HARMADIK FEJEZET QUIETA NON MOVERE
HARMADIK FEJEZET
QUIETA NON MOVERE
QUIETA NON MOVERE
Görgey Pál hazaérkezve, csakhamar belátta, hogy nem ért célt. Hasztalan tette meg ezt a lépést. – Az ördögnek tartozott vele – amint a magyar ember mondja, ha be nem válik valami. S tényleg az ördög incselkedett Görgeyvel, rakván alája a parazsat, a gyanút, nem hagyva azt soha elaludni; ha egy kis hamuréteg ülepedett is rá némelykor, az csak ideig-óráig tartott, alul váltig pislogott a gonosz tűz, és egy lehelet, fuvalom elég volt föléleszteni.
Zárkózott természeténél fogva senkivel se közölte többé kételyeit, csak önmagával disputált magányos óráiban, mintha két Görgey Pál ülne egymással szemben, a józan és a kételkedő s beszélgetnének csendesen.
»Ne légy bolond, Pál – mondja a józan Görgey. – Miért kellett volna éppen a te Rozáliádnak meghalni? Hiszen éppúgy meghalhatott a másik. Az esély egyforma. És ha Jánosék azt mondják, hogy a másik halt meg, milyen alapon hiszed az ellenkezőt? Vajon mit csinálnál, ha azt állítanák, hogy a te Rozáliád halt meg? Hinnéd-e akkor megfordítva, hogy életben maradt?«
»Nem hinném – feleli a kételkedő Görgey –, mert akkor nem volna többé okuk engem ámítani.«
»Jól van – vág vissza a józan Görgey –, az eset nagy fantáziával kezelve, ebben a másik formájában tényleg alkalmas lenne bizonyos nagylelkű megtévesztésre, de miből táplálkozik ez a regényes gyanúd? Főképp abból, hogy nézeted szerint Jánosék nem siratták meg eléggé az elhalt leánykájukat. Úgy, de ha a te leánykád halt volna meg és meg akarnának csalni, akkor, érezvén az elkövetett turpisságot, olyan sirámokkal temetik el a kicsikét, hogy gyanúd ugyancsak föl nem ébredhetne ezen a réven.«
No, ebben aztán igaza volt a józan Görgeynek, s hagyta magát letepertetni a kételkedő Görgey. Béke szállt belé egy időre. Nagyon rövid időre, mert a disputa csak egyre folyt s egy gyenge órában ismét a kételkedő Görgey kerekedett felülre, kiindulván a Jekelfalussy-vagyon megszerzéséből vagy valamely újonnan kiemelt argumentumból. Így ment ez hónapokon, éveken át, lelke örökösen ott hányódott a két hiedelem valamelyikén, mint az ostáblán ténfergő légy, felváltva a fehér és fekete kockákon.
Még szinte jobb lett volna, ha valamely erős bizonyíték támad, mely egyszerre eldönti, hogy Rozália halt meg, elfelejtette volna rövidesen, hiszen az emberi szív is leszámol a bevégzett dolgokkal, de éppen azért volt benne ebben a szemfényvesztő játékban az ördög keze, úgy lengette a kétely pondusát, hogy sohase érjen a bizonyosság széleihez.
Pedig lázas vággyal iparkodott oda. Volt a toporci Görgeyéknek egy öreg tót cselédjük, névszerint Görlin Verona, egy házi moly, aki mindenbe bevette magát. Ha valaki, hát ez tudhat a dologról. Görgey Pálnak eszébe jutott, hogy jó volna szolgálatába fogadni s szépszerivel kiszedni, ami benne találtatik. Nem volt ez könnyű dolog. Nagyobb fizetés az akkori cselédeknek nem imponált. Nagyobb jólétet sem ígérhetett. Hiszen tejben-vajban fürdött Toporcon. Nem volt hát más rugó, csak a mindenható szerelem. Ez többnyire beválik. Verona már ugyan a hatvan felé járó özvegyasszony volt, de hát a szerelem hatalmáról nincs még kisütve, hogy melyik évnél végződik. Görgey megpróbálta. Volt egy öreges hajdúja, Preszton, az is özvegyember, ígért neki két fejőstehenet és egyheti szabadságot, ha elveszi Veronát. Hm, két fejőstehén! Ezzel Verona egyszeribe nagy parti lett, s Preszton az egyheti szabadságot arra használta, hogy elment Toporcra, kihúzta magát egy kicsit, kifente a bajuszát, slingelt kendőt húzott az ellenzőjébe és diktum-faktum, megkérte Veronát. Verona nagy szemeket meresztett az első szavakra, hirtelen megnyálazta az őszülő haját elöl, ha netalán kosztros lenne, hogy összetapadjon, azután sírva fakadt, és lakodalom lett belőle: Preszton mindszentnapkor Görgőre hozta ládástól.
Mihelyt egy kicsit megmelegedett a portán, mindenekelőtt Marjákné vette a kezelésébe, az ő metódusával, de nem sikerült. Nem is tud az akkor semmit, mert különben Marjákné kiszedte volna belőle. Mindamellett megpróbálta maga az alispán is, hol nyájassággal, hol fenyegetésekkel megoldani a nyelvét, természetesen messziről környékezve meg a kényes kérdést, vizsgálóbírói furfanggal, hogy a vallatott ne vegye észre, melyik ponton keresgélnek. Ez a fáradság is füstbe ment. Verona ugyan zavarba jött egyszer-másszor, néha úgy rémlett, hogy tud valamit, de amit elcsevegett, az mind olyan közönséges semmiség, hogy nem érte meg a két tehenet.
Görgey már le is mondott a reményről, mikor egy este csömörről kezdett panaszkodni, s az akkori szokás szerint egy kis jó megdömöckölésre szorult rá a földi hüvelye. Verona híres kenőasszony volt s ugyancsak hozzálátott, a legfinomabb lúdzsírral kenve meg. Isten igazában nyomogatta meg a tekintetes úr hátát, űzvén belőle az istentelen nyavalyát. Ilyenkor beszélgetni szokás, hogy észrevétlenül múljék az idő, és ilyenkor az alispán is csak ember, akivel szóba lehet állni.
Locsogott is Presztonné, el nem állt a nyelve, a hasmánt fekvő alispán csak néha hallatott egy »ühm«-et vagy egy »bizony«-t.
– Talán untatom is a tekintetes urat?
– Hát szó ami szó – mondá az alispán –, valami egyébről is beszélhetne kend, mert tudna ám.
– Milyen irányban? – kérdé Verona fojtott hangon és a bütykös nagyujját nekifeszítette az alispán hátgerincének.
– A toporci házról és az ott történtekről.
– Hiszen eleget beszéltem már, egyebet se teszek.
– Jó, jó, öreg szüle, de olyan valamit is tud, amit nem akar elmondani, engem el nem ámíthat.
– Nem tudok én olyat, bizony isten.
– Ne fogadkozzék, Presztonné, mert én azt is tudom, hogy mit tud.
– Ha a tekintetes úr tud is valamit, nem tőlem tudja.
– Ki tudja, nem-e kendtől tudom? Az embernek nemcsak a szavaiban, hanem a szavai mögött is van értelem, amit az okosak észrevesznek. Az ember sohase mondhatja: »ezt vagy azt nem tőlem tudják«, hiszen az ember álmában is beszélhet.
A szüle olyat nyomott a hátán erre a szóra, hogy szinte beleropogtak a csontjai. Amiből abban a pillanatban csak azt a következtetést vonta le, hogy Verona még jó erőben van, másnap azonban nagyobb jelentőséget nyert öklének ez az önkénytelen szorítása.
Reggel ugyanis összekarmolt ábrázattal állított be Preszton a kancelláriába.
– Hát neked mi a bajod? – kérdé az alispán. – Talán a macskákkal verekedtél?
Preszton savanyúan mosolygott.
– A harmadik tehén rúgott meg, kérem alássan.
– Miféle harmadik tehén?
– Hát az életpár. Nekem esett az éjjel éles körmeivel, hogy azt mondja, valami olyat súgtam be a tekintetes úrnak, amit ő álmában beszélt. A tekintetes úr tudja legjobban, hogy az nem igaz.
– Mi az ördög! – kiáltott fel élénken Görgey. – Szokott éjjel álmában beszélni?
– Nem tudom. Nem ügyeltem.
– Ejnye, de mafla vagy, ha még ennyit se figyelsz meg.
Preszton vállat vont.
– Hisz tudja a tekintetes úr, hogy ő csak olyan nappali feleség.
Most már mindent tudott Görgey. Biztos tehát, hogy Presztonné valami titkot tud, s ez nem lehet más, mint a gyermekcsere. Mi is lehetne egyéb e becsületes, nyílt emberek életében, amit a hű cselédnek takargatni kell, mert talán ő maga is ludas benne?
Elborult előtte a jövő és sajnálta már, hogy világosság támadt. Hiszen az igaz, kínozta a homály is, de mégis jó volt. Inkább hagyta volna úgy örökké. Legalább hihetné, hogy van valakije. Most egyszerre üres lett a világ. Hát számoljunk le vele. Igyuk ki a keserű poharat fenékig. Hiszen a bánatban is lehet tobzódni.
