HARMADIK FEJEZET KÜLÖNÖS KÉSZÜLŐDÉSEK. ÁGOSTON KRISTÓF KÖVETSÉGE
HARMADIK FEJEZET
KÜLÖNÖS KÉSZÜLŐDÉSEK. ÁGOSTON KRISTÓF KÖVETSÉGE
KÜLÖNÖS KÉSZÜLŐDÉSEK. ÁGOSTON KRISTÓF KÖVETSÉGE
A főbíró-választás első mámorát kialudták. Másnap, harmadnap kihűlt a közönség. »Mégiscsak bolondság volt«, mondogatták. »Valóságos farsangi tréfa!«
– Nevetségessé teszik a várost! – hánytorgatták némelyek.
– A szenátorok fifikája, hogy a saját bőrüket téli pihenésre eltehessék.
Itt-ott kipattant a bosszúság, elszólta magát az irigység, rügyet eresztett egy-egy elejtett megjegyzésben az elégedetlenség. De a külső hatalmasságok siettek elismerni az új főbírót. Zülfikar aga nyájas levelet írt neki a »jól őrzött Szolnok várából«, hogy egy nemes cselekedettel kezdhetné meg hivatalát, ha kiváltaná a nála lévő két szerzetest. Csuda uram négy szekér kenyeret kért tőle elég barátságos hangon. Csak a budai kajmakám megbízott embere Halil effendi, aki oda jött Kecskemétre adóügyeket rendezni, orrolta meg a városházán, hogy egy szakálltalan ifjonccal eresztik össze tanácskozni, mire a főbíró sarkon fordult, becsapta rá az ajtót, melyen egy pár perc múlva Pintyő hajdú nyitott be, egy vén kecskebakot vezetve kötélen.
– Mit akarsz itt ezzel az oktalan állattal, te hitetlen kutya?
– A főbíró uram parancsából hoztam, hogy ezzel tanácskozzék az úr, mert ennek van szakálla.
Tetszett Kecskeméten a »tromf«, s Miska javára billent a serpenyő.
– Ember lesz belőle! Nem hagy magával packázni. Jól megleckéztette az effendit. Még ilyen főbíránk sem volt!
Nagy figyelemmel kísérték azontúl: mi lesz belőle. De jutott is minden napra egy kis csemege a közvéleménynek.
Beszélték, hogy a főbíró magához hívatta a »finom kalapácsú« Balogh Jánost és a Brassóból ide szakadt híres ötvöst, Walter Vencel uramat: készítsenek egy karikás ostort, melynek színaranyból legyen a nyele, kirakva topázzal, smaragddal és más színtjátszó drágakövekkel, valamint egy filigrán fokost, ugyancsak aranyból a nyelét, ezüstből a baltáját. Éjnek a napot ne nézzék, hanem megfordítva. Egy vagyonba kerül a két ékes szerszám.
(Hát van a városnak az effélékre pénze?)
A következő vasárnap a bíró és két szenátor bejárták a boltokat és mind megvették a nemzeti színű pántlikát, aztán kihajtattak a város négy lován a Szikrára.
Szikra a Kecskemét Szaharája. Egy tenger, homokból. Azóta már megfogták a faültető unokák, akkor még szabad volt a homok, s futott, vándorolt, hömpölygött a végtelenbe megszakadozott hullámokban, tetszése szerint.
Köröskörül végtelen darabon sem víz, sem növény; a nap liliom-színekben szórja verőfényét a milliárd apró homokszemekre, melyek mozognak, hömpölyögnek szemkápráztató gyorsaságban, mintha ezer meg ezer láthatatlan seprő dolgozna szüntelen, vagy hogy csak a napsugár mozog és ugrándoz rajtuk. Állatnak, élő teremtésnek semmi nyoma. Ez a föld nem lehet szülője még egy picinyke ürgének sem. Mert ez a föld csak átutazóban van. Itt nem lehet odahaza senki, ahol maga a föld sincs odahaza. Egy ürge is szereti, ha lyukát elhagyja, hogy visszatalálhasson rá… Ej, ki próbálna itt megjelölni ha csak egyetlen porhanyó dombot, amelyikre holnap rátalál? A buckák odább sietnek, mint a nyugtalan utas. Föloszlanak, futnak és alakulnak…
Mély halotti csönd van. Csak néha csattan egyet fent a légben a villás fecske, mely nem átall erre röpülni. Messze, nagyon messze egy-egy vadkacsapár hápog. Ott valahol nádas van. Majd bölömbika huhhant erős, durva hangján.
