ELJÁTSZOTT KORONA • 1877
ELJÁTSZOTT KORONA •
1877
1877
A francia forradalom idejéből
Midőn 1789-ben a forradalom kitörésének legelső jelei Grenoble városában is mutatkozni kezdtek, Bernadotte-nak éppen e város volt katonai állomása.
Bernadotte ekkor még csak egyszerű őrmester vala. Jövendő dicsőségéről, hogy egykor majd korona ékesítendi homlokát, álmodni sem merészelt. Hanem élt vígan, gondtalanul; teljesítette katonai kötelességét, kártyázott, s mint egy tüzes, pezsgő vérű francia, hajhászta a szerelmi kalandokat.
A kártyában kevés szerencséje volt, de annál több a szerelemben. A nők valóságos Adonisznak tekintették, mint aki ellenállhatlan, s ez igen is könnyen megmagyarázható okból irigykedtek rá tiszttársai, mint senki másra.
A legelső napon történt, mikor Grenoble utcáin és közhelyein mutatkozott a forradalom, hogy Bernadotte ezrede élén szigorúan kívánt katonai tisztének megfelelni; mikor Grenoble asszonyai és leányai a háztetőkön jelentek meg, hogy kő- és tégladarabokkal zúzzák be a katonák koponyáit: ekkor történt az, hogy egy jól irányzott tégladarab Bernadotte fejét találta, s ő anélkül, hogy kardját kihúzta volna hüvelyéből, eszméletlenül bukott le lováról.
A pórul járt őrmester egy közeli kávéházba vitetett, hol rövid ápolás után nemsokára visszanyerte eszméletét.
Midőn felnyitá szemeit s kérdőleg jártatá azokat végig a körülállók csoportján, egy ritka-csinos arcú fiatal leányka vonta magára figyelmét, ki csupa részvétből és szánalomból egészen vörösre sírta pilláit.
Bernadotte felemelkedék fekhelyéről. A leányka szépsége nagy hatással lehetett rá, mert egy pohár bor megivása után azonnal visszatért ezredéhez
E naptól fogva az ismeretlen szép leányt viszontlátni volt egyetlen vágya. A sors hosszú ideig nem akart kedvezni. Egy nap azonban, három heti epedés után, mégis feltalálta őt, amint a Jardin de Ville árnyas utain sétálgatott. A leányt egészen lakásáig követte, s másnap talált is már ürügyet a látogatásra s egy forró szerelmi vallomásra.
Bella, így hívták a kis szépséget, divatárusnő volt, tizennyolc éves, és egy fiatal grenoble-i órás jegyese.
Bernadotte, ki őrülten belészeretett a leányba, nem találván hamarjában vetélytársa kijátszására más utat-módot, felhívta Bellát, hogy jöjjön vele a polgármesterhez, mert őszinte szándoka van őt nőül venni.
Bella nem szerette sem az órást, sem pedig az őrmestert; de a kettő közől azért mégis inkább az első választotta, kinek legalább jövedelmező üzlete volt, míg az utóbbiról azt hitte, hogy életében sohasem viszi többre az őrmesterségnél.
Amint Bernadotte a leány határozatáról értesült, határtalanul dühbe jött. Vetélytársához futott és kijelentette neki, miként ő sohasem fogja azt eltűrni, hogy a kis Bella az ő feleségévé legyen. A heves szóváltásnak párbaj lőn a következménye. A vívás mesterségében gyakorlott őrmester az első összecsapásnál megsebezte ellenfelét.
A párbaj után Bernadotte-nak legelső dolga volt Bellához visszasietni. Azonban alig lépte át a küszöböt, midőn a megsebzett órást vérrel borítva, ájultan vitték el az ablak alatt. A divatárusnő mindent megtudott, és hősünknek a legkeserűbb szemrehányások közt mutatott ajtót. Ez esemény után egy hó múlva Bella az órás nejévé lett.
Midőn Bernadotte erről értesült, majd Bellát akarta megmérgezni, majd a gyűlölt férjet megölni, sőt a maga agyába is golyót szeretett volna röpíteni. Szerencse későbbi királyságára nézve, hogy ebbeli szándékai nem valami erősen érlelődtek meg agyában. Egy újabb szerelmi kaland kötötte le figyelmét, és Bellával nem találkozott többé
Ezelőtt vagy 25 évvel még látni lehetett a grenoble-i vendéglőben egy meggörnyedt s igen szegényesen öltözött mosónét, amint a mosás keserves keresetével tengette napról napra nyomorult életét. Ez a vén, összeráncosult képű mosóné volt az egykori szép divatárusnő: a kis Bella, ki elutasította a Napóleon idejebeli svéd király vőlegényi kezét.
Igen, igen szokta mondani gyakran és hosszadalmasan elbeszélt élethistóriája végeztével , sokkal okosabban tettem volna, ha a Bernadotte úrhoz mentem volna nőül. Most legalább királyné volnék, koronám, alattvalóim és sok szép ruhám volna, s nem kellene a mások rongyait mosogatnom. Nem is tudom, hogy észre nem vettem volt valami királyi azon a Bernadotte úron de hiába, fiatal korunkban dőrék vagyunk, s ezt csak késő vénségünkre vesszük észre.
S ilyenkor az öreg mosóné a legkeservesebben hullatá könnyeit.
Ha kérdezték, hogy hallott-e azóta valamit királyi szeretőjéről, körülbelül mindig ez egyet válaszolta:
Sohasem. Mióta királlyá lett, írtam neki párszor, de nem válaszolt. A férjem azt mondta, hogy az az oka, mert a leveleket nem bérmentesítettem meglehet, de én inkább azt hiszem, hogy még mindig sértve érezte magát, hogy kikosaraztam. Csak annyim volna, amin elutazhatnám Svédországba! Ha most már el sem venne, legalább velem mosatná az ingeit. Talán elég is lenne kárpótlásnak
Korona helyett mosóteknő! Hjah! ilyen a sors szeszélye!
