I. A MENEKÜLŐK
I. A MENEKÜLŐK
Mikor az árvíz elborította Szegedet, azon a sötét éjszakán, mielőtt rémletes kongással vészt hirdetve megkondult volna a Rókus-külváros nagy harangja: rohanó emberek, szaggatott felkiáltások jelezték a rettenetes veszélyt. A vihar irtóztatóan süvöltött, mintha bekiabálta volna az ablakokon, amint megrecsegtette azokat: Most még csak én vagyok itt, hanem mindjárt itt lesz hét testvérem közül a leghatalmasabb és a legkegyetlenebb: az árvíz!
Ott is volt, ott állt már napok óta a város kapuinál, és rést nyitott magának, betört zuhogva, hömpölyögve, nem kímélt semmit, sem életet, sem vagyont.
A Felsőváros egy alacsony házikójában két gyermekleány feküdt az ágyban egymás mellett, orcácskáik kigyúlva és felpuffadva, mint általában az alvó gyermekeké. Szőke hajfürteik összekuszálva vegyültek össze, kövér karocskáik összefonodtak, mint két rózsatő.
Csak jóízű szuszogásuk hallatszott a néma szobában. Vajon miről álmodhattak? Talán ugyanegy dologról: aranyos bábukrók, amik selyem viganót hordanak, selyem derékaljjal takaróznak, mézes kalácsos figurákról, parányi székek- és asztalokról, apró dézsáról és mozsárról, aminő a szomszédban lakó gazdag mészárosné kis Laurájának van.
Az asztalon petróleum-mécses pislogott, vékony lángnyelvecskéjével alig egy félarasznyi sötétséget bírt elnyelni, de azért mégis némileg megszürkíté a homályt a szegényes szobában, melynek bútorzatát egy almárium, egy asztal, nehány szék és még egy nagyobb ágy képezte, közvetlen közelségében annak, ahol a kis ikrek aludtak, semmit sem setjvén a rettenetes veszélyből, mely odakinn tornyosul fejök fölé.
Éppen a kicsinyek ágya fölött függött az egyetlen kép, a Szűz Mária a gyermekkel.
Az a szent gyermek odafönn mintha szemeit mereven az alvó gyermekekre függesztené. De vajon az anya, az isten anyja meg fogja-e látni őket, őrködni fog-e felettük?
E pillanatban zuhogva kezd a víz beömleni az ablakon. Mindig jobban, jobban. Már eléri a mécsest is, mely egy alacsony padra van helyezve. A padot fölemeli a víz, a mécsest eloltja, s koromsötétség lesz a szobában.
És a két gyermek még mindig alszik.
Még jobban összebújnak s a derékaljat önkénytelenül magukra húzzák. A víz nagy hideget hozott be.
Borzasztó éj! Köröskörül dűlnek a házak, egy-egy tompa zuhanás jelzi. E pattogások, melyek nem nagyobbak a zúgó orkánban, mintha valaki egy nagyot dobbant a lábával, mindig egy-egy ház összeomlását jelenti.
De hát mit tudnak erről a gyerekek, és az alvók?…
Aki ott künn jár a gyilkos hullámok között csónakán, az az evezőlapátok loccsantásától még a zuhanásokat sem hallja, a sötét éjszakában úgy tünedeznek fel előtte a házak, mint meredező kísértetek, s e kísértetekből minden percben leguggol egy-egy, hogy soha többé föl ne keljen.
Majd csak a reggel mutatja meg a szörnyű drámát ha ugyan megvirrad még, ha ez irtózatos isteni harag után mosolyogni és világítani fog még a nap.
