I. SZERVUSZ, PALI BÁCSI!
I. SZERVUSZ, PALI BÁCSI!
Lehetetlenség ma demokráciáról beszélni. A hivatalos lap sűrűn hozza grófok és bárók kinevezését, ami, valljuk meg magunk közt, nagy abszurdum. Mikor szinte dübörögve közeledik a szociálizmus Európa népeinek nyakára, a milliárd fejű sárkány, mely mindent összetapos, mikor nagy államtudósok feje abban fő, hogyan lehet a nagytőkét, mint veszélyes daganatokat, egyenletesen szétoszlatni; akkor Magyarországon mintegy prémium tűzetik ki a nagytőkére – mert aki két-három milliócskára szert tesz valamiképpen (ha csúnya módon is), megkapja a hét- vagy kilencgombos koronát és a királyi meghívót a törvényhozásba.
S ha még csak a szociálizmus volna, arra még azt lehetne mondani, hogy messze van. De itt van a liberálizmus nehéz küzdelme az arisztokráciával, micsoda bolondság hát, hogy a táborunkból koronként áttesszük a legtöbb erőt összeszedett harcosainkat az ellenfélhez – hogy a fiainknak is legyen majd kivel verekedniök.
Nem okos világ ez a mai. De hát iszen a tegnapi se volt okos. És bizonyára nem lesz az a holnaputáni sem. Ebben van valami vigasztaló.
Azelőtt, meglehet, másképp festettek az emberek – de a belsejük csak ilyen volt. Én tudok egy igazi demokratát – magyar demokratát, és el is mondom a történetét.
Minthogy teljesen igaz a dolog, el kell hallgatnom a valódi nevét (hátha szégyenelné a família), de a követtársai, ha még van valaki életben közülök Szontagh Pálon kívül, tudom, ráösmernek. Vegyük, hogy Molnár Pálnak hítták – de a követek csak úgy szólították egymásközt:
– Hogy vagy, te demokrata?
– Hol jártál tegnap, demokrata?
Még Szemere Bertalan is csípős epigrammákat faragott rá – pedig ő is úgynevezett »szabad szellem« volt.
Szegény bocskoros-nemes famíliából származott, a nagyapja állítólag csizmadia volt és nem az igazi leveleki Molnárokból való, akikről az a genealógiai versike van:
Molnár de Levelek,
Mutatják e levelek.
Olvasta Voltairet, Rousseaut, olyan bolond tanokat szítt föl, hogy a tekintetes vármegye megijedt tőle, veszedelmes egy fickó, ne legyen itt láb alatt, felküldte Pozsonyba követnek. Ha nem lett volna nemesember, becsukják a vármegye tömlöcébe – ezzel lett volna vége.
Híres szép fiatal ember volt ez a leveleki Molnár. Csernovics Péterrel együtt uralkodtak a pozsonyi leányszívek fölött. Csernovicsnak pénze volt sok, Molnár Pálnak szelleme.
Hogy volt, hogy nem volt – régen elhaltak már azok az öregasszonyok, akik apróra tudták –, én csak a tényeket vonom össze, hogy a Szerencsy perszonális valamelyik bálján, melyen a palatinus őfensége is jelen volt, és ahol menüettet táncoltak, leveleki Molnár Pálba beleszeretett egy grófkisasszony…
Molnár Pál nagy demokrataságánál fogva természetesen nem adott semmit a grófi származásra, mivelhogy azonban a kontesz nagyon szép volt, és Molnár Pál csak nagy demokrata volt és nem egyszersmind nagy szamár, a kedves kis kaland kinőtte magát.
A huncut kis Ámor különben is segített rajtok. Nagy esze van annak. Szerencsy akkori bálján ugyanis jelen volt egy híres francia táncosnő, bizonyos Viganaux Mari, akiért lázban volt akkoriban az egész Pozsony, ahogy ezt Szentiványi György az ő diáriumaiban följegyzé. A szép Viganaux Mari a vendégek mulattatására szólótáncokat járt el az ő módos ingerlő kurtaszoknyájában (azóta nevezik az ilyen kurta szoknyát viganónak.)
A grófkisasszony apja, egy dölyfös oligarcha, heves szerelemre gyúlt Viganaux kisasszony iránt. A vén ló nagyobbat botlik, mint a csikó. Nemcsak szerette, de féltette is. Együtt akart vele lakni mindenáron, csak a leánya ne feszélyezte volna. A többi három leánya már férjnél volt, nagy uraknál, csak a Biri kontesz volt még itthon, a legcsinosabb, legkedvesebb. A grófnak nagyon alkalmatlan volt ez, nem is titkolta, így szólt egyszer az országház pipázójában:
– Ha az ördög eljönne érte, annak is odaadnám.
Az ördög pedig engedelmeskedik a nagy uraknak, valahogy odalökte maga helyett Molnár Pált, hogy az is hallja.
Hirtelen a gróf elé állt bátor arccal:
– Itt vagyok én, méltóságos uram. Adja nekem a grófkisasszonyt, meg fogom becsülni, és szívesen jön is hozzám.
A gróf dühbe jött, elsápadt és a hangja süvítő lett:
– Én az ördögöt híttam, amice, de maga csak egy Molnár. Miféle impertinencia az? Megbolondult kend?
A »kend« pedig nagy sértés volt azon időkben egy gróftól, még ha demokratának mondta is. Mert a demokrata is ilyen volt azon időkben. Molnár Pál elvörösödött, és mint a megvadult bika rohant a grófra. Jó szerencse, elfogták erőszakkal a követtársai. Pulszky Ferenc (tőle tudom ezt a történetet) és az Esztergom megyei Kruplanitz, kinek a nevére ez a kadencia keringett:
Der Ablegat Kruplanitz
Ohne Geist und ohne Witz.
Megakadályozták a tettlegességet, de a duellumnak meg kellett lenni. Meg is történt másnap hajnalban a pozsonyi városerdőben.
Előző este azonban Viganaux Marinál volt a gróf. Kettesben vacsoráltak, puncsot ittak; a Mari igen szép volt, igen pajkos, senki a világon nem tudott olyan kedvesen veszekedni, mint ő, ha a kis ökleit a csípőjére rakta, a gróf majd kiugrott ilyenkor a bőréből a nagy gyönyörűségtől.
– Bizony, nagy bolond vagy, öreg kecském (a grófnak olyan szakálla, olyan arca és olyan neve volt, mint a kecskéé), minek bántod azt a fiatal embert, aki nekünk jót akar. Ha elveszi a Biri konteszt, milyen pompásan élhetnénk.
– Lehetetlen odaadni, Mari. Megmozdulnának az őseim csontjai.
– Mit törődöl te azokkal a csúnya csontokkal, öreg kecském, hadd mozogjanak, te csak velem törődj és légy rajta, hogy elmehessünk, elvonulhassunk valahová, például Pestre.
– Ugyan eredj, ott a Széchenyi miatt restellném.
– Hát menjünk Bécsbe, jó papa. Ott berendezel nekünk egy kis házikót, egy kertecske is lesz a végében, ott csinálok egy virágpadot s magam ásom, magam gyomlálom. Jó lesz papa?
Kedveskedőn paskolta magnetikus tenyerével a gróf állát.
– Hm, Bécsben? – dohogott a gróf. – Ott a császár miatt restellném.
– Hát egyebütt, csak menjünk, okvetlenül menjünk. Prágát se bánom. De mennünk kell. Szabadulj meg a leányodtól.
– Nem lehet, nem adhatom egy Molnárnak.
– De mikor szeretik egymást.
– Mégse lehet.
– De mikor olyan szép fiú.
A gróf felugrott a díványról s incselkedve kérdezte:
– Talán tetszik magának?
Mari elpirult egész a füléig (akkor tudott elpirulni, amikor akarta), s zavartan dadogta:
– Nem, oh nem. Esküszöm, nem.
Lesütötte a szép kék szemeit és elfordult, mintha egy nagy titok lett volna kitalálva.
A vén főnemes meghökkent.
– Meg ne csalj, Mari. Te valami rosszban töröd a fejedet.
Erre aztán sírva fakadt Mari és sok hímezés-hámozás után bevallotta, hogy csakugyan tetszik neki a Molnár Pali, de hogy ő hű akar maradni a grófhoz, és azért rimánkodik neki, hogy menjenek innen, hagyják itt Pozsonyt, amilyen gyorsan csak lehet.
A grófra nagyon hatott a dolog, a haján keresztül beszivárgott a szívébe, mert a kis Viganaux folyton a hajában babrált, s ez jól esett a vén kecskének, másnap, midőn a párbaj után (a gróf kapott egy kis sérülést a balvállán, Molnár pedig a homlokán) kezet fogtak, a gróf ezt mondá Molnárnak:
– Látom, fiú, mind a kettőnknek a vérét. Bizisten, semmivel se kékebb az enyém. Vedd el hát a leányomat, ha akarod.