Hívatta Veronát s keményen nézett a szeme közé.
– Presztonné! Maga egy titkot tud és azt most nekem rögtön elmondja, parancsolom.
– Semmit se tudok – felelte az asszony eltökélten.
Az alispán az ujjaival fenyegette meg.
– Vigyázzon, szerencsétlen asszony. Én azt is tudom, hogy mi az, amit tud.
– Ha tudja a tekintetes úr, minek kérdezi?
– Magától akarom hallani.
Az asszony a nyakán levő olvasót morzsolgatta a remegő ujjaival, de a szava nem árult el félelmet.
– Én semmit se tudok, de ha tudnék is, inkább a nyelvemet vágatnám ki, hogysem valami rosszat mondjak a gazdáimról. Ültessen a tekintetes úr akár kalodába, akár üttesse el a fejemet pallossal, de én semmit se mondhatok.
Görgeyt a lázongó düh fogta el, hogy nem bírt vele boldogulni. Csak Marjákné tudta lecsillapítani azzal az ígérettel, hogy ő szólásra bírja, csak bízza rá; majd megmutatja ő, mennyivel jobban tud vallatni, mint a vármegye vagy a viceispán.
A következő éjjel, minthogy az alispán a hajdújával együtt Lőcsére ment, részint a kéthetenkint felszaporodott megyei ügyeket lemorzsolni, részint pedig, hogy a gyomorfájdalmai ellen gyógyíttassa magát a városban, Verona egyedül hált. Éjféltájban fehérlepedős kísértet jelent meg ágyánál, feje egész a mestergerendáig ért (ha ember volt, kecskelábakon kellett jönnie, ha lélek volt, ugyancsak sok eső eshetett a túlvilágon, hogy úgy megnyúlt.) Verona felrezzent, majd vacogó fogakkal, reszketve bújt párnáiba az elrémítő látományra, a kísértet pedig rejtelmesen suttogta:
– Verona, Verona, Verona! Könnyíts bűnös lelkeden, vallj be mindent az úrnak, vagy elkárhozol és viszlek. Még kétszer eljövök előbb.
Veronát kilelte a hideg reggelre, egész nap kuruzsolta Apróné asszonyom. Egy kicsinyt jobban lett uzsonna táján, szentelt barkával kifüstölte a szobáját, de amint az este közelgett, halálos félelem fogta el. A selyma béresek tréfálkoztak vele, egyik is, másik is ajánlkozott, hogy bemegy strázsálni (dehát mit szólna ehhez Preszton?), nem, az ilyet nem szabad, de valamit mégis tennie kell. Megfogadta a görgői öreg harangozót, Hamelik Józsefet egy icce pálinkáért, hogy bátorság okáért a pitvarban hál. Hamelik bátyó már túl volt a hetvenen – abból már kihurcolkodott a sátán.
Késő este aztán elő is jött Hamelik, hozott magával egy vasvillát és előlegesen bevette a kísértetek elleni medicinát, az egy icce pálinkát. Verona mécsest gyújtott, Hamelik pedig előretartva a vasvillát, léptek be a kis házba, mely az urasági kamrákhoz volt ragasztva. De amint keresztülmentek a pitvaron, hirtelen elaludt a mécses s egy síri hang lekiáltott a padlásról.
– Verona, Verona, Verona! Könnyíts bűnös lelkeden, vallj be mindent az úrnak, vagy elkárhozol. Még egyszer eljövök és aztán viszlek!
Verona sikoltott, a bátyika pedig elhagyítván a villát, rohant ki, ahogy a lába bírta, megállapítván későbben, mikor higgadtsága visszatért és gúnyolódtak vele, hogy egy icce nem icce a kísértetek irányában, holtig tanul az ember, ahhoz legalább két icce kell.
Verona Marjáknéhoz menekült a kastélyba, ott összeesett a konyhában, mikor Marjákné előkerült, mert csodálatosképpen nem volt otthon (azt mondja, a pincében rendezte a borokat), ájultan találta a tűzhely előtt, vízzel kellett fellocsolni, mint valami meghervadt plántát. Marjákné jószívű asszony volt, lefektette a saját dunyháiba, ezerjófű-teát főzött neki és úgy tett, mintha egy szót se hinne a látományaiból. – Ugyan édes lelkem, hogy képzelődhetik ennyire. No, holnap én megyek oda aludni magával és megmutatom a seprővel annak a kísértetnek, hogy merre van a temető…
Hanem biz ezt nem várta be Verona, amint reggel fölébredt, bement Lőcsére gyalog s beállított a megyeházra az alispán úrhoz, aki nagy szemeket meresztett a sápadt asszonyra; olyan fehér lett a haja két nap óta, mintha bemeszelték volna.
– Hát maga, szüle, mit keres itt? Mi történt otthon? – kérdé az alispán meglepetve.
– Eljöttem, hogy letegyem a titkomat a tekintetes úr pecsétje alá.
S körülnézett, hogy be van-e az ajtó zárva.
– Hát mégis? – mondá az alispán és a szíve hangosan vert, mint egy kalapács. – Beszéljen! Itt senki se hallja.
– Az uram se?
– Ő se. Elküldtem a városba vagy öt helyre füveket, vizikátorokat és koktumokat kérni, mert ma rosszabbodott az állapotom, és már felcser sincs; meghalt az éjjel.
(Egész Lőcse városában csak egy orvos volt s az is csak némelykor. Ebben az időben különben is csak a legnagyobb urak hozattak doktort, sokszor Bécsből, a kisebb urak a megyebeli úriasszonyokhoz küldöztek csatlósokat levéllel vagy szóbeli üzenettel, jelezvén a betegségi szimptómákat s amit az asszonyságok küldtek, tinktúrákat, liktáriumokat, azt szép csendesen beszedegették, a végeredmény azonban ugyanaz volt, ami ma, hogy vagy meggyógyultak, vagy meghaltak. Lőcsén ez könnyebben ment. A hajdú hamar beszaladgálhatta a nevezetesebb házakat. Mauks Mihályné asszonyomat, aki olyan zsírokat és balzsamokat tud főzni gyíkokból, békákból, bogarakból, egérfarkakból, hogy még a halott is lábra áll, ha megkenik a szíve táján – probatum est (azt mondják egyébiránt, hogy tetszhalott volt az illető), a tudós Klöster Matildot, akihez messze földről küldik az előkelő lányokat, hogy egy-két évig úri viseletre és mindennemű ismeretekre nevelje, amelyik pedig megbetegszik, ő maga gyógyítja, pusztán füvekből kisajtolt nedvekkel, melyeket apró palackokba szűr le a nevezett Klöster Matild nevű öreg kisasszony, ugyancsak érdemes útba ejteni a bírónét, Kramler Károlyné nemzetes asszonyomat, aki egy lembergi doktornak az unokahúga és annyi receptje van a nagybátyjától, hogy annyiféle nyavalya talán nincs is, úgyszintén járatos az effélékben a Sztehlovics vaskereskedő édesanyja, tavaly fordult bele a kilencvenes évekbe és most is olyan, mint a makk, hát akárhogy van is, tudnia kell valamit a halál ellen.)
– Nos? – kérdé az alispán türelmetlenül, mikor látta, hogy Verona reszket és némán áll előtte, zavartan babrálja a fekete kendője két lecsüngő végét. – Hallgatom.
– Hát mi tagadás benne, a szegény nagyasszony, isten bűnéül ne vegye, megtántorodott, hiszen ugye tudja a tekintetes úr?
– Természetesen – szólt az alispán szomorúan –, tudom, tudom, csak folytassa kend.
– Mindég is mondom én, hogy – de ne tessék rossz néven venni a szavamat –, aki egyszer megszokta a férfit, olyan az, mint a dohány… Nehéz tőle elszokni és hát minden asszony csak asszony és minden szalmaözvegység csak szalmából van.
– Miket beszél összevissza – vágott közbe Görgey. – Kiről beszél?
– Ki másról, mint az én édes nagyasszonyomról.
– És ki az az édes nagyasszonya?
– A tekintetes Görgey Jánosné – hebegte Verona, félig csodálkozva, félig megzavarodva.
Most már Görgeyn volt a csodálkozás sora. Talán megbolondult? Megnézegette figyelmesen. Kék patkók voltak a szemei alatt, de a szemek is kékek voltak és tiszták, becsületesek.
– Miféle férfit emleget itt maga, nem értem!
– Azt a gézengúz molnárlegényt, kérem alássan.
– Molnárlegényt? Hogy jön az ide?
– Mivelhogy ővele tántorodott meg a nagyasszony.
– Megtántorodott? Mit ért kend ezalatt?
– A szeretője neki, megkövetem alássan.
A Görgey vonásai hirtelen eltorzultak, indulatosan ütött öklével az asztalra.
– A sógorném? – ordítá, mint egy sebzett tigris.
– Nem – hebegte Verona remegve –, a molnárlegény.
