II. A Debernekyék cserepárja
II. A Debernekyék cserepárja
De nem lett belőle semmi baj. Vagy megkerült Nikolaj, vagy fel se vette az orosz cár az eltűnését, elég az hozzá, nem kereste a kozákot. Van még neki otthon elég.
Hanem az volt a baj, hogy míg a cár álmában jelent meg éjjelenkint a János úr ágyánál mennydörögve: »Add vissza a kozákomat!«, azalatt itthon a magyarságnál sem vált be a dolog dicsőségnek.
Mikor 1860-ban a szabadság megint elkezdődött, a gyűlésen valaki azt kiáltotta, amint a Deberneky nevét olvasták:
– Muszkavezető!
Nagy nevetés támadt erre a tréfára; de az öregúr komolyan vette s ott az összegyűlt megyei bizottság előtt komoly nyilatkozatot tett, hogy vezetett muszkát az igaz, de csak egyet s azt is csak az udvarról a kapuig vezette. És az se volt kozák, csak a lova. Ő csak a lovat vezette.
– Tudjuk, tudjuk! – kiáltották minden oldalról.
– De a kozák rajta ült! – sivított közbe egy hang.
– Különb bizottsági tag lenne a feleségéből – harsogott közbe Tőthy Pál, hajdani alispán –, mert az le akarta vágni a kozák fejét.
– Éljen Debernekyné!
A nagyasszony, aki a karzaton ült, majd elájult izgatottságában a jelenet alatt. Egész arca égett.
De ki is kapott otthon János úr.
– Látod, ilyen a félember! Ha az ember valamit csinál, mindég egészen tegye. Most már se igazi magyar ember nem vagy, sem igazi német. Semmi se vagy.
János úr bűnbánóan sütötte le a fejét.
Sok mindenfélén kellett még átesni.
Nemsokára bejött a legtetszetősebb divat: hogy nem kell adót fizetni. Éltünk már és mozogtunk. A hármas halom zöldült már, és ott ültünk a tetején. Volt ez rosszabbul is, mikor a hármas halom csak egy nagy sírnak látszott az ország címerében, s alája volt temetve minden, minden…
Debernekyék se akarták megfizetni az adót. Magának János úrnak is megtetszett ez a gondolat. »Nem fizetek, dehogy fizetek!«
De most is úgy volt, mint szokott lenni közönségesen, hogy adóintő cédulát kap az ember, ha az adója nincs még rendben. Csak az adócédula volt másforma, állván nem holt betűkből, hanem eleven katonákból. Kisebb cédula egy katona, nagyobb cédula tizenkét katona káplárostul.
Ilyen nagyobb cédula jutott Debernekyékhez. A szép kis tornyos kastély megtelt cserepárokkal.
Az ámbituson Jarobitsek Vencel káplár úr pipázgatott otthonosan, az öregúr nádfonatos székében elterpeszkedve, vagy a nagy kőasztalnál kártyázott a pajtásokkal. A házbeliek idegenül, búsan jártak-keltek az ősi lakban.
Deberneky makacsul tartotta magát egy ideig:
– Se adót nem adok, se enni nem adok. Vegyétek el erővel. Ha vesztek, esztek. Ilyen ember vagyok én.
De mikor a katonák aztán csakugyan erővel kezdték beszerezni az élelmiszereket, levágták a bornyút, feltörték az éléskamrát, a pincét, leszedegették a fákról féléretten a finom sercika almát, az öregúr kezdett a béketűrésből kifogyni, nagy óbégatással szaladgált a magyarok nyakára, hogy ő nem ellenkezik tovább és kifizeti az adóját.
– Azt ne tegye, bátyám, – intették emezek. – Örökösen hazaáruló lesz a neve. Még a csontjait is kihányják a sírból az unokák.
– Jó, jó, de mikor ostobaság! Nincs értelme, hogy ne fizessek. Mi haszna abból a hazának, ha én tönkreteszem magamat. Megeszik, összerontják mindenemet.
Már alig lehetett visszatartani az öreget. Jarobitsek Vencel káplár úr azonban, aki a legjobban pusztított, a többi között izgatván, így biztatta az alája rendelt cserepárokat:
– Minden a mienk, ami az övék. Mi vagyunk az urak. Amit a szemünk meglát és a szájunk megkíván, azt mi mind elvehetjük a császár nevében, mert mi tizenketten vagyunk itt a császár.