Így lőn, hogy a pozsonyi diétán az egyetlen demokrata beleházasodott a legnagyobb, leggőgösebb főnemesi családok egyikébe. Csúfolták is emiatt eleget a nagy demokratát, de hát szép felesége volt, s egy kis csipkedést el lehetett érte szenvedni.
*
A regényírók többnyire úgy építik fel a meséjüket, hogy az ilyen mezalliánsz nagy konfliktusokra vezet. Ne tessék nekik hinni, tisztelt olvasó – az arany feloldódik a sósavban és a salétromsavban, az ezüst a salétromsavban, a főrangú kötelék pedig feloldódik a szerelemben – de nagyon melegnek kell lennie.
Molnárék jó házaséletet éltek, egyáltalában lehetetlenség lett volna róluk történetet írni, ha az öreg gróf meg nem hal.
Az öreg gróf azonban meghalt. Nem ugyan mindjárt, hanem vagy tíz év múlva.
Nem valami regényesen, nem is Viganaux miatt – ki tudja, hányadik határon és hányadik kézen járt már akkor a kis Viganaux! Egyszerűen meghalt cukorbetegségben. Mindég szerette őméltósága az édeset.
A halála után nagy osztozkodás következett. A felvidéken két uradalma volt, erdőségei, gyárai, az alföldön egy nagy búzaöntő birtok, gazdag halastavak, Erdélyben egy regényes vadászterület.
Lányai, vejei egy napon összegyűltek az alföldi kastélyban, meghallgatni a végrendeletet és felosztani a vagyont. Mindegyik magával hozta az ügyvédjét is, a legszájasabbat, akit ösmer. Hát ez éppen elég volt, hogy ha a legvilágosabb is a helyzet, összevissza zavarják a disputáikkal.
Molnár Pál sohase látta még előkelő sógorait, a lakodalmára annak idején egy sem jött el: most álltak először szemtől szembe.
Biri grófnő mutogatta be nekik a férjét.
– Ah, maga az – mondá Z. gróf nyafogó hangon és föltette monokliját. – Áh, áh, áh!
F. báró (a Franciska grófnő férje) leereszkedően nyújtotta oda a bal keze két ujját.
– Szaperlott, az új sógor. Szaperlott. (Az ujjával pattantott, aztán megfordult.) No, mindegy.
Az uradalomra gondolt, ami jutni fog neki. Hát mindegy. Azután arra gondolt, hogy az új sógornak is egy uradalom jut és félhangosan dörmögte: mégiscsak szemtelenség.
A harmadik sógor, egy rőthajú fonnyadt alak, gróf Livánszky, akinek »zu kedves« a spitznameja a főrangú körökben, hanyatt feküdt a pamlagon és a göndörszőrű fehér mopsz kutyájával játszott. A kutya ugrált a hasán, a sógor pedig csiklandozta a kutya hasát. Roppant mulatság volt az.
A bemutatásra meg se mozdult, csak a szemeit hunyta be és a fogain keresztül hápogta:
– Avnyav tyavav tyav.
A »zu kedves« arról volt nevezetes, hogy a feleségén, Fanny grófnőn kívül senki sem értette, amit mond. Csak a grimaszai és kézmozdulatai után lehetett a környezetének kitalálni. A nagy nyegleség miatt semmi emberi nyelvet nem beszélt. Különben főispán volt egyik felvidéki megyében, s állása betöltésében nem mutatkozott semmi kívánni való.
Molnár Pálnak fejébe tódult a vére ezekre a bemutatásokra, a kiszámított szemtelen dölyfösségre, melyet a sógoroktól tapasztalt, de csak türtőztette magát, véresre harapta az ajkait; a Boriska szelíd, kérlelő nézése lefogta a lázongó érzéseit.
A báró sógor, egy megrögzött fecsegő, legalább szóba állt vele, de minden szavával csípte, marta.
– Hát osztozkodunk… Lesz szépen. Hm. Mi? Sok pénze fogja lenni, Herr von izé – Kovács…
– Molnár a nevem.
– No, mindegy. Also Molnár… Mit fogja csinálni, barátocskám, azzal a sok pénz? Hm. Mit?
Molnár Pál felpattant indulatosan.
– Én nem vagyok az ön barátja, hallja-e?
– Quel diable! No, és miért nem?
– Mert én nem szoktam majmokkal barátkozni.
Boriska grófnő látta, hogy veszedelem készül. Odaszökött az urához: »Pali lelkem, ne ijessz meg, ne tüzeskedj!«
– Nem tűröm ezeket. Eredj innen.
Melle zihált, a halántékai lüktettek, minden ízében reszketett. El akarta magától lökni az asszonyt, de az a nyakába fonódott és azt súgta neki elpirulva:
– Majd meglátod, megharagszik a kis jövevény. Tedd meg a kis jövevény kedvéért, nyeld el, amit mondanak. Tudod, az orvos mit mondott, hogy nem jó lesz a kis jövevénynek, ha én megijedek.
Erre lecsillapodék Molnár Pál. Nagy úr volt az a kis jövevény, még itt se volt és már ő parancsolt. Molnár Pál még mosolygott is, az igaz, hogy keserűen. A báró sógor pedig kacagott, úgyhogy polkát járt a teremben a nagy kacagásban. Dőlöngélt jobbra-balra, mint egy részeg szúnyog.
– Hahaha! Hörst du, zu kedves! Ein Cavalier!
A »zu kedves« ásított egyet, s valami artikulálatlan hang megint hallatszott, de nem bizonyos: a kis mopsz nyiffantott-e, vagy ő.
De Molnár most már föl volt páncélozva a kitörés ellen; a meggyülemlett harag, amit a felesége belefojtott, egy hirtelen elhatározást érlelt meg benne, fogta a kalapját, távozott a teremből.
Künn még jóformán le se szerszámozta a lovakat a kocsis, midőn egyszerre felhangzott a gazda szava:
– Fogj be, Marci!
– Még nem is ettek a lovak, tekintetes uram.
– Csak te mégis fogj be!
A teraszon ott pipázgattak az ügyvédek nagy, cifrakupakos tajtékpipákból (még akkor nem igen volt szivar) és disputáltak. Előcsata volt ez a délutáni nagy jelenethez, mikor majd a végrendeletet felolvassák és felosztják az ingóságokat, esetleg az ingatlanokat.
Leveleki Molnár magához intette a saját ügyvédjét, Mali Pétert.
Jó prókátori név; ha magyar világ volt, az á-ra tette az ékezetet, és akkor magyarul hangzott: Málynak, ha ellenben rossz idők jártak (s többször jártak ilyenek), az i-re tette az ékezetet, lett Mali (tótul: Kiss).
– Hát rendben van-e a meghatalmazásod? – kérdé az ügyvédtől. – Mert én elmegyek.
– Most? Hová? – csodálkozék az ügyvéd. – Nem várod be az osztozkodást?
– Nem, az eltarthatna napokig.
– Valószínű.
– No, én pedig ezekkel a pimaszokkal nem leszek egy óráig se egy fedél alatt, hanem itt hagylak téged, végezz el mindent a legjobb belátásod szerint.
– Történt valami?
– Nem. Csak meggondoltam. Sok nekem három mágnás. Majd elküldöm az utasításokat, ahonnan onnan, s majd megírom, hová értesíts a történtekről.
Mály elgondolkozott egy percig, s aztán szokott modorában kezdte fejtegetni:
– Csakugyan célszerű, ha itt nem maradsz, egyrészt, mert gyönyörű az idő, és öröm ma utazni, másrészt, jószívű vagy és puha lélek, okvetetlenül lefőznének a sógoraid; a harmadik indokom az, hogy ha neked három mágnás is sok, ha a végrendelet végrehajtó, gróf Dessewffy, délután megérkezik, hát négy mágnás lesz; a negyedik indokom, hogy nekem magamnak elég nagy szájam van húsz gróf ellen is; az ötödik indokom, hogy te csak akadályoznál a prezenciáddal, mivelhogy néminemű machinációkkal szemben nekem is machinációkhoz kell nyúlnom; a hatodik…
– Ugyan, hagyd a pokolba! Ha nem volna egyetlen indokod, én akkor is elutaznám.
