II. UGYAN, EREDJ A RÁKÓCZIDDAL!
II. UGYAN, EREDJ A RÁKÓCZIDDAL!
A Málnayak közt sok mindenféle ember élt. Akadt egy kegyetlen, aki a saját feleségét lefejeztette – amihez végre is semmi közünk. Hiszen az övé volt az asszony. És a pallosjoga is megvolt hozzá.
Volt egy másik: Miklós, az alispán, akit holta napjáig egyhangúlag választottak meg, büszke is volt rá és a választás előtti beszédjében mindig kijelentette:
– Ha csak egy lélek is volna önök között, aki nem akar, tessék, álljon elő, és én akkor nem vállalom el az alispáni tisztet.
Soha egyetlen egy lélek se állott elő – jól tudta, hogy ha előállna, menten igazi lélek lenne belőle, mert az ittas kortesek rövidesen agyonütnék.
Volt aztán egy harmadik Málnay, a dicsekvő Kristóf, aki olyan gyémántgyűrűt viselt (magam is láttam később ezt a gyűrűt), hogy mikor a bécsi udvari színházban hallgatja vala egy páholyból az előadást és tapsol a kezeivel, a gyűrű vibráló fénye majdnem a szeme világát veszejtette a szemben ülő császárnénak (I. Ferenc feleségének), ki is azt üzené (persze, Kristóf úr előadása szerint) a hopmesterétől, hogy »szépen kéreti, legyen szíves a gyűrűje kövét befelé fordítani.« Gáláns ember lévén a tekintetes úr, hát megtette.
A negyedik Málnayt a »dölyfös« melléknév illeti. Mikor engedély nélkül ültetett dohányt, s felelősségre vonatván a törvényellenes vétségért, a felháborodott nemes jegyzőkönyvbe vétette a gravámenjét: hogy őt nem kötelezik még az alkotmányos törvények sem, ő azt ültethet a saját földjébe, amit akar, mivelhogy az alkotmány csak valami későbbi dolog. A föld már régebben az övé volt.
Ilyen famíliából nagy ritkaság, ha egyszer az anyatermészet egy demokratát vet ki. Egy demokrata Málnayt. Egy fehér szerecsenyt.
Mindnyájan ösmertük Málnay Ákost, ott ült köztünk a Házban, azaz hogy átellenben, a függetlenségi párton. Szelíd, ábrándozó kedélyű, alacsony termetű öreg úr volt, aki mindig verte a mellét, némileg átváltoztatva II. Rákóczi Ferenc felséges urunknak egyik állítólagos fiatalkori mondását: »Ha csak egy ideg volna bennem, amelyik nem demokrata, kimetszeném a testemből.«
Akkoriban még más világ volt a parlamentben. Mi mamelukok jó lábon állottunk a függetlenségi párttal, én nem is tudtam másutt lenni, mint őköztük. Ők képviselték a magyar politika poézisét. Mi termesztettük a gabonát. Ők a virágjaikat öntözték. Az én szívem a virágokhoz húzott.
Ott üldögéltem velük a folyosón, s igen sokszor érintkeztem Málnay Ákossal, ki Thalyt hallgatta áhítattal, amint II. Rákóczi Ferencet mesélte. Szemei csillogtak, emelkedett a lelke, s türelmetlenül sodorgatta a deres bajuszát, miközben felsóhajtott:
– Hej, ha én még egyszer felülhetnék a fakóra!
Mondják, hogy egy fakó kancán harcolta végig a negyvennyolcat.
Akkor még igen gazdag volt, de azóta sokat költött demokrata és humanitárius célokra. Mikor én ösmertem, már nem volt nagy birtoka, de volt ahelyett olyan nagy bajusza, hogy kétszer csavarhatta volna a füle körül, s általános feltűnést okozott vele a Házban, ahol sok a léhaság, gyerekesség, és egy nagy orr vagy egy nagy szakáll miatt éppen olyan hamar válik híressé valaki, mint a nagy ész és nagy birtok által.
Az öreg urat ennélfogva hamar megösmerték. S mert könnyű volt a nagy bajusza miatt karikírozni, az élclaprajzolók felhasználták az arcképét, a laptudósítók, mint színt, alkalmazták a Ház leírásánál az ő jóízű alakját, egyszóval: gyorsan lett ismeretes az országban, mint nagy demokrata és nagy rákócziánus.
