Vannak rokonaid?
– Oh, nincsenek. Édesanyám rokonai már elhaltak, az atyám részéről valók igen, igen messze vannak és nem is ismernek bennünket.
– És miből éltek, mióta édesanyád beteg s nem tudja két kézzel kenyerét megkeresni?
– Kezdetben csak meglettünk volna – kezdé a kisleány –, mert édesanyámnak volt némi liszt- és kenyérkészlete, midőn azonban az elfogyott, akkor eljött minden héten egy ember és megvett édesanyámtól valamit, hogy a szükségből kisegíthesse magát. Amint már lassankint mindent elhordott, többé nem jött el, és nekünk most éppen semmink sincs. Már két napja és két éje édesanyám elhagyatva, segélytelenül fekszik, és még egy kanál levese sem volt, noha a szomszédnő ajándékozott egy darab kenyeret, de az kemény, és édesanyám nem ehetett belőle. Igen keserves volt hallani, ha panaszkodott és fájdalma miatt jajgatott. Múlt éjjel ismét igen rosszul volt, és így szólt hozzám: Meg fogod látni, ha isten nem szánokozik nyomorunkon, és én nem kapok csak kevéske eledelt sem: úgy meg kell halnom. Én már nem sokat gondolnék vele, de jövendőd aggaszt, hogy mi lesz belőled, elhagyott árvából, ha már én nem leszek!
Míg így beszélt anyám, igen keservesen sírt; oh, az nekem oly nehezemre esett, és azt gondolám, hogy szívem megreped a nagy fájdalomtól. Mindent összeforgattam, nem találnék-e valamit, hogy kis levest főzhetnék, de fájdalom, nem volt már semmi sem. Éjfél felé igen nyugtalan lőn, igen súlyos fájdalmakról panaszolkodott, és hideg verejték állt nagy cseppekben halvány homlokán, fél óra elteltével nyugodtabb lett és szunnyadozni látszott, mégis mindig félrebeszélt és nyugtalanul hánykolódott ágyán.
Letérdeltem fekhelyéhez és szívből könyörögtem istennek, hogy szánakoznék nyomorunkon; ekkor egyszerre ölembe repült e tyúkom a kályháról, hova mindennap felült, az egyetlen, mit még bírunk. Valószínűleg – amint hangosan imádkoztam – felismeré szavamat, és azt gondolá, hogy valamit fogok neki adni. Sohasem jutott eszembe, hogy e kedvenc állatomtól elváljak, vagy hogy eladjam, de azon pillanatban, amint e szegény állatot észrevevém, villámgyorsasággal kész volt elhatározásom: azt ma eladni, és hogy anyámnak árából valami erősítőt vegyek. E gondolattal egész éjen át foglalkoztam és már alig vártam, hogy a nap első sugarait megláthassam. Mihelyt szürkülni kezdett, észrevétlenül kilopóztam a szobából és idesiettem, hogy tervemet kivigyem.
– De miért nem ölted le inkább tyúkodat – kérdé N. asszonyság –, és készítetted volna el édesanyádnak?
– Oh, dehogy tehettem volna én azt, midőn mindketten oly igen szerettük, és még emellett édesanyám szigorúan meg is tiltotta. Mindennap néhányszor rágondolt kis Pipimre, és tegnap reggel is adott kenyeréből kis darabkát neki.
– De miképp van az, hogy ti éppen ez állatot szeretitek oly igen nagyon?
– Mert szelíd és igen ragaszkodó hozzánk. Azon pillanattól, melyben kaptuk, jóllehet már három éve, többé nem hagyott el, és táplálékát senkitől el nem fogadja, csak tőlem. Midőn múlt évben a himlőben három hétnél tovább feküdtem: akkor éjjel-nappal mellettem volt, és fejét óvakodva nyakamra fekteté, mintha segíteni akart volna, és azon időtől fogva igen megszerettük. Amint még az a bizonyos házaló minden héten rendesen eljött, és egyik darabot a másik után vivé el, és már végre ünnepi felöltőmet és zöld kötényemet is el kelle adnom, természetes, hogy sírtam akkor, de mégis felvidámultam, midőn anyám ígéré, hogy kis Pipim meg fog maradni. És most – folytatá könnyek között – felöltő, ruha, kötény odavan, még Pipit is el kell adni, és szegény jó anyámnak mégis meg kell halni!…
E szerencsétlen kisleány könnyei és fájdalmának mesterkéletlen elbeszélése N. asszonyságot igen megindították.
– Nina – így szólt –, tekinteted nem csalt meg; a sors, mely e szerencsétlen emberekről megfeledkezni látszott, hozzánk vezette őket, hogy rajtok segítsünk.
Nina, ki az egész idő folyama alatt egyik ablakmélyedésben állt, és könnyeit csak nagy erővel fojthatá vissza, e szavakra előtörtek könnyei, és anyja keblére borult.
– Meg fogod nekem engedni – kéré könnyek között –, hogy megtakarított zsebpénzemet is arra fordíthassam, hogy e szerencsétlen emberek nyomasztó szükségét enyhítsem, és hogy magamnak azon örömöt szerezhessem, hogy egy szegény, elhagyott kisgyermeknek édesanyját életbentarthassam?
– Még kérdezhetsz efelől, kedves lányom? – viszonzá az anya. – Kövesd föltétlenül szíved sugallatát. Adj, kedves gyermek, adj nekik annyit, amennyit akarsz, és a többit bízd reám.
Nina most szekrényéhez sietett, kivevé erszényét, és a bámuló kisleánynak körülbelül húsz forintot öntött különböző pénznemből kötényébe. Róza éppen úgy meglepetve, mint megörvendezve, szavakat keresett szeretetreméltó és nagylelkű jótevőnőjének háláját kifejezni, de Nina nem engedett erre időt neki:
– Köszönd meg majd máskor – miközben az ajtó felé ment –, most azonban csak siess, hogy édesanyádnak némi könnyebbülésére valamit szerezz, és vigy azonnal valami élelmiszert is magaddal; de siess, mert minden pillanat meg van számlálva.
Róza az örömtől elragadtatva engedett a tanácsnak, és még azon kis félóra alatt, míg anyjának lakását a legnagyobb sietséggel elérte, tiszta szívből hálát adott istennek azon váratlan segélyért, melyet számukra küldött.
Alig érkezett haza a kis Róza kincsével, nehány fölfrissítő szerrel és tyúkjával édesanyjához, és alig mondá el a történteket, amint az ajtónál igen szép kocsi állt meg. Előkelően öltözött úr lépett abból ki. Az orvos volt, kit N. asszonyság fölkeresett és fölkért, hogy saját költségére mindent megvizsgáljon, és mindent fölhasználjon, hogy a beteg édesanyát, ha lehetséges, megmentse.
A jó orvosi szerek, melyeket a tapasztalt orvos rendelt; a jobb életmód, melyet a szegény elgyengült anya most élvezett, nemsokára visszaszerzék egészségét. Nina most azon édes örömet és gyönyörködtető megelégedést élvezé, hogy egy jámbor, becsületes és erényes anyának életét megmentette.
Néhány év múlva Róza anyja csakugyan meghalt, és ekkor N. asszonyság Rózát házába fogadta, illően nevelteté, szóval anyjának helyettese volt.
Róza nem volt háladatlan, határtalan szeretettel és hűséggel ragaszkodott N. asszonysághoz és Ninához.
