I. A Debernekyék kozákja
I. A Debernekyék kozákja
Deberneky János szelíd lelkű, csendes ember volt, aki még a légynek se vétett, s ha a nagyasszony (Debernekyné, született Székely Anna) megindult a szobákban a légycsapóval, borzongva hunyta be a szemét, hogy a tömeges gyilkolásokat ne lássa.
– Mi lett volna belőled, ha a középkorban találsz születni? – pirongatta a nagyasszony. – Mikor lovon kellett ülni, táborozni, csatározni, törökvért ontani. Milyen szerencséd, János, hogy ilyen aludttej-világban születtél.
Addig-addig mondogatta ezt Székely Anna, hogy egyszer csak kezdett az az aludttej-világ megfordulni. A tej belőle átváltozott piros vérré és nem aludt, hanem pezsgett.
A nagy nemzeti szónok kimondta a végzetes szót az országgyűlésen: »Mérkőzzünk össze!«
A nagy nemzeti költő elszavalta a gyújtó dalt: »Talpra magyar, hí a haza!«
S egyszerre mozogni, elevenedni kezdett minden. Micsoda nyár volt az az 1848-iki! Forró, száraz. Fű helyett katonák nőttek a földből. De minek is lett volna a fű? A kaszák elmentek fegyvereknek, a kaszások katonáknak.
De a Deberneky-kastély csendes maradt sok ideig a nagy nemzeti harc alatt is. Debernek kis falucska messze a hegyek között, erdőktől eltakarva; a harcvonalakba bele nem esett. János úr békében ült otthon, csak a férficselédjei szaladtak szét. Asszonyokkal és aggastyánokkal dolgoztatott.
A nagyasszony váltig zsörtölődött:
– János, János! Van-e lelked, János, hogy itthon csücsülsz a hamun, mint egy vénasszony? Hát illik ez? Nem szégyenled magadat?
– Itthon is kell a férfi – védekezett János úr. – Ki tudja, mire leszek itthon jó? Hallgass, asszony, hallgass!
– No iszen, majd meglátom, hogy viseled magad itthon, ha lesz valami.
Egy tizenkét éves fiuk volt Debernekyéknek, a szőke fürtű Palika. Vézna, cingár legényke, de az anyja vére folyt benne, nem az apjáé, mert erőnek erejével a táborba akart menni.
– Hiszen én is el tudom már sütni a puskát.
– De hordani nem bírod, fiacskám. Leroskadnál te ott a fáradságtól. Nem eresztlek, fiam – csitította az anyja. – Ráérsz te még arra. Hiszen, ne félj, lesz még nekünk háborúnk ezekkel máskor is!
Messze a csataterektől nem is valami nagyon borzalmas a háború. Csak a pirosló ég mutatja majd nyugaton, majd keleten, hogy városok, falvak égnek arra. János úr lefekszik a kertben a földre s úgy hallgatja, hogy van-e valahol valami. A föld sok, sok mérföldre elviszi az ágyú dörejét. A mi hazánk, a mi édesanyánk teste messze darabon rezg, ha valami fáj rajta.
János úr felsóhajt ilyenkor:
– Ma megint dolgoznak!
Aztán a munka eredményét várja izgatottan. Hozzák az újságok és az arra vetődő utasok. Elszivárog mindenüvé, még Debernekre is kuszán, elferdítve, néha megfordítva. Remény, aggodalom, lelkesedés, kétségbeesés tarkán váltakoznak. Ha egy csatát nyer a magyar, egyszerre magasra csap az önbizalom: »Meg sem állunk addig, atyafiak, míg egész Európa nem a mienk!«, s ha valamely csapatunkat megverik, nyomban megcsappan az önbizalom: »Jaj, végünk van!«
Pedig se nem hódítjuk meg Európát, se végünk nincs, mert a bátor nemzetek halhatatlanok.
A télen, meg a tavaszon át még csak voltak fordulatok, borúra derű is, hanem úgy nyár felé kezdett a szerencse lefelé fordulni. Rossz hírek jöttek:
– Nem bírt velünk a császár. Elhítta segítségül a muszkát!
Azután még rosszabb hírek:
– Itt vannak már a muszkák!
Eljöttek. Megették a zöld uborkáinkat, a faggyúgyertyáinkat és a szabadságunkat. Siralom völgye lett szegény Magyarország. Isten a balkezével kezdte begöngyölgetni a szép, kibontott nemzeti zászlókat. Sorba jöttek a csapások.