És lőn, hogy ezekben az időkben, a nyolcvanas évek közepe táján, nemes Zemplén vármegyének eszébe jutott II. Rákóczi Ferenc szülőházát a szokásos márványtáblával megjelölni. Jókésőn jutott eszébe, de nem csoda. Annyi nagy embert hajigált ki Zemplén egyhuzamban, hogy az ördög győzze azokat emléktáblázni.
Denique: a márványlap leleplezése volt Borsiban, ahol még áll felséges urunk szülőháza, és megvan a szoba is, ahol a világra hozta vitéz anyja.
No iszen, csak ez kellett Málnay Ákosnak, hogy minden dolgát félretéve felüljön a »füstösre« (így nevezte nagy megvetéssel a vasutat), és elzarándokoljon a szent helyre. Mint a Kisfaludy Társaság küldöttje, magam is ezen a vonaton utaztam, s volt mit hallgatni egyenlőségről, demokráciáról, úgyhogy be kellett ösmernem (bár én magam nem megyek el ilyen szélsőségig), hogy végre megtaláltam azt a fennkölt gondolkozású embert, aki komolyan érzi, amit mond. Egész átszellemült lényén a jóság és valami krisztusi szelídség ömlött el. Így képzelem el magamban Tolsztoj Leót.
De hát az éhség a demokráciánál is nagyobb erő, és egy idő múlva, miután kisopánkodta magát, hogy még messze van Magyarország a helyes iránytól, az kezdett égetőbb kérdéssé lenni, hogy Szerencs ellenben tőlünk van még messze.
Végre odaértünk. A vonat több mint egy óráig állt Szerencsen, kényelmesen lehetett megebédelni. Leszálltunk valamennyien (még vagy három képviselő volt rajtunk kívül a kupéban), s mint a farkasok rohantak az előre kirakott ételeknek.
Nagy hirtelen megebédelvén, Ákos bácsi a fekete kávénál újra a demokrata ideáit kezdé fejtegetni, midőn egyszerre csak besompolyog a nyitott ajtón két szerencsi parasztember és megállanak előtte.
– Adj isten jó napot, tens uram – mondja az öregebbik.
Málnaynak örömet okozott, hogy a nép megérzi, ki az ő emberük, s nyájasan nyújtá kezét a két parasztnak.
– Engem keresnek?
– Uhum – felelte a fiatalabb paraszt, a fejével is bólintva.
– Hát kik magok, édes barátom?
– Én vagyok a Boroszló József, ez meg a keresztkomám nekem, a Varga Mihály.
– No, és mit kívánnak tőlem Boroszló József és Varga Mihály?
Varga Mihály a füle tövét vakargatta, mintha onnan keresné a szavakat, amelyekkel illendően kifejezze a dolgot.
– Mivelhogy hát a bajusz mivoltjában lévén néminemű fennakadás.
– Világosabban beszéljen, kend – nógatta Málnay.
Mire Varga Mihály oldalba lökte Boroszló Józsefet.
– Köhögje ki hát kelmed, egy évvel tovább szolgált kend a papnál.
Ez volt a jogcím arra, hogy Boroszló legyen az okosabb; el is mondta aztán értelmesen, miként fogadtak a komájával, hogy igazi-e a Málnay bajusza, vagy nem igazi – hát mármost szeretnék megnézni –, ennyi az egész. Engedje az úr megtapogatni a bajuszát.
Málnay mosolygott. Talán bosszantotta is egy kicsit, de mosolygott. Mit is tehetne egyebet a nép barátja? Mosolyog és valami kompromisszumra gondol.
– És mibe fogadtak? Sokba?
– Sokba – felelt Varga Mihály meggyőződéssel.
– Mibe?
– Öt literába – feleli Boroszló diadalmasan.
– Mit szólnának – veté fel a nagy demokrata szívélyes hangon –, ha kifizetném az öt liter bort, és abbahagynák az egész dolgot.
Egyszerre fölpattant mind a kettő.
– Az nem lehet. Ez már becsület dolga, hogy ki ért jobban a bajuszokhoz. Nem kell nekünk az úr bora.
– Helyes – jegyzé meg Málnay láthatólag kelletlenül –, szeretem a népben az önérzetet. Nos, lássuk, mit állított kend Boroszló?
– Hogy nem igazi bajusz.
– Vesztett kend, mert igazi – bizonyítá Málnay.
Varga Mihály vidáman kurjantott föl.
– No, ugye mondtam kendnek, hogy a kávétól ekkorára is megnőhet.
Boroszló József a fejét rázta.