– Hogy mersz ilyet beszélni, te bestia? – Feléje rohant, hogy leüti. – Ötven vesszőt vágatok rád ezért.
Feltépte az ajtószárnyakat, hogy hajdút, lándzsást szólítson be, de senki sem volt se az előszobában, sem a folyosón. A hideg tavaszi szél megfújta arcát ott künn, ziháló melle is áttért a rendes lélegzetvételre s meggondolta, hogy az efféle kínos ügyet nem szabad elhamarkodással elrontani, különben is az asszony nem fecsegő, hiszen majdnem erőszakkal próbáltak belőle kivenni titkokat, s az is, hogy most idejött ezeket elmondani, bizonyosan a Marjákné manipulációja, nem, nem, az asszonyt nem szabad bántani, nem vétkes, hogy reszket, hogy szenved, semmi esetre se pletykázik kedvtelésből. Hiszen bizonyos, hogy nem igaz, amit mond, de az ilyen bárgyú teremtés esze más alkatrészekből van, melyekbe másképp nyomódnak be a dolgok; a szavak talán mint események, a képzelődések mint szavak motoszkálnak e szegény műveletlen fejekben. – Hát nem vagyok én bolond – csitította magát –, hogy ilyenekért méregbe jövök? Nevetni kellene ezeken. Hiszen képtelenség. Hamarább piszkolódhatnak be a csillagok, mint Görgey Jánosné. Bolondság, bolondság. Az ilyennek inkább szemébe kell nézni, hogy honnan kerekedett, mintsem elfojtani. Hiszen tudnivaló, hogy valami bohókás félreértés, valami bolondgomba fog kisülni, amin majd nagyot lehet nevetni.
Visszament egész nyugodtan és szinte örült, hogy ez volt a Verona titka s nem a másik.
– Ej-ej, megijesztettem, ugye szüle – vette fel a fonalat engesztelő hangon és senki se tudott nálánál melegebb lenni, ha akart. – No, nem baj; ne féljen, nem esik semmi bántódása, mondja csak bátran, ami a lelkén van, de lássa, felháborított az eset, mert hihetetlen nekem, hogy az a derék, jó asszony…
Presztonné a kezeit tördelte.
– Hiszen az, kérem alássan, inkább hittem volna, hogy a mi urunk, Jézus Krisztus (dicsértessék mindörökké amen) nem ment fel az égbe, minthogy ez az asszony lejött onnan.
– És ebben a korban, Verona, ebben a korban – tette hozzá Görgey, ki most a csendes belenyugvás taktikáját vette elő. – Hány éves most a sógorné?
– Bizony még gyerekasszony. Hogyiscsak? Tavaly múlt negyvenegy. A kor semmi se volna, kérem alássan, hanem az, hogy olyannak hittem, mint egy szentet és ha nem a saját szemeimmel láttam volna, amit láttam, kitaposnám a lelkét, aki állítani merné.
Görgey felugrott a székéről.
– Látta? – kiáltott fel felháborodva, de csak egy percre villant meg szemében a zöldes fény, aztán újra leült, karjait leeresztette, szemeit lehunyta –, no semmi, minden jól van. Beszélje el, miképp volt, de ne hagyjon ki semmit sem. Nem fogom többé félbeszakítani. (Ezt inkább önmagának mondta.)
– Hát úgy volt, kérem alássan, hogy mióta az úr a háborúba ment, azóta én háltam a nagyasszonnyal egy szobában, mert félt egyedül. Azaz csak azontúl háltam nála, mióta Rozáliát el tetszett vitetni, mert addig a gyermek aludt ott, Marják Zsuzsival. Eleinte sokat búsult az ura miatt és a kicsike miatt is.
– A kicsike miatt is búsult? – ütötte fel Görgey a fejét és tágra nyitotta a szemeit.
– Bizony búsult.
– És miért búsult? – förmedt rá Görgey fürkésző tekintettel.
– Mert nagyon szerette a kis Rozálit.
– Mit gondol, mért szerette olyan nagyon, hiszen nem az ő gyereke?
– Azért, kérem alássan, mert az ilyen nagyurak, akiknek semmi dolguk, ráérnek szeretni a másét is, míg mi a magunkéra se érünk rá.
Ez az ostoba válasz teljesen meggyőzte, hogy Presztonnétól semmi megtudnivalója nincs a gyerekcsere ügyében.
– Csak folytassa, Presztonné, folytassa bátran.
– Hát jól van, ott hagytam el, hogy nagyon búsult. Sokszor írt és kapott levelet az urától, később aztán ritkábbak lettek a levelek, ő is ritkábban sóhajtozott, megszokta az egyedüllétet, később aztán, úgy az ősz elején, mikor hazajött Osgyánból, ahová a kis Rozálit ment meglátogatni…
– Hát volt Osgyánban? – mordult fel Görgey nyugtalanul. – Gyanús dolog ez. (Ezt is önmagának mondta.)
– Volt és mikor hazajött, többször ellátogatott a malomba. Ott kezdődik az eset. Hogy miért ment először a malomba, nem emlékszem, meglehet, a gát miatt, mert a molnár sokat járt a nyakunkra a nyáron át, hogy csináltassa meg az uraság. Elég az, hogy a malomban volt. A molnár, úgy hallatszott akkor, új legényt szerződtetett, hát a nagyasszony találkozott ott az új legénnyel, azt mondják, de úgyis kell lenni. Mi szó esett köztük, mi nem, azt csak a jó istenke tudja, meg ők, de bizonyos, hogy a nagyasszony másnap, harmadnap is elment a malomba s ilyenkor felöltözött csinosan, ahogy mi paraszti fejérnépek szoktunk, ha a kutyaság belénk száll. Hogy meddig tartott ez, nem tudom. Egyszer, mikor a csípősebb idők bejöttek, azt mondja az én lelkem galambocskám: »Te Verona, nem tudok miattad aludni éjjel, mert szörnyen hortyogsz, máshol vettetek neked ágyat ezentúl.« No, már ez nekem mindjárt nem tetszett. Nem hortyogtam én soha, se azelőtt, se azóta, megmondhatja Preszton is, ha meg tetszik kérdezni. Aztán a kisgyerek is itt sírt azelőtt és tudott aludni, most pedig nem tud, mert én hortyogok. No, csak lássuk, mi fog ebből kisülni. Hát az sült ki, hogy a molnárlegény belopózott éjjel, mikor a cselédség elaludt, az udvarba, s az a szent asszony (nem állhat már fenn a világ sokáig) kikelt az ágyból, s úgy, ahogy volt, csak egy alsószoknyát rántva magára, kiment a hideg folyosóra s bebocsátotta. Uram Jézus, ha az legalább valaki volna, de egy ilyen semmi embert.
Kínos verejték gyöngyözött a Görgey homlokán, a nemesember háborgott benne, de leküzdötte indulatát, keresztbefonván a két karját mellén, mintha nem eresztené az egyikkel a másikat.
– Kitől hallotta ezt? – kérdé sötét pillantással.
– A cselédek suttogták egymás közt, eleinte bizonytalanul. A virradat párázatában embert láttak kiosonni a kastélyajtón, mint árnyékot. Később azután rájöttek, hogy a molnárlegény jár az úrnőhöz.
– Képzelődtek, hazudtak – hörögte az alispán.
– Én is azt mondtam, amit a tekintetes úr – felelte Verona asszony szomorúan. – Megesküdtem magamban, hogy a végire járok. Kukoricahántás volt egy este a nagy ebédlőben, melyből az asszonyunk hálószobája nyílik. Így szokott ez lenni minden évben, valóságos ünnepség, melyet mindig a kastélyban tartanak meg s nem az ispánházban. Ilyenkor eljönnek segíteni a falubeliek, nemcsak a mi jobbágyaink, de a Budaméryé is, különösen a fiatalja. A nagyasszony mindenkor jelen van, még az úr is, ha otthon tartózkodik. Leölnek egy juhot s mákos kukoricát főzet a nagyasszony vacsorára. Van vidámság, dalolás, s ég a munka a sok kézben, éjfélig rendesen vége is van. Akkor aztán hamarosan kitakarítják az ebédlőből a nagy garmada csöveket, külön a pirosakat, melyek a szent Antal tüze ellen jók, meg a boglyának föltornyosodott kukoricaháncsot, valahonnan ott terem a duda, meg a juhász, aki fújja, s megindul a tánc, be az éjfélutánba, egy-két óráig. Az idén azonban alighogy elfújta a bakter a tizet, egyszercsak bejön a nagyasszony a konyhába, ahol a tokányt és a kukoricát főztük, s elrendelte, hogy neki a feje fáj, le akar pihenni s nem engedi az úgynevezett éjféli vacsorát a kastélyban, hanem vigyük el a katlanokat az étellel az ispánékhoz, majd ő most mindjárt abbahagyatja a munkát és oda küldi a hántókat. Úgy is lett, rögtön beszüntette a munkát, kialudt a világ a szobákban, az ebédlőben, s mindenki az ispánékhoz gyülekezett, csak engem furkált a kíváncsiság, éreztem, hogy most lesz, ami lesz, s ahelyett, hogy a népekkel tartsak, beosontam észrevétlenül az ebédlőbe, ahol beástam magam a háncsboglyába, úgy hogy csak a fejem búbja látszott ki. Nemsokára mély csönd állott be a kastély felső részében, csak a tücsök cirpelt a falban; figyeltem, hallgatóztam, semmi nesz sehol, végre úgy egy félóra múlva egyet-kettőt vakkantottak a komondorok, mintha valaki járna az udvaron, s éles fütty hangzott közbe. Erre gyorsan kijött a nagyasszony, keresztülment az ebédlőn, a kulcs megcsikordult, kinyitotta a külső ajtót. Még a szívem is megállt dobogni. Jaj istenem, mindjárt elsüllyedek, ha igaz lesz. A holdvilág egy picinyt beszűrődött az ablakon, csak annyira, mintha egy kis tejet öntenének a megolvadt szurokba. Megcsikorgott az ajtó, és egy férfi lépett be, széles karimájú kalapban, nehéz csizmákban: »Vigyázzon lelkem, meg ne botoljék – suttogta az asszonyunk –, mert kukoricarakások vannak szanaszét,« s nyilván kezénfogta, úgy vezette át a szobájába, de így is megropogott vagy kétszer talpa alatt egy-egy kukoricacsutka. No, erre aztán én is kibújtam a boglyából s reszketve, mint a nyárfa, rohantam el az ispánékhoz, de olyan sápadt voltam, hogy megijedtek tőlem.
