II. AZ AJÁNLATOK
II. AZ AJÁNLATOK
Most már megfordulhatott a csónak és sebesen evezhetett a vár felé, mely még a török világ maradványa, s mondanunk sem kell, hogy a nagy magyar város legmagasabb pontján fekszik.
Kampós János a szögletről még egyszer visszanézett a sík tengerre, melyen feketés pontok jelezték itt-ott a tegnapi házakat, mert az olvadó földanyag megbarnította a vizet, s a piszkos erek összeszűrődtek mindenünnen.
Visszanézett arra a helyre, ahol édes otthona volt még tegnap, szíve elfacsarodott, szemeiből kiesett egy könnycsepp, de kis unokáit látva, csakhamar hálát adott az égnek, hogy kedveseit ilyen csodálatos módon megszabadítá a biztos halálból. Az ártatlanság felett az isten szeme őrködik.
Nemsokára a parthoz értek, ott aztán kedvére szívéhez szoríthatta Juliskát is, Mariskát is…
Hogy szabadultatok meg, picinyeim? Édes kis gyémántkáim?
Hanem a kis gyémántkák éppen nem tudták azt elmondai. Ővelük semmi különös sem történt, ők nem láttak abban semmi rendkívülit. Elaludtak otthon az ágyban, s felébredtek az ágyban, csakhogy az ágy akkor már a hideg vízen úszott. És az igazán olyan érdekes, olyan szép volt, hogy csak örülni tudtak neki. Hanem mi lesz most?…
A várfoka tele volt menekülőkkel; asszonyok, gyermekek, lányok, elszánt mogorva arcok, amelyeken ott van nyoma az átszenvedett szörnyű éjszakának és a megdöbbenés a jövő fölött.
Kampós János fázni kezdett azon gondolatra, hogy mihez kezd most a kis Mariska- és Juliskával? Milyen szerencse, hogy a jószívű katonák fölvették a csónakba az ágyneműjöket, a szegény két gyermek megfagyna most anélkül.
Nagyapa, én éhes vagyok szólott a kis Juliska.
Én is, nagyapa ismétlé a másik.
Az öreg felsóhajtott, azután összekötötte az ágyneműt egy batyuba, a hátára vette, a gyerekeket pedig karjaira szedte, és elindult az Új-Szegedre vezető hídon át Szőregre.
Ezer meg ezer menekülő tartott arra. Mintha csak egy nagy népes utcán menne az ember, s a nép csupa koldusokból állana.
Szőregen a szolgabíró élelmiszereket osztott ki a menekülőknek, s a jószívű falusiak versenyeztek a szegények ellátásában.
Kampós Jánost és két unokáját egy derék öregasszonyhoz szállásolták, ahol mindennel ellátták őket s kipihenhették magukat.
Reggel, midőn az öreg szomorúan azon tépelődött, hogy micsoda sors vár reá, mihez kezdjen, mi módon neveli fel unokáit? egyszer csak dob perdült meg az ablak alatt. A szolgabíró hajdúja kihirdette, hogy: »Adatik tudtára mindenkinek, akit illet, miszerint jószívű emberbarátoktól ajánlatok érkeztek be a tekintetes szolgabírói hivatalhoz, melyek folytán többen készek az árvíz csapásai által sújtott szegedi családok gyermekeit részint örökbe fogadni, részint pedig fölneveléseiket rövidebb időre elvállalni. Akik erre nézve igényt tartanak, jelentkezzenek déli 11 órakor a községházánál.«
Kampós János nagyon megörült a hirdetménynek. Mintha csak az égből jövő szózat lenne, kész felelet az ő töprengésére. Igenis oda fogja adni a gyerekeket. Mért is ne adná oda, mikor ott jobb dolguk lesz! Őmellette talán el is pusztulnának. Ha nem kap munkát, miből tartsa őket, ha pedig munkát kap, hol legyenek, míg ő dolgozik?
Bizony kétségbeejtő kérdések.
A kitűzött időben ott volt tehát pontosan a községházán s nagy figyelemmel hallgatta a szolgabíró által felolvasott lajstromot.
