MESÉS VÁRAK
MESÉS VÁRAK
Ezekről is meg kell emlékezni, mert ezekből van a legtöbb, kivált a Székelyföldön, hol, mint már említettük, a várak egy részét az óriások építették.
De az óriásoknak segítettek az erdélyi krónikás urak is, akik minden hegyre, minden dombra egy-egy várat tesznek, illetőleg minden földkidudorodáson egy hajdankori castrum nyomait vélik felfödözhetni.
Volt is tagadhatatlanul sok ilyen, a régi pogány világból a székely rabonbánok várai és még előbbről a rómaiaké – hanem a nagyobb fele sohasem volt.
Óriások, tündérek építették az efféle várakat és ők is lakták, egyik hegyről a másikra lépegetve, mikor sétáltak.
A torjai várúr leánya lent játszadozik a völgyben s a kötényébe szedte a szántóvető székely góbékat ekéstől, ökröstől s úgy vitte föl nagy örvendezve óriás apjához: »Nézd, papa, milyen kedves kis játékszert találtam.«
A Karsfal melletti török várban bűvös bivalyok és agarak őrzik a föld alatt levő kincseket.
Rapsonné váráról és boszorkány-asszonyáról egész mitológia kering a nép közt.
Milyenek is voltak azok a régi boszorkányok? Szépek, délcegek, várakban laktak, arannyal átszőtt bíboros rokolyát viseltek, négy lovon jártak, hadakat vezettek, királyfiakat vertek szerelem bilincseibe, varázslatos füvekkel, bájitallal, selyemhajzatuknak bűverejével.
A későbbi korban azután odalett a szép pofa, leomlottak a büszke várak, négyes fogat sem jutott, egyszerű seprőn vagy pemetén lovagolgattak a Gellérthegyre, kecskebak, esetleg varangyos béka képében. És égették őket Szegeden, Nagyenyeden, mindenfelé.
Ma ellenben már sem nem égetik őket, sem nem lovagolnak, otthon húzódnak meg a csöndes falvakban, egyre szűkebb helyen, a néphit egyik szögletében. Nincs is már egyéb foglalatosságuk, csak hogy a tehenek tejét megrontsák.
Így fogy, így törpül az idők végtelenségében minden.
Hej, mikor még a Rapsonné vára állott Parajd mellett. Még most is ott vannak a romok a rendkívül magas hegyen, melyet alant északról a Kis-Juhod vize, délről a Szilas patak locsolgat.
A gyönyörű Rapsonné ördöngös mesterséggel építé hajdan e kevély fészket. Egy bűvös kakas és macska hordta föl neki ilyen magasra az építési anyagot.
Egy csodálatos, sziklába vájt út nyomai is láthatók. Ez sem lehet emberi mű; sok is volna az emberkéztől. Rapsonné asszonyom az ördögökkel csináltatta azt.
Egy nap ugyanis magához idézte a főördögöt és így szólt hozzá:
– Csinálj nekem egy bűbájos utat Tordáig, alkudjunk meg, mit kérsz érte?
– Mit ígérsz, szép asszony?
– Egy hegy aranyat és egy völgy ezüstöt – mondá Rapsonné.
– Kész az alku – szólt az ördög –, tegyük írásba…
Ős székely betűkkel felírták a Rapsonné patyolat karjára az alkut, a másik példányban az ördög piszkos fekete bőrére. Ez pótolta akkor a közjegyzői intézményt.
Az út készen lett hat nap alatt, és mikor Tordán az istentiszteletre harangoztak, Rapsonné akkor indult meg aranykerekű kis kocsiján olyan szélsebesen, hogy mire beharangoztak, már akkorra ott imádkozott a templomi ülőhelyen.
Egyszer a Gergely nevű kocsisának, amint a négy lovat hajtotta, lefordult a kalapja a fejéről és leesett az útra. A kocsis le akart szállani, hogy fölvegye.
– Ne bántsd, Gergely fiam – figyelmeztette Rapsonné. – Ülj veszteg. Öt óra járásnyi föld az, innen a kalapodig.