– Hohó, komám! Még fele se táncolt a hajdúknak! Mért higgyek én ennek az úrnak? Hiszen nem is ösmerem. Mutassa előbb!
– Hát nézze meg, atyafi – hagyta rá Málnay, egy bárány szelídségével hajlítván fejét a paraszt felé, hogy könnyebben férhessen a bajuszához.
A jelenet kezdett már feltűnést kelteni és komikussá válni, az étteremben sokan odanéztek, némelyek fel is keltek, hogy jobban lássák, mi magunk jóízűen nevetgéltünk. Málnayban forrt a méreg, de ha valaki híres demokrata, hát éreznie kell, hogy ő mindenekelőtt demokrata és annak is kell maradnia.
Boroszló József hozzálátott a bajusz megvizsgálásához lelkiismeretes alapossággal: először megdörzsölte a két ujja közt, mint a kelmét szokták az asszonyok, aztán megdörzsölte a szakállt, nem más-e annak a sustorgása? Aztán megint visszatért a bajuszhoz, meghuzogálta az egyik mókusfarkat (mert a mókusfarkhoz hasonlított rőt színével és bozontosságával). Aztán meghúzgálta a másik szárnyat, hogy igazán a bőrből gyökerezik-e, vagy csak valami ragaszték?
A nagy demokrata fölszisszent:
– Ejnye! Ne húzza olyan nagyon, atyámfia!
S aztán összeszorította az ajkait és tűrt.
Boroszló most már külön vette az egyes bajuszszálakat, nincsenek-e útközben megtoldva idegen hajakkal, megnyálazta az ujját és végighúzogatta harántékosan, majd rálehelt, de semmi gyanúsat nem tapasztalt.
– Az isten verje meg – dohogta elkeseredve. – Hogy tudott így megnőni!
Fejét csóválta és káromkodott, mi majd megfúltunk a nevetéstől, Málnaynak pedig forogtak a szemei, remegett az ajka, és dagadt a halántéka.
Boroszló most eleresztette a bajuszt és hátralépett.
– Forduljon csak az úr a napfény irányában!
Két-három lépésnyi távolságról vizsgálta, féloldalt görbítvén a fejét, behunyta az egyik szemét, és úgy nézte, nagy figyelemmel, végre kifakadt morgó hangon:
– Vesztettem. Fizetek, koma. Azt a katufrékját!
Nagy kő esett le hősünk szívéről, mikor látta, hogy mennek az ajtó felé. De Boroszló komának sehogy se ment a fejébe, hogy ő vesztett, és az ajtónál az a gondolata támadt, hátha az oldalszakállból van a bajusz egy része furfangosan kiformálva… ezt nem nézte meg jól.
Nosza, visszasomfordált azon melegiben, s rácsap hátulról a nagy durva tenyerével a már gyanútlanul beszélgető Málnay vállára.
Az öreg úr fölrezzen és visszanéz. Hát szemeit elfutja a vér. Boroszló áll mögötte.
– Mit akar? – rivall rá mérgesen.
Boroszló koma bemosolyog a képibe.
– Rájöttem ám a turpisságra… tudok ám mindent. A szakállból van a bajusz.
– Ugyan kotródjék innen, már eluntam.
– De bizony megnézem, ha itt vagyok.
S ezzel se szó, se beszéd, mind a két kezével nekikapott a Málnay bajuszának, szakállának, hogy elkülönítvén őket, szemlét tartson a határmezsgyén – ha nem tévedtek-e át a szálak a gránicról? De Málnay türelme is elszakadt, elhalványodék az arca, mint a kréta, egy helyre futott a kevély vére, kivágta vén csontjai alul a széket, s megragadván a Boroszló koma nyakát, elkezdte fojtogatni, miközben az indulattól reszketve hörgé:
– No, nézd a kutya parasztját! Te mersz velem szemtelenkedni? Hát tudod te, ki vagyok én? – Pif, paf, pif, paf. Nesze neked, kutya paraszt!
A képviselők fölugráltak, restellve a kifejlett botrányt, elkezdték csillapítani, kérlelgetni.
– Ákos! Ugyan, Ákos! Ne okoskodj, Ákos. Ereszd el azt az embert! Megfojtod. Gondold meg, hogy demokrata vagy, Ákos.
Ákos úr egy lesújtó pillantást vetett ránk, aztán bömbölő hangon sziszegte:
– Demokrata a mennydörgős mennykő, de nem én. Sose is voltam, sose is leszek. Üssetek agyon, ha még egyszer azt mondom. Utálom a parasztot. Huszonöt bot valamennyire. Huszonöt bot. Huszonöt bot! – rikácsolá.