Fényes koszorúja volt ez a jótékonyságnak, habár találkozott rajta egy-két fonnyadt levél is; ki-kicsillámlott az önzés is, századunk eme lidérce, mely sok szépet, nemeset eltipor.
»Balajthy Nagy Pál olvasá a szolgabíró , lakik Bodonyban, kész elvállalni egy vagy két évre egy fiúgyermeket s az alatt az idő alatt nevelteti. Szabó János Tur-Varasdról egy tizenhárom-tizennégy éves leányt fogad gondviselésbe…«
Meghiszem mormogta egy paraszt , legalább ingyen szolgálóhoz jut.
Kazay János és neje Rimaszombatból egy egészséges négy-öt éves leánykát fogadnak el, s miután gyermektelenek, szülői szeretettel fogják gondját viselni.«
Kampós János a nagy tömeg közt odafurakodott ennél a tételnél a szolgabíróhoz, s felkiáltott:
Itt van kérem az én kis unokám, fogadják el ezt azok a jó emberek.
A szolgabíró odanézett az öregre, azután a két gyermekre, kik okos szemeiket csodálkozva jártatták a sokadalmon.
Szép két gyerek! A másikat is odaadja kend?
Kénytelen vagyok vele, tekintetes uram! Mit csináljak egyebet? Mellettem elpusztulhat két kis rózsabimbóm.
Míg úgy megnyugszik a lelkem, ha jó helyen vannak, s nyugodtan láthatok hozzá a keresethez, mellyel fölépíteni remélem ősi hajlékomat s visszahozni őket. Ámbár sóhajtott fel keserűen nem érem én azt már meg, hogy ebben az életben még egyszer »otthon« láthassam őket. Nagy kegy volna az az Úristentől. Sok az kívánatnak, sok még reménynek is.
Tudja mit, öreg? Ezt a másik leánykát meg én fogadom örökbe.
Egészen örökbe nem adom, tekintetes uram. Nem mondhatok le rólok végképp, mert az annyi volna, mint lemondani az életről. Ha nincs meg az a reményem, hogy őket visszakaphatom, nem kell az élet sem.
Jól van hát, öreg, maradjon az egyik gyerek nálam, ameddig kend akarja… a másik pedig hadd menjen Rimaszombatba.
Köszönöm a tekintetes úr gondoskodását.
A szolgabíró megcsipkedte a picinyke arcát, s így szólt hozzájuk:
Nos, melyitek jön hozzám?
A gyermekek húzódozva vonultak az öreg mögé, annak a kabátjába fogózkodva.
Úgy látszik, szeretik kendet, egyik se szívesen jön. Jelölje kend ki, melyik marad itt? Azonnal küldöm a feleségemnek, úgy fog örülni a kisleánynak, mintha valami ékszert küldenék neki.
Aztán a hajdúnak intett a szolgabíró.
Miska, haza fogod vinni e kisleánykát. Útközben pedig meleg ruhát válogatsz ki számára a zsidóboltban. Fázik szegényke.
Mindjárt vigyem?
Jobb lesz, ha mindjárt.
Az öreg Kampós bezzeg meg volt most akadva. Melyiket adja oda a kettő közől, hiszen az igaz, hogy mind a kettőtől meg kell válnia, de hát mégis olyan nehéz elhatározni, melyiktől váljon meg előbb. Egyformán szereti őket, szívéhez van nőve mind a kettő, mint lomb a törzséhez.
Révedezve tekint hol az egyikre, hol a másikra. A gyermekek, mintha kieszelnék, milyen tusa foly nagyapjuk lelkében, erősen megmarkolják kezét. Az öreg szemei alatt kidagadnak az erek.
No, hát szóljon már, öreg Kampós! sürgeti a szolgabíró.
-- Nem adom hörgi fojtott hangon , nem adhatom egyiket sem. Verjenek előbb vasba s úgy vigyék el.
A szolgabíró elérti a szeretet diadalát a nyomor fölött, s éppen nem vereti vasba Kampós Jánost, hanem egy tíz forintost csúsztat a markába.
Majd visszaadja kend, ha módjában lesz.
