A TOLVAJ-GOMBOK
A TOLVAJ-GOMBOK
Mikor a székesfehérvári kiállítás volt, együtt utaztam tekintetes Ujlaki Miklós úrral, a kiállítást megnézni.
Ujlaki Miklós úr pénztárnok egy kis vidéki városban.
Régi jó patriótám. Ösmerem kívül-belül. Derék fiú az öreg, csak hiú egy kicsit.
Azt mondja: Ujlaki herceg ivadéka. Otthon úgy hívják tréfából, hogy »kegyelmes úr«. Egészen megszokta ezt a nevet. Ha valamikor miniszter lesz belőle, már nem is fog elpirulni.
Hát a kegyelmes úrral mentem; a tömött budai indóházból indultunk. Irtóztató tömeg zsibongott, alig fértünk be a vagonokba.
Ujlaki kivette ezüst klepszidra óráját, amint elhelyezkedett, s így szólt, megnézvén az időt:
– A vasúti szerint igazítom. Ámbár ilyen órája, mint ez, még sohase volt a vasútnak.
– Talán a bosnyák bán Ujlakié volt.
– Hm! Meglehet… Én az apámtól örököltem.
Ezzel nyugodtan mentünk Fehérvár felé, egyéb bajunk nem történt, mint hogy a pakktáskája egy heves rázkódás következtében lefordult a horgolt polcról s ráesett az alatta ülő budai ember cilinder-kalapjára, benyomván azt egészen a fülére s palacsintává lapítván.
– Krucifix! – ordítá a német.
– Nix krucifix! Ich bin Ujlaki de eadem.
Olyan vészjósló hangon mondá ezt, hogy a német elnyelte a mondókáját s nyugodtan leült s olyan fájdalmas arccal simogatta, ajnározgatta a tönkretett jószágot, mint ahogy egy eleven kis babát szokás, ha azt nyöszörgi, hogy »bibi«.
Fehérváron kiszálltunk s a vendéglő felé vettük utunkat, midőn rákiált Ujlakira egy kofa a piacon:
– Mindjárt elveszti az óráját, teensuram.
Ujlaki ijedten nézett a mellényzsebére. De hát ott volt a híres ezüstóra. Megbolondult az a vénasszony?
Egy utcakanyarodásnál azonban a következő párbeszédet hallom a hátunk mögött. Hátranéztem. Két paraszt jött utánunk; az beszélgetett.
– Ez bizonyosan az őfensége, komám…
– Mármint József főherceg? Lehetetlen. Hiszen nem olyan potrohos ember az!
– Márpedig mégis ő!
– Miről ismer rá kend?
– Ejnye, de gyenge szeme van, komámuram. Hát nem látja az aranyórát, amint lefityeg a háta közepén?
Tudvalévő dolog, hogy ezt csak egy herceg teheti, miszerint hátul is aranyórát viseljen, s nyilván azért, hogy valami becsületes szegény ember annál könnyebben ellophassa.
Figyelmes lettem a párbeszédre, s megnézem hátulról Ujlaki bácsit, hát csakugyan ott fityeg az aranyóra aranyláncon, fekete gérokkja két hátulsó gombjára akasztva…
Szegény Miklós bácsiban elhűlt a vér. – »Szent isten, hol loptam, kitől loptam?« dadogta tünődve. »Vagy, hogy talán mégis én vagyok József főherceg…«
Nem ő volt József főherceg – hanem az óra úgy kerülhetett a kabátjára, hogy mikor a budai indóházban a nagy tolongásban lehajolt a pakktáskájáért, fölemelkedőben ráakadt valakiről a kabátja gombjára s láncostul, mindenestül kirántotta akaratlanul…
Ezt tessék utána csinálni a svájci turistáknak.
