NEGYEDIK FEJEZET NÉMELY KÖZDOLGOKNAK FECSKERÖPTÉBEN VALÓ ÉRINTÉSE
NEGYEDIK FEJEZET
NÉMELY KÖZDOLGOKNAK FECSKERÖPTÉBEN VALÓ ÉRINTÉSE
NÉMELY KÖZDOLGOKNAK FECSKERÖPTÉBEN VALÓ ÉRINTÉSE
Leopoldus császár nem volt úgynevezett tehetséges ember, hanem azért mégis a stílusával verte ki Thökölyt Erdélyből. Egy szépen írt, jóságos hangú proklamáció elég volt, hogy a hívei elhagyják a kuruc-királyt. Az ócska történet ez a menekülő patkányokról. Szétszéledtek, mert már úgyse volt kilátás s a császár proklamációja felejtést ígért: »Bocsánatot biztosítunk mindenkinek – ha csak valami különös ok fenn nem forog.«
Görgey Jánosnak nemigen tetszett ez a szöveg, kivált mert Caraffa megüzente neki egy kicserélt fogoly által még a nyáron (de már akkor gyengén ment a kurucok dolga), hogy nézze meg jól a fejét még egyszer a tükörben, mivelhogy nemsokára el fog tőle válni.
Megértette tehát, hogy őnála az a különös ok csakugyan fennforog (ha t. i. forgatja a vállain), s még a teljes szétzüllés előtt menekült hazafelé álruhákban. Útközben hallotta, hogy csakugyan rajta van az »eltávolítandók« listáján. Az eltávolítás pedig valamely közeli vár kazamatáiba van kontemplálva, vagy egy nagyon távoleső országba, melyet a papok ígérnek, sőt ahova vágyunk is – de nem mindjárt és nem a császár segítségével.
Pál úr megértvén bátyja helyzetét, hogy hebehurgya tettének milyen következményei lehettek volna (hiszen az éhenhalás esete sem volt kizárva) és még milyenek lehetnek, ha Jánost, mikor Toporcról mint foglyot hozták a lándzsások, valaki útközben felösmerte, vagy ha Grodkovszky szája eljár, megrémült és lelkében összetört. Az összetört test a felcserre bízatik, az összetört lélek az istennél keresgél. Vallásos elmélyedésekbe merült. Miért történtek mindezek? Azért, mert elég kislelkű volt felülni egy gyanúnak, mely megcáfolhatlannak látszott. A végzet aztán olyan csodálatosan keverte az ő beavatkozó lépéseit, hogy a legnagyobb veszedelmek támadtak. Dehát nincsen-e mindenben tudatos cél, isteni erő, amit a végzet keze sző? Nem intő jel-e ez, mintha azt mondaná a gondviselés: »Vigyázz, Görgey, még egy másik gyanút is kergetsz. Látod, mire visz az efféle, szabadulj meg attól is!«
Úgy tűnt ez fel neki, mint egy égi parancs, s amint hazaértek és elhelyezte vendégeit a kastély egyik lakatlan osztályában, ahova ezentúl csak Marjáknénak lesz szabad belépni, felkereste neje szobáját, mely azon módon van fenntartva, ahogy a halál pillanatában volt, megállt a szép fiatal asszony olajképe előtt s így szólott ünnepélyesen, vagy tán nem is szólott, csak gondolta a szavakat, de nem rakta hangokba:
»Látod, mi történt velem, Karolina. Nagyon szerencsétlen vagyok. Nem tudom, a leányka nálad van-e, vagy itt van. De nem is akarom tudni többé. Úgy veszem, mintha itt volna és fölnevelem. Itt van ő bizonyosan. Százszor is azt fogom mondani: bizonyosan, bizonyosan. Ne haragudj rám ezért. Kivetem a szívemből a gyanút e pillanatban te előtted, mint ahogy az egészséges test kiveti a beleakadt szálkát. Isten engem úgy segéljen.«
Görgey Pál megkönnyebbült ezzel, szinte más ember lett belőle.
Érezvén Jánosék ellenében elkövetett igaztalanságát, édelgett azon a gondolaton, hogy azt valamely testvéri tettel ellensúlyozza. (Hiszen olyan jó volt belülről, mint egy falat kenyér.) Szinte óhajtotta, hadd keressék hát a császáriak Jánost, ő ugyan ki nem adja, pozdorjává vereti az érte küldött poroszlókat s kiszökteti Lengyelországba. Majd megmutatja ő, mi lakik benne, ha mindjárt életébe kerülne is.
Erre azonban nem nyílt alkalma, mert alig voltak ott Jánosék három napig (micsoda fölséges ebédeket főzött ezalatt Marjákné!), utánuk jött a Darvas csatlósa, aki hiába kereste a nagyasszonyt Toporcon, idehozta Görgey János számára a pecsétes menlevelet.
Ujjongott a nagyasszony, János úr azonban, aki mindenekelőtt át meg átolvasta az irat szövegét, keresve benne a reservatio mentalist, nagy flegmával vette a szabadságot.