De Mályt nem lehetett megakadályozni, hogy vagy húsz indokot még fel ne soroljon. A legegyszerűbb adóssági keresetnél is, ahol világos, tiszta kontraktus bizonyította a követelést, árkusos beadványokban bizonyította a tartozás fennállását, mondván, tartozik, mert kölcsön vette a pénzt; mert kontraktus van róla; tartozik, mert maga is beösmerte az alperes, de föltéve, ha nem volna kontraktus és ha nem ösmerte volna be, akkor is tartozik a következő okokból, s itt néha hatvan-hetven okot is felsorolt. Az adjunktusai váltig kérdezgették: »Minek az a sok hiábavalóság a keresetben, principális úr, hiszen az adóslevél maga is untig elegendő.« Mire a híres prókátor fölényes mosollyal válaszolta: »Magok azt nem értik, amici. A szakma, szakma. És a handa-banda a szakma kiegészítő része. A jó fiskálisnak nem elég csak az okos argumentumokkal élni, azzal a hittel kell a kérdést kezelni, hogy a bírák nagy szamarak.«
Egy huszár ácsorgott künn a folyosón, a megboldogult öreg gróf hű szolgája, akit még Pozsonyból ismert Molnár.
– Menjen csak be, János, és súgja meg a feleségemnek, hogy jöjjön ki egy percre, várom a parkban.
Molnár kezet fogott az ügyvéddel, aki iskolatársa volt Losoncról.
– Most már eredj, disputálj tovább a kollégáiddal, nekem a feleségemmel lesz egy kis beszélgetésem.
– Mikor találkozunk? – kérdé a prókátor.
– Valamikor – felelte rejtélyes mosollyal. – Majd hallasz rólam hírt.
Azzal a parkba indult. Nyár vége volt. A fák levelei fonnyadtan, sárgán lógtak alá. Az alföldi lombok más betegségben szoktak kimúlni, mint a felföldiek: ezeket a perzselő meleg öli el, amazokat a csípős őszi dér. De nekik az mindegy. Szép park volt, messze híres. Ki nem lehetett volna találni aranyért, hogy emberi kéz csinálta-e a kastélyhoz, vagy pedig vadon nőtt erdőnek, és a kastélyt építették hozzá? A bokrok, füvek és virágszárak mind össze voltak kötözve békanyállal, mintha pajkos tündérek játszottak volna itt, s az ő finom selyemcérnáikkal egy kötegbe csapnának mindent, ami élt és virított, hogy Tél apó aztán a vállára vehesse az egészet és elcipelje.
A kuglizó fedelén egy gólyafészek ült tüskésen kiálló gallyacskáival, mint valami kozákcsalma. Az anyagólya fiai megnőttek benne, és éppen most szállította le őket, hogy aztán járni, röpülni tanítsa és mehessenek. Mert ők is mennek. Molnár sóhajtott. Hát mi is van abban, hogy elmennek? »Meg kell lenni.«
Egy szélroham futott át a gallyak között… Fázékonyan zörrentek össze, s megint lehullott vagy ezer levél. Ezek is mennek, mennek. Az anyagólya egyenkint hozta le csőrében a kicsinyeit és míg az egyikért fent járt, hogy a másik el ne szaladhasson, el ne tévedhessen, háttal fektette a gyepre, úgyhogy a fölborított ügyetlen fiók fészkelődött, hánykolódott, de a lábas oldalára nem tudott ráfordulni. Az anyai szeretet ezekben a keskeny, agyvelőnélküli madárfejekben is megtermi a furfangos ötleteket.
Molnár Pál elmélázott. Ezek legalább itt születtek! A saját gyermekére gondolt, a jövevényre, aki már útban van.
A Boriska grófnő léptei hallatszottak. Kip-kop. Olyan furcsán kongott a föld. Pszt, mintha mondana valamit. Pedig olyan kis lába van a Boriskának, hogy a föld talán nem is érzi. Kip-kop, kip-kop. A föld beszélni látszott, és Molnár értette. Marasztalja-e vagy panaszkodik? Mindegy, meg kell lenni.
– Mit parancsol velem az én zsarnok uram?
Meghajtotta magát, pajzánkodva, kislányosan, ahogy az apácáknál szokta növendéklány korában – pedig talán terhére is esett most, de nem a mosoly a szép kék szemekben.
– Hozd ki a mantillodat, Biri, és a holmidat, elutazunk.
– Most mindjárt?
– Mindjárt.
– Nem tréfálsz?
– Nem.
– Megharagudtál?
– Meg.
Boriska a férje vállára hajtotta a fejét, a búzaszín hajkorona a nyakát csiklandozta. Ilyenkor rendesen elszéledtek a felhők Molnár homlokáról, akármennyire haragudott, elnevette magát. »Eredj, te kis macska.« De most még csak sötétebb lett a szép férfias arca.
Boriska elszontyolodott s szemrehányón mondá, de még mindig kedveskedve, panaszos kunkogással:
– Hát már nem vagyok kis macska? Hát már semmid se vagyok én neked?
– Ha jó feleségem vagy – viszonzá ez szomorú komolysággal –, nem okoskodol, nem kérdezősködöl, hanem jössz.
Ez elég volt, egy szót se beszélt többet a grófné, csak beszaladt a kalapjáért, a köpönyegjéért és kivitette a táskáit, nem búcsúzott senkitől, s egy pár perc múlva kigördült a hintó kettőjükkel a kavicsos udvarról.
Az úton se tett kérdést, összebeszéltek hetet-havat, csak erről a gyors elutazásról hallgattak.
Este beértek Pestre, megháltak az Arany Sasban. Reggel így szólt Molnár a nejéhez:
– Útiruhát vegyél, szívem, mert Hamburgba utazunk.
– Jó.
Az egész úton, Hamburgig, valami különös idegenség férkőzött közéjük. Az asszony fölvilágosításokat várt, a férj szemlátomást kerülte a témát. Nehéz volt úgy lavírozni, hogy a jövő valahogy szóba ne jöjjön. Egy-egy célzás elröppent a férj szájából. Az asszony inkább az ösztönével fölfogta, s kínos nyugtalanság szállott a szívébe. Lassan-lassan az egymás tekintetét is kerülni kezdték, s örültek, ha idegenek szálltak be a kupéba – pedig csak egyetlen meg nem világított pont volt közöttük. Egy emberfejnyi fénygolyó az égen megmelegít egy világot, egy körömhegynyi homály a házasságban elhidegít egy életet.
De szerencsére, sokszor voltak idegenek, akikkel mulatságos volt még akkoriban beszélgetni, tőlük kérdezősködni – most már minden megvan a Baedeckerben. Utazni nem is érdemes –, a világ uniformisban jár. Ugyanazok az indóházak itt, amik a világ másik szélén, ugyanazok az utasok ugyanolyan sipkákkal és plédekkel. A magyar embert kiváltképpen szerették. Egzotikus ország gyermeke. Sok tarkabarkaságot tud mondani a hazájáról. Leveleki Molnár Pál följegyzé a naplójában (amely a kezeim közt van): »…Mindeneket elhittek Nékem jártomban-keltemben, csak aztat nem, hogy nálunk a juhokat fejik, és hogy a Kalocsai Érseknek háromszázezer forint évi jövedelme vagyon.«
De néhol az úton mégis magukra maradtak.
Az asszony úgy tett, mintha aludnék. Mély sóhaj szakadt föl egyszer-egyszer a kebléből.
– Valami bajod van, Boriska?
– Semmi, semmi.
A férj közelebb húzódott hozzá és a puha kezét a maga nagy tenyerébe vette – mint ezelőtt sokszor.
– Talán valami mondanivalód van? Miért vagy bizalmatlan? – kérdé szelíden az asszonyka.
– Majd Hamburgban. Mindent megtudsz Hamburgban.
Az asszony elhúzta a kezét és újra elaludt… azaz befordította az arcát a kupé párnája felé… s a kupé párnája nedves lett, másnapra megfakult azon a helyen.
Mikor aztán megérkeztek Hamburgba, leveleki Molnár Pál elvezette feleségét a csatornához, és így szólt azon időknek pátoszával – senki sem volt attól ment:
– Hát most már itt vagyunk, édes jó hitvesem, a válpontnál. Most már rajtad a sor dönteni, mit akarsz – velem jössz-e, vagy visszafordulsz?
– Miről van szó? – rebegte a grófnő reszketve.
– Én megutáltam az országot, Biri, és elhagyom.
– A hazádat?
– Igen, a hazámat utáltam meg. A levegőjét. A sógoraidat, a nővéreidet, és mindenkit. Én demokrata vagyok minden ízemben, és nem tudok ott élni, én megfúlok ott, megőrülök, megyek Amerikába.
– Mikor?
– Még ma!
– És mennyi időre?
– Örökre.
– Van szíved hozzá? Rettenetes!
– Hogy rettenetes-e vagy nem, az nekem mindegy, most csak az a kérdés, hogy velem jössz-e vagy hazautazol?
– Hát haza engednél?
Molnárné letörülte a patakzó könnyeit a keszkenőjével és fölemelte a fejét, az arca izzóvörös volt, mintha megtüzesítették volna.
