CSÓKAKŐ
CSÓKAKŐ
(Kata és Éva)
Fehér vármegyében, Csurgó és Mór között fekszenek a Csókakő romjai.
Csókakő várának is érdekes regéje van. Miként adta oda Zsigmond király… de nem vágunk a krónika elé, mely eléggé mulatságos, még ha nem igaz is.
De igaz is lehet. Én legalább, ha akarom, valamennyiben hiszek, ha nem akarom, egyben sem hiszek.
Mert valamennyi donációs történet közt a legismertebb, legnyilvánvalóbb a Mária királynő adományozása, aki azt kiáltja a Kis Károlyra rohanó Forgácsnak:
Vágd fiam, Forgács,
Tied lesz Gymes és Gács.
Tied lesz Gymes és Gács.
Nos, igen szép, de mégsem egészen valószínű, hogy őfelsége ráért volna ebben a borzasztó pillanatban versben beszélni.
Már ennél mégis igazabb lehet a Csókakő története, mely a Zsigmond alatti török háborúkra ereszkedik vissza.
Háborút viselni akkor is nagy mulatság volt; olcsóbba is jött, de némi üggyel-bajjal bizony akkor is járt.
Ma egy sürgönyt kopogtatnak le s »berukkol« mindenki. Valaha nehézkes parancs ment violaszín pecsét alatt. Hát még a Zsigmond idejében? Ha katona kellett, semmit sem firkáltak, hanem fegyvereseket gyűjteni útra menesztettek egy kardot, hogy kergesse össze a többit.
A kard aztán elment. Herold hordozta véresen az országban, és gyűltek a hadak a zászló alá.
Hát mondom, háborúra készült a király, s a véres kardú heroldok szigorúan hirdették a nemesi kúriákon:
– Aki József-napra nem lesz a táborban, fejét és jószágát veszti.
El is ment mindenki a kitűzött napra, kivált a dunántúli nemesek, várurak ültek nyeregbe roppant számmal. Mert hát úgy volt felállítva a kérdés: »fej vagy nyereg«. S a fejét mindenki jobban szereti, mint ahogy utálja a nyerget.
Somogyban például mindössze két jámbor nemesről verte a hír, hogy magokat a hadból kivonják, erdőkön, padlásokon bujdokolnak.
A somogyi várispán kerestette is darabontjaival a két gyávát. Azok látták is őket felbukkanni hol nyomukba voltak, hol elveszítették; lápokban, ingoványokban; elfogni nem bírták. Az egyik nemesnek Berkészi Balázs volt a neve, a másiké Berkészi István.
Annál jobban csodálkozott Apul a várispán, mikor a táborba érve, Zsigmond melegen szorongatta meg a kezét:
– A kend vármegyéje a legkülönb. Az egyetlen, melyből az utolsó szálig minden ember bejött.
Nagy zavarban volt Apul.
– Nem lehet az, uram. Két otthon maradt gyámoltalanról én magam is tudok. Az egyik Berkészi István, a másik Berkészi Balázs.
– Márpedig nekem nem így jelentették.
– Akkor bizony félrevezették nagyságodat.
– Majd mindjárt meglátjuk – szólt Zsigmond s legott parancsolá Csupor alvezérnek: szólítsa név szerint a somogyi hadat, ha közte van-e a két Berkészi testvér?
Kis idő múltával jelenté Csupor Pál:
– Igenis, itt vannak, nagyságos királyom.
Zsigmond nevetve mondá Apulnak:
– Úgy látszik, kendet vezették félre, Apul uram.
– Már úgy lesz valahogy – dörmögte az röstelkedve.
Bosszankodott. Egy kis kudarcnak is beillett az eset. Mégsem lehet azt így hagyni. Menten a táborból küldé Mihály nevű apródját haza a várnagyához, azzal a paranccsal, hogy példásan büntesse meg azokat, kik a Berkészi-féle híresztelésbe befolytak s őt fölültették.