A muszkákból még Debernekre is jutott. Egy nap ijedten szaladtak össze asszonyok, gyerekek és férfiak a kastély udvarára.
– Jaj, itt vannak a muszkák!
– Ne beszéljetek bolondokat! – dadogta elhalványodva János úr.
– De bizony itt jönnek. Ahol fénylenek ni, a kopjáik!
Valóban Cserte felől a dombon egy kis lovascsapat bontakozott ki a felvert porfellegből.
Egyenesen Deberneknek tartottak. Lehettek vagy tizennégyen. Bizonyosan elmaradtak a főcsapattól, mely Kassa felé húzódott.
– Anyjuk! – hörgé Deberneky. – Mit csináljunk? Mit tegyünk, lelkem? (És a fogai vacogtak. )
– Hát semmit. Bevárjuk őket. Meg nem esznek. Te úgyis járatos vagy a szláv nyelvekben, hát beszélsz velök.
– No, még csak az kellene. Majd bolond vagyok. Én elmegyek, Anna, én menekülök.
A nagyasszony mérgesen toppantott a lábával:
– Itt maradsz, punktum!
Nem sok idő volt a feleselésre, a kis csapat a templomtól, mint a zsinór, befordult a kastély udvarába. Egyet-kettőt csillant lovaik patkója, s ott termettek a tornác előtt.
János úr rémülten ugrott be a pitvarajtóba.
– Ne szaladj, bátyuska, ne szaladj! – szólt a lovasok egyike meglehetős szelíd hangon. – Adj inkább valami harapnivalót!
János úr egyetlen értelmes szót nem bírt kiejteni. A szeme kimeredt, az ajka némán mozgott.
– Sok baromfit látok az udvaron, bátyuska! – mondá a másik kozák epedő tekinteteket vetve a pulykákra és a tyúkokra.
– Hát mért nem szólsz hozzájuk, te mamlasz? – riadt fel a nagyasszony. – Adunk nekik, hogyne adnánk!
– Szívesen adunk belőlük – hebegte most János úr, összeszedve magát valamennyire. – Szálljanak le a katona urak és pihenjenek meg nálunk!
Debernekyné rögtön kiadta a rendeletet.
– Zsuzsi, Panna, hol vagytok! Uccu, fogjatok egypár pulykát, egypár tyúkot; vizet forralni, te Sára! Aztán kopasszatok, süssetek. Hadd lakjanak jól ezek a becsületes muszkaemberek.
A muszkák leszálltak a lovaikról és letelepedtek a tornácon a nagy kerek kőasztal körül.
– Rátok nem haragszom – szólt a nagyasszony –, ti kénytelenek vagytok vele.
– Úgy van, anyuska; kénytelenek vagyunk. Eltaláltad, anyuska. Bár otthon lehetnénk a mi gyermekeink, asszonyaink mellett.
János úr is nekimelegedett lassankint. Hiszen nem olyan borzasztó emberek ezek! Egyre múlt a félelme, s mire az ízletes ételek elkészültek (nem eszik ilyen paprikást maga a fehér cár sem) egy fertályakós hordócskát előgurított a pincéből s tulajdon kezével ütötte nekik csapra.
Pompás volt a lakoma, a bor nemkülönben, jó kedvük szottyant a kozákoknak és a házigazda is beszédes lett. Egészen elérzékenyítették azzal, hogy felköszöntőt mondott rá valamelyik. Ejnye, de derék fickók ezek! No, csak igyanak, katona urak, igyanak!
Ittak is emberül, közbe muszkadalokat énekeltek, szidták az osztrákokat, dicsérték a magyarságot. János bácsi egészen föllendült mellettük.
– Kár ezekkel verekedni – mondá az asszonynak –, jó gyerekek mind. Könnyű lett volna velük kibékülni!
De a lakmározás már soká tartott egy kicsit. Az egyik kozák, a legnagyobb szakállú feltekintett a napra, mely már egészen alul volt a menny peremén, s élénken kiáltott fel:
– Elkésünk, fiúk! Szent András csontjaira mondom, elkésünk. Legyen már vége, azt gondolom.