– Haza engednélek-e? – felelt Molnár Pál, és megremegett a hangja. – Nem tudom. Jogom van-e, hogy visszatartsalak, hogy elszakítsalak örökre hazádtól, tieidtől? Miképp vegyem? Erre a világra szól-e a hitvesi eskü vagy a másvilágra? Mert egy másik világba megyek. Holtomiglan ha szól, nem vagyok-e én már holt ezen a végtelen tengeren innen?
Boriska lehajtotta a fejét szomorúan. A tenger csapkodta a partokat haragosan, a beláthatatlan árbocerdőn mint színes pillangók röpködtek, kígyóztak a zászlók a szélben, a világ minden országának zászlói. Az őszies napsugár sárgás vásznakat terített ki a tenger ezüst mezőjén. Minden csak úgy folyt, éppen úgy, mintha nem is venné észre a fönséges közömbös természet ezt a kínos jelenetet.
– Ide hallgass, Boriska, jól érts meg. Nekem végre is könnyebben megy az ilyen. Elhatároztam, férfi vagyok, amit egyszer fölteszek, az szentírás. De még nekem is nagy dolog, és nem mertem neked otthon megmondani, mert hátha lebeszélsz. Ki mérte meg egy asszonynak az erejét, akit szeretünk? Féltem megmondani, míg a lábam a haza földjén állt. Te meg ő. Ő, a föld. Ti ketten. Ki tudja, mennyire meg tudtatok volna lágyítani. Hallgattam. De itt a tengernél nem félek már. A tenger szövetségesem. Túl rajta a sejtett part jó barátom. Mindig oda vágytam. Mindig Amerikáért dobogott a szívem, ahol egyenlőség van és szabadság. Ha te marasztalsz, a sejtett part hívni fog. Most már merek beszélni és búcsúzni. Ezért hoztalak ide, kedves Birim, ennyivel tartoztál, de ami már most következik, abban te határozz. Te gyenge nő vagy, egy idegen világban talán meg sem élnél, itthon rangod van, birtokaid, odaát csak Mrs. Molnár lennél.
– Hát a kis »jövevény«, Pali? – jegyzé meg az asszony végtelenül bánatosan. – Hát a kis jövevény?
Leveleki Molnár Pál megrázkódott, valami állati hörgés szakadt fel a melléből, s durván, erőszakosan ragadta meg az asszonya kezét.
– Velem jössz – hörgé dacosan. – Velem kell jönnöd.
A Biri grófnő szemei kigyúltak.
– Így szeretlek, Pál. Így, így.
Aztán hozzátette szelíden, megdicsőült arccal:
– Veled megyek, Pál.
– És sohase jössz többé vissza? – sürgeté szenvedélyesen, még mindig görcsösen fogva a kezét.
– Ahogy te akarod – és a vállára hajlott ott a tömérdek járókelők, sürgő-forgó matrózok, hajósinasok között.
Molnár Pál elmosolyodott. Napok óta először, s megcsípte a gödrös állat, mint otthon: »Eredj, te kis macska.«
*
Molnár Pálék kiköltözése az országból nagy szelet vert mindenfelé. Egy demokrata, aki megundorodott a főúri rokonok dölyfétől, rájuk csapta az ajtót és meg se állt Amerikáig. Kemény gyerek ez a Molnár Pál. Nagy karakter. Kár az ilyenért.
A nemes vármegye, melyhez szép levélben New-Yorkból küldte meg a követségről szóló lemondást – mivelhogy a hazában uralkodó arisztokratikus érzések ellentétben valának perszonális hajlamaival –, tudomásul vette, és elhatározta, hogy olajba festetik a nagyterem számára. Hadd írjon a vicenótárius Barabásnak. Az eset mindenképpen szenzációs volt, még a Magyar Kurír is megemlékezett róla, írván, milyen különös, hogy egy nemes ember, aki nem ölt és nem lopott, elmégyen idegenbe, amerikai söpredék népek közé, holott idehaza vicispán is lehetett volna.
Molnárék egy darabig New-Yorkban maradtak; oda küldte meg nekik Mály ügyvéd a rájuk esett készpénzt, hetvenezer forintot, azonfelül, nekik jutott az alföldi birtok.
Csak ezt a pénzt várta Molnár, hogy valamihez kezdhessen. Jowa államban, a Mississippi partján, vett egy darab földet. Ott éppen építkezések folytak. Egy pár ház már állt, de a kitűnő helyet sűrűn kezdték már szondírozni a beözönlő idegenek. Molnár tehát egy téglagyárat állított az építkezésekhez. Az üzlet pompásan ment. A házak rohamosan emelkedtek. Mrs. Molnár azt a tréfás megjegyzést kockáztatta meg egy napon, szoptatva a kis Molnár Mihályt, hogy itt a Bernáth Gazsi szúnyogjai garázdálkodnak. Amin Pál úr jóízűen nevetett, mert a Bernáth Gazsi szúnyogjai arról voltak nevezetesek, hogy ha egy téglát megcsíptek, az reggelig házzá dagadt.
Valóságos varázslat volt, mily gyorsan épült Davenport városa, és milyen jól ment a téglaüzlet.
De a yankeek orra sem pusztán a pápaszem elhelyezésére használtatik, hamar megszimatolták, hogy a tégla jól fizet, s csakhamar keletkeztek új téglagyárak, s a nagy versenyben lefelé szállott a téglák ára.
Nagy falragaszok hirdették naponkint, hogy itt és itt olcsóbban adják ezrét.
Bosszús lett mr. Molnár és amúgy magyarosan közbevágott, kihirdetvén még nagyobb falragaszokon, hogy nála ingyen kapni téglát. (Volt elég tőkéje az ilyen elmésségekhez.)
Erre aztán nem lehetett más felelet, mint hogy az építkezők megválasztották a városka első polgármesterének, és hogy a téglagyárosok szétfutottak, hogy a lábuk se érte a földet.
Amely mozdulatra ismét úgy mozdult mr. Molnár, hogy egyedül maradván a helyszínen, tetszés szerint emelé fel a téglaárakat.
Így lőn, hogy Molnár Pál amerikai gyorsasággal kezdett vagyonosodni. Az Ohio államban egy szép farmot vett. New-Yorkban házakat, Chicagóban telkeket, amelyeken sokat nyert, elannyira jutott, hogy a magyarországi birtok jövedelmét már be sem kívánta. Mály csak a számadásokat küldte el évenkint: ennyi és annyi az évi jövedelem. Ő aztán megírta, milyen jó célokra kell kiosztani; ide iskolát építsenek, amoda templomot, adjanak továbbá a kórháznak ennyit, az akadémiának ennyit (mert illik gyámolítani nemcsak a testi, de a lelki szegényeket is).
Parancsait pontosan teljesítették jó egyetértésben a jószágkormányzó és az uradalmi ügyvéd, megküldték a templomterveket és a költségvetést, s ha helybenhagyta, fölépítették. Mondják, hogy a templomok úgy néztek ki a terveken, mint a milánói dóm, a természetben ellenben olyanokká változtak, mint egy oláh kápolna – de hát iszen sokat mondanak, ami nem igaz.
És végre is, mit törődjék az effélével egy milliomos? Neki megérte a pénzt az az öröm, amit a jószágkormányzó leveleiben egy-egy ilyen passzus okozott: »Áldják, emlegetik szerte a hazában.«
Pedig bizony nem emlegette őt a kutya se. Volt itt egyéb emlegetni való. Fegyverben állott a nemzet, nyert és vesztett csaták hangulatában reméltek és aggódtak. Egyenlőség, szabadság volt itt is már, éppen mint Amerikában. A tekintetes KK és RR-eket elfújta egy üde széláram. Képviselőpolgártársak lettek a régi követpajtásai, ahogy ő álmodta azt valamikor. Akik még éltek közülök, ott ültek most a debreceni országgyűlésen és kikiáltották a köztársaságot. Somogyi Antal közbekiáltotta:
– Félek, nem sokáig fog tartani!
De erre megfelelt neki Majercsik Ferenc, akit »tót Robespierre«-nek csúfoltak egymás közt.
– Ha csak tartja egy-két ezer évig, áz se nem semmi.
Aztán… hej, aztán! Én istenem, hogy is mondjam csak? Jött az a bizonyos tizenkét esztendő. Feketébe öltözött az ország, szürke gondolatokba az elmék. Nem volt már itt semmi fényes, csak a zsandárok sisakja.
És leveleki Molnár Pál még egyre építette az iskolákat, templomokat. Ostobaság! Ki emlegette volna ezért? Kellettek is itt már az isten számára házak! Hisz ő is elhagyta az országot.