Lóra ült az apród, ment hol ügetve, hol sebesen, ahogy a ló bírta, de mire hazaért Budáról Somogyba s ott elvégzé Kristóf várnaggyal a dolgokat, aztán mire megint Budára visszajött s onnan, kérdezősködések szerint, mindenütt a Duna folyása mellett a tábor után ment, mikor végre elért Galambócra, majd Nikápoly alá, már akkor vége volt a háborúnak. Csak a diadal-lakomára ért jókor.
A fényes győzelem örömmámorba hozta a királyt: madarat lehetett vele fogatni. Ami csak zsákmány és üres birtok volt az országban, mind kiosztogatta azok között, akik kitüntették magokat.
Mihály apród az urát sietett felkeresni.
– No, mi újság otthon? – kérdé Apul.
– Az az újság, uram, hogy Berkészi uraimék most is otthon ülnek a sutban. Azaz bujkálnak kukoricaföldeken, pincékben és barlangokban.
– Az lehetetlen.
– Szemeimmel láttam mind a kettőt. Üldöztem is őket Kristóf várnaggyal.
– Megfoghatatlan – dünnyögé Apul s ment egyenesen a királyhoz, hogy elmondja neki.
– Nadragulyát evett kend – pattant fel a király –, hogy mindig ezen a két emberen lovagol. Nemcsak hogy itt vannak, hanem ki is tüntették magokat derekasan; jó harcos mind a kettő. Csókakő várát nekik szántuk.
Apul zavartan csóválta a fejét.
– És mégis… engedje meg királyi nagyságod, hogy színről színre lássam őket.
– Nem bánom. Ugorj, fiam Perényi – fordult az apródhoz –, intézkedjék a vezér, hogy a két lovag a sátorunkba jöjjön.
Két alacsony, zömök vitéz lépett be a királyhoz nemsokára.
– Berkészi Balázs és István vagytok?
– Azok vagyunk.
– No, látod, Apul! Derék lovagok vagytok, hűségteket, bátorságtokat ím: megjutalmazzuk. Tiétek és utódaitoké Csókakő vára és uradalma. Hanem most már húzzátok föl sisakrostélyaitokat, hogy szemtől szembe megismerkedjünk.
A két levente habozott.
– No, mi az? Le azzal a sisakkal! – parancsolá a király türelmetlenül.
A sisakokat levették; két szép harmatos női arc tündöklött elő a mogorva páncélmezből, s gazdag hajfonatok hulltak a harcosok vállaira.
– Ahá! – kiáltott fel Apul. – A Kata meg az Éva asszony. Jó napot, kedves húgocskáim. Hát ehhez is értenek kegyelmetek?
– Kegyelem, kegyelem a férjeinknek!
Csodálkozásában alig bírt szóhoz jutni az uralkodó, majd végre e szavakkal fordult az urakhoz:
– Amely országban ennyi bátorság van a női szívekben is, ott fölösleges büntetéseket szabni a gyávaságra (aztán a nőknek intett, hogy lépjenek közelebb). Ti pedig, vitézlő asszonyok, megkapjátok, mint ígértem, Csókakő várát és uradalmát. Férjeitek életben maradnak a ti kegyelmetekből, de nevük örök időkre elenyészik, kitöröltetve a nemesek jegyzékéből, s a két családnak a ti nevetek alatt lesz folytatása a jövőben.
Így lettek a Berkészi István uram maradékai az asszony neve után Kathák, a Berkészi Balázs uraimé pedig Evvák.
Az összegyűlt főurak lelkes »éljen«-nel helyeselték a király szavait, míg ő mosolyogva fűzte karjára a két vitéz menyecskét.
– Ez a csata az asszonyoké volt. Menjünk, elvezetlek benneteket méltó társatokhoz: Rozgonyinéhoz; ha ugyan megtaláljuk hamarjában – de ahol látom ni előcsillanni… a tengerzöld ruháját.
