FOGARAS
FOGARAS
A hagyomány szerint Apor László vajda építette Fogaras várát 1299-ben. Ugyanaz az Apor, akinek a lányába beleszeretett Ottó magyar király. A vén Apor oda csalogatta koronástól. Aztán elfogatván, bezáratta várába, a koronát pedig ott tartotta magánál.
Mozgalmas történeti események fűződnek ez ódon, sajátságosan sima falakhoz.
Fölelevenül a múlt ide belépve. Íme a nagy terem, ahol annyi nevezetes országgyűlés folyt le. Amott, abban a szögletszobában feküdt a ravatalon I. Apaffy Mihály 1690. ápril 15-én. A kápolna is ép még. Ide jártak imádkozni Erdély fejedelemasszonyai. (Mert e vár sok ideig volt a fejedelemnők tulajdona.) Éjszakkeleti részén vannak a földalatti börtönök. Sok úri lakó volt ezekben is. Itt senyvedt Haller János, Cserey János, a makacs Béldi Pál. Fényes és szomorú képek egymás fölébe torlódnak.
De Fogaras, pusztán mint épület, történelmi érdekessége nélkül is, méltán leköthetné a magyarok figyelmét, mert ősváraink egyik legszebb példánya.
Hosszú, fölszedhető híd vezet a várba a víztartón át. A vár fala négyszögletben foly körül. Minden szögleten egy bástya, hat ágyúra való. Építhette Apor eredetileg, de a többi gazdák is toldották, újították. Látszanak a falakon a Báthoriak sárkányfogai, imitt-amott a Bethlen Gábor hattyúi.
A szép Fogaras várával egy nagy uradalom is járt, a »Fogaras földe«; valóságos hercegség. A XVI. században a Nádasdyak kezén találjuk, kik Fogarasföld örökös urainak címezék magukat. Nádasdy Annának keze révén jött a vár Majláth István birtokába.
Nyugtalan lelkű ember volt Majláth István. Zápolya őt és Balassa Imrét nevezte ki Erdély vajdáivá, de rövid időre Ferdinándhoz csaptak át.
Zápolya most sereget külde ellenök s ostromolni kezdé Fogaras várát Török Bálint. A vár erős volt, nevetve hányt Majláth fittyet az ötezer ostromlónak. Szégyenszemre vissza kellett vonulnia a királyi seregnek.
Zápolya most országgyűlést tartott Tordán, megidéztette a pártos vajdákat, s miután nem jelentek meg védekezni, hűtlenségi pört akasztott a nyakukba.
Balassa megijedt. Kegyelmet kért. Meg is kapta. Majláth ellenben azt üzente dacosan:
– Tessék, mérkőzzünk össze! (s behúzódott erős várába).
Zápolya dühbe jött s nyomban megindult Budáról nagy sereggel Fogaras alá, majd megtanítja ő Majláthot; azonban meghalt útközben Szászsebesen, 1540. július 21-én. Majláth határozott szerencsében volt, mindegyre merészebb lett és nagyravágyóbb.
Maga hirdetett most már tartománygyűlést Segesvárra s ott ismét fölvették Balassával a »vajda« címet Ferdinánd részére. »Özvegyasszonnyal, gyerekekkel kikötni nem nagy virtus.«
Hanem az özvegyasszonynak jó pártfogója akadt: a szultán, aki nyomban leküldé Erdélybe a nikápolyi basát, Bala béget, az izgága főúr ellen. Majláth ismét behúzódott az ő »Fa-garasába«. (Egy fagaras, amelyik többet ér az ország valamennyi rézgarasánál.)
Az ostromot megkezdé Bala bég, de csakhamar belátta, hogy a vár bevehetetlen az ő seregével s fogyatékos ostromszereivel.
Nem csüggedett azért, ügyes észjárású ember volt. Valahol kerített magának egy fickót, aki azelőtt bent a várban szolgált Majláthnál: az ajánlkozott neki jó pénzért hasznos felvilágosításokat adni. Som Ferencnek hítták az illetőt.
Som uram roppant csodálkozott, hogy Bala bég mindenről kérdezé a világon, csak a vár berendezéséről, erejéről, az őrségről nem. Mert Som uram sok várban, sok hadikalandban megfordulván; szakember volt az elárulásokban. Bala bég minduntalan Majláth István uramról tudakozódék s annak a bolondságain, apró-cseprő cselekedetein látszott pompásan mulatni. Hogy néz ki? Szeret-e csinosan öltözködni? Vannak-e furcsaságai? Gőgös-e a magatartása?
Som uram sokat tudott róla beszélni, de egyszer mégis kikottyantotta:
– De hát mire való mindez néked, kegyelmes Bala basa? Ne beszéljek inkább a várról?
– Nem szükség, édes fiam. Szó a mi szó, neked bizalmasan megmondom, Majláth István uramból én erdélyi fejedelmet szeretnék csinálni.
Egyéb sem kellett Som uramnak. Jól sejtette Bala bég, hogy ezzel a hírrel nyomban a várba megy, hogy két kulaccsal dolgozó ember őkegyelme, de éppen ilyen kellett most neki.
Somot csakugyan beeresztették a várba (lehet, hogy éppen odatartozó volt), s elmondotta Majláthnak a basa megjegyzését. Olyan szút eresztett be a hiú főúr fejébe, mely ott erősen kezdett rágcsálni, s mikor az ostromló basa követet küldött hozzá, hogy szeretne vele négyszemközt beszélni, Majláth megindítá az alkudozást e találkozás tárgyában.
