V. HŐSÖK – AZ EGYÜGYŰSÉG KÖNTÖSÉBEN • 1884 (35. kötet)
V. HŐSÖK – AZ EGYÜGYŰSÉG KÖNTÖSÉBEN •
1884
(35. kötet)
1884
(35. kötet)
Tele van ez a nép poézissel. Természetes, hogy a naivságnak sincs hijával.
Hanem még az együgyűségben is van valami szeretetreméltóság.
Történt, hogy Szegeden a rendőrséget reformálták. Az pedig nagy dolog míg ott reformra adják rá a fejüket. A magyar ember nem szívleli az újítást.
De ezúttal csakugyan kellett már. A régi fickók nagyon megöregedtek, és alig tudtak mozogni.
Egyszer ott járt egy miniszter, s irtózatos köhögést hallott az utcán este. Valami öregember viaskodott a saját tüdejével egy szögletháznak a falába kapaszkodva.
– Mi baja, apó? – kérdé a miniszter.
– Öreg ember vagyok már, teens uram, ugat ki belőlem a halál, alig lézengek a világon, nem bírom a lábaimat se húzni egymás után.
– És mivel foglalkozik kend, öreg atyus?
– Rendőr vagyok. A főkapitány úr privát futárja!
A miniszter elmosolyodott, s a kíséretében levő magisztrátus elpirult.
El is határozták, hogy szó ide, szó oda, szégyen ami szégyen, a rendőrséget jobb karba kell állítani s csupa erőteljes, szemenszedett fickókat hozni össze, akiken szépen megfeszüljön a libéria. Tanuljon már valamit a vármegyétől a város is!
Hát össze is tákolták a rendőrséget nagyjából, kikent bajuszú daliás magatartású legénység foglalta el az aggastyánok helyeit, s a főkapitány éppen olyan büszke volt rájok, mint a porosz Frigyes Vilmos hajdan az ő válogatott hosszú fickóira. Alig várta már, hogy valami parádé essék, ahol becsületet vallhasson velük.
A véletlen úgy akarta, hogy éppen a múltkori miniszter jött megint látogatóba.
A főkapitány serényen hozzálátott a fogadási előkészületekhez, s kiválogatta legelőbb is a négy legjobb kinézésű lovas rendőrt.
– Kendtek parádéba öltöznek, a lovakra rárakják az új, címeres pokrócokat, mert kendtek négyen lovagolnak a miniszter előtt. Megértették?
– Ott leszünk, tekintetes uram – felelte Kristó István, a legöregebbik –, de tetszik-e tudni, kérem alássan, hogy a lovaink még a régi nyolcvan pengősök közül valók?
– Amilyenek, olyanok – vágta közbe a főkapitány mogorván. – Mi közük hozzá?
– Hát iszen, kérem alássan, nem is azért mondom, mert mi ott leszünk és megcselekesszük a magunkét, de már a lovakért nem állhatok jót.
– Bolond beszéd, hisz ezek még jó erőben levő lovak!
– Igaz, de a »füstös« előtt mégis bajosan fognak tudni szaladni, kivált ha egy-két óráig tart.
A főkapitány fölkacagott, most értette csak el a Kristóék aggodalmát. Az újdonsült rendőrök azt hitték, hogy a vonat előtt kell lovagolniok a miniszter tiszteletére. És csak a lovakban bizalmatlankodtak. Ők magok készen voltak rá.
Ebből a fából van a magyar huszár faragva.