A nap ha kél, egy homokbuckából kapaszkodik fel, a lehajló égről lehunytakor megint egy homokbuckába pottyan be. Egy fénylő vándorló homokbuckának látszik a nap is, melynek arany porzója szétfrecseg a magasból a szürke-barnás, egyszínű világ fölött.
Soká, soká kell menni, míg végre feltör az ajkon önkéntelenül az örömkiáltás: fű, fű! Most már nem messze lehet a víz sem. Törpe füzek között kanyarog a regényes Tisza, a mi édes vizű folyamunk. Balról kis viskó fehérlik, a pusztabíró lakása. Dús legelők terülnek el mögötte, zúgó nádasokkal. Amott egy cserény, szemben vele megbarnult szárnyék, ahová a gulyák, ménesek jutnak »fedetlen« hajlék alá.
A főbírót érdekelte a puszták élete; sorba nézegetett mindent. Aztán meghagyta a gulyásoknak, csikósoknak, hogy mához négy hétre virradóra száz lombos szarvú fehér ökör legyen a városháza előtt és ötven szilaj csikó, a legszebb hibátlan ötven a ménesből, nemzeti pántlikával befont sörénnyel; nemzeti szalagok csüggjenek le az ökrök szarváról is.
Ez az intézkedés sem maradt titokban, mihelyt hazaérkeztek a várostartó urak, s ha lettek volna már akkor újságlapok Kecskeméten, entrefiletben ritkított betűkből hozta volna a felelős szerkesztő. Így csak a boros kancsók mellett találgatták a cívisek:
– Arany karikás, arany fokos, nemzeti pántlikás ökrök és csikók! Talán ide szegődik a király fia a nemes városhoz számadó-bojtárnak.
De még nagyobb lett a csodálkozás másnap, mikor Pintyő Gyurka nagy dobszó mellett kihirdette a főbb utcákon penecilus-hangján:
– Drum! Brum! Adatik tudtára azoknak, akiket illet!
Itt rendesen pauzát szokott tartani a dobverő Gyurka, s lehajtá céklaalakú fejét féloldalt, mint egy bús lúd, de olyan ügyesen, hogy a szája a dolmány belső zsebében levő lapos butykos csücséhez ért, s jót húzván belőle, átnedvesedett gégével, mennydörögve folytatá a főbenjáró részt:
– Miszerint aki a török császár felesége akar lenni, vasárnapig a nemzetes főbíró uramnál jelentkezzék.
Bezzeg lett erre izgés-mozgás, nevetgélés Kecskeméten.
– Megbolondult a főbíró, vagy mi?
– Éretlen gyerek! – dohogtak sokan.
A bennfentesek, akik tudták, mi a cél, kétkedő mosollyal rázták a fejöket: »Nem lészen foganatja.«
A hívők ellenben csodálkozának és örültek a kitüntetés fölött: mert mégiscsak szép az, hogy a török császár Kecskemétről házasodik. Jó ízlése van őfelségének. (No, most beszélj már Nagykőrös!)
Leányok és férjhezmenő özvegy menyecskék szörnyűködve beszélték meg az érdekes újságot. Csúfolódtak, évelődtek egymással csintalan beszédekkel öt napig a kutaknál, a kender-tillónál, és ahol összejöttek.
A főbíróék terve, mint a csigabiga, egyre kijjebb nyújtogatta a szarvacskáit. Híre jött, hogy a szultán, IV. Mahomet, Budára érkezik, azt is beszélték széltében, neki viszik a száz ökröt és ötven csikót arany karikással, arany fokossal, és az ajánlkozó fehér népekből neki választják ajándékul a szenátorok a négy legszebbet.
– Csak négyet? – vihogott fel pajkosan a lekvárfőzésnél a szép Inokai Pálné – szegény török császár!
– Hátha még azt tudnád, Borcsa húgom – magyarázta Tóth Máté –, hogy otthon háromszázhatvanhat felesége van még.
– Sok dolga lehet, lelkem bátyám – vág közbe a harmateszű, szöszke Ugi Györgyné –, amíg reggelenként elpáholja őket.