Szerencsére csengettek, fizetni kellett és szaladni a vonatra. Ott is csak lassankint tért magához s úgy tett, mintha elfelejtette volna a jelenetet, de szívének az a rekesze, amelyben a demokrácia volt elhelyezve, ha ugyan volt, elzáródott (legalább erre a napra), annál nagyobb csapon volt kieresztve a másik rekesz, az, ahonnan a Rákóczi-kultusz bugyogott.
Egyre közelebb vitt a prüszkölő vonat a szent helyhez. A zempléni völgyek és hegyek megtöltötték a szíveinket emlékekkel. Ott is csata volt, azon a tisztáson…
Messze lent a völgyben fehér juhnyáj lepte el a pázsitot…. Valaha a Rákóczi sátrai fehérlettek ott. A domb alatt hallani lehetett nehéz furmányos szekereket, amint fölfelé igyekeznek nagy csörömpöléssel, zörgéssel. Hej, mikor még a Rákóczi ágyúi dübörögtek erre… Ez a vén fa itt az útszélen talán még látta őket… Jobbról, a magaslaton Patak vára… Mintha állna a bástyán valaki. Egy ködalak… Ni, most szétfoszlott a kibúvó napfényben… Azt hinné az ember, hogy Zrínyi Ilona volt, ha nem tudná, hogy fallácia, hogy egy fehér felhő úszik a bástya fölött.
Az öreg úr szíve kiáradott, valóságos gyerek lett, pajkos, türelmetlen, szeretett volna a bőréből kiugrani, hol ehhez az ablakhoz futott, hol a másikhoz, mindent akart volna látni, mindenre volt megjegyzése.
– Ezen az erdei úton hozták Bezerédyt láncokban, aztán lefejezték Patakon. De szeretném látni a vesztőhelyet. Ebben a pagonyban volt egyszer egy párbaja Bercsényinek. Istenem, istenem, mért is nem élhettem én akkor! Hogy haltam volna meg én is a Rákóczi oldalánál… és most mint kuruc vitézt emlegetnének.
Lelkesült fecsegése mellett érkeztünk be a kitűzött célhoz, Újhelyre, ahol, amint kiszálltunk, szónoklatokkal fogadtak.
Szépen beszéltek a zempléni urak, mi is feleltünk valamit, ahogy tudtunk, hanem az öreg elérzékenyült és sírni kezdett.
A bőröndjeinket mások szedték le és felrakták a vendégkocsikra.
Egyszer csak valaki azt kérdi az öreg úrtól:
– Hát a képviselő úr bőröndje melyiken van?
Kitörülte szeméből a könnyeket.
– Bizony nem tudom, kérem.
Elkezdik keresni, kutatják a kocsikat, de a Málnay bőröndje egyiken sincs: elkezdik vallatni a szolgáló személyzetet, de a bőröndről senki sem tud semmit. A nagy tumultusban a vasútnál elemelte valaki.
Málnay meghökkent és rettentő haragra gyulladt, benne volt a bőröndben díszruhája, ősi kardja és négy napra való fehérneműje; ugrált, toporzékolt, mint egy feldühödt kecske, szidta a szónokokat, hogy mit locsognak annyit, szidta a vármegyét, ahol ilyen gyalázatos tolvajok találtatnak, és végre ott hagyott bennünket is, a vendéglátókat is, berohant az állomásfőnökhöz, hogy mikor indul visszafelé a legközelebbi vonat – mert ő megy.
Utána szaladtam.
– Ne bolondozzál, Ákos bácsi, maradj itt.
– Hát, ha az egész vármegyét nekem adnátok… Nem, látni se akarom többet. Úgy megyek el, hogy behunyom a szememet.
– De hát Rákóczi?
Az öreg úr felfortyant, felhúzta az egyik vállát, ajkát elbiggyesztette és a kezének egy fumigáló mozdulatával intett:
– Ugyan eredj, a Rákócziddal! Ő se lehetett kóser ember.
*
Vissza is utazott a legközelebbi vonattal, nem nézte meg a borsi ünnepet, melyet annyira várt, és mely annyi illúziótól fosztotta meg; a pakktáskája örökre elveszett, de egy igazság előkerült, hogy a demokrataság a magyar embernél csak hangulat… és sok egyéb is csak hangulat…