»Kész vagyok elmenni – üzené Majláth –, de mivel biztosítasz, hogy nem vagy rossz szándékban?«
»Kezeseket küldök be – üzente vissza Bala bég –, négy török főtisztet, köztük az édes testvéremet, Hasszán béget.«
»A kezesek nem elég – folyt tovább az alkudozás –, hanem esküt is tégy, hogy bántódásom nem lészen.«
Bala bég megesküdött ünnepélyesen az alkoránra tett két ujjal, a Majláth két követe, Horváth Péter és Boér György előtt:
– Esküszöm Allahra és Mohamedre, az ő szent szakállára, hogy én Majláth Istvánt, míg ez a nap az égen jár, egy ujjal sem bántom.
Nem volt már semmi kétely. Július 22-én elhagyta a várat Majláth. A hídon ott várta a négy kezes, aranyos ruhákban, drága kócsagos turbánokban.
Mikor Majláth kijött a kapun, azok egyenként lépkedtek be rajta. A kapu becsapódott utánuk.
Majláth gyors léptekkel sietett az ostromló táborba, a vezéri sátor felé; tele tüdővel szíván a friss reggeli levegőt. Mert még korán volt. A nap csak az imént kelt föl a hegyek mögül s üdítő fényt lövellt szét, nem lankasztó forróságot, a vezéri sátort elönté olvasztott arannyal, ragyogott, villogott a kopják hegyén.
Bala bég eleibe jött messziről s megölelte, megcsókolta, úgy vezette be a sátorába. Egész nap etették, itatták nagy fejedelmi bőkezűséggel, a basa bókokkal és szép szóval tartotta, s valahányszor közbeszólt Majláth, hogy »térjünk a tárgyra, mert vissza szeretnék menni«, a basa elszomorodott, hogy olyan rosszul érzi magát nála, és mindig az lett a megállapodás, hogy elég hosszú a nap, majd ráérünk a dolgunkat megbeszélni, – hiszen nem sokból áll az.
Pedig biz az elég sokból állt, mert mihelyt a nap lealkonyodék, belépett a sátorba két csausz, és lefogván Majláth István uramat, kezdték kedélyesen megkötözni.
– Hát ez az esküd? – ordítá dühösen a vajda.
Bala bég egykedvűen fonta át kezeit mellén.
– Arra esküdtem, édes fiam, hogy addig nem lesz bántódásod, míg ez a nap az égen jár, – de nem kötelez immár semmi, miután a nap lealkonyodott, győződj meg róla magad is, édes fiam, ha majd kivisznek innen, mert nem szeretném, ha a jellememben kétkednél.
– Hát a kezesek? – hörgé Majláth.
– Azok bizony egyszerű jancsárok, akikért nem érdemes búsulni.
Így jutott fogságba Majláth István, ott is halt meg Konstantinápolyban a börtönben.
*
Két évtized múlva egy másik Majláth István támadt Békés Gáspárban, egy Lugos vidéki köznemesben, kibe sok nagyravágyás és erős kalandortermészet szorult.
Békés bejövén Erdélybe, hol nagyon megkedvelte a fejedelem, föltette magában: »Ez a Fogaras enyém lesz egykor.« Majláth István fia, Majláth Gábor ült akkor benne.
Békés megkörnyékezte, elhitetvén vele, a jámborral, hogy előbb-utóbb elfogják, mert atyja bűnében részesnek hiszik; legjobb lenne, ha eladná az uradalmát s kimenekülne a külföldre.
A gyámoltalan Gábor szót fogadott, harmincezer forinton odadobta a fejedelemnek Fogarast s kifutott az országból.
Célját érte Békés; a fejedelem neki ajándékozta Fogarast. Most már Erdély leghatalmasabb nagy ura lett, s föltette magában: »A fejedelmi süveg is enyém lesz egykor.«
S majd csakhogynem teljesedett be. Békés éppen a prágai udvarnál mulatott, mikor János Zsigmond meghalt 1571-ben s őt ajánlta halálos ágyán utódjának. Annyira szerette.
Váltott lovakon sietett haza Prágából, de akkorra már meg volt választva az új fejedelem: Báthori István. Bevette magát most Fogarasra s mint egy kiskirály packázott a fejedelemmel, pártot gyűjtvén magának.
A fejedelem mindenféleképp próbálta hűségére bírni a pártost, de Békés egyre dacolt, míg végre Bánffy György vezérlete alatt sereget küld Báthori Fogaras ellen. Tizenkilenc napig folyt a kemény ostrom, de most az egyszer sikerrel – mert Fogaras inogni kezdett, s maga Békés is csak éjjel menekült, posztóba bevont patájú gyors lovakon.
A szekeren, melyet a négy ló nesztelenül húzott, egy nagy hordót szállítottak. Abban a hordóban kuksolt beszegezve Békés Gáspár, a trónkövetelő.
Kifutott Prágába, de nemsokára visszatért még egyszer, gyűjtött sereggel, azonban Kerelő-Szent-Pálnál csatát vesztett.
Így jutott Fogaras a fejedelmek birtokába s maradt is véges-végig, t.i. II. Apaffy Mihály haláláig. De csakis fejedelmeknek való birtok is volt az. Magányos úri embernél valóságos Pandora szelencéje; harminchárom mérföldnyi területével könnyen kísértetbe hozta az embert, hogy valami egyébnek kívánkozzék, mint a kis erdélyi udvar egyik alázatos csillagának.
A telhetetlen, vakmerő emberre mai napig azt mondják Erdélyben:
– Hová megy őkelme? Kerelő-Szent-Pálra!