– Bolond vagy, fiacskám; nem veri az a feleségeit, mint téged Ugi uram, nem is látja őket: azért van háromszázhatvanhat, hogy minden napra jusson egy.
(S pajkosan csettentett őkelme a nyelvével.)
Éles asszonyi ész, az Ágoston Katáé, nyomban felfedezte a sok feleség közt a legszerencsétlenebbet.
– Hát annak mi jut szegénynek, aki februárius huszonkilencedikén van sorban, olyan esztendőben, mikor a februáriusnak huszonnyolc a napja?
Ezt bizony nem tudta megmondani Tóth Máté sem, dohogott valamit, hogy »másforma kalendáriom van a töröknél«, de ez nem gátolta, hogy meg ne induljon a pityergésig menő szánakozás a háromszázhatvanhatodik asszony felett (oh, szegény, boldogtalan lélek). Majd a kíváncsiság kerekedett felül, kinek lesz vajon szeme ajánlkozni? Ámbár nem volna bolondság, ha kitudódnék, melyik hát az a négy legszebb rózsa a kecskeméti virágos kertben? Kiket választana a magisztrátus?
Titokban sok hiú szívet, tudom, csiklandozott ingerlő gondolat. De a szemérem azt mondta: »csitt!«
Meg is nyúlt a főbíró ábrázata mihamar. Egész vasárnapig egyetlen halacska sem akadt a horgon.
Azaz, hogy ott járt Fábiánné asszonyom, kifestett szemöldökkel, ropogós szoknyában.
– Találja el, főbíró uram, miért jöttem? – szólt hamiskásan kacsintva.
– Talán adót jött fizetni?
– Ugyan menjen.
S csipkés szélű kendőjével kacéran suhintott Lestyák felé.
– Talán panaszkodni jött valakire?
– Nem!
– Talán a papoknak gyűjtöget? – folytatá a főbíró csípősen.
Fábiánné búsan szegte le fejét és elhalóan nyögte:
– Ha ki nem találja, hiába mondanám.
Volt a hangjában valami fájdalmas lemondás, valami szívet facsaró melankólia.
– Micsoda! Csak tán nem ajánlkozni jött?
– Özvegy vagyok – mondá szemérmetesen.
– Indoknak indok. Hm!
– A városért teszem – folytatá fülig pirulva.
– De hát mit szól ehhez Brunó atya és Litkei páter – morgott a főbíró félig bosszúsan, félig nevetve –, akik kegyelmedet már majdnem szentté tették?
– Misét szolgáltatok a lelkemért. Lelkem az egyházé marad továbbra is, testemet föláldozom a városomért.
– Szép, szép! Majd följegyzem a nevét.
Még egy pár pocsék kofa jelentkezett ezenkívül is. Nagy Panna a ceglédi utcáról, özvegy Kemenesné, Bán Mária. Egy párt ki is kergetett a szobájából a főbíró. »Ejnye, takarodsz innen, te deszka, ki az ördögnek kellenél te?«
Egy szeplős leánynak ezt mondta haragosan:
– Nincs neked otthon tükröd?
– Nincs, nemzetes főbíró uram.
– No hát eredj, fiam, keress valahol egy dézsa vizet, nézd meg magad benne, s gyere vissza, ha van lelked.
Mind e részletek nagy derültséget keltettek a jól értesült körökben. Másnap, hétfőn, tanácsülés lévén, magok a szenátorok sem sajnáltak megereszteni egy kis csípősséget a sikertelen vállalkozás felett.
– Nos hát, van-e már a kalitban valaki?
– Egy se alkalmas – felelte Lestyák bosszúsan.
Porosznoki Gábor uram kedélyesen köhécselt.
– Elszámítottuk magunkat. Könnyebb volna a császárnak négy anyát találni Kecskeméten, mint négy odaliszkot.
– Én megtalálom a négy odaliszkot is – szólt a főbíró határozottan.
Makacs és hajthatatlan volt abban, amit egyszer eszébe vett.
– Bokréta nélkül nem mehetünk.
S ezzel odatolta a szenátoroknak a budai szandzsák-pasa bizalmas levelét, aki tudakozódására: milyen ajándék volna a fölséges szultánnak illendő, azt felelte keleti homályossággal:
»Vigyetek neki lovat, fegyvert, pecsenyét és virágot!«
Meg kell lenni a virágnak, punktum.