– Ej, mindegy az, Jaroszláv! – bölcselkedett egy tömpe orrú nyurga. – Honnan késünk el? Mert hova siet az ember az ő földi pályáján? A sír felé, Jaroszláv. A sír felé. Honnan késünk hát el, Jaroszláv?
János úr is közbeszólt:
– Nem eresztlek benneteket. Maradjatok még egy kicsit.
– Köszönjük, bátyuska, te jó vagy – szólt akit Jaroszlávnak neveztek –, hanem a Nikoláj olyan furcsákat beszél a sírról. Utól nem érjük a sereget, ha mondom. A te lovad is fáradt, ne csábítsd hát a pajtásaidat szelességekre, hanem… nyeregbe, legények, egy, kettő, három…
Mindnyájan felkászmálódtak a lovaikra, csak a tömpe orrú nem (akit »diák«-nak szólítottak maguk közt). A diák makacsul leült a kis hordóra.
– Van még az alján – hörgé villogó szemekkel.
– Nem jössz, Nikoláj?
– Nem megyek. Utólérlek benneteket!
– Igazán nem jössz?
– Kutya legyek, ha mozdulok.
Elvágtattak, ott hagyták. Nikoláj ivott és addig ivott, míg kidőlt, mámorosan elterülve a földön.
Deberneky kedvetlenül vakargatta a fejét:
– Ej, ej, mármost mi az ördögöt csináljak vele. Gyere ki, Anna lelkem. Nézd mivé lett. Te okos asszony vagy, adj tanácsot, hogy mitevők legyünk.
– Tudod mit – mondá a katonás asszony –, vágjuk el a nyakát. Hadd legyen ezzel is kevesebb az ellenség.
– Bolond vagy! – hőkölt vissza János úr. – Mi jut az eszedbe, szerencsétlen! Ez az egy muszka már nem határoz. Talán a paptól kellene tanácsot kérni. Szaladj el, Pali fiam, a tisztelendőért.
A kis Pali lihegve futott a paplakba, ahol a méhesben meglelte a nagytiszteletű urat, amint éppen rajt vett fel.
– Jó napot, pap bácsi!
– Jó napot, Palikám. Nézd ezeket a méheket. Királyné nélkül szétszélednek s nem akarnak bemenni a köpűbe.
– Jaj, nem érek én most rá, pap bácsi, a méheket nézegetni. Nagy baj van otthon. Apám elküldött a bácsiért.
– Megyek, fiam, megyek. Mindjárt készen vagyok. De hát mi a baj?
– A muszka katonákból hátramaradt az egyik. Anyám a nyakát akarja elvágni, az apa pedig nem akarja.
A pap mosolygott. És szeretettel simogatta meg a Pali üde arcát.
Nagy zavarodás volt otthon, mire a pap megérkezett a fiúval. A nagyasszonynak János úr rimánkodott, hogy ne okoskodjék, mert abból nagy baj lehet. Aztán nagy vétek is.
A tiszteletes úr is az ő pártjára állott.
– El kell a kozákot távolítani szép simán.
– Hogyan?
– Föl kell a lóra ültetni, aztán hadd menjen, amerre a ló viszi.
– De hátha valami baja történik, és engem fog a cár okozni? – fázott tőle Deberneky.
– Kötözzük oda a lóhoz – mondta a tiszteletes úr –, hogy le ne eshessen róla!
Úgy is lett. A magával tehetetlen Nikolájt két béres meg a kertész lóra ültették, kezét-lábát oda kötözve. A kantárját odakapcsolták a kabátja gombjához s ezzel Deberneky János úr maga vezette ki a lovat a kapu elé, ott az ostorral jól megriasztva, az mint egy tüzes sárkány vitte lankadt lovagját, az összegyűlt falusi népek nagy hahotája közt, a szántóföldeken keresztül, észak felé.
Hogy mi lett belőle, soha nem tudódott ki, de a szegény Deberneky János nyugalmát elvitte örökre.
Mert se aludni se enni nem tudott azontúl az örökös félelemben, hogy a cár megolvassa egyszer a katonáit és a Nikolaj nem lesz köztük. Vizsgálni kezdik és kisül, hogy az bizony a Debernekyéknél veszett el. S megjön a pecsétes parancsolat egy nap, hogy »tessék a kozákot előállítani«.
Ismerősei, barátai is ijesztgették:
– Szegény János bácsi! Nagy baj lesz még abból.
