VENETURNÉ VÁRA – A cinkotai kántor konkurrense –
VENETURNÉ VÁRA
– A cinkotai kántor konkurrense –
– A cinkotai kántor konkurrense –
Venetur egyszerű szegény kurtanemes ember volt a szép Háromszéken. Éppen a lencséjét fogyasztotta egy nap (vagy ötszáz esztendővel ezelőtt), mikor rákopogtatott a vendég egy kivaló személyében. (Kivalónak hívják Székelyországban az idegent. )
– Adj isten jó napot, nemes uram.
Fiatal utas lépett be, porral lepetten, de vidáman.
– Fogadj isten – szólott a gazda –, kerülj beljebb, ha fáradt vagy, pihenj meg hajlékomban, ha éhes vagy, ülj mellém a tálhoz.
– Azt sem kérdezed, ki vagyok?
– Mi közöm hozzá. Elég, ha azt tudom, fáradt vagy-e vagy éhes?
– Mind a kettő vagyok.
– No, akkor ide izibe a tálhoz, szógám. Hanem megállj csak, hová való vagy mégis?
– Budára.
– Hm. Nálatok meg szokták trágyázni a földet, hogy jól teremjen? Nekünk amúgy is jó. Megállj hát egy kicsinyég, kiszaladok a konyhára és megtrágyázom valahogy ezt a lencsét.
Venetur csakhamar zsírt olvasztatott, füstölt kolbászt hozott le a kéményből, megöntötte zsírral s megtrágyázta kolbásszal a sovány eledelt, mielőtt a vendéget hozzá ültette volna; de bezzeg jól is laktak aztán belőle, úgyhogy alig bírt szuszogni gazda és vendég.
A zsíros ételre bor is kellett, nosza a szolgálóját elindítá legott Venetur a korcsmába, és minthogy hitele nem volt, az ünneplő mentéjét vitte a leány a hóna alatt, a másik kezében meg a kancsót.
A kancsó visszajött tele, de a mente ott maradt. A vendég az ablakon át jól megfigyelhette ezt a szegénységet.
Nagy, meleg barátságot ittak aztán, és a vendég meghítta a gazdáját, látogassa meg nemsokára Budán. Venetur parolát adott rá.
– Hát hol lakol ott, szógám, és ki után tudakozódjam?
– A várban lakom, íródiák vagyok a királynál. Csak Pál diák után kérdezősködj.
A székely megtartotta szavát, a jövő tavaszra elindult Budára, felkeresni Pál diákot. Könnyű volt megtalálni. A strázsán már tudták, tízen is ugrottak, hogy vezessék.
Sok szobán keresztül hurcolták őkelmét, míg végre az egyikben ott állott Pál diák testestől, lelkestől.
– No, szógám, itt volnék – kiálta vidáman a székely nemes –, csakhogy rád akadtam.
Pál diák leültette, nyájas szavakkal kérdezősködött a háromszéki dolgokról: hogy áll ott a világ, mit csinálnak Apor uraimék, hát a szép Damokos-leány férjhez ment-e már? Iszik-e még nagyokat Kökösy uram? Megházasodott-e már Pótsa Dávid? Verekednek-e egymás közt a Mikó-fiúk?
Addig-addig beszélgettek, hogy egyszer csak megterítettek a másik szobában, s jelenteni jött egy lakáj:
– Felséges uram, kész az ebéd.
Venetur csodálkozva nézett szét, hogy kit szólítanak itt »Felséges«-nek.
Pál diák észrevette s csakhamar kituszkolta vendégét maga előtt az ajtón az ebédlő terembe, ahol karéjban álltak a fényes öltözetű nagyurak, mélyen meghajolva a belépő diák előtt.
– Ejnye, szógám – förmedt fel Venetur –, hát mi ez? – Majd zavartan, habozva tette hozzá: – Csak tán nem te vagy az izé… a király?
Pál diák mosolygott.
– De bizony én vagyok véletlenül.
Venetur a fejét vakarta.
– No, még így sem jártam életemben. Ejnye, ejnye!
Tetszett a királynak, hogy a góbé nem esik térdre, mint más ember, hanem csak csodálkozik, s a csodálkozás egészen elfojtja benne az ijedelmet és hódolatot.
Asztalhoz ültették aztán, közel a király mellé, aki váltig kínálta a legjobb ételekkel és a legfinomabb tokaji borokkal.
Ízlett is Veneturnak minden.
– Most pedig jön a legjava – szólott a király az ebéd végén a főurak felé fordulva –, de abból ti nem esztek, ez egészen az én Venetur barátomnak van készítve, viszonzásul a lencséért, amellyel engem oly jó szívvel megvendégelt.
Egy görnyedő szolga cipelte a roppant tálat és odatette a székely elé.
Teliden tele volt arannyal. Úgy csillogtak ott a szép körmöci sárga csikók, mint a székely nemes szemei.
– Ez a tied, Venetur. Ez a lencséért van. Hanem megállj csak, majd én is megtrágyázom egy kicsit.
Kivett a zsebéből egy marék drágakövet, gyémántot, smaragdot, keleti gyöngyöt s megszórta vele a tál tetejét.
– Mi is zsírozzuk ám az ételeket, Venetur barátom.
De már erre a nagy kegyre csakugyan térdre borult Venetur.
– Megállj! – folytatta a király. – Még tartozásban vagyok a mentéért, amelyet zálogba küldtél a korcsmába.
S ezzel levette a saját drága csatos mentéjét és a Venetur nyakába akasztá.
– No, urak ti is – intett eközben a főuraknak.
Azok is hát Veneturhoz járultak s nehéz aranyos, ezüstös felöltőiket ráhányták, meg-megtudakolva némelyek:
– Bírod-e még?
– Bírom bizony, akár hazáig! – felelte a góbé boldogan.
El is bírta, haza is vitte a sok mentét, kincset és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár építéséhez, de biz azt már csak a felesége fejezhette aztán be, azért hívják a »Veneturné várá«-nak.
Ez lenne székely források szerint * a Veneturné várának keletkezési története.
* Orbán Balázs: Székelyföld leírása. III. köt. 124. l.
A dolog feltűnően hasonlít a cinkotai kántor esetéhez. Mindegy, hátha Veneturral is megtörtént? Ki tudja! De ha mind a kettő igaz, akkor ugyan nemigen volt érdemes, hogy az ember valamirevaló ruhát vegyen fel, ha a Mátyás udvarába ment, ahol ilyen tréfákat csinált az urak mentéivel a király.
A Veneturné vára közel fekszik Bereckhez, az oláh határszélen. Maradványai mutatják, hogy valaha rendkívül erős volt.
Nagy események nem fűződnek hozzá. Híre nincs a történelemben. De hát egy tál lencséért bizony untig elég ennyi is.