Eddig tartott a Verona elbeszélése, láthatólag megkönnyebbedett, mikor megszabadult súlyos és veszedelmes titkától. Kínos csönd támadt. Várta, mit mond az alispán, de az egy szót se szólt. Ott ült a karszékében, félig megmerevedve, hamuszínű arccal. Az asszony lopva, félénken pillantott rá, úgy tetszett neki, hogy nem is él. De mégis. Hiszen az ádámcsutka mozog a nyakán, tehát lélegzik. Így telt el vagy három-négy perc. Verona egyszer-kétszer köhintett, hogy az urat figyelmeztesse jelenlétére, de az most se vett róla tudomást. Messze járt most az ő elméje! Olyan rejtélyeken tűnődött, melyeket még halandó meg nem fejtett. Miből van gyúrva az asszonyi állat? Csakugyan nem volna benne semmi keményebb anyag? Csupa csiriz, mely ragad mindenhez, mindenkihez. Csiriz felül és csiriz belül, csupa csiriz az utolsó porcikáig. Hát Karolina is ilyen lett volna? (Mélyen sóhajtott és bozontos nagy feje a mellére hanyatlott.) Az isten hát nem teremtett semmi egészen tisztát? A legtündöklőbb ékességnek, a napnak, foltjai vannak, a legátlátszóbb forrásvízben undok ázalagok hemzsegnek. A legfehérebb liliomnak is van árnyéka…
– Elmehetek? – kérdezte végre Verona.
Görgey összerezzent, akkor vette észre, hogy ott van. Beleegyezőleg biccentett, hogy elmehet, de az ajtótól visszaszólította.
– Megálljon, Presztonné, még kérdezek valamit. Gyakran előfordult ilyen eset?
– Legalábbis minden második éjszaka hallani lehetett az ismeretes füttyöt az udvaron.
– Jól van, Presztonné. Senkinek se szól többet a dologról soha és most elmehet.
Nem kételkedett többé. A természeténél fogva könnyen hívő volt, ehhez járult egy tegnapi jelenet a »Szeretseny Királ«-hoz című traktérban, hol a megyei tisztikar közösen étkezett. A vacsoránál a közügyekről beszélgetve, szóba került Görgey János táborba szállása. Marsalkó Péter mondani kezdte: »Furcsa hírek érkeztek…« Mire közbevágott a már egy kicsit becsípett protonotárius, Reviczky Dániel, mintegy kiegészíteni a mondatot: »Toporcról.« Hüledezve néztek össze a megyei urak, mint mikor valaki nagy tapintatlanságot mond, s Marsalkó uram mohón sietett kiegyengetni a hibát: »Dehogy – mondá –, Erdélyből jönnek a furcsa hírek, hogy ott mindennek vége van.« Az alispán nem értette meg tegnap, miről lehet szó, de most már minden világos. Az urak már hallottak egyet-mást a sógorné kalandjáról. Nem, ezt nem lehet tovább tűrni, ennek végét kell vetni, a szegény János becsülete kedvéért.
Alighogy megjött Preszton mindenféle bögrékkel, üvegekkel, zsírokkal, füvekkel és azokhoz való utasításokkal, legott felhívatta a két legügyesebb lándzsást, * Göbölyő Andrást, valamint Szabó Gergelyt s megparancsolta, hogy nyomban útra kelvén, a legnagyobb titoktartással környékezzék meg éjjel Toporcon a Görgey János kastélyát, ahol a toporci molnárnak valami újonnan szegődött legénye szokott gonosz szándékból megjelenni, fogják meg és lehetőleg feltűnés és zaj nélkül hozzák eleibe.
Lándzsásoknak a megyei rendőri közegeket, a pandúrok elődeit nevezték Szepesben, bár karddal és karabéllyal voltak ellátva s a lándzsát csak díszkivonulásoknál, vagy mint parádés őrök használták.
Ez szerdán délelőtt történt s már pénteken este, mikor az alispán éppen vetkeződni kezdett, jelenté neki Preszton:
– Egy rabot hoztak Toporcról a lándzsások. Mit mondjak nekik?
– Hogy most nem érek rá. Majd reggel beszélek vele.
Kisvártatva visszatért Preszton, hogy a lándzsások azt kérdeztetik, ne adják-e át a várnagynak?
– Eredj, mondd meg nekik, hogy semmi esetre sem. Előbb én akarok vele beszélni. Ez az én privát rabom. Csukják be ideiglenesen valami üres cellába.
Megint csak visszajött Preszton.
– Azt üzenik a lándzsások, hogy a szegény rab egész nap és egész megelőző éjjel nem evett egy falatot sem, pedig olyan rázós szekéren hozták, hogyha evett volna is, holtéhes volna azóta.
Az alispán, aki már azóta levetkőzött és a takaró alá bújt, ingerlékenyen válaszolt:
– Mondd meg a lándzsásoknak, ne üzengessenek. Mit gondolnak a beste lelkek, hogy kivel beszélnek? Előttem lehet könyörögni, de nekem üzenni nem lehet. Ha még egyszer üzenni mernek, megbotoztatom őket. Ami a rabot illeti, hadd böjtöljön az ebugatta!
Ezzel aztán rendbe jött ez a függő kérdés is. Reggelre azonban nagy elfoglaltságra kelt az alispán, már ott csoszogtak előszobájában a mindenféle ügyes-bajos felek és deputációk, azonfelül értekezletek, tárgyalások vártak rá, úgy, hogy szinte zúgott a feje, mint egy köpű, s teljesen megfeledkezett a rabról. Minthogy vasárnap jött közbe, estefelé hazahajtatott Görgőre, hol megint gazdasági ügyekben kellett traktálni. Lembergi kereskedők várták, kik a hízott ökreit akarják megvenni. Másnap cudar idő kerekedett, hó, szél, de olyan, hogy a fákat csavarta ki az erdőkben. A kutyát se való ilyenkor kihajtani. Egész nap ki nem mozdult szobájából. Csak innen szép most a világ, fehérek a fák, a házfedelek, a hegyek és minden, ameddig a szem lát, csupán messze az úton rontja a fönséges összhangot egyetlen fekete pont. A fekete pont egyre közelebb jött. Eleinte olyan piciny volt, mint egy varjú, aztán mint egy szuszék, míg végre egy hintó alakját vette föl, melyet négy sötét pej vontatott nagynehezen a kerékagyig érő hóban. Messziről jöhet, mert különben szánkó lenne – annak vetnek most puha, pihes ágyat felülről. Amint aztán a templomhoz ért a hintó, nagy ostorpattogtatás közt befordult az urasági fasorba.
– Vendéget kapunk – jegyezte meg Marjákné bosszús hangon, birsalmákat rakosgatva a meleg kályha párkányára, hogy azok ott szépen szagoljanak a tekintetes úrnak. – Megfoghatatlan az, hogy kedvük van az embereknek ilyenkor is mászkálni!
A hintó ezalatt bejárt az ambitus kiugrója alá. Görgey maga is kíváncsi volt és az udvarra nyíló ablakhoz lépve, látta, hogy a farkasbőrbundából egy nagykendőkbe keresztül-kasul bebabulyázott asszonyi alak kászmálódik ki, magával rántván sötétzöld csurapéja szárnyával téglát, palackot, melyek nyilván melegítőül szolgálhattak. Az érkező bekötött fejéből csak a két szem látszott ki és a hidegtől pirosra mart orr, lehetetlen volt felismerni. Csak miután az előszobában leszedte róla a ruhákat Preszton, a vele váltott néhány behangzó szóból ismerte meg Marjákné:
– Akármi legyek, a toporci úrasszony – s azzal eleibe rohant.