Jönnek-mennek az évek, kifáradt a király balkeze, s kezdte apródonkint visszaadogatni a jobbjával, amit elszedtek. S különböző divatok támadtak. Egyszer csak azt a port kezdték tartani a legjobb illatúnak, amit a száműzöttek hoznak haza a csizmatalpaikon. Előbb azokat sajnálták, akik itthon vannak, most azok felé fordult a nemzet érzése, akik kívül vannak.
Persze, a Lánchíd téren a király-dombot építették a koronázáshoz – hoztak rá mindenünnen földet. Csak még az a föld hiányzott, ami a száműzöttek vándorsaruján van. Így énekelte a költő, szót fogadott neki a király.
A kerületek siettek képviselőknek választani a bujdosókat. Akiknek nem jutott igazi száműzött, azok megelégedtek talmival is, csak hazajövetellel járjon a dolog. Így választották meg régi megyéje egy kerületéből leveleki Molnár Pált is balközépi képviselőnek. A figyelem feléje fordult. Mesés gazdagságáról regék keltek. Huszonnégy éve volt már odakünn. Vajon hazajön-e?
A davenporti nábob azt felelte a mandátumra:
»Fogadást tettem magamban, hogy sohase megyek vissza többé. Nincs az a hatalom a világon, ami hazavigyen.«
Aminthogy meg is próbálkozék néhány évvel később a hatalom. Valamelyik belügyminiszternek, aki gazdag főispánokat keresett, eszébe jutott a hajdani pajtás: Molnár Pali, s megkínálta egy főispánsággal. Ezt is megköszönte, de el nem fogadta: »Itt akarok élni a demokrácia hazájában, és a csontjaim is itt porladjanak. Csodállak – írta odább a miniszternek –, hogy én jutottam eszedbe. Hát már kifogytak volna az összes grófok és bárók országotokban?«
De azért gondolt a hazájára. Egy testes kötet munkát írt a demokráciáról és beküldte az akadémiának. Hogy jó volt-e? Nem tudom. Nem olvasta azt senki. De nem lehetett valami nagyon jó, mert az akadémia neki ítélte a nagydíjat. Mert tudja az akadémia, mitől döglik a légy. Biztos volt, hogy Molnár Pál megtízszerezve küldi vissza a díjat ajándéknak.
Számos jótéteményei miatt végre a legmagasabb kegy is rámosolygott; egy szép napon, éppen képviselőválasztások előtt (ilyenkor van a szezonja), megküldték neki a vaskoronarendet.
Az öreg úr, mert már bizony ősz ember (sok víz lefolyt azóta a Mississippin), becsomagolta a csecsebecsét és visszaküldte a miniszterelnöknek:
»Ne csináljatok belőlem, vén demokratából, bolondot.«
Mindezek a dolgok, ez a nagy állhatatosság és szilárdság bizonyos nimbuszt fontak a neve körül.
– Kutya kemény legény az öreg – mondogatták.
– Sohase látjuk többet.
– Hat ökör se mozdítja azt ki.
Akik sohase látták is, tudtak felőle, számon tartották, ide, magunk közé gondolták. Nagy utazók (ámbár még akkortájt nem esett Amerika olyan közel Liptószentmiklóshoz, mint most), akik megfordultak a Jowa-államban, a Scott-Countyban és átmentek a gyönyörű hídon Rock Islandból a davenporti Molnár-kúriára, egész sor legendát hoztak magukkal Molnárékról, a fiatal mr. Mihályról, aki most végezte az egyetemet New-Yorkban, a Boriska grófnőről, aki olyan juhpörköltet főzött, hogy a somogyi juhász is megnyalná a száját utána és végre magáról az öregről, aki egész nap anekdotákat beszél a pozsonyi diétáról, és olyan rajongón fejtegeti az egyenlőség és a demokrácia tanait, mint egy apostol.
Csak a teste volt távol, a tengereken túl leveleki Molnár Pálnak, a szellemi alakja, az itt maradt, és növekedett szinte a szemünk láttára – a többi itt levők közt. Egyszer csak elkezdték emlegetni kereskedelmi miniszternek. Aki olyan jól vitte a saját üzletét, az jól viszi majd az országét is.
Kiküldtek hozzá egy politikai »gügyüt«, aki rábeszélje. Véletlenül éppen F. bárót választották. Az jó lesz, gondolta a kormányelnök, mert a sógora. (Ez az a hagyományos »eltalálás« felsőbb köröknél.)
No, de most már megmozdul leveleki Pál, ha magyar tejet szopott! A piros szék! Még talán a halottak is felugrálnának a magyar temetőkből, ha elkiáltaná magát a temetőőr: »Aki miniszter akar lenni, keljen fel!« Biztos, hogy hazajön leveleki Molnár.
El is ment a sógor-báró Davenportba (elég szemtelen volt), nagy szívességgel látták. Gavallér a gazda, vendégelte királyilag, meg is bocsátott neki, de azzal a jelentéssel kellett hazamennie a kormányelnökhöz:
– Der ist ein dummer Kerl.
– Kosár?
– Ja, Exzellenz. Makacs fej… Eiserner Kopf… Nem jön haza soha.
Nem jön haza soha! A lapok hasábokon tárgyalták, miért nem, fölelevenítvén tömérdek epizódot a múltjából, tizedrésze se volt igaz. Amit elolvasván Mályék, lőnek a templomok még nagyobbak a tervrajzokon s még kisebbek a természetben.
Történt pedig, hogy az adakozó amerikai nábobhoz igen sok szegény ember fordult segélyért, könyöradományért, mert a nyomorgó ember kinyújtott keze is messze elér: egész halom levél érkezett minden egyes hajóval a Molnár névre. Hát a sok szürke levél közt egyszer csak odatalált a Faragó asszonyom levele is, a levélnek furcsa címzése volt:
Adassék e levél a méltóságos grófkisasszonykának, aki férjnél vagyon tekintetes nemes és vitézlő Molnár Pál uramnál
Amerikában
Davenport városában.
Sokáig járt a levél, nagyon meg volt billogozva, mire odaért, s nagyon szépen írhatta meg a nótárius uram (meg kellene aranyozni a kezét), mert a grófné szemét, mikor elolvasta, elborították a könnyek.
Hogyne. Hiszen az öreg Faragóné írt. A Faragóné, az egykori szoptatósdajka. Hát él még a Verona? Ki hitte volna? No, ugyan öreg lehet már. És azt írja szegény, hogy nagy nyomorban van, a fiai elhaltak, nincs aki keressen rá, koldusbotra szorul vagy éhen hal, hát meg nem állhatja, hogy ezt el ne panaszolja az ő kedves konteszkájának.
Úgy meghatották az emlékek mrs. Molnárt, hogy azonnal levélbe tett egy nagy bankót, s megírta a dajkájának, ha még érez elég erőt a hosszú útra, induljon meg ezzel a pénzzel, mert szeretné még egyszer életében látni, és hogy holtig lesz itt ellátása.
Nosza, felkászmálódék erre az öreg Faragóné, ünneplőt, viseltest ládába gyömöszöl nagy sebbel-lobbal s töpreng, tépelődik éjjel-nappal az indulás előtt.
– Aztán mit vigyek én a kis galambomnak? Hiszen csak nem mehetek üres kézzel.
Forgatja, találgatja, ezt vagy azt, de bizony mégsem azt, ha ez volna, ha amaz volna, festett tojás vagy egy kosárka szőlő, míg végre rávet az elméje:
– Elviszem neki a fodormentát. Biz isten elviszem.
Egy vén fodormenta-bokor volt az udvarában a kerítés mellett, kiásta a földdel együtt és beültette egy nagy cserépbe. No, ez éppen jó lesz, megörül neki a szívecském.
Később csodálkozott is, hogy olyan nehezen jött rá. Könnyen kitalálhatta volna, hogy mit vigyen. Nem volt egyebe.
Szegény Faragóné egész Davenportig szárazon-tengeren a kezében vitte a virágcserepet, azzal a mihaszna mentával; locsolgatta, gondozgatta, fújta le a port a fehérpihés húsos levelekről. Az utasok váltig mosolyogtak a töpörödött anyókán. Azt hiszi a bolond, hogy valami kincset visz.
És az is volt. Semmivel se okozhatott volna nagyobb örömet a grófnőnek, mint a mentával, mely az ő szülőfalujában nőtt. Megölelte érte négy ízben is.
– Jaj, de szépet hoztál nekem, édes dadám!
Odatette a férje hálószobájába, mindent odarakott, amit kedvesnek tartott.
Mikor aztán Molnár Pál hazajött este és levetkőzött, eloltotta a világot, hát megcsapja az orrát valami különös illat… olyan ismerős, régi, nagyon régi időkből. Mihez is hasonlít? Emlékezett. Mikor nyári éjjeleken otthon Újfaluban kinyitotta a kertre néző ablakot, hát éppen ez az illat tódult be a szobába. Érezte a hűs áramot arcán, homlokán, amit az újfalusi kert lombjai lehelnek: a nagy hársfa… igen, a nagy hársfa. Kéjesen csiklandozta ez a balzsamos levegő, ez a mámorító illat… mintha hallana is távolról harangszót… a hídvégi harangét.
