NEGYEDIK FEJEZET NÉGY REZEDASZÁLLAL ELINDULNAK VALA
NEGYEDIK FEJEZET
NÉGY REZEDASZÁLLAL ELINDULNAK VALA
NÉGY REZEDASZÁLLAL ELINDULNAK VALA
A papokat elvitték – a kecskeméti népforradalom elaludt, s közeledett a nevezetes nap, mikor Budára indulnak az ajándékokkal – török császár elé.
A ruhák elkészültek, s az utolsó három napon kitették a városházán közszemlére. No, volt ott búcsújárás!
Pintyő hajdú őrizte a nagy asztalt, melyen ki voltak ingerlőn terítve. Úgy állt ott a vén Gyurka, mint egy kerub, a lángpallos helyett fölemelt mogyorófa pálcával.
Olyan szép volt az a sok »csiri-csári«, hogy még ő is elandalodott rajtok.
– Nagy segítség az ilyen rongy asszonyábrázatnak!
A csinosabb nőszemélyeket meg biztatta némelykor; ez is a tisztéhez tartozott.
– Ugyan próbálja fel galambom, ott a másik szobában.
És ki állott volna ellent? Volt-e szív, amelyik meg nem dobbant, tekintet, amelyik ott nem veszett? Az ezeregyéj minden ragyogása semmi se.
Hány lányka topogott körül félénken, mint az őzike, elindítá szemeit szendén, de azok csakhamar kitágultak és világolni kezdtek, mint két lobogó mécs, lassú remegés fogta el tagjait, halántéka lüktetett, s ilyenkor rászólt a hajdú: »Próbáld fel, húgocskám!« Biz az felpróbálta, még ha belehalt volna is.
És jaj, aki egyszer felpróbálta! Két frájj font a hajába pompás szalagokat, derekát befűzték karcsúra, arra adták fel a gyönyörűséges ingvállt, a pruszlikot, a meggyszínű selyemszoknyát, hímzett ezüst félholdakkal, hát még a piros karmazsin csizmát a lábára, hát még a násfát, a szemvakító kincseket. »Uccu lelkem, most nézd meg magad!«
Erre aztán elhozták elébe a tükröt, amire az fölsikoltott az örömtől; egy mesebeli tündért látva benne.
S mikor nézné magát vágytól pihegve, ziháló mellel, a hiúságnak édes éhségével, eléje áll ismét a kerub:
– No, de elég volt, vetkezz le már – vagy pedig ha tetszik, járj örökké ilyen ruhában.
Ugyan melyiknek van ereje azt mondani: »Kacaglak benneteket«, kikapcsolni az igéző mellénykét, leoldozni a bámulatos szoknyácskákat, lehúzni a hetyke karmazsin csizmát, leszedegetni a tündöklő ékszereket és belebújni ismét régi, ütött-kopott motyóiba?
Mind meg akarta próbálni – egyik sem vetette le szívesen.
Még élemedettebb nőszemélyeket is majd kilelt a hideg; szerettek volna mérkőzni – biz isten olyanok, akiket Szegeden megégetnének.
Végre is be kellett hozni a tilalmat. Csak a szépek, árvák és szegények próbálhatták fel a ruháikat. Olyanok, akik jöhetnek.
Pintyő bácsi nagyra vitte: ő határozta meg ki a szép. – Párisnak csak egy aranyalmája volt, neki egy kosárral! Keresték is a protekcióját igéző mosolyokkal, sonkával, kaláccsal, s egy boroskancsó is került innen-onnan. Mert nagy hivatal volt az. Úgyszólván csak később tudódott ki, mikor még tíz-húsz év múlva is rangot adott az asszonyoknak, ha elmondhatták: »Nem a gólya költött engem; rajta volt az én testemen is a Lestyákék ruhája«. Valóságos közmondás lett belőle.
Hát még akkor mindjárt melegében, képzelhetni, nem lehetett közömbös, kin volt, kin nem volt a ruha; ki találtatott hivatalosan szépnek, s ki »alkalmatlannak«. Sok égő, keserves könny omlott ezért.
Nem akarom vádolni hivatali visszaéléssel az öreget, sem hogy megvesztegettette magát (nehéz volna azt most kétszáz év után bizonyítani), de tény, ami tény, sok tapintatlanságot csinált. Ott van például a cigányleány esete.
Bejött a kis kormos, rongyokban, mezítláb, kócosan, meglegeltette nagy szemeit a kincseken, és a szája nyitva maradt, és a nyitott szájából, mint fényes keleti gyöngyök, fehérlettek ki a fogai. (Az a vén mamlasz észre sem vette.)
Egész gyermek volt még, nyúlánk bár, de erőteljes. Sokáig settenkedett, habozott, míg végre megszólította a hajdút:
– Hát nekem szabad-e?
Gyuri bácsi nagyot fújt előbb, majd méltatlankodva mordult rá:
– Minek a béka lábára patkó? Eredj a pokolba!
Mintha mindenik szó egy felhő lett volna, s a leány arcára, homlokára ereszkednék, olyan szomorú lett. Még ezt a vadon nőtt mókust is megbabonázta a pipere. Elfordult, könnyezett, és a könnyeket a könyökével törölgette.
Szerencse – vagy tán nem szerencse – éppen bent volt a főbíró és megfigyelte bánatát. Kezével megérintette a vállát. Ijedten rezzent fel.
– Válassz a ruhák közül, öltözz fel!