Görgey ellenben összeszorította ajkait s halántékán kidagadtak az erek. Ahelyett, hogy ő is kifelé sietne, amint azt az illedelem hozná magával, leült az íróasztalához és írni kezdett, vagy legalább mímelte, hogy ír.
Csakugyan Görgey Jánosné nyitott be. Görgey hallotta, amint belép és megsuhognak a szoknyái, de csak írt izgatottan, mérgesen és hátra nem fordult egy világért se: nem látta hát az asszony feldúlt arcát, megtört, roskadozó alakját.
Az asszony megállt egy percig a szoba közepén, mintha megütődnék, majd csendes, rekedt hangon figyelmeztette az írásban elmerültet.
– Én vagyok, sógor.
De még erre se fordult meg Görgey, szorgalmatosan írt tovább s csak úgy foghegyről szólt hátra rideg, megvető hangon:
– Mit akar?
Talán észre sem vette a hideg sértő modort, ki venné észre a tűszúrást, mikor a szívét hasogatja a legnagyobb fájdalom; ereje elhagyta, egy székbe roskadt, csak éppen hogy még szavakba bírta rakni a lesújtó hírt:
– Elfogták az uramat, a kegyelmed testvérbátyját.
Erre aztán lecsapta a tollat az alispán s keserű gúnyba tört ki:
– És kegyelmed persze búsul ezen.
– Oh, istenem – kiáltá fuldokló hangon –, hiszen vége van, gályákra viszik, vagy vesztőhelyre.
Az alispán elsápadt.
– Ki fogatta el? – kérdé izgatottan.
– Bizonyosan a császár.
– És hol van ő most?
– Nem tudom, hova vitték.
– Hol és mikor fogták el? Ütközetben vagy másképp?
– Otthon – felelte Görgeyné, s hangosan kezdett sírni.
Az alispán csodálkozó szemeket meresztett rá.
– Hát otthon volt? Én erről semmit se tudtam.
–- Mert titkolni kellett; álruhában volt meghúzódva a toporci malomban.
Az alispán halovány arca olyan vörös lett erre a szóra, mint a főtt rák, szemeiből kialudt a haragos fény s homlokáról eltűnt a bánatfelleg, egy tekintetet vetett a remegő nőre, volt abban részvét, bűnbánat, szégyen s egy hirtelen mozdulattal térdre esett előtte s fekete kötényének, mely megfeszült a térdein, megfogván egyik szélét, ajkához vitte és megcsókolta.
– Mit csinál kegyelmed? – ijedezett az úrnő s felugrott a székről.
– Valami olyast, amit vezeklésül szabtam most magamra, de amire nem vagyok érdemes. (Felkelt, lerázta térdéről a port s élénken folytatá.) Mária, kedves sógorasszony, egy percig se tartson a bánata többé, Jánost nem a császár fogatta el, hanem olyan ember, aki visszaadja.
Görgeyné nagy lélegzetet vett s félig hívőn, félig bizalmatlanul tekintett rá.
– Oh, istenem, ki hát?
– Én – felelte Görgey –, én fogattam el.
Csalódottan csüggesztette le a fejét. Milyen új szerencsétlenség! Isten csakugyan elvette az eszét, éppen a legrosszabbkor, mikor rászorult volna. Már előbb is feltűnt a különös viselkedése, de most már bizonyos.
Görgey észrevette az asszony arcán, hogy mit gondol és sietett őt megnyugtatni.
– A sógorasszony most azt hiszi, hogy megőrültem, de én nem vagyok bolond, csak gonosz. Nem tudom, megbocsájthat-e nekem valaha? Azt pletykázták előttem, hogy a sógorasszony éjjelenkint egy molnárlegényt eresztget be a szobájába, ez engem fellázított és elrendeltem a molnárlegény elfogatását. Alávaló dolog volt tőlem, hogy elhittem. Üssön pofon érte most, megérdemlem, itt van a fejem, tartom.
Oh, most kellett volna megnézni, milyen szép az, hogy nemcsak az égről jöhet napsugár, hanem megterem a könnycsepp alatt is; íme, keresztültört a mosoly a nagyasszony könnyein. Sírt és nevetett egyszersmind.
– No, csak az kellene, hogy megüssem. Hiszen igaz volt, amit beszéltek – áradozott Görgeyné, s rózsa nyílt ki az arcán, elpirult egy kicsinyt; pajkos derű repdesett amellett az ajkszögleteiben (szebb volt akármilyen üde hajadonnál). – Mi tűrés-tagadás, beeresztgettem Jánost éjjel, mint a parasztasszonyok a szeretőjüket. Hiszen annyi beszélnivalónk volt. Mert ne gondoljon valami egyebet (szemérmetesen lesütötte a szemeit). Oh, kell is már nekünk! Hanem ez is meggondolatlanság. Most már belátom. Adjunk hálát az istennek, hogy csak így végződött, nem rosszabbul. Mert fel is ismerhették volna. Ámbár szakállt növesztett, a bajuszát leborotválta és… de hiszen látta őt, mennyire át van alakítva.
– Nem, még nem láttam.
Árnyék vonult át a Mária homlokán.
– Hogy lehet az? Hát nem itt van? Hát hol van ő most?
Nyugtalanul függesztette rá a szemeit, de Görgey nem felelhetett, nyelvét ebben a szempillantásban bénítá meg a rémület, levegő után kapkodott. Eszébe jutott, hogy a foglyot nem engedte a várnagyhoz vitetni, hogy az bevegye a rendes rabok létszámába, minélfogva nincs gondoskodás a kosztjáról, éhen is halhatott azóta.
– Az isten szerelméért, mi lelte? Mért nem felel?
A finom női ösztöne súgta meg, hogy Jánossal történt valami.
Görgey az ajtóhoz szaladt, felszakította izgatottan s kikiáltott:
– Rögtön fogjátok be a legsebesebb négy lovamat! Marjákné, a bundámat, botosomat! Hamar, hamar!
– Meghalok a bizonytalanságtól, sógor, ha nem felel – esengett Görgeyné remegő hangon.
Pál úr a verejtéket törölte le homlokáról parasztosan, a kabátja ujjával.
– Meddig él meg – szólt tompán fojtott hangon –, egy ember étlen-szomjan?
– Nem tudom – nyögte Görgeyné megsemmisülve, elhalón.
– Majd talán tudja Marjákné. Hej, Marjákné! Jöjjön csak be, Marjákné! Meddig él meg egy ember étlen-szomjan?
– Sohase próbáltam – felelte Marjákné. – Hanem azt hiszem, embere válogatja. A katolikus ember kibírja egy hétig is, mert az hozzá van szokva a böjtökhöz, de a lutheránusokért nem mernék jótállni. Mikor a megboldogult uramnak, isten nyugtassa meg, az a nagy hideglelése volt…
– Menjen a bolond fecsegésével! Sürgesse inkább a kocsist!
Görgeyné kétségbeesetten ragadta meg a sógora karját:
– Mi történt az urammal?
– Az isten kezében van – felelte megtörten.
– Annyira volnánk! – sikoltott fel az asszony.
– Elfeledkeztem róla – vallotta be bűnbánó arccal. – Éjjel hozták, külön cellába zárattam, anélkül, hogy a kosztjáról gondoskodnám, persze azzal a szándékkal, hogy reggel megpirongatom, ráijesztek és kitoloncoltatom a megye területéről.
– Csak nem gondolja – vetette fel az asszony –, hogy emiatt baja lett, vagy talán…
Görgey elhárító mozdulatot tett.
– Nem. Dehogy. Isten ments. (Az erős ember egész testében reszketett, mintha láz törné.) Oh, szó sincs róla. Semmi olyanra nem gondolok, sógorasszonykám. Becsületemre mondom. Ej, mi baja lehetne? Hanem tudja, mégis, péntektől, vagy éppen csütörtöktől nem enni egy harapást sem. Nagyon éhes lehet. Azért hát készítsenek egy kis jó vacsorát, én most bemegyek érte és kihozom. Legyen addig itt nyugton, sógorasszony.
– No, én is bemegyek. Mindenesetre bemegyek.
– Ahogy tetszik. De igazán nincsen semmi ok a nyugtalanságra, semmi ok. Be se mennék, hanem egy kicsit a fejem fáj… Majd széthasad. Egy kis szánkázás, egy kis friss levegő kihúzza.
Bizalmatlanul nézegettek egymásra.
– Jó, de én mégis elkísérem, legalább nem unja magát az úton.
Ezalatt előállott a szán, a nyugtalanul kapálózó lovak szerszámán megszólaltak a csengettyűk, megannyi apró lélekharangok. Az este is kezdett leszállni, piszkos, kékes köd ereszkedett alá a tiszta fehér takaróra, a szél elállt már, de a hó még pilinkélt, mintha fehér legyek úsznának valami zavaros folyadékban.
Görgey fölsegítette sógorasszonyát az ülésre és betakargatta a lábait.