Hiszen persze nem ajánlkozott eddig senki, mert nem volt még kitéve semmi csalétek. A török szultán ugyan nem az!
Ki rajong a török szultánért? Ha még valami tiszai gazdag deli molnár lenne, csinos testhez álló csukaszín dolmányban, hetyke rámás csizmákban, és ha hites feleséget keresne. De a török szultán! Akiről csak annyit tud a mifelénk való fehérnép, hogy a basák basája; s a basáról csak annyit tud: »török basa, nagy a hasa«.
Hiszen a veréb se lépne be a tőrbe, a fehér lószőrből sodrott karikákba, ha nem volnának a szalma közt megszórva pirosló búzamaggal. Hiszen a kis egér se menne be a csapdába, ha nem fehérlenék ott ingerlőn csalogatón a fehér hájdarabka.
Ki kell a csalétket tenni a kecskeméti leányoknak is.
S mi lehet az a csalétek? Hát én istenem, ugyan mi más, mint a – ruha. Gyöngyök, szalagok, csipkék. Ez is egy szentháromság, de a pokol szentháromsága. A Belzebubtól kezdve minden ördög bennük suhog, csörög; kiáltja az egyik: »gyere nézz meg«, biztatja a másik: »próbálj fel engem!«, susogja a harmadik: »kárhozz el értem!«
Lestyák Mihály ahhoz értő asszonyokat küldött szét, kit Szegedre, kit Budára a török kereskedőkhöz, vegyék össze a legszebb selyem-brokát szöveteket. Arany, ezüst virágokkal átvert posztókat, finom blond-csipkéket, rubintos csercséket, vakító násfákat drága fityegőkkel. De el ne felejtsék kegyelmetek asszonynéném a kösöntyűket sem. Jól megválogassák, mindent szem nem látta, fül nem hallotta pompában. Úgy legyen az eszük igazítva, mintha négy herceglány bálba készülődnék, s nekik kellene a portéka.
Maga az öreg Lestyák sem pihent; szekérre ült a fia megbízásából, bejárni a szomszédos nagyúri famíliákat; a Vayakat, Fáyakat és a Báriusokat, akiknek ő dolgozott (mert messze földön híres, remeklő szabó volt), hogy kölcsön kérje tőlük városi közcélra (hisz ők is mindnyájan birtokosok Kecskeméten) a ruhavarró frájjaikat.
Mindenütt kegyesek voltak az úrasszonyok, »a város patronái«. Mátyás mester egy szekér frajlával érkezhetett haza.
Mikor nagy ládákban a portéka megérkezett, minden bámulatra méltó volt, megindult Lestyák Mátyás felügyelete alatt a lázas tevékenység éjjel-nappal. Csattogtak-kopogtak az ollók, gyűszűk, csillogtak-villogtak a tűk, s apránkint alakot kezdének ölteni a sok szögletes bársony- és selyemdarabkák. Ez itt egy kacabáj, az ott egy rokolya. Ahol meg a pruszlik. (Oh, be felséges kis jószág!) Amabból a fehér csipkéből ingváll formálódik; olyan lesz, mint a hab. Hát ez a tarajos bolondság ezer apró aranykarikából összetűzve? Az a főkötő. Mert a négy virágból hajadon lesz kettő, menyecske a másik kettő. Mondani sem kell tán, hogy mennyi leány és asszony van, az mind ezekről a csodaruhákról beszélt nappal s álmodott éjjel.
Ilyen szép kerékvágásban lett volna már minden, ha tisztelendő Brunó gvárdián és Litkei páter bele nem okvetetlenkednek.
Ezeknek sehogy sem tetszett a terv, hogy Kecskeméten török hatóság legyen, hacsak egyetlen csausz is, és azt a város maga kérje.
– Aki Jehova embere, ne kacérkodjék Allahhal. Mert a csélcsap szolgát az egyik Úr eltaszítja magától, és a másik Úr föl nem veszi magához. Legyetek résen, Kecskemét istenfélő lakosai!
Fenekedtek, átkozódtak, lázító beszédeket tartottak az új főbíró ellen, ki a törökkel trafikál, neki akarván odajátszani szent Miklós püspök városát, aki elviszi szüzeinket, eladja lelki üdvösségünket.