Ej, bolond képzelődés. A füle zúg. Felrázta magát a félszenderéből. De a szoba is úgy hasonlított az újfalusi kis szobához. Egy pajkos dzsin a sötétségben annak a körvonalait rajzolta ide; ott az ajtó, erre van az ablak, ott a kert, az ablakba behajlik a vén hársfa, odább van a mentabokor, amit a mama ültetett.
Gyertyát gyújtott. Hess, röppenjetek el, csábító álomképek, kik elsiettétek a dolgot, előbb érkeztetek meg, mint az álom. Hess, veszedelmes utakon jártok. Ébren levő emberhez belépni nem szabad.
A gyertya meggyúlt. A tündér se rest, hátára vette az újfalusi szobát, elrepült vele, s maradt itt a fényes davenporti hálóterem, a mahagóni bútoraival, szobraival, műtárgyaival – de a mentaszag el nem illant. A menta, az valóság.
Pál úr szétnézett és észrevette a mozaik-asztalkán az egyszerű sárga-agyag virágcserepet s benne a magyar nép kedvenc füvét, a virágtalan virágot, amit a leányok beszúrnak keblükön a pruszlikhasadékba vasárnap délelőtt, mikor a templomba mennek, az öreg asszonyok pedig beteszik az imádságos könyvek lapjai közé.
Nem bírt a szeme megválni tőle, hol eloltotta a gyertyát, hol meg kellett gyújtania. Nem értett semmit, ha nem égett – a sötétben is látta a cserepet.
Egyszerre csak felkelt, felhúzta a papucsait és benyitott a szomszéd szobába.
– Alszol, Borbála?
– Nem alszom. Valami bajod van?
– Nincs, csak azt akarom megtudni, hol vetted azt a fodormentát?
– A jó lélek, az öreg Faragóné hozta otthonról.
– Jó éjszakát, Borbála!
– Jó éjt, kedves Pál!
Tehát a Faragóné hozta. Otthonról. Annyi, de annyi elgondolni való volt ezen. Nézte, nézte leveleki Molnár. Aztán a kezébe vette, ujját végighúzta az édes, szőrmés, fakózöld levélen, s megbizsergett a vére tőle. És ez a porhanyó fekete föld is a cserépben, otthonról való. Bizony meg nem állhatta, hogy egy csipetnyit ne vegyen a tenyerére és meg ne szagolja. Milyen különös aroma, milyen bódító, milyen nyugtalanító. Mintha ez a földszag végignyargalna az erein és lázongásba hozná egész lelkét…
Hánykolódott, nem aludt éjfélig, végre azt gondolta ki, hogy letép egy levelet a mentából és a vánkosa alá teszi. Erre aztán elaludt édesen, s járt az egész éjjel a mezőkön, erdőkön, hallotta a hazatérő nyáj kolompját, az arató lányok dalát, majd járt a pozsonyi diétán, beszélgetett a régi barátaival, ott ült a szerény családi asztalnál az újfalusi udvarház ebédlőjében; édesanyja rászólt szelíd szeretettel: Jaj, hol csavarogtál annyi ideig, fiacskám?
…Az a mentalevél megrázkódott a vánkosa alatt, táltos lett, vagy mi lett, vitte sebesen, mint a gondolat, tengereken, városokon, időkön által, az ismerős tájra, ahol az aranykalászok nőnek. A kalászok hajlongtak előtte és ringatták.
Mikor fölébredett, s szétfoszlott az álom – egy nagy csalódást érzett. Mintha az álommal a testi ereje is elszállt volna és a szellemi ruganyossága. Mintha nem is ő volna az, aki itt maradt, hanem egy összetört aggastyán. Az igazi énje, az elszállt az álommal. Egész nap szomorú volt, elmélyedő. Ha a felesége szólította, összerezzent.
Kiment, hogy a szokott napi sétáját megtegye. De olyan idegen volt előtte a város, olyan végtelenül üres és kietlen. Hiába építették az ő tégláiból. Még a saját háza is mogorva, lakálytalan, a szobák, a megszokott bútorok olyanoknak tűntek fel, mintha most látná először, csak az agyagcserép mosolygott rá nyájasan, ismerősen.
Ő maga öntözte, gondozta s órákig merengett rajta. Egyszer a tollkésével fölásta a cserép földjét fenékig.
A felesége rajtakapta ezen a munkán.
– Mit csinálsz, Pál?
Pál úr röstelkedni látszott.
– Egy hangyát vagy egy pondrót keresek benne.
– Minek az neked, öregem?
Vállat vont.
– Mit tudom én? Csak úgy.
Ez a búskomorsága napokig tartott. Éjjel nem tudott aludni. Behívatta az öreg Faragónét és beszélgetett vele, kérdezősködött tőle. Órákig el tudott lenni azzal az együgyű teremtéssel és ilyenkor még levertebb, még szomorúbb lett.
Végre a grófnőnek is feltűnt az ura állapota, körülvette mézzel-mázzal, szerető szavakkal.
– Neked valami bajod van, Pál úr.
Pál úr meghökkent, zavarba jött, mint akit valamin rajtakapnak.
– Nekem? Mi mindent kitalálsz, Borbála.
– Ne ravaszkodj, édes öregem, látom én, hogy bajod van, rosszul is nézel ki. Ne hívassam el mr. Tiddyt? (Ez volt a házi orvos.)
Pál úr fitymálólag intett a kezével, s akaratlanul is elárulta magát a szavával:
– Nem segít az én bajomon mr. Tiddy.
– Ohó! Megfogtalak, rossz ember. Hát ugye, hogy mégis titkolsz valamit előttem! Ej, ej, Pál úr, nem szégyenled magad?
Nem felelt, csak lehorgasztotta a torzonborz, őszbecsavarodó nagy fejét és sóhajtott.
– Egy-kettő, vén gyerek, mondod-e, vagy nem mondod? – És toppantott a lábával, ahogy a haragos mama szokta, mikor a gyerek nem enged a torkába nézni.
– Hagyj békét, Borbála… hagyj békét.
– Eszembe sincs, uracskám. Nem addig, amíg nem vall.
– De mikor restellem… Az a cserép, Borbála… Az a bolondos cserép… A menta, amit az a vénasszony hozott.
Mrs. Molnár ijedten nézett a szeme közé, azt hitte, hogy az esze ment el az öregnek.
De azok a szemek tiszták, világosak voltak, hanem mindenik alatt ott reszketett az alsó pillákon egy könnycsepp.
– Pál! – kiáltott fel az asszonyok fenséges ösztönével egyszerre mindent kitalálva – téged a honvágy lepett meg.
– Igen, Borbála – rebegte szégyenlős, szaggatott hangon. – Utolért. Nagy betegség. Haza szeretnék menni. Muszáj, Borbála. Érted? Muszáj.
Borbála grófnő egyszerűen a nyakába esett.
– Hát menjünk, Pálom.
*
Ritkított betűkkel hozta egy szép napon az öreg Pesti Napló »Egy nagy demokrata ünneplése« cím alatt. »Tegnapelőtt érkezett meg amerikai honfitársunk, a nagynevű demokrata, leveleki Molnár Pál nagygyönki kastélyába, melyet a neje révén örökölt. Mint ottani tudósítónk írja, a kitűnő férfiút számos tisztelője várta a kastélyban, a megye határán fényes bandérium csatlakozott kocsijához, melyet az ottani ellenzék elnöke: Makusy József vezetett magyar díszben, buzogányt tartván a kezében. Az öreg úr családját is magával hozta, mely nejéből és egyetlen fiából áll. Amerikai birtokait hír szerint eladja és most már állandóan hazájában marad.«
Volt nagy sürgés-forgás a megyében a pártok közt. Mindenik szerette volna megnyerni. Egy Krőzus a megyében! Ez lesz a skíz. Az pedig nem közönyös, hogy melyik partnernél van a skíz. A főispán is ott kujtorgott a nagygyönki kastélyban, de az ellenzéki vezérfiak se voltak restek a megkörnyékezésben, s leveleki Molnár Pál őket választotta – de azzal a megjegyzéssel: »mert nincs jobb«; – valami demokratábbat szeretett volna.
Éppen azért nem is lépett akcióba, legalább nyilvánosan nem. Pénzt ugyan adott nekik pártcélokra, de ő maga nem szerepelt. A gyűléseiket is sokszor tartották a házánál, nyakára mentek a terveikkel, mert sokat ért, ha elmondhatták: »Leveleki Molnárnál volt konferencia«, »Leveleki Molnár áll a dolog mögött«, szóval: kellett a művelet sikeréhez, hogy ő is be legyen mártva. Nagy nimbusza volt, bálványozták a megyében, mert jótékonysága és gentleman volta minden szívet hozzá hajlított.