– Hát csakugyan nem restell velem jönni? Mindjárt visszajövünk, Marjákné. Jó vacsorát főzzön. Három személyre, Marjákné. El ne felejtse, három személyre. (Aztán felugrott és leült a sógorné mellé.) Lőcsére, Matyej! Ne kíméld a lovat. Ha mind a négy megdöglik is.
Matyej szót fogadott, siklott a szán a csillogó fehér havon, mint a kilőtt nyíl. Sebesen maradoztak el a gyémántos erdők, ligetek az út két felén. A lovak orrlyukaiból, szájából sárgás párafátyolok szálltak a levegőben a jármű előtt.
Görgey megbánta, hogy olyan nagy sietségre intette a kocsist. Még megijeszti vele az asszonyt. Pedig elég, hogy ő maga se él, se hal a rémülettől. Szükségét látta a magyarázatnak.
– Hamar szeretnék beérni, mert a várnagynál felejtettem a penicilusomat, s az ilyenkor vasárnap mindig hivatalos valahova vacsorára. Még majd hozzá nem juthatok a bicskámhoz, pedig valójában a bicska kedvéért megyek be. Meg vagyok lőve. Egész nap nem bírtam magamnak kalamust faragni.
Olyan közömbös hangon mondta, mintha a penicilusnál csakugyan nem volna egyéb baja. Görgeyné hasonlóképpen erőt vett magán s kivallogatta apránkint, hogy ő meg leginkább azért megy be a sógorral, mert nem szenvedheti a Marjákné üres fecsegéseit. Hovatovább már szó sem esett Jánosról, mintha a világon se volna. Igazi hősiességszámba ment ez a megnyugtatásra számító kölcsönös gyöngédség, mely csak nagy lelki erőfeszítésekkel volt fenntartható s amellett nem ért semmit, mert mindenik tudta a másikról, hogy a lelke valóságos kínpadra van feszítve. Összebeszéltek hetet-havat, mint az unatkozó utasok szokták, hogy egymást szórakoztassák, még az időjárás sem maradt megszólás nélkül, hogy igen zordnak ígérkezik az idei tél (valahol a távolban farkasüvöltést vélt hallani Görgey), mire megjegyezte a nagyasszony: »Bizony jól járt a szegény urunk, Thököly, hogy már megverték s nyugton ülhet valahol Törökországban, ahol szelídebbek a telek.«
Mindezekről még semmit se tudott Görgey Pál, mert nem villanyos dróton jártak abban az időben a hírek, de csigaháton. Utasok hozták. Kovácsműhelyekben lovaikat patkoltatták és elmesélték, ami nevezeteset hallottak, sokszor tizedik szájból. Nem ért ez semmit és rettenetes lassan ment. Először is már magában ritkaság volt az erdélyi utas a Szepességen. De ha volt is, esetleg nem tört el a szekere és nem esett le a lovainak patkója, tehát nem ment be a kovácsműhelybe. De ha bement is, hát nem mondott igazat. De ha igazat mondott is, azt senki nem vehette annak, lehetetlen lévén kihámozni az ezer meg ezer keringő s egymásnak ellentmondó tábori hírekből, melyik verzió felel meg a valóságnak. Hogy tart-e még a háború, vagy nem tart, legfeljebb a zab- és lóárakból lehetett kombinálni. A veres égalj csak a közelségből jel, egy-két meggyújtott erdélyi falu nem fest ki olyan messzire kiabáló pirosságot.
Görgeyt most még ez a leverő hír se érdekelte, csak úgy gépiesen tett néhány kérdést: »Mit? Hát le van már verve Thököly? Megint az a bizonyos szalmaláng volt. A szabadság oltárán gyúl ki, de mint a lidércfény, csak a temetőkhöz visz. Persze, no persze, hiszen különben hogyan is lenne itthon János…«
S ezzel most megint csak odacsúsztak vissza, ahonnan el akartak távolodni – Jánoshoz.
Elújságolta Görgeyné, hogy Erdély lecsendesült, elég volt a császári haderőnek bejönni, lassanként elhagyogatták Thökölyt a hívei. Az erdélyi urak teljes bűnbocsánatot kaptak, mint akik a helyi hangulatok ereje alatt cselekedtek vala, ellenben a Magyarországból zászlóihoz csatlakozottak főembereit lázadóknak tekintik, az üldözöttek listáján van János is. Parasztruhában, mint fuvaros menekült Osgyánig, ahol egy darabig Katalinéknál rejtőzött. Darvas sógor, akinek jó embere a nádorispán, Esterházy Pál, Budára ment, hogy teljes amnesztiát eszközöljön ki számára, most is ott kuncsorog valahol, bárcsak segítené meg az isten. Osgyánból Katalin értesítette őt (a nagyasszonyt), hogy az ura ott van, s így ment el hozzája szüret táján s rávette, hogy közelében, a toporci malomban tartózkodjék, ahol helyet csinált neki a hűséges, hallgatag Gáll Péter molnárnál – addig is, míg Darvas kijárja a pecsétes iratot.
Matyej hátrafordult a bakon:
– Behajtsak a kapun?
Ott voltak a megyeházánál.
– Hajts be csak. Ki tudja meddig kell itt maradnunk. – Önkénytelenül felsóhajtott.
A szán érdes sziszegéssel szaladt be a megkopott kőkockákon, a vártán álló őr szabályszerűen tisztelgett a meztelen kardjával.
Az alispán nevén szólította:
– Szaladj a várnagyhoz, Vlaszinkó. Azonnal idejöjjön!
Eközben leugrott és lesegítette sógornőjét, megszorítá a kezét. »Bátorság, Mariska«, susogta az ő rekedtes hangján, melynek mégis valami kellemetes íze, sajátságos melegsége volt.
Mária nem felelt. A boltozatról lelógó lámpa bágyadt fényt vetett arcára. Sápadt volt, szomorú szemei különös kifejezéssel tapadtak az alispánra.
– Maga reszket – mondá Görgey, megérezve a kezéről.
– Fázom – rebegte Mária. – Hűvös van.
– Mindjárt itt lesz a várnagy, mindjárt itt lesz.
Vlaszinkó visszatért.
– A várnagy úr nincs itthon, kérem alássan.
– Meg kell keresni, ha a föld alatt van is. Hej, őrök! Szólíts hamar egypár őrt.
Őrök, huszárok, poroszlók iszen ott termettek egyszerre négyen is.
– Keressétek meg a várnagyot valahol a városban – parancsolá indulatosan. – Élve vagy halva, itt legyen ebben az órában. Egy-kettő… fordulj, indulj! Te pedig, Vlaszinkó teremtsd elő szaporán a főporkolábot az összes börtönök kulcsaival.
Nagy sürgés-forgás támadt az egész roppant épületben. Ajtók csapkodása hangzott. Imbolygó fények villantak meg az udvaron és emeleten, vagyis lámpással járó emberekkel népesült be a háztáj. Híre ment, hogy az alispán váratlanul megjött és haragszik. Maga nemzetes Grodkovszkyné asszonyom, a várnagyné is kijött ropogós fehér kötényével, felgyűrt ingujjban, kipirulva, úgy, ahogy volt a tűzhelynél, s meglátván a hatalmas urat, megharsogtatta éles hangját:
– Jaj, bizony nem tudom, hova ment. Egyszer csak eltűnt, most estefelé, ma éppen úgy, mint tegnap és vacsorára se jött haza. Mindjárt nem tetszett nekem, valami rosszban töri a fejét, mert sunyi ravaszság terpeszkedett az ábrázatán, holott azelőtt mindég meghagyta, hogy hová ment. Hát tegnap este is egy staféta kereste, tűvé tettük érte az egész várost, nem volt sehol. Mikor aztán előkerült, vallattam, hogy hol volt, de ne adj isten, hogy megmondaná. Mondom neki szépen: »Grodkovszky, édes uram, hol jártál, mondd meg nekem, még ha úgy volna is, hogy asszony van a játékban, akkor is az volna rendjén, hogy töredelmesen bevalljad«. De az én Grodkovszkym csak a szakállába dörmögött valamit. No, erre aztán én is felemeltem a hangomat: »Grodkovszky, kutya teremtette, ez többet ne történjék« – s íme, ma megint eltűnt estefelé, mint a kámfor és azt se tudom a méregtől, melyik lábamra álljak, mert az bizonyos, hogy rossz úton jár és lészen itt hajak lemetélése és kontyok megkobozása, annyit mondhatok, de egy csöppet se árt, ha egy kis kóstolóul jól megpirongatja őkelmét a tekintetes alispán úr is. Azért öntöttem ki a szívemet.
Grodkovszkyné még beszélt, mikor a főporkoláb is előcsoszogott a lámpával és a kulcsokkal.
Az alispán már messziről kiáltá:
– No, mi van a rabokkal, Baltazár?
– Semmi nevezetes.
– Úgy? Semmi említésreméltó? Nagyon helyes. – Az alispán föllélegzett. – Minden megy a régiben, ugyebár?
