HOGY LETTEM ÉN MEG? (Egy képviselő előadása után) • 1884 (35. kötet)
HOGY LETTEM ÉN MEG?
(Egy képviselő előadása után) •
1884
(35. kötet)
(Egy képviselő előadása után) •
1884
(35. kötet)
Ki hogy bukott meg? Ezt a témát variálják panaszosan az elesett jelöltek. Hja, ahány bukás, annyi történet! Ki győzné azt mind összeszámítani? Ahány fazék, annyiféleképpen törik szét! Egyiknek a füle szakad le, másiknak a feneke horpad be. Cserép lesz valamennyiből. (Azazhogy a kormánypárti fazekakat esetleg még össze is drótozhatják.)
Nehány bukási esetet magam is tudok: néhányat már meg is írtam.
Az egyik jelölt azért bukott el, mert pénze nem volt, a másiknak volt, de nem költötte elég bőven. A harmadik jelölttel az a véletlen történt, hogy amikor a legerősebb községére került volna a szavazás, akkor abban a községben kiütött a tűz, s az emberek mind szétszaladtak oltani.
Egy úriembert az buktatott meg, hogy a zsidókat nem szidta. Hanem hát logika nincs ilyenkor. Mert egy másiknak meg (foglalkozására nézve budapesti prókátor) éppen az lőn halála, hogy a zsidók ellen eresztette ki az elokvencia ostorát mondván:
– Minden pénz őnáluk van. És miképp szerzik? Dolgoznak talán! Dehogy! A néptől rabolják könnyedén. Nézzék meg a kezeiket, nem kérgesednek meg azok a munkában, mint a kendteké…
Mire fölfelelt az egyik tekintélyes parasztember gúnyosan:
– Helyes a beszéd. De úgy nézem, hogy a tekintetes úr keze is nagyon fehér ám.
És ezzel el volt vetve a jelölt sorsa fölött a kocka, s egyszersmind rá volt mutatva önkéntelenül, hogy a jól öltözött antiszemita plánta, hova ereszti majd egykor a mellékhajtásait…
Egy, nem tudom már hanyadik jelölt, meg azért lőn vesztes, mert mikor a programbeszédjét ment tartani, a segítségére utazott hazafit, amint éjjel a kerületbe érkeztek, alig hogy lefeküdnének, egy sürgöny arra szólította, hogy rögtön térjen vissza, mert a felesége haldoklik, minélfogva az sietve összecsomagolt, s elhamarkodásában begyömöszölte bőröndjébe a jelölt cipőit is.
A jelölt felébredt reggel, hogy a választók elé menjen, de a cipőit nem találta. A küldöttség érte jött, de mit volt tennie, csak nem mehetett közibök mezítláb?
A faluban lakott ugyan egy csizmadia, de az baloldali volt, és semmi áron nem akart rajta segíteni.
De folytathatnám akár két óra hosszat is a tarkábbnál tarkább történeteket, miért bukott meg Károlyi Tibor, vagy még sokkal fantasztikusabb a Suszterics Ignác esete.
(Csakhogy erre már azt mondhatnák a lányos apák: Loquamur latine.)
De miért időzném a sötét képeknél, hiszen az különben is könnyen megesik az emberen, hogy megbukik – sokkal hasznosabb lesz az utónemzedéknek, ha ellentétül inkább azt beszélem el, miképp lettem meg képviselővé.
Őszinte ember vagyok, és nem szeretek nagyzolni. Körülbelül nincs is más jogcímem a képviselőségre, mint ez. No, meg az, hogy diplomám nincs, s most már minden hitvány hivatalhoz diploma kell. Természetes, hogy olyan pályára kell húzódnom, ahova nem kell diploma.
Hát felmentem a függetlenségi párti végrehajtó bizottsághoz, amelynek egyik nagybátyám is tagja.
Ott ültek négyen-öten egy zöld asztalnál, előttük számtalan levél és távirat feküdt.
Nagybátyám igen csodálkozott, mikor meglátott, s nem igen nyájasan kérdé:
– No, mit akarsz, gyerek?
– Egy kerületet! – mondám.
– Micsoda? Te kerületet akarsz?
S arca egyszerre zordon kifejezést öltött fel.
– Hát megbolondultál?
– No, hát csak azt gondoltam, hogy úgyis semmi dolgom a nyáron át, hát föllépek valahol.
– Föllépsz? Hm! Ez már más. Te csak föl akarsz lépni?
S mennyei derű ömlött el arcán. A végrehajtó bizottság tagjai mind felugráltak, s nyájasan szorongatták a kezeimet. Nagybátyám két széket is rántott alám udvariasan.
– Okosan teszed, édes öcsém. No, ülj le, fiacskám. Itt van ni, Madarász Józsi bácsi előtt ez a nagy mappa. Ahol azok a kékceruzás keresztek vannak, az mind szabad föld. Válassz magadnak ebből a nagy Magyarországból tetszésed szerint. De azt előre megmondom, hogy csak a keresztes helyeket választhatod. Ahol a kék zérus van, azok a könnyű kerületek az érdemesek számára. Azok a mieink. Richtig, mennyi pénzed van, kedves öcsém?