Ő azonban csak úgy elméletben politizált, demokratikus cikkeket írt a lapokba, brosürt adott ki az »Egyenlőség fönséges tanairól«, néha egy-egy tanácsot sugalmazott a megyei kormánypárt ellen, de az agitálástól tartózkodott, úgyszólván el sem hagyta a nagygyönki kastélyát, mint ahogy a pápa nem hagyja el a Vatikánt.
Mindössze néha hajtatott el a közeli Polányba, ahol egy Brone nevű nyugalmazott egyetemi tanár vett volt meg egy Klobusiczky-féle birtokot. Brone is demokrata volt, a darwinizmus hirdetője.
Nagy barátságot kötöttek egymással, Molnár sokra becsülte őt és gyakran mondá:
– Ez az egy igazi demokrata van rajtam kívül a megyében.
Átjárogattak egymáshoz, kicserélték az eszméiket a szép téli estéken és bámulták egymást. Egyszer aztán sokáig elmaradt Brone úr. Molnár áthajtott Polányba, hogy talán beteg.
– Nincs itthon – mondja a felesége, egy pufók, mérges teremtés.
– Hová ment?
– Budapesten van.
– Nekem nem is szólt – csodálkozék Molnár. – Mit csinál ott a papa?
Ez a Mari kisasszonyhoz volt intézve, egy fecsegő, fekete szemű kis koboldhoz.
– A papa nemesség után jár.
Elvörösödött a kis mérges pók, a Bronené, úgy sütött az arca, mint a tüzes vasaló, és öldöklő tekintettel adta tudtára a megszeppent Marinak, hogy rosszkor járt el a nyelvecskéje.
Molnár Pál pedig kiábrándulva fordult vissza Gyönkre nagy fejcsóválások között: – Ejnye, ejnye, már megint csak egy demokrata van a megyében.
És még jobban visszavonult azóta; de egy nagy esemény kizavarta. Meghalt az alispán: Karamáti Ferenc. Nem ideákért halt meg, ahogy pedig mindig ígérte a tekintetes úr a beszédjeiben, hanem tüdő-vizenyőben. Mindegy. Nagy villongásokat idézett elő az üresen maradt helye. A megyei pártok keményen szervezkedtek, hogy döntő csatát vívjanak.
Két jelölt állt szemben: erecskei Tóth István, a szabadelvű párt jelöltje, sógora a főispánnak, tehát hallatlan pressziók lesznek; ellenben nem kutya az ellenjelölt sem, a függetlenségi párt embere a Rákó-nemzetségből. A Rákó Miklós nagyapja ugyanis egy régi, kilencven év előtti megyegyűlésen, mikor a diétai követ, Bónis Gábor, a nádori installációról referált, mondván éneklő hangon nagy pátosszal, hogy látta vala élő szemeivel őfenségét drágaköves palatinusi ornátusban, Rákó uram közbeszólt, öreg fringiáját megcsördítvén:
– Volt-e pipa a szájában?
A tekintetes KK és RR-ek nevettek, s azontúl a Rákó-família jövője meg volt alapítva ezen kuruc-maradékokkal telített tekintetes nemes vármegyében, bejutván őkegyelmeik minden időkre a vármegyei hivatalokra alkalmatos famíliák sorozatjába.
Rákó Miklósra, a mostani alispánjelöltre is ez a hajdani közbeszólás vetett méltó fényt a ragyogó múltakból. Ennek az alapján volt jelölt, mint történelmi nevű alak, s ezen közbeszólástól kifolyólag csapott fel mellette a lelkesedés lángja az igaz szittya szívekben oly magasra.
Hogy hova dől el a győzelem, alig lehetett kikalkulálni. Meglehetős egyforma erővel álltak a pártok s minden emberüket mozgósították. Volt azonban egy csomó semleges, se ide, se oda nem tartozó bizottsági tag (a lutheránus vidékekről), ahova ezek csatlakoznak a legvégén, előreláthatólag ott lesz a diadal.
De hova csatlakoznak? Ej, hát ahová az eklézsiáik nagy patrónusa: leveleki Molnár Pál szavaz. Hop! Az volna nagy tromf, ha az öreg úr eljönne és leszavazna Rákóra.
Nosza, menjen hamar egy deputáció a gyönki kastélyba. Jó kedvében találták leveleki Molnárt – a szép dikciókra megígérte, hogy ő is bemegy a székvárosba.
Mintha sárkányok röpítenék, úgy szállt a híre mindenfelé, hogy a »gyönki úr« is bejön a választásra. Most először teszi be a lábát a megyeház küszöbén. Nem kicsi dolog az.
– Hiszi a piszi – hirdették a jobboldaliak.
Hanem Bőr Kristóf, a híres parasztkortes, aki többet ült már a megye kosztján a fejbeverésekért, mint a saját asztalánál, váltig erősködött, hogy a saját füleivel hallotta leveleki Molnár Pál ígéretét – mert ő is jelen volt a gyönki deputációban, és azt állította, hogy annyi istennyila üssön bele, ha nem igaz, hogy eljön, mint ahány pityke van a lajbiján.
– No, majd kitudódik…
Eljött végre a kitűzött nap. A csata napja. A láz a tetőpontra hágott. A székváros felé vezető utakat már hajnalban ellepték a szekerek a paraszt bizottsági tagokkal és a nemesség bricskái.
A városka házait fellobogózták, s az utcákat kíváncsi tömegek lepték el, akik minden érkező kocsinál új kalkulust csináltak.
Egy voks Rákóra. Egy voks Tóth Istvánra.
Az írástudók jegyeztek is, s aszerint éledt vagy lohadt a remény, amint hullámzottak a számok. De hát mi ez még? Akkor kell majd megnézni a Tóthék állát, hogy leesik, ha a leveleki Molnár kocsija robog be…
– Csakhogy nem jön el.
– De bizony eljön.
Ezer szem szegződött az Öcske-dombra, mikor bukkan fel a porfellegben a négy pej figurája. Hej! Kinek van a legjobb szeme?
Bőr Kristóf volt a legizgatottabb. Nemcsak a haza szent ügye miatt, hanem mert külön is fogadásokat tett a Molnár Pál eljövetelére – már azért is, hogy a pártban a lelket tartsa. Hogy még mindig nem jött Molnár Pál, az csak hangosabbá tette:
– No hát, ki fogad még? Ajánlok még öt liter bort. Gyöpre, no! Ki tartja?
Hanem azért a belsejében szepegett. Az urak szeszélyesek. Az amerikánusok azonfelül bolondok is. Hátha mégse jön el? Akkor aztán lőttek nekünk!
Két kis fiút pillantott meg a Tepelyék falkerítésén.
– Hé, gyerekek! Itt van egy-egy angyalos krajcár, szaladjatok fel a toronyba és ha észrevesztek egy négylovas hintót az Öcske-domb túlsó oldalán, intsetek nekem a kalapjaitokkal.
A két nebuló hálásan fogadta a fontos szerepet, leugráltak a kerítésről és rohantak a toronynak.
– Upre, púpos! – biztatta őket Bőr Kristóf.
Csúnya egy paraszt volt ez a Bőr Kristóf, zömök, vöröshajú, de az arcán nem volt egyetlen szőrszál se (ezért hítták »bőrbajuszúnak«), valami utálatos hencegés, szemtelenség ellenben volt az arcán, de hát mégis hízelegni kellett neki, mert hat likra járt az esze, mint a fiskálisoké, s a megye összes paraszt bizottsági tagjai őt ismerték el vezérüknek, és szó, ami szó, olyan beszédeket tudott kivágni a megyegyűléseken, hogy az urak is összenéztek.
Alig hogy fölértek a kis paniperdák a toronyablakba, mindjárt intettek Bőr uramnak, amire az felvillanyozva kiáltá a tömegek közé:
– Fölteszem a hat ökrömet egy szopós malac ellen.
– Tartom – sipítá egy vékony hang, s csakhamar elébontakozék, utat törve magának, Kukta Benjamin, a kataházi szűcs. Éppen volt egy pár szopós malaca otthon, miért ne tétesse meg magát az egyik által hatökrös gazdának?
Már messziről előnyújtotta parola okáért a tenyerét.
– Csak hozza ké' közelebb azt a disznólábat – hetykélkedék Bőr Kristóf, s aztán készségesen csapódott össze a két gentlemantenyér.
– Üsse szét, professzor uram!
Ezek az utóbbi szavak Mráz József tanár úrhoz valának intézve, aki sorfalat állt ott az ő diákjaival, mivelhogy leveleki Molnár csak a múlt héten ajándékozott tízezer forintot a gimnáziumra, illik, midőn először lészen a városba érkezendő, a gimnázium is künn legyen a fogadtatásnál.