– Tetszik valamit parancsolni?
– Egy új rab van most itt, akit azonnal látni akarok.
Baltazár gondolkozott.
– Nem igen van itt most új rab. Mikor jött volna?
– Most pénteken. Pénteken este.
– Nem tudok róla, nekem a várnagy úr semmit se szólt.
Görgey izgatottan gombolgatta prémes bekecsét szorosabbra.
– Pedig itt van. Gondolkozzék csak!
– Lehetetlen, tekintetes uram, nekem tudnom kellene; az én feleségem főz nekik.
Görgey ingerülten szakította félbe:
– Szamár kend, Baltazár. Küldje ide Szabó Gergelyt.
– Az most rablókat üldöz. Farkasfalván kifosztották a templomot.
– Hát Göbölyő hol van?
– Toporcon megfázott a szolgálatban, tüdőgyulladást kapott és haldoklik. Már meg is gyónt tegnap.
– Ez az. Ez tudja. Rohanjon hozzá tüstént, kérdezze meg tőle, hová csukták a rabot, akit pénteken hoztak Szabó Gergellyel? Ne engedje addig meghalni, míg meg nem mondja.
Szedte a lábát Baltazár, egy agár se jobban, pedig egy kis pocakja is volt, dacára, hogy a rabok főztjén élt vagy hogy éppen azért.
A Görgeyné lába megroskadt, lankadtan szorította fejét a lépcsőoszlophoz s kezével megkapaszkodott a baluszterben.
A pohár végre kicsordult. A galamb is tud a csőrével kopogni.
– Istentelen pogányok – fakadt ki. – Hát mi van itt? Még egy kutyát se zárnak úgy el a sintérek, hogy ne tudnák, melyik ólba dobták. Szégyen, gyalázat. Hát megyeház ez vagy bűntanya?
Görgey az ajkaiba harapott. Olyasvalamit érzett, hogyha a megyeház dőlne rá, az sem nyomná úgy, mint ennek az asszonynak a szavai és lehúzta az asztrakán sapkáját a fülére, hogy ne hallja a továbbiakat, mert amilyen arányban gyengült a nagyasszony testi ereje és lélekjelenléte, éppen olyan arányban növekedék meg a nyelvi bátorsága.
Sokat kibírt Görgey, de ezt nem, behúzódott mélyen az udvarba, mintha arrafelé volna valami dolga, ott járkált izgatottan fel s alá a hóban.
Szerencsére megjött lihegve Baltazár. Meghozta a hírt, hogy a toporci rabot az emeleten zárták el, a levéltár melletti üres kamrába, hol a régi világban a kínzóeszközöket tartogatták.
– Valahára – lélegzett fel az alispán.
Csakhogy ennek előbb még a kulcsát kellett megkeresni. Baltazár beszaladt a várnagynéhoz, ott voltak a használaton kívüli különböző szobák és helyiségek kulcsai egy nagy szakajtóban, mindenik hozzákötve egy kis fatáblához, melyen a helyiség száma és mineműsége volt felírva. Mialatt a kulcsok között kotorászott, elmesélte, hogy Göbölyő Andrást haldokolva találta, nem volt már eszméletnél, mikor a kérdést intézte hozzá, egy szót se felelt, csak a felesége mondta: »Szaladhat már utána a másvilágra.« »De nem addig az – feleltem –, nem rólam van itt szó, a vicispán parancsolja.« Hát erre a szóra, mintha csak a halál eresztette volna ki a karmaiból, egyszerre felnyitotta a szemeit és elmondta a dolgot értelmesen. Isten úgy segéljen, nem is fog meghalni, mert a halál a vicispán említésére ijedtében kiszaladt a kéményen.
Görgeyné ezalatt arra kérte sógorát, hogy mindenekelőtt egy kis ivóvizet szerezzen és egy csipetnyi konyhasót.
– Mi végből? – kérdé az alispán. – Eredj Vlaszinkó, hozz egy bögre vizet és egy marék sót.
– Azt akarom, hogy kéznél legyen – nyöszörögte Görgeyné rekedten –, mert ha még lesz benne egy kis élet (itt most már eltört a mécses, hangosan sírni kezdett), ez a legjobb, elsőbben egy kis sós víz s csak azután egy kis gyenge bor.
– Ne sírjon, Mária. Tartsa magát. Ne felejtse el, hogy ezeknek nem szabad megtudni, kiről van szó.
Vlaszinkó megjött a vízzel meg a sóval, Baltazár pedig azzal a tapasztalattal, hogy a kamara kulcsa nincs meg.
– Akkor hát feltörjük az ajtót! – parancsolá az alispán. – Egy pár markos ember jöjjön fel. Hozzanak baltát, feszítővasat!
Maga megindult fölfelé a lépcsőkön, a sógornőjét támogatva. Baltazár a lámpát vitte előttük, meg a bögre vizet.
Fent kísértetiesen kopogtak lábaik alatt a téglák, melyekkel a folyosó ki volt rakva. Nagy dimenziójú árnyékuk velük húzódott a falon és a boltozaton végig. Amint átmentek a főjegyző lakása mellett s befordultak a keresztfolyosóra, undok denevérek rebbentek fel a fejük fölött. Doh és penészszag áradt ki mindenünnen, a fülkékből és a fal mentén két oldalt felállított szekrényekből, melyekben régi paksaméták, régen élt emberek viszályainak, bűneinek dokumentumai szórakoztatták az egereket. Az egyik ilyen szekrényből keserves macskanyávogás hallatszott. Boldogtalan cica, alkamasint bement a nyitott ajtón át a szekrénybe egy kis kellemetes vadászat okáért, a délutáni nagy szélből egy erősebb áram rácsapta az ajtót és most nem tud kijönni.
– Az a szegény macska be van valahol rekedve – mondá a nagyasszony. Az ő puha szíve ilyenkor sem tagadta meg magát.
Görgey nem is felelt, gépiesen ment a főporkoláb után, ki most megállott az utolsó ajtónál.
– Ez az! – mondá halkan. – Helyben vagyunk.
Mind a hárman megálltak. A többiek még alant készülődtek a szerszámaikkal. Mélységes csend támadt, mint egy kriptában. Görgey hallotta a saját szívének hangos dobogását. Milyen nagyon sietett s most, mikor már itt van a döntő pillanat, megdöbben, elsápad, nem mer átesni rajta… elfutni szeretne innen. Jaj, mi lesz most, mi lesz?
– Erősnek gondolja az ajtót, Baltazár? – kérdé olyan bátortalan, szepegő hangon, mintha gyermek volna s nem Szepes vármegye alispánja.
– Tölgyfából van – felelte a főporkoláb egyszerűen.
Letette a lámpást a földre, a vizesbögrét meg átvette tőle Görgeyné. »Nézzük csak,« szólt önmagához, megköpte a markát s egész erővel nekidőlt hatalmas vállával az ajtónak.
Görgeyné és az alispán megfeszült érdeklődéssel lesték a próbát, illetve a szakszerű nyilatkozatát (a recsegés hangjából kiösmeri ő az ajtó erejét), s íme, csak egy »jaj«-t hallanak, aztán két lábat látnak kalimpálni a levegőben, míg a felső test végképp eltűnik s amilyen hosszú volt, úgy zuhant le hanyatt a kamarába, miután az ajtó abban a szempillanatban befelé fordult szélesen.
A kamara mélyéből világosság derengett. A kályhában izzó tűz duruzsolt barátságosan. Az asztal innenső végén boros kulacs mosolygott, mellette fonatos kalács és egy megkezdett sonka. Az asztal másik szélén szemben két férfi ült, nyilván malmoztak vagy kockáztak s most a hirtelen támadt zajra bosszúsan felugrottak. Az egyiket rögtön felismerte az alispán. Az bizony Grodkovszky, a várnagy. A másikat, aki olyan piros, mint a kapos, ellenben Görgeyné ismerte fel mindjárt. Persze, hogy János úr az.
Annyira el volt változtatva, hogy az alispán csak bámult, mikor az asszony odarohant az ismeretlen emberhez és a nyakába borult.
– Hát nem haltál meg, hát élsz?
János úr kedélyesen megölelte életepárját, még fel is emelte egy kicsit örömében, szemeit élénken jártatta körül, a gúnyolódás kedve csak úgy ragyogott és szikrázott ki belőlük.
– Dehogy haltam, dehogy – felelte tréfás panaszkodással –, tengődöm valahogy a rabság keserű kenyerén (ezzel fölvett az asztalon levő zsíros papirosról egy tepertős pogácsát, hirtelen elmajszolta és kortyintott rá egyet a kulacsból). Sokat kiáll az ember, hm. De te hol veszed itt magadat, galambom? Nem vagy te már olyan fiatal, hogy az urad után mászkálj. Mit zavarjátok az embert!
Az alispán, aki a háttérben maradt, csak most, a hangját hallva, bizonyosodott meg a bátyja felől, de ezzel aztán helyre is zökkent nyomban a lelki egyensúlya és a preventív közigazgatási talentuma.
