NINCS TÖBBÉ »EGYHANGÚSÁG« • 1884 (35. kötet)
NINCS TÖBBÉ »EGYHANGÚSÁG« •
1884
(35. kötet)
1884
(35. kötet)
Azaz dehogy nincs – már maga az is kezd egyhangú lenni, hogy lapok, emberek, hat hét óta nem írnak, nem beszélnek egyébről, mint a választásokról.
Én ezennel ünnepélyes ígéretet teszek, hogy ez a legutolsó.
Eluntuk a zajt. Pedig eddig rendén volt; mert még a zajnál is bosszantóbb a mély csönd.
Tessék megpróbálni egy olyan kerületben lakni, ahol egyhangú választás van kilátásban. Tudni, hogy habzik a tenger, pezsg az élet, hogy zsivaj, nyüzsgés van mindenütt az országban, s csak egyetlen ponton sima, gyűretlen a víz felszíne.
Jelöltek járnak-kelnek, majd itt, majd ott bukkan fel egy új pretendens. Magasan száll a lelkek ára. Öt pecsétes levelek szaladoznak keresztül-kasul a postákon őrült egymásutánban. Cigánybandákat jönnek megfogadni vidám kortesek ötödik-hatodik vármegyéből. Felvillanyozó hírek kergetik egymást, izgató események történnek egyre-másra s valamennyi – másutt. A korcsmárosok borait megveszik a szomszéd kerületbeli korcsmárosok, s szomorú nyikorgással szállítják a szekerek a súlyos, rozsdás abroncsú hordókat.
De már ezt mégis lehetetlen megszívlelni. Igaz, hogy a választóközönség fejei kimondták: ellenjelöltet ebben a kerületben nem illendő dolog állítani, mert becsületesebb embert a volt képviselőnél úgysem kaphatnának.
De hát minek olyan nagyon becsületes? Kívánja ezt valaki?
Abból, hogy becsületes, meg nem él a kortes és nem lakik jól a nép.
Lőn hát, hogy a múlt választások kortesei összeröffentek, s elhatározták, hogy jó volna egy ellenjelölt, ha csak akkora is mint a kisujjam.
Bógáti Nagy István azt mondta:
– Keríteni köll egyet, ha magától nem támad.
Csiszlik Ferenc, a sánta molnár helyeslőleg bólintott erre a fejével.
– Mégpedig antiszemita ember kellene.
– Mi is az antiszemita, Ferkó sógor? – kérdezte a templombíró. – Mert mindig hallom emlegetni.
– Hát az olyan ember sógor, aki a zsidóra dühösebb – mint köllene. Azt nevezik antiszemitának.
S ezzel Csiszlik Ferenc uram ötvenszer jobban megmagyarázta az antiszemitizmust, mint valamennyi lapnak a nagyképű vezércikke.
Dictum-factum, a kortesek jól meghányták-vetették a dolgot, s elindultak a környéken követjelöltet keresni.
Csak Rezes István, a kovács ellenkezett még útközben is.
– Nem ér az semmit atyafiak. Hiszen mindnyájan az eddigi követet akarjuk.
– Hát persze, hogy akarjuk. De ennek mégis úgy kell lenni. Ejnye, de keményre van a kend esze kalapálva, kovács uram.
– Aztán lássák, tehetünk mi akármit, mégiscsak a volt követ lesz meg.
– No persze, hogy ő lesz meg – de meg kell adni annak is a módját. Mert ami tisztesség, dukál. Az szent házassághoz is két személy kívántatik igaz-e, hát a követválasztáshoz is két személy kell. Mert szeretném tudni, hogy válasszon valaki egy ember közül? Aztán van ennek még másik oldala is…
A kortesek betértek majd minden kastélyba útközben, de bizony mégsem akadt ember: mindenki azt mondta, abszurdum az eddigi jelölt ellen föllépni, népszerűséggel és pénzzel is jobban győzi, mint más.
Csiszlik Ferenc volt a kortesek feje, keserűen megvakarta fejét, de azért csüggedetlenül mondá:
– És mégsem térhetünk vissza jelölt nélkül. Törik vagy szakad, találnunk kell.
S most már beszálltak az udvarházak lakóihoz. Tömérdek bocskoros nemes lakta a kerületet labodával, gyommal fölvert kúriákban, hol csak egy fűből magasabbra, kövérebbre nőtt dudorodás mutatja, hogy valaha keréknyom volt. De mikor volt az! Most már gyalog járnak ki s be a kúriák gazdái!
S mégsem akadt köztük ellenjelölt!
– Hát mármost mit csináljak? – vakarta a fejét Kócsy Gábor.
– Mit-e? – kiáltott fel egy fényes ötlettől felvillanyozva Csiszlik Ferenc. – Fogadjunk jelöltet pénzért. Ezer forintért kapunk egyet.
– De hát miből fizetjük ki őkemét?
– Hát abból a pénzből, amit az otthoni jelölt ad őellene.
– Hüm! Ez az igaz. Arany a kend esze, Csiszlik uram!
Meg is kezdték rögtön az alkudozásokat a kurtanemesekkel. Kikeresték maguknak a legszebb szavút, a legokosabb fejűt, a legtermetesebbet, egyszóval, aki a legjobban imponáljon a népnek, s megkötötték vele a kontraktust, hogy a tekintetes úr amiért föllép, dikciózik, bejárja a kerületet, kap a testi fáradságáért ezer forintot, ha pediglen valami sérülés történnék rajta, sebjét ötven forintjával számítva lészen kárpótlandó.
Így lett a mi kerületünkben nem egyhangú választás.
A kortesek végiglakomáztak három hetet, s játszva fizették ki a fogadott jelölt kialkudott díját abból a tekintélyes összegből, amit az igazi jelölt megeresztett.
Hát bizony ilyen bolond dolgok is estek a mostani választáson.
Hogy hol s ki ellen?
Meglehet, kitalálják. Én nem írom ki. Pedig nem vagyok megfogadva, hogy ki ne írjam.
