A NYERVÁGY RABJAI • 1877
A NYERVÁGY RABJAI •
1877
1877
Fővárosi életkép
Kit ne vitt volna már el valaha útja a m. kir. lottógyűjtődék prózai köznyelven kis lutri boltjai előtt húzás napján? Néhány többé-kevésbé jól öltözött érdemes asszonyság úgy ötven és hatvan év között, nehány kebeldús képviselője a tiszteletreméltó szakácsnői rendnek, egy-egy takaros s ennélfogva kacér szobacicus, pár honorábilis házmester, hordár, közvitéz, és egy-egy rendszerinti írnok vagy napidíjnok képviselve a crme-t és különböző Duna-vízhordók, napszámosok, favágók s az elmaradhatlan vargainas a háttérben ugyanazon boltajtó előtt, ugyan mi mást jelenthetne a csoportosulás, mint azt, hogy megtörtént a legújabb húzás a budai vagy tudom én miféle lotterián? Egy negyedórája sincs, hogy ott piroslanak vagy fehérlenek a végzetes számok a fekete táblán, és már együtt van a törzsjátékosok egész csoportja a bolt ajtaja előtt, izgatottan gusztálva a kijött számokat. Kevés kivétellel ma is ugyanazon arcokból áll e csoport, mint a múltkori húzás napján, mint két, három, négy, öt héttel ezelőtt.
A lottónak állandó közönsége van, mert hát e sorsjáték természete olyan, mint a többi sorsjátékoké. Valami polipszerű hatalma van a lottónak is. Aki hozzáér, azt megkapja, mint ama tengeri szörnyeteg mely közbevetőleg legyen mondva, nemcsak Hugo Viktor képzelmében él először egyik csápjával, aztán a másikkal, aztán a harmadikkal, míg végre egészen magához öleli, hogy kiszívja belőle az életnedvet. Igaz, ugyan, hogy a lottó megelégszik áldozatainak pénzével, és így látszólag könyörületesebb a polipnál. Ámde a nyervágynak áldozatul esett ember utolsó kiszivattyúzott forintjával gyakran odavész becsület és élet is. Olaszországban maig is él a köznép ajkán a régi monda a misztikus és borzalmas tarantella-táncról, melyet aki egyszer el kezdett lejteni, nem hagyhatott többé abba. Szelíden és andalgón kezdődő keringései percről percre sebesebb és rohamosabb mozgássá alakultak, s a szerencsétlen táncosnak utóvégre őrült sebességű körforgás között kellett kiadnia utolsó leheletét. Ez a tarantella ma is létezik a lottó alakjában. Aki elcsábíttatja magát a szerencse kereke alól kizökkenő ternók, secoternók sat. kecsegtető pénzértéke által, s áldozni kezd a lutri oltárán, az folyton szenvedélyesebb híve lesz e játéknak, és szerencséről szólhat, ha elég erős egy csomó sikerületlen kísérlet után hátat fordítani a nyervágy hivogató démonjának. Van rá ugyan elég példa, hogy jómódú, vagyonos emberek is belekerülnek a lottó hálójába, de e sorsjáték tulajdonképpi és legállhatatosabb tisztelői a szó szoros értelmében vett szegény néposztály rétegeiből kerülnek ki. Mert hát a szegény ember képzelmében épp oly biztató eszköze a könnyű meggazdagodásnak, mint a vagyonosabb fantáziájában a részvények s a nagy sorsjegyek. A meggazdagodás utóbbi útja el van zárva a szegény ember előtt, mert ahhoz, hogy valaki pár sorsjegy ura lehessen, már egy kis befektethető tőke is szükséges. Aki azonban hat, hét, nyolc forintot keres hetenként, mint a legtöbb munkás, az nem rakhat félre minden hónapban tíz forintot, hogy azon részletfizetésre sorsjegyet vásároljon. Ez osztály csak a lottóhoz fér. Az képezi Mekkáját nyer- és pénzvágyának, ahová elzarándokol rendíthetlen hűséggel minden héten, hogy letegye a telhetetlen gyomrú Moloch oltárára keserves munkával szerzett fillérei egy részét.