Mráz József egyike lévén a tipikus »tanügyi bácsiknak«, nagy súlyt helyezett saját énjére és a saját tankönyveire, hát egy kicsit derogált neki, hogy discipulusok szeme láttára olyan prózai dolgot végezzen, mint a Bőr Kristóf tenyerének elválasztása a Kuktáétól, ő, aki csak mozdulatokat szokott szétválasztani.
Úgy tett, mintha nem hallaná s tovább magyarázta tanítványainak (mert szeretett pózolni a nagyközönség előtt) a hexametert és pentametert. Mellét kifeszítette, szemei vadul forogtak, s fölöttük a ráncok fel s alá futkostak azon a szűk területen, amit közönségesen Mráz homlokának szokás nevezni.
– Meg kell tanulnotok a hexametert, pentametert, amici. Nagyon könnyű. Az semmi, hogy most az utcán vagyunk. Utca, nem utca. Tudomány nem zsenírozza színhely. (Egy kicsit tótosan beszélt, mert a felvidékről való volt.) S Mráz József minden idejét a tudománynak szenteli. Ez tény. Ami pedig tény – hát az tény. Ide figyeljetek (és kezdte az ujjait skandálásra görbíteni), ha így mondjátok:
In vagyok Mráz József, á szépirodálom tanárá – ez hexameter.
In vagyok Mráz József, szépirodálmi tanár – ez a pentameter. Ha pedig együtt mondod:
In vagyok Mráz József, á szépirodálom tanárá – In vagyok Mráz József, szépirodálmi tanár – ez a distichon.
A jeles tanügyi bácsi mindenütt a saját énjét látta, mindenütt abból indult ki, s mindent ebből a szempontból ítélt meg. Vizsgai dolgozatul is ezt a témát adta fel: »Mráz József és a nevelésügy«.
Bum! Bum! dörgött e percben. A város végére felállított tűzmester elpukkantotta a mozsarait. Izgatott hullámzás keletkezett a tömegekben, minden szem az Öcske-domb felé fordult…
– Jön! Jön!
Hurráh! Szabad szemmel ki lehetett venni a rohanó úri landauert.
Két-három perc alatt beérkezik. Már itt is van. Az a távoli moraj, az a város végén kitört éljenorkán, mely idefelé hömpölyög. A négy pejparipa hányja-veti magát nagykényesen, s dübörög a hintó, hogy szinte piheg alatta a föld.
– De hátha nem leveleki Molnár ül a hintóban, hanem csak a tiszttartója.
Ez a halvány remény táplálta még Tóthékat, de hasztalan, a hintóban valóságosan leveleki Molnár Pál ült. Aggastyán volt már, amint levette a kalapját, erre is, arra is köszöngetve a lelkes éljenekre, látszott a hóval borított feje, az arca ellenben olyan piros volt, mint sohasem. Édes hevület csalt arra pirosságot.
– De szép fehér öreg úr – mondogatták.
Ő maga tele tüdővel szívta be a népszerűség bódító illatát. Milyen nehezen szánta rá magát az eljövetelre – pedig íme, a legboldogabb perceket éli most életében. Istenem, istenem, mégis érdemes hát a népet szeretni. Elismerik, bálványozzák.
Úgy olvadozott, dobogott az öreg szíve, hogy majd kiugrott a helyéről.
– Lassan, lassan a nép közt, Márton!
Márton rövidebbre fogta a gyeplőket, a lovak ágaskodtak, a tajték csak úgy csöpögött a földre a szájukból, amint a zablát harapdálták. Egy-egy virágbokréta hullott a kocsiba az ablakokból, hol mosolygó asszonyi alakok kendőket lobogtattak. Egy alacsony viskó kerítése mellől egy szál krumplivirág esett az öreg úr ölébe. Valami szegény parasztlányka dobhatta – a kisasszonyoktól látva a módit. Leveleki Molnár fölvette a sok rózsa és szegfű közül ezt a gyámoltalan szegényes kis virágot… a száműzöttet a virágok közül és ezt tűzte a gomblyukába.
Az éljen zúgott, folyton erősödve és nagyobbodva, amint feltűnt az új megyeház parancsoló, komor homlokzata s az előttevaló tér, ahol a bizottsági tagok álltak vegyes érzelmek között.
Akkorára már odacsörtetett, két rettentő könyökével vájva utat, Bőr Kristóf, gúnyos rikoltozással:
Rákó Miklós az alispán,
Bakter se lesz már Tóth István.
A Molnár hintaja most ért a megyeház elé – de a künn ácsorgó tömegek közt nem hatolhatott a kapuig. Kénytelen volt megállni; leveleki Molnár fölkelt ruganyosan és leszállni akarván, lelépett az egyik lábával a hágcsóra.
Többen siettek oda elvtársai közül, de valamennyit megelőzte Bőr Kristóf; már messziről megérzé a finnyás öreg úr a pálinkaszagot, mely az érkező szájából ömlött, feléje vitte a kalaplengetéssel fölbirizgált légáram. Még ott állt egyik lábával a hágcsón, amidőn hetykén és kihívóan odaugrott Bőr uram s kinyújtván piszkos, szőrös kezét Molnár Pál felé, hogy az egész közönség hallhassa, sztentori, de jó borízű hangon kiáltá, megrázván az öreg finom fehér kezét, nagy konfidenciával:
– Szervusz, Pali bácsi!
Leveleki Molnár Pál szemeit elborította a vér erre a szemtelenségre. Egy paraszt meri ezt tenni! A leveleki Molnárok egy sarjával. Elsápadt, mint a fal, és ajkai remegtek.
Mintha szólni akart volna valamit… Mintha szélütötten le akarna szédülni arról a hágcsóról, mintha haboznék egy másodpercig, hogy mit tegyen…
Aztán egyszerre visszahúzza a lábát a hágcsóról és bevágja magát a finom bőrülés bal csücskébe.
– Vissza, Márton – hörgé –, vissza Gyönkre. Hajts, hajts!
Márton a lovak közé legyintett, s a kővé meredt urak szeme láttára, köd előtte, köd utána, eltűnt a hintó a mellékutcán a nagy demokratával, mintha csak álom lett volna az ittléte.
Mogorván húzta kalapját a szemébe. A hintó vágtatott sebesen, sebesen… Az öreg vére kevély indulatoktól forrt, izzott… Próbálta magát csillapítani. Bolondot tettem, ostobaságot tettem. Hát mi van abban, hogy Pali bácsinak szólított? Nevetséges volt ezért dühbe jönnöm. Mit fognak mondani az emberek? De amint ment, ment, hát az útszéli fák, az akácok, topolyok, mind olyan gúnyosan nevettek és bólingattak rá, mintha egyenként kiáltanák: Szervusz, Pali bácsi!… Szervusz, szervusz. És a hegyek is… és a rétek is; hát még azok a kastélyromok, amott a domb tetején… Hogy nevettek azok a romok!
– Eh – dörmögte az öreg és nagyot csapott a tenyerével a bőrülésre. – Nem lehet mindent elviselni.
Nem bizony, tekintetes leveleki Molnár Pál úr. Mert úgy áll a dolog, hogy az anyatejjel beszítt őstermészet megjelenik egy komoly percben, és amit ön ötven évig beszítt a könyvekből, azt ő egy mozdulatra letörüli egy láthatatlan szivaccsal. Igen, az a tej. Az isteni fluidum az anyai emlőkből, e fenséges csatornákból, melyeken az ősök hibái és erényei átfolynak az utódaikba.
*
Leveleki Molnár Pál e különös eset óta (amit, úgy látszik, nagyon restellt) sohasem beszélt többet a demokráciáról, de a megyei közügyekben sem vett részt többet – nem érintkezvén a pártokkal.
Igen kevés ember járt hozzá, de azok előtt is csak igen ritkán melegedett fel, intimebb részleteket beszélvén amerikai életéből, mert Amerikához való előszeretete mindig megmaradt.
Egy-egy különösebb kifejezés ezenközben ki-kicsúszott a szájából. Nevezetesen azt kérdezte tőle egyszer valami régi barátja:
– És hát milyen volt ott a társadalmi pozíciód?
Az öreg úr szemeiben kigyúlt az a bizonyos kevély fény:
– Úgy vettek már ott minket – kottyantotta ki nagy ügyetlenül –, mintha az első hajón jöttünk volna be.
Ohó! Tehát Amerika is? Az első hajó! Hát ott is differencia az ilyen? Csak mindössze a kifejezésben van különbség. Mi úgy mondjuk: »Mintha Árpáddal jöttünk volna be.« Hahaha – az első hajón… Jó éjszakát magának, tekintetes Amerika!