Pedig éppen csak abban a szempillantásban esett le a Gergely kalapja s mégse volt más megoldás, mint újat venni a tordai kalaposnál.
(Bezzeg milyen utak voltak addig, míg az ördög csinálta őket és nem a vármegye.)
Hanem az ördög is megjárta. Hiába, nem jó az asszonyokkal üzleti vállalatokba bocsátkozni. Mikor sátán uram eljött a fizetségért, az asszony gúnyos nevetésben villogatta meg a hófehér fogsorát.
– Hát a hegy aranyért, völgy ezüstért jöttél?
– A szerződés szerint, szép nagyasszony!
– No, hát jól van.
Kivett a zsebéből egy aranypénzt és egy ezüstpénzt. Összeszorította kis kezét ökölre és a kidudorodó ujj-csuklókra rátette felül az aranypénzt.
– Itt a hegy arany, jó ördög.
Mire egy szempillantás alatt egyet fordított a kezén és a tenyérmélyedésbe odatette az ezüstpénzt, pajzán mosollyal mondva:
– Itt a völgy ezüst. Ki vagy fizetve.
Az ördög ámult-bámult s kétségbeesetten rohant… azaz csak rohant volna a fiskálishoz, – de mikor még az ördögök itt fenn éltek, fiskálisok még nem éltek. Bölcs az isteni gondviselés: elég egy fajtából egy szakosztály; minek csináltak volna egymásnak konkurrenciát.
De ha az ördögön is kifogott Rapsonné, bezzeg megjárta Zeta vár ura a két hajadon leányával, a szőke Bórával és a barna Nemerével, amiért az istennel kötekedett.
Ahol a kis Dezsák patak szakad a Küküllőbe, ott a kiszélesedett Cselő völgy felett emelkedik egy meredek trachitsziklás hegycsúcs: azon állott Zeta vára, melyet a pogány főúr, Zeta építtetett.
A keresztény vallás már akkor elkezdte hódításait. Zeta fia is fölvette a keresztséget. Apja értesült erről, s midőn a fiatal dalia hazatért, becsukatta előle a várkapukat.
A testvérei, Bóra és Nemere, kijöttek a várfokra és átkozták a fivérüket.
– Nem kell a keresztény isten, ide ne hozd.
– Majd elmegy az oda magától is.
– No, ahhoz ugyan nincs ereje – kacagtak a főúri lányok gúnyosan.
De ijedt sikolyra vált a kacaj, mert irtózatos bömbölés, moraj hallatszék a föld gyomrában, majd megrendült a föld és meghasadt, mire a hatalmas falak részint összeomlottak, részint lesüllyedtek. A keresztény isten megmutatta nekik az erejét.
Akik éjszakánként szélcsendes időben a várhegy körül őgyelegnek, nagy sírás-rívás jajjait hallják azóta a hegy gyomrából.
Nemrégen (úgy a Mátyás király korában) egy Botházi nevű ember bemászott a hegyüregbe s nyílásról nyílásra menve, ráakadt a jajgató leányokra, kik a Zeta kincseit őrzik ott.
– Miért nem jöttök ki a napvilágra? – kérdé tőlük az ámuló Botházi, – ti volnátok odakünn a legszebbek.
– Nem mehetünk el innen bizonyos ideig – siránkozék Bóra.
– Meddig?
– Nekem addig kell itt maradnom, míg az asszonyok kovásszal dagasztanak.
– Jó hosszú terminus – morogta magában Botházi. - Hát, te, kedves húgom? – tudakolá aztán Nemere felé fordulva.
– Én addig maradok, míg a tehenek melegen adják le a tejet.
Egyszóval, ha a Botházi interjúja igaz, akkor nem egyhamar lesz még szerencsénk a tisztelt kisasszonyokhoz.
Száz és száz ilyen várunk van nekünk, amelyek romjait csak sejtik, s amelyek történetét krónikák föl nem jegyezték, hanem csak a néphagyományban élnek, forognak – kacsalábon.