– Pénzem? – kérdém csodálkozva. – Egy fia sincs. Hiszen éppen azért akarok képviselő lenni, hogy pénzem legyen.
– Oh, te oktondi! Hát mit rabolod az időnket? Ha pénzt akarsz, te bolond, akkor eredj most választónak, ne jelöltnek.
– Hiszen ha volna választójogom!
– Mit, és te mégis ide mersz jönni? Takarodsz innét mindjárt!
S most már csakugyan dühbe jött a nagybátyám.
– De kedves Gyuri bácsi, hiszen én csak azt akartam, hogy a nevem egy kicsit forgalomba jöjjön.
– Vagy úgy? No, hát azt megtehetjük. Van egy pár olyan mameluk-kerület, hogy Kossuth se kapna benne harminc voksot. Hát oda betehetlek, hogy a mi népünknek is legyen kire szavazni, ha éppen örömük telik benne. Hanem most már pusztulj íziben…
Eltávoztam, leverten sóhajtozva a grádicsokon, »istenem, hogy mégis minden pálya nagyon nehéz«.
Negyed napra, amint kimegyek reggelizni a »Fiume«-ba, olvasom a »Nemzet«-ben, hogy nagybátyám kibukott a kerületéből. Egy kormánypárti győzte le háromszáz szavazattal.
Hallatlan ez! Egy rokon eleste mindig megdöbbenti az embert.
Úgy kell neki, gondoltam az első percben. Szívtelenül bánt velem!
De később sajnálni kezdtem: hiszen saját magán sem bírt segíteni, hát mit várhattam volna tőle én? Hej, nehéz dolog a parlamentbe jutni, nehéz dolog!
Eh, még jobb, hogy nem léptettek föl. Legalább nem kellett beszédet tartani és csavarogni ide-oda.
Másnap megint a »Fiume«-ba mentem reggelizni, ami nagyon természetes, mert ott kontóra adnak. Igaz, hogy a fizetőpincér már egy idő óta nagyon görbe szemekkel nézeget rám.
Hanem ma csodálatos előzékenységgel fogadott. Elémbe jött az ajtónál, s arca merő mosoly volt.
– Jó reggelt, nagyságos uram. Mint szolgált az éjjeli nyugalom nagyságodnak?
– Ne vicceljen, Kázmér. Hiszen tudhatja, hogy reggel mentem innen haza.
– Tessék besétálni kérem az extra szobába. Egy úr várja ott a képviselő urat.
– Kit? Kit? Engem?
– Igenis, a képviselő urat egy öregúr.
– De hát hogy mer maga szemtelenkedni, Kázmér?
– Mivel, kérem alássan?
– Hogy képviselőnek csúfol engem.
– Hiszen benne van a lapokban.
– Hol? – mondám nevetve, mialatt Kázmér elém tólta az összes napilapokat, ahol kövér betűkkel állott, hogy a kutymándi kerületben hatszáznyolcvannégy többséggel levertem a kormánypárti jelölteket (a kormánypárttól nyert kerület). Az ellenzéki jelölt hallatlan vesztegetésekkel jutott ehhez a többséghez.
Azt hittem, álmodom, megdörzsöltem szemeimet, igaz volt. Öröm-reszketve néztem meg minden lapot; mindenütt ott volt a távirat.
Tehát csakugyan törvényhozó vagyok.
Kevélyen nyitottam be, a szolgák hajlongását észre sem véve, a különszobába.
Nagybátyám ült ott, s éppen egy anisettet szürcsölgetett. Talán attól volt az ábrázata olyan keserű?
– No jó, hogy jössz, te kölyök – kiáltá felém dühösen. – Hát hallott már valaki ilyen bolond szerencsét? A kutymándi választók ránk írnak, hogy adjunk nekik valami ellenjelöltet a forma végett. Értelek, gazemberek, gondolám, meg akarjátok tartani a formát, mert azt hiszitek, hogyha ellenjelölt lesz, több pálinkát kaptok az igazi jelölttől. Megírtam egy levélben, hogy léptessenek fel hát téged, s íme fölléptettek, s meglettél. Hát nem a bolondulásig nevettető ez? Én pedig megbuktam…
– Fogadja részvétemet, bácsi.
– Csukd be a szádat, és nyisd ki a füledet. Mert most már emberré akarlak tenni. Képviselő vagy, de nem fogsz az maradni, mert nem voltál választó. Azért hát szaladj át a kormánypártra, nyilatkozz azonnal a lapokban, hogy te szabadelvű párti vagy. Akkor megmaradsz. S a nagybátyádnak is hasznot és szívességet teszel.
– Hogy-hogy?
– Mert három év múlva keresve se találnék ostobább mamelukot náladnál, akit könnyebben megbuktathassak.
Így történt a dolog szóról szóra. Tessék kérem, szerkesztő úr, becses lapjában kinyilvánítani, hogy én a szabadelvű párt híve vagyok, s hogy tekintve a politikai konstellációkat, az a rendületlen meggyőződésem, hogy édes hazánk csak a Tisza Kálmán erélyes vezénylete alatt emelkedhetik azon színvonalra, mely az európai kultúrállamok közt megilleti.
Ha lehet, tessék kérem, hogy szembetűnő legyen, »ciceró«-val szedetni.