Megvirradt. A szürkületben egy csónak hasította át a piszkos, hömpölygő habokat a még tegnap népes, élénk utcákon, vagy hogy talán nem is egészen virradat az, hanem egy égő gyár szórja rémletes fényét nagy darabon. Alant víz, fent tűz. A víz a falakat ostromolja és repesztgeti, a tűz a fedelet falja mohón; mintha vitatkoznának: »Melyikünk hatalmasabb?«
A csónakban katonák eveznek, s tele van felszedett menekülőkkel, kik némán, batyuk nélkül ülnek szerteszét, arcukon elfásultság és a rettenetes megdöbbenés, melynek nincs már panasza és könnye.
Segítség! hangzik e pillanatban egy tompa, hörgő hang. Az emberek körülnéznek, de sehogy sem jöhetnek rá, honnan származik a hang, mely olyan, mintha a föld alól jönne.
De hisz ez már csak egy üres fogalom, hogy föld alul. Van is itt már föld! A tenger alól, de onnan meg nem jöhet… Ép ház nincs messze a környéken, puszta sík tenger lett a tegnapi háztömbökből. Honnan kiáltottak hát »segítség-et?
Hol vagy? Ki vagy? Merre vagy? Nem látunk! kiáltott a kormányos megállítva a csónakot, mely ide-oda lóbálózott a szélben.
Itt vagyok, édes uraim! kiálta ugyanolyan tompán az előbbi , itt vagyok a fán, de már az is ingadozik, mindjárt kidől.
Csakugyan egy nagy akácfa állt alig öt-hat ölnyire a csónaktól, tegnap még hihetőleg valamely udvaron, ma már a pusztaságban.
A fa ágai közt egy öregember guggolt hosszú, összekuszált ősz hajjal, görcsösen kapaszkodva az ágakba, kalap nélkül. A vihar vadul vagdalta a vén fát, s az jobbra-balra hajladozott, de az öreget nem bírta lerázni, az életösztön óriásinak nevelte meg erejét, szívósságát, a száraz gallyak recsegtek, ropogtak s verték a hátát és lábait, de az öreg nem engedett.
A csónak menekülő embereit ez a megrázó kép sem hatotta meg. Nem volt itt már semmi rendkívüli.
Kicsoda kend? kiáltott rá a kormányos. Hogy jutott kend oda?
A szerencsétlen ember most oldalt fordult kissé, s fogainak a vacogását lehetett kiérezni reszkető hangján, mert minden szótag külön-külön hangzott.
Midőn az éjjel hazasiettem unokáimhoz, útközben lepett meg az ár. Ide másztam fel a fára.
Teringettét! szólt a kormányos már három órája van a fán szegény… No, hiszen mindjárt kiszabadítjuk kendet.
Egészen a fa alá eveztek, az egyik katona fölkúszott érte s ölben hozta le. Most látták csak, hogy az öreg félig-meddig meg van fagyva, az arcszíne szederjeskék, a kezei, fülei pedig violaszínűek.
Alig fért a csolnakba. A kormányos levette nagy köpenyegét és az öregre teríté.
Hova visznek? kérdé az halkan.
Legyen nyugodt, jó öreg, odavisszük, ahol még szárazföld van: a várba.
Nem, én az unokáimhoz akarok menni mondá erőteljesen és határozottan.
Miféle unokáihoz?
Én Kampós János vagyok, kedves uraim, s a szegény megboldogult leányom után két unokám maradt. Két szép kisleányka… ikrek. Este lefektettem őket az ágyba, magam pedig dolgom után mentem. Szegény kicsikék, nem tudom, mi lett belőlük… Oh, ha van magokban irgalom, kegyelem, vigyenek engem oda.
De lássa, nem lehet szólt a kormányos , a csónak már is túl van terhelve, arra nem vehetünk fel többé senkit.
Az öreg kétségbeesetten nézett fel az égre, szemeiből könnycseppek gurultak ráncos arcán végig.
Akkor hagyjanak hát itt, jó uraim, itt várom ki a fán, míg jön valaki csónakkal, aki megsegít. Istenre bízom magamat.
Kampós ki akart szállani. A katonák összenéztek, s az egyik így szólt:
Menjünk el az árvákért, kormányos uram, az egyiket én hozom az ölemben.