Nagy ínyenc is volt Jarobitsek; szerette a pecsenyét és a bort. Azonfelül Jarobitsek tudta leghatalmasabban csörgetni a panganétját. Egyszóval félelmetes fickó volt.
A nagyasszony aranyrámás nagy falitükrébe lövöldözött, máskor a családi képekbe. Deberneky Ferenc kuruc generális balszeme volt az egyik célpont: aki legelőbb odatalált a katonák közül, az húzta be a betett hatosokat.
Csodálatos volt, hogy mennyit bírt megenni ez a tizenkét ember. Először a baromfiféléket falták fel, azután nekiláttak a sertéseknek, majd az ökrökre került a sor. Ha már elfogyott a húsféle, Jarobitsek bement az istállóba s egy-egy állatot maga lőtt le ügyesen.
– Még a lovakat is meg fogjuk enni – biztatta jókedvűen a háziakat. – Ettem már én lóhúst az aranyos Prágában. Jó ízű, csak egy kicsit édeskés. Bizony megesszük a Rárót és a Fecskét is.
S valóban veszedelmesen fogytak az igavonók. Egy nap elfogyott az utolsó ökör.
Jarobitsek kimondta az ebédnél:
– Holnap a tehenekre kerül a sor.
Délután körülnézegette a teheneket és a Talpast ítélte halálra. Szép kajlaszarvú tehénke volt, a nagyasszony kedves tehene.
Debernekyné sírt, mikor a rémhírt meghallotta, hogy a kedves tarka Talpas holnap meghal. Golyót lőnek a fejébe. Szép nagy okos szemét behunyja örökre.
Egész éjjel nem tudott aludni a nagyasszony. János úr hallotta sóhajtozni, hánykolódni.
– Valami bajod van, asszonykám?
– Semmi, semmi.
– Te sírsz, asszonykám!
– Ne fecsegj már annyit, hagyj békét!
– Anna, Anna, te a Talpast siratod és nem mered bevallani.
– Hát aztán, ha siratom is? Az én dolgom az, ha a szívem megszakad is…
– De azt már nem engedem, hallod-e? Nem engedlek szenvedni, megmentem a tehénkédet, holnap fizetek.
– Csak azt próbáld meg! – szisszent fel a nagyasszony kevélyen. – Rögtön itt hagyom a házadat.
– Anna! Lelkem, Annám, ne haragudj, hiszen én csak jót akarok.
– Ha jót akarsz, hát ne fizess.
– Hát nem fizetek, de a Talpasnak vége akkor.
– Ha az Isten akarja – felelte az asszony keresztényi megnyugvással, de mégis egy mély sóhajjal.
Reggel korán öltözött fel a nagyasszony, de azért a világért se mozdult volna ki a szobájából, hogy az iszonyú dolgot meg ne lássa az udvaron, mikor kivezetik kedves tehenét, akit kis borjú korától ő etetett, cukorral kényeztetett; mikor az a gonosz Jarobitsek megcélozza a halálra ítéltet a puskájával s oh jaj, mikor a lövés eldörren… De azt meghallja idebent is…
Remegve várta a borzalmas pillanatot, haloványan járva-kelve szobájában, megállt és imádkozott:
– Istenem, ne engedd, ne engedd!
E pillanatban szelíd kopogás hallatszott az ajtón.
– Szabad!
Jarobitsek Vencel lépett be. A hóhér, a gyilkos! De milyen szelíd, alázatos volt az arca.
A nagyasszony keményen rászólt:
– Mi tetszik?
– Bocsánatot jöttem kérni – mondá halkan, lesütött szemekkel.
János úr bámult, egyre bámult, és egy szót sem szólt, csak a nagyasszony mondta gúnyosan:
– Nincs miért, nincs miért.
– Beismerem, hogy gyalázatos, rossz ember voltam – rebegte Jarobitsek. – Bocsásson meg a tekintetes úr és a tekintetes asszony. Jó és alázatos leszek ezentúl.
– Legyen ön olyan, – pattant fel büszkén Debernekyné s halovány arca kipirult –, aminő lenni akar. Semmi szükségünk az ön elnézésére.
– No, no, anyjuk – vágott közbe János úr. – Ne bántsd a káplár urat. Ha ő jó akar lenni, miért ne lenne? Mit von le az ő jósága a mi hazafiságunkból. Csak legyen ön, kérem, jó és alázatos. Ne hallgasson a feleségemre.