– Kászmálódjék fel, Baltazár és hordja el magát! Mondtam, hogy maga nagy szamár. Nekidőlt annak az ajtónak, ahelyett, hogy a kilincséhez nyúl. Hiszen ki volt nyitva. Bárcsak betörte volna egy pár bordáját.
Csak miután a porkoláb eltisztult onnan, lépett ő is az előtérbe, a gyér világosság vonalába.
– Adjon isten szerencsés jóestét, bátyámuram.
Képzelhetni, volt öröm a nagy ijedtségre és mindenféle kimagyarázás. Vagyis egyelőre csak a várnagy igazolta beavatkozását. Tegnap estefelé, mikor az alispán úr elkocsizott Görgőre, hívatta a súlyosan megbetegedett hajdú az ágyához, hogy, úgymond, papot akar. Ő (Grodkovszky) ki akarta próbálni, s minthogy a pap messze lakik és az idő utálatos volt, fölvetette azt a kérdést: »Nem-e jobb volna neked, fiam, ha inkább egy pint öreg bort küldenék a pap helyett?« mire azonban tagadólag rázta a fejét, amiből konstatálható lett, hogy már nincs tiszta esze. Ha pap kell neki, isten neki, legyen. Azonban a lelke titkaiból neki is meggyónt egyet. Azt, hogy a múlt éjjel egy foglyot hoztak be s csukta el a régi szerszámkamrába az alispán úr parancsára, aki már két napja nem evett egy harapatot sem, nem bírja elvinni ezt a tudatot a másvilágra.
– Nagyon helyesen cselekedett, Grodkovszky – dicsérte meg az alispán –, helyrehozta, amit én mulasztottam. Most már rajtam volna a sor helyrehozni, amit kegyelmed mulasztott, de azt nem köszönné meg (s itt elnevette magát, talán először hosszú idők óta), mert a nemzetes asszonyról van szó, aki ugyancsak feni a tenyerét a tegnapi és a mai titokzatos elmaradásáért. Ám lásson utána, miképpen igazítja el.
Ez egyszersmind szelíd figyelmeztetés volt, hogy a család tanúk nélkül akar maradni. Grodkovszky tehát elvonult és most olyan derült, meleg félóra következett, aminőt keveset ad az élet. Biz isten, érdemes bajba keveredni, ha a belőle való kimászás olyan kellemetes érzést nyújt. Mindenki egyszerre beszélt, felelt, kérdezett, szörnyűködött és kacagott. »Hát mért fogattál el, te lurkó«? Pál elmondta, János a hasát fogta, úgy nevetett. »Ej-ej, sógor, ilyet föltenni énrólam«, évelődött Görgeyné. János hamiskásan hunyorgatott: »Így járnak a kikapós menyecskék, hehehe«. Ezer tréfa csattant el, mézbe mártott nyilak, melyek nem fájnak, csak csiklandoznak.
Szinte kedvetlenül hagyták el a kamrát s egész életükben úgy fognak rá emlékezni, mint egy kedves zugra. Pál úr azt találta célszerűnek, hogy a bátyja Görgőn tartózkodjék, míg az amnesztia megjön, ott legkevésbé fogják keresni a császári fogdmegek, mert nem képzelik el azt az együgyűséget, hogy a testvérénél bújjék el. Kritikus esetekben a ravaszság fumigálása a legnagyobb ravaszság.
No, de egyelőre az a legsürgősebb veszedelem, hogy a Marjákné vacsorája elpang, tehát sietni kell hazafelé. Csakhogy ehhez az utazáshoz a Matyej jelenléte nem szükséges, mert a Matyej szája el szokott járni, ellenben szükséges a Matyej fürtös gubája, mert a János úr lisztlopó bekecse, melyben foglyul ejtették s ide hozták, nem mutatkozott a csípős időhöz elegendőnek.
Az alispán tehát lejött előre a kapuboltozat alá, a megtisztítá az utat, eltávolítván az ott ácsorgó személyzetet s hogy két legyet üssön egy csapásra, a vártán álló Vlaszinkónak parancsot adott:
– Vezesd el a kocsisomat, Vlaszinkó, a várnagyékhoz, hogy ott adjanak neki vacsorát és éji szállást. Reggel pedig adasson alája egy lovat a várnagy a megyei huszárokéból, amelyen hazajöjjön.
Ezzel most már minden tanú nélkül beülhetett a Görgey-pár a szánkóba, az alispán pedig fölvette a fürtös gubát és hajtotta hazafelé a lovakat.
Matyejnak tetszett a dolog, csak azt az egyet nem értette eleinte, hogy a gubát miért vették el tőle (mi az ördög akar ez lenni). Később aztán nem is tetszett neki a dolog, mert a jó vacsorából nem lett semmi; a várnagyi lakásból háborús tünetek mutatkoztak. Bögrék és tányérok recsegtek (talán egymáshoz hagyigálják), bútorok ropogtak, mintha dulakodnának köztük, s egy éles női hang ki-kicsapódott olykor érthetően az összefolyó zajból, lármából: »Vigyázz magadra, Grodkovszky, mert megtudom, hol flangérozol. Asszonyi pomádét érzek a ruházatodon, te lator. Ne hivatkozz nekem az alispánra, ne hazudj, az is csak olyan imposztor, mint te. Hogy az ő ügyében jártál? Hát mondd meg akkor, milyen ügyben… Huh, mindjárt kiásom azt a két göböly szemedet.«
– Menj be, Matyi öcsém – mondá Vlaszinkó –, de én be nem megyek ebbe a tigrisbarlangba ezért az egész Thurzó-házért sem.
Matyiban sem volt annyi bátorság, csak ott künn duzzogott, fel s alá járva, dideregve, étlen-szomjan s hol önmagát sajnálta, hol a szegény Grodkovszky várnagy urat. Mi azonban természetesnek tartjuk, hogy így történt, mert valahányszor a nagyurak valami galyibába keverednek, annak a levét az alantasok isszák meg. A sors Görgey János úrnak rendezte az éhezést és Görgey Pál úrnak az ezért járó szemrehányást is íme, Matyej helyettesíti az egyiket s Grodkovszky a másikat. Ej, mindég így volt és így is kell talán lenni.
Matyejt megszánta Vlaszinkó és mikor felváltották, magával vitte az »Ezüst szarvas«-hoz, ahol fölséges kocsonyát és jó bort adott egypár garasért a korcsmáros. Matykó itt kibékült sorsával, s csak az az egy ne volna már, hogy a fürtös gubát elvették. Hogy ugyan mért vették azt el?
– Ne törd rajta a koponyádat, hékás – oktatta Vlaszinkó. – Nincs az urak eszén ablak, hogy abba mi belenézhetnénk.
Mennyivel rosszabb éjszakája volt Grodkovszkynak! Majdnem éjfélig tartott a patália s alig hogy lecsendesült, vagyis megállott az asszony nyelve és egy kicsit leteheté fejét a párnákra, lovasember nyargalt be a megyeház udvarára s dörömbölni kezdett a várnagyék ajtaján.
Az asszony felriadt s ott folytatta, ahol elhagyta. Grodkovszky Mihály pedig botosokat rántván a lábára, felköltötte a szolgálót, hogy nézze meg, ki zörget és mit akar.
– Levél Görgőről – jelezte egy hang kívülről.
A levelet behozta a leány, ismeretlen írás volt, vitézlő nemes Grodkovszky Mihály uramnak szólt – cito citissime.
Hirtelen feltörte s a konyhai mécs világánál olvasta:
Jóakaratú nagy uram,
Nemzetes Castellanus uram!
Bocsássa meg kegyelmed, ha békességes álmából felszakítom, de miután becsületes hívő léleknek tanultam megösmerni, kinek az oktalan állathoz is könyörülő szíve vagyon, arra kérem kegyelmedet, hogy az ambituson, ahol az uram tömlöce volt, az egyik szekrényben valamiképpen megrekedve egy macska találtatik az éhen való halálnak kitéve, aki nem tudom mi oknál fogva és mióta van ott, úgy, hogy kijönni nem tud, levén pedig ő is a mindenható Isten teremtménye, ne restellje kegyelmed éjszakának évadján bár, kiszabadítani, akit mindjárt akkor elfelejtettem megmondani.
Datum: Görgő, Die Novembri 21.
Istennek oltalmába ajánlja kegyelmedet most is, mint közönségesen
Görgey Jánosné Jánoki Mária.
– No, az isten verje meg azt a macskát – dühöngött Grodkovszky uram, ezer darabra szakítva szét a levelet, mert benne volt a »férjem tömlöce« kifejezés, ami áruló lehetne, hanem azért mégiscsak magára rángatta a gúnyáját és fölment az emeletre kiereszteni a szomorú helyzetbe került macskát, útközben elgondolva, hogy mire való az ilyen ostobaság, dehát ilyenek az asszonyok, az ördög tudná, melyik a kellemetlenebb köztük: egy olyan nagyfullánkú áspiskígyó, mint az övé, vagy egy ilyen puhaszívű galamb, mint Görgey Jánosné.