Jó száraz tapló a magyar szív; minden szikra fogja. Mindig több-több ember bőszült meg. A következő vasárnap nyugtalan csoportok verődtek össze a szent prédikáció után a városháza előtt, fenyegető kézmozdulatokkal kiáltozva:
– Le a főbíróval! Le a szenátorokkal!
Kivált a katolikusok voltak erősen irritálva. A lutheránusok, kiknek magvető elei több mint száz év előtt jöttek be ide Csehországból, és a Tolnáról ideszakadt kálomisták, kik ez időben egy csomóban elkülönözve laktak a temetőutcában, még tán szerették is egy kicsit a protestáns erdélyi fejedelmekkel pajtáskodó kontyosokat. A protestánsok előtt csak olyan furcsának látszik a turbán, mint a tiara.
Porosznoki és Ágoston uraimék izgatottan rontottak be a főbíróhoz:
– Nagy baj van. A nép háborog alant. Nem hallja kegyelmed?
– De hallom – felelte közömbösen.
– Quid tunc? Letegyünk a tervünkről?
Miska gúnyosan nézett a szemök közé.
– Az a kérdés, rosszabb lett-e, mióta a gvárdián ellenzi?
– Nem lett rosszabb – szólt Porosznoki –, de az eshetőségekkel számolnunk kell. Két hét alatt a két páter, kiknek nagy befolyása van a népre, kaszára, baltára kapatja a népet ellenünk.
– Az a kérdés, mi intézzük-e Kecskemét sorsát, vagy az utca? Én azt gondolom, mi intézzük. Úgy lesz hát elintézve, amint elhatároztuk.
Annyi eréllyel, olyan keményen mondta ki e szavakat a fiatal főbíró, hogy még a vasjellemű Porosznokinak is imponált, csak Ágoston Kristóf szeretett volna szurkálózni.
– A makacsság nem mindig eszélyesség, főbíró uram. A baj megvan; az ellen tenni kell valamit, míg a nyakunkra nem nő.
– Hát iszen teszünk is. Kegyelmed egy félóra múlva lóra ül.
– Én?
– Titkos követségben megy, fontos ügyben.
– Hova?
– Üljenek le, nemzetes urak, de lakat a szájukra, mert aki elárulja, amit mondok, bűnperbe vonatom.
– Úgy beszél, mint egy diktátor – morgott a beteges Zaládi.
Ezalatt ugyanis egyenkint beszállingóztak az elöljárók, kikelt arcokkal, halaványan: némelyiknek a rémület rítt ki szemeiből.
– Halljuk! Halljuk!
– Ágoston uram a kuruc sereget keresi fel, nevezetesen Csuda Istvánt.
– Azt a tolvajt? No iszen, majd adok én annak, csak kerüljön a szemem elé.
– Nem igen fogja azt bántani, hanem inkább nyájas parolaszó mellett megalkuszik vele, mennyiért volna hajlandó még egyszer elrabolni a gvárdiánt és Litkei pátert – de mindjárt ám. Erre a két emberre nincs egy ideig szükségünk.
A városatyák komoly ábrázata mosolyra derült; nem volt már sápadt egyik sem. Porosznoki uram vígan csapott tenyerével homlokára.
– No, ez sem jutott volna eszembe. Helyes, okos! Kegyelmed született diplomata.
– A kényszerűség jó tanító, jobb néha a tapasztalásnál. A papok ellen nincs hatalmunk, sem el nem fogathatjuk őket, sem el nem tilthatjuk a szószéktől. Egyetlen szer van csak: Csuda István.
– Mennyit ígérhetek? – kérdé jókedvvel a kifelé induló Ágoston.
– Olcsón megcsinálhatja, mert nincs most semmi dolga, azonfelül belevág a szakmájába. Ígérje a felét annak, amit kér.
Egy félóra múlva már ott verte a port az Ágoston pej kancája a ceglédi úton, s harmadnap este a jámbor szerzeteseket megkötözve vitték Csudáék éppen arra… Ily foganatos volt az Ágoston Kristóf uram titkos követsége, melyet aztán holta napjáig nem győzött emlegetni nagy előszeretettel, mindig csillogóbban, regényesebben, aggastyán korában hetyke dicsekvéssel: »Hej, mikor én még plenipotenciás követ voltam a Thököly uram őfelsége udvaránál!«