És mily tanulmányfejeket láthatni a lottó-gyűjtődék előtt! Fejeket, melyek egyaránt érdemesek a genre-festész ecsetére s az életkép-író tollára. Ott van például egy kopott, idő- és zivatar-vert, boton vánszorgó, összeaszott aggastyán, akiről azt mondja a fáma, hogy senki sem emlékezik már reá, mióta hordja hetenkint forintját a lutriba. Egy darab árvíz előtti, kidűlő Pest tükröződik vissza ez öregemberen, aki a tél dermesztő hidege- s a nyár tropikus hőségében egyenlő pontossággal teszi meg a távol utat a Józsefváros valamelyik félreeső utcájából a városház szomszédságába eső lottógyűjtődéig. Magas idomú kalapja, melyről néhány szálig egészen lekopott már a borzas szőr, Lajos Fülöp uralkodásának első éveiben, tehát úgy a harmincas évek elején, divatos viselet lehetett Párizsban. Mennyi kalap és mennyi dinasztia tűnt le azóta! Csak az a roskatag aggastyán tartotta meg kalapjával együtt szenvedélyét is. Reszketve közeleg azon végzetes táblához, melyen a kihúzott számok piroslanak, és merev, érzéketlen arccal távozik, mint hosszú évek óta rendesen, mert a szerencse most sem mosolygott rá. Balga, szánalomra méltó öreg! Majd, ha lenn fogod aludni hosszú álmaidat a föld rögei alatt, megtalálod a jobblétet, melyet évtizedek óta hiába vártál a szerencsekerék szeszélyes számaitól.
Azt sem állíthatni jó lelkiismerettel, hogy tán azokra a nem éppen tisztes külsejű matrónákra mosolyogna kegyteljesebben a sors, akik minden húzás után elállják utadat a lottó-gyűjtődék előtt. Beleőszültek a meghiúsult kísérletekbe ők is, s a várt terno helyett mély barázdákat és ráncokat hozott arcukra a múló idő. Pedig ez érdemes asszonyságok legbuzgóbb és legbabonásabb hívei a lutrinak; ők azok, akik rendszer és tarkábbnál tarkább kombinációk szerint rakják a számokat, és babonás hittel viseltetnek az álmoskönyvek iránt. Hozzájuk fordul tanácsért és útbaigazításért a szakácsnő vagy a szobacicus, aki múlt éjjeli álmát nagy hosszan beszéli el. A tisztes matrónák biztatása szerint a terno egy ilyen álom után persze elmaradhatlan, s a szegény szolgálóleány elvakítva temérdek pénz bírhatásának reményétől, nem riad vissza az első meghiúsult kísérlettől, hanem kihívja másodszor, harmadszor is a szerencse kegyét, míg végre egész havi keresménye és jó, ha csak ez a lutriba vándorol. Így támadnak a nyervágy áldozatai. Egy szikra fölkelti keblükben a játék szenvedélyét, s mily gyorsan lesz elolthatlan láng e szenvedélyből!
Nem enyhíteni, csak növelni segíti a lottó a társadalmi nyomort. Íme, ma húzás napja van. Ott áll a lutri egész törzsközönsége a kijött számok előtt, családapák, akik utolsó forintjukat egy nappal előbb a terno reményében remegő kézzel rakták be a lotteriába, s most kétségbeesve gondolnak éhező családjukra, melynek nem képesek kenyeret szerezni; írnokok, akik a principális részére behajtott pénzből a terno reményében néhány forintot három ki nem húzott számra tettek, s most szorongva gondolnak a visszatérítés kötelességére; napszámosok, akik heti keresményük felét vagy harmadát ismét eredménytelenül látják odaveszni a Moloch oltárán ők mindannyian nem az író képzelmében élő, hanem valósággal létező, kézzelfogható alakok, aminők halmazszámra akadnak a figyelmesebb szemlélő útjában. Egy darab fővárosi nyomor az, ami a lottó-gyűjtődékben hétről hétre merev következetességgel játssza le magát, és szerencsések, akik csak pénzzel, és nem becsület- és földúlt családi boldogsággal adóznak a nyervágy ingerlő démonjának.