Habozva nézett fel rá.
– Az nem engedi! (Pintyőre mutatott a megrándított félvállával.)
– De ha én engedem, a város főbírája.
Ránézett a könnyein keresztül nevetve.
– Te parancsolnál itt? Igazán?
– Pintyő – szólt a főbíró mosolyogva –, vigye be a kis leány után a legszebb ruhát. Lássuk, mit lehet belőle csinálni.
Meg is láthatták azt negyedóra múlva. Mikor kilépett az öltöző szobából kimosakodva, felöltözve, a csodálkozás moraja hangzott.
Álom játéka-e vagy élőlény? Olyan volt, mint egy vakító szépségű királyleány. A cseresznyeszín selyempruszlik tündér idomokat engedett sejtetni, a rokolya kecsesen kígyózott le a bokáig. Ajka túltett pirosságával a rubintos násfáján, kondor fekete varkocsa addig szalad rajta lefelé, míg csak valamit talált belőle.
– Kinek a lánya vagy? – kérdé a főbíró elragadtatva.
– Az öreg Bürüé, aki a »Nyalka halásznál« szokott muzsikálni. (A »Nyalka halász« hírhedett csárda volt a tiszaparti tanyák között.)
– Mi a neved?
– Cinna.
– Velünk jössz Budára?
Vállat vont egykedvűen.
– Akkor tied marad a ruha.
– Megyek.
Így került elő a bokréta legszebb virágszála. A többi is könnyen. Csak ki kellett válogatni hozzá a sokból a legillőbb hármat. A lenhajú Bari Máriát ibolya szemeivel, ringó derekával, a délceg, magas Katona Magdolnát és a begyes, gömbölyű Pál Ágnest, csattanós piros arcával, feslő mályvarózsát. – Nem csókolt soha különbeket a szultán, s nem énekelt még ezeknél szebbeket Firduzi!
Indulhattak most már.
Vasárnap beállított a gulya, száz villás ökör, mindenik csinos vaskolomppal, pántlikás szarvval, beállított a ménes, ötven nyúlánk csikó, mindenik kis ezüst csengővel. Felültek kettesével két szekérre a leányok, azaz hogy menyecske belőlük kettő; a leghamisabb két menyecske – mert csak annak adják ki magukat.
Majd fölkászmálódtak molnár-kék ezüstcsattos köpenyeikben szenátor uraimék a fürhéces kocsikra. Az elsőbe a főbíró, Kriston Ferenccel, a kocsis-ülésen befelé fordulva Inokai József. Egyik a ménest viszi, másik a gulyát. Ágoston uram, aki a másik kocsin ül, követi voltából hirtelen virágkertésznek vedlett alá – ilyen a politika!… Porosznoki Gábor a fegyvert viszi gyönyörű selyemtokban. A hatodik városházbeli, a kis púpos Imecs György, rosszul fest, de jól beszél törökül, tatárul; ennélfogva őt viszik »kenő embernek«.
Az összegyűlt népek éljen riadása felhangzik; az itthon maradt asszonyok sietnek lekapni fejükről kendőiket, hogy lobogtathassák; a kocsisok megindítják lovaikat, a csikósok megcserdítik a karikást, s megindul a fényes menet, muzsikaszó mellett, mert a száz ökör kolompja kong-bong, az ötven csikó csengője csilingel…
Az út egyhangú, le sem írjuk. Az alföldön minden egyforma. A helységek, a városok, a határaik. A délibábos róna, melynek csak a mennybolt lehajlása vet véget, a tompa szürke talaj, melyből lila tónusokat csal ki a bágyadt őszi napsugár, egy mindenütt. Egyik határ úgy hasonlít a másik határhoz, mint egy rőf posztó a másikhoz, ha egy végből vannak. Imitt-amott felbukkan egy-egy fanélküli magányos tanya, fehér házikó, kútgém. A községek végén kipeckelt szárnyaikkal a szélmalmok – úgy tűnnek fel az utasnak, mintha az előbbi faluból valók volnának.
Igazán mulatságos, hogy még a nagy alföldi városok is milyen egyformák valának. Mindeniknek volt egy olyan dolga, amivel dicsekedett. Debrecen a kollegiumával, Szeged a Mátyás-templommal, Kecskemét a Szent Miklós-toronnyal, melyen rajta volt jó pajtásságban a kálvinista kakas, a lutheránus csillag és katolikus kereszt; mindenik tudott felmutatni egy elhíresedett élelmicikket, Debrecen a kolbászt, Kecskemét az almát, Szeged a paprikát. (Egyformán fejlődtek azóta is, mindenik megmutatván, mennyi telik tőle ész dolgában: Debrecennek Csokonai Vitéz Mihálya támadt, Szegednek Dugonics Andrása, Kecskemétnek Katona Józsefe.)
Hőseink tehát mentek-mendegéltek, míg végre ott találták magukat a nagy hangyabolyban, Budavárban – hol legott dologhoz kellett látni, ahogy kinek-kinek ki volt osztva.
Az első szerep a »kenő emberé«, aki csak annyiban különbözik a kenő asszonytól, hogy nem zsírral kenegeti ki a csömört az emberekből, hanem aranyakkal. Őneki kellett lótni-futni Ponciustól Pilátusig, ügyeskedni s »érvelni«, hogy az audiencia meglegyen.
A padisah szerdán ereszté fényes ábrázata elé Kecskemétet.