A másikat én hozom mondá a másik katona ; az nem fog bennünket gátolni az evezőlapát kezelésében.
Jól van, tehát menjünk! szólott a kormányos. Üljön kend ide mellém, Kampós, mutassa az irányt.
Mintegy félóra hosszat eveztek, ezalatt egészen megvirradott. Szőreg felől haragos színben kelt föl a nap, nem volt sem melege, sem fénye, olyan volt, mint egy vérbeborult szem.
Nos, messze van-e még a házuk? kérdé a kormányos Kampóstól.
Mindjárt ott leszünk: amott annak a nagy háznak túlsó szögletétől már meg fog látszani.
Egy-két evezőcsapás, s ott voltak a nagy ház túlsó szögleténél.
Hát most merre? kérdé a kormányos.
De az öregember nem felelt.
Szóljon hát kend szaporán…
De még most sem felelt. Szeme megüvegesedve meredt a környékre.
Nem volt már meg az ő háza sehol.
Ledőlt rebegé s összeroskadt.
Elájult szegény szólt egy öreg nő, ki szintén a csónakban volt.
Az egyik katona lehajolt, kezét szívére tette s ezt jegyzé meg:
Lassan ver, meg fog halni. De talán jobb is… Szegény kis unokái!
Forduljunk, fiúk. Itt nincs mit keresni többé. Az ördögnek tartoztunk egy úttal… vagy hogy azoknak az angyaloknak.
E pillanatban valami úszó fa-alkotmány kezdett kibontakozni a romok közül, a megfordult szél gyorsan hajtotta feléjük.
Nini, kormányos úr, mi lehet az?
A kormányos odanézett nagy figyelemmel, de sehogy sem bírta felismerni a tárgyat.
Mindig közelébb úszott. A hullámok csendesen ringatták.
Egy ágy! kiáltá csodálkozva az öregasszony.
Igen, egy ágy volt, a veres csíkos dunyha a legtetején, könnyebb pelyheit játszogatva kapkodta fel a szellő, s aztán behajigálta a vízbe.
No, ez egy ágy szólt a kormányos közönyösen. Valahol alkalmasint előbb egy közfal omlott össze, csak azután maga a ház, a résen át úszott ki az ágy érintetlenül.
E percben egy nagyobb szélroham egész erővel odalökte az ágyat a csónak farához, úgyhogy azt majdnem felfordította.
Mindenki odanézett.
Egy gyermekfő emelkedett ki a vánkosok közül, s kevés vártatva egy másik hasonló fej bukkant elé. A szőke hajfürtöket enyelegve lobogtatta a friss szellő.
Mind a két gyermekfő mosolygott.
Isteni csoda! dünnyögte a vénasszony a csónakban. Szent vagy, uram! Legyen meg a te akaratod!
Az öreg unokái mondá a kormányos , alkalmasint az öreg unokái. Hej, Kampós apó, ébredjen, nyissa fel a szemeit; itt vannak a gyermekek.
Az öreg paraszt erre a szóra felemelte fejét és felnyitotta a szemeit, mintha álomból ébredne…
Hol vannak a gyerekek?
Nagypapa, nagypapa! kiálták a kicsinyek kezeikkel integetve.
Ej, ej, de borzasztót álmodtam! szólt Kampós a szemeit dörzsölgetve, mialatt az egyik katona megkapván az ágy oldalát, egészen odavonta azt és elébb a meleg madarakat szedte ki a puha fészekből, aztán a fészket.
A kormányos beengedte az óriás dunyhát is, a vánkosokat is. Mind a két gyereket odaültette a maga ölébe. Hiszen az isten kedvencei azok, s kedvökre kell tenni mindent.
Az öreg irigykedve nézte a kormányost, hogy a gyerekek ővele fecsegnek, de nem akarta azokat kivenni az öléből, hadd legyen megjutalmazva a jóságáért, hogy megmentette őket.