– Az leszek, tekintetes uram. Mert levelet kaptam az édesanyámtól Csehországból s ő int engemet, hogy jó legyek önökhöz. Az én szegény mamicám. S annak én szót fogadok, mint a császárnak.
– No lássa, az igen szép. Hát ösmer minket az ön mamicája?
– Nem, nem. De tessék elolvasni, hogy mit ír. Mert szépen tud írni a mamicám, pedig már hatvan éves, és még nem visel pápaszemet.
János úr átvette az eléje nyújtott levelet.
– Ugyan, ugyan, mit barátkozol vele? – pirongatta a nagyasszony magyarul.
– Ne okoskodj, Anna, ne okoskodj. Hiszen, látod, hogy már nem lövi meg a Talpast. – Majd a káplár felé fordult tótul: – Ugye nem bántja a feleségem tehenét?
– Isten mentsen attól – felelte Jarobitsek szinte fájdalmas hangon. – Ha nem adnak enni, hát tűrni fogjuk, éhezünk alázatosan, csendesen.
Deberneky helyeslőleg bólingatott a nagy fejével.
– Add ide a pápaszememet, Annácskám. Hadd olvassam el. Hogy minek? Ugyan ne duzzogj, ne légy már olyan engesztelhetetlen. Hiszen, érdekes az, hogy mit ír egy cseh asszony.
Deberneky fennhangon olvasta:
ȃdes fiam, Vencel!
Vettem leveledet s örülök, hogy egészséges vagy. Vigyázz magadra és imádkozz abból a könyvből, amit neked adtam. Írod, hogy ellenségek közt vagy, szeresd őket is, édes fiam. Légy kíméletes irántuk, tartózkodj a durvaságoktól, mert minden kölcsönbe történik. Az Isten visszahozza azt ránk, amit ti ott tesztek. Gondolj szegény öreg anyádra, Vencel fiam.
Most is egy magyar huszár van kvártélyban nálunk, s azon ürügy alatt, hogy ti az ő szüleit sanyargatjátok Magyarországon, a leghihetetlenebb kegyetlenségeket csinálja velünk. Tör, zúz, követel, eszik, iszik s annyira el van kényeztetve, hogy délutánonkint kardostól, tarsolyostul befekszik egy teknőbe, s nekem, szegény öreg anyádnak, órákig kell őt ringatnom, míg elalszik.
De végzem is levelemet, mert a huszár már ordít, hogy ringassam.
Légy jó és alázatos, édes Vencelem,
Szerető édesanyád
Bohumilla«
Deberneky bácsi felkacagott jóízűen, édesdeden.
– Aha! Most már értem. Minden csak kölcsönbe megy. Panna, Panna!
A szolgáló után kiáltott.
– Tessék parancsolni.
– Szaladj át, fiam, a paphoz. Van ott most egy piktor, aki az oltárt festi. Hogy jöjjön át azonnal, hahaha!…
– Mit akarsz vele? – kérdé a nagyasszony.
– Lefestetem vele a jelenetet. Egy huszárt a teknőben, akit egy öreg cseh asszony ringat. Valami fölséges!
Szemei szikráztak a vidámságtól és lelkesedéstől.
– Most már legalább tudom, miért tűrök. Most már egy poltúrát se fizetek. Ha azok is tűrnek, az már más. Akkor én is tűrök. Most már megerősödtem. Ha háború kell, hát legyen háború!
Majd újra előfogta a kacagás:
– Hahaha! Képzeld el, azt a huszárt a teknőben! Nem éppen a mi Pali fiunk-e, hehehe? No, az volna csak a pompás! Valami gyönyörű látvány lehet, hihihi! Meglesz, megcsináltatom olajfestékben, hogy holtom napjáig nevethessek rajta… De már ilyet a mi cserepárjaink mégse tesznek.
Vidáman, fürgén ugrált egész nap, mint egy evet, s mikor a katonák összegyűltek déltájban a sovány lencsefőzelék mellé, melyet a Zsuzska szolgáló főzött hús, szalonna nélkül, odaállt eléjök vakmerően s elkezdte bosszantásukra énekelni: »Hazádnak rendületlenül… «
Az alázatos Jarobitsek letette a kanalat s utána próbálta dúdolni…
Ilyen idők voltak azok!