– Milyen szerencse! S kegyelmed nem is örül – feddette az urát.
– Hiszen szerencsének szerencse – mondotta mélabúsan –, de csak olyanforma, mintha valaki, akit minden bordájában összetörve kidobnak a fűre, négyleveles lóherét találna benne s azt mondaná: Milyen szerencse!
– Mindenesetre jobb, mintha ez se volna.
– Nem tudom én – felelte Görgey János elgondolkozva –, eddig bujdosó kuruc voltam, legalább tudtam, mi vagyok, és az üldözött farkas is megszokja végre az állapotát; ezentúl pedig…
– Nos, ezentúl?
– Ezentúl szabad magyar nemes volnék, de nem tudom, mi vagyok és félek, hogy nem tudok majd belenyugodni. Mert az előbbi állapot legalább igaz volt, ez ellenben nem igaz.
– Hát mit szándékozol tenni? – kérdezte Pál.
– Egyelőre semmit. Vagyis egyelőre levetem ezt a molnáros ruhát. Adhatnál kölcsön valami habitust.
– De már azt én nem engedem – tiltakozott Görgeyné. – Csak tessék magán tartani. Így megyünk haza. Hadd lássák a cselédek, hogy ki volt az én molnárlegényem.
– Ebben a sógorasszonynak igaza van, ruhát tehát nem adok, bátya, de adok neked egy tanácsot, hogy az efféle dolgokba ne ártsd magadat többé, mert addig jár a korsó a kútra, míg eltörik.
– Igaza van, Pál sógor. A szívem közepéből olvassa ki szavait.
– Nincs ennek a nemzetnek kitartása – folytatá Pál úr. – Lehet vele kezdeni nagy dolgokat, de nem lehet bevégezni. Hasztalan erőlködések ezek.
– Tisztában vagyok már én ezzel – sóhajtott János úr s keserű íze volt minden szavának. – Kihulltak már az én csikófogaim, ne féltsetek többé. Hat ökör sem mozdít ki többé a kúriámból.
– No, no – ellenkezett az alispán –, majd mindjárt felelek én erre.
Ezzel bement a kancelláriába s csak egy negyedóra múlva tért vissza egy irattal, melyet Jánosnak nyújtott át. Az messze tartotta el magától, úgy nézett bele. Jele, hogy már gyengültek a szemei.
– De hisz ez gróf Csáky főispánnak szól, nem nekem. Mi van benne?
– Lemondásom az alispánságról. Megjöttél, visszaadom a hatalmat. Tőled származott, én csak locumtenens voltam, téged illet.
János úr átfutotta az iratot, aztán széttépte vagy hat darabra.
– Köszönöm szépen, öcsémuram, de én nem avatkozom ennek a mai világnak semminemű dolgaiba. Még csak az kellene, hogy adókat segítsek behajtani, lutheránus templomokat elvenni, meg a többi és a többi. Csendesen visszavonulok Toporcra. Punktum.
Mária szelíden hajtotta fejét a vállára.
– Az isten áldja meg, édes uram, ebben a szándékában, ámen – hangoztatá hálásan és kenetesen.
– De mit fogsz Toporcon csinálni? – ijesztgette Pál.
– Fákat ültetek.
– Az csak egy nap az évből.
– Hernyókat szedegetek le róluk.
– Az is csak egy-két nap, még üresen marad vagy háromszáz. Mivel töltöd azokat?
– Hát majd csak várni fogom – szólt elmélázva –, míg a gyerek megnő.
– No, az pedig szépen nyúlik – kottyant bele Görgeyné –, éppen elfelejtettem mondani, hogy levelet kaptam tőle múlt pénteken, mikor kegyelmedet elfogták.
– Levelet? – csodálkozott Görgey János. – Miféle gyerekről beszélsz?
– Hát Gyuriról; azt írja, hogy mind a két dolmányát kinőtte. Gondolom is, vegyünk neki most útközben egy pár sing posztót Lőcsén, mert ott olcsóbb, mint Késmárkon.
– Hm, persze persze – szólt atyai ellágyultsággal. – Neked Gyurin jár az eszed. Igazán ostoba vagyok. Erre nem is gondoltam.
– Avagy miféle gyerekről beszél akkor kegyelmed?
A János úr szeme felcsillant.
– Eh, hát a Thököly mostohafiáról, a kis Rákócziról.
Görgey Pál titkon összenézett a sógornéjával.
– Javíthatatlan – mormogta a foga közt.
Ámbár nem mutatta, mégis örült a menlevélnek János úr, mert azontúl nem volt többé maradása. Száz és száz elhalaszthatlan dolga támadt otthon. (Ejnye, ejnye, csóválta a fejét Pál úr, hátha itt kellett volna maradnod egész télen?) A nagyasszony is haza akart menni, ezer ürügyet találtak mindketten, lehetetlen volt megmarasztani tovább; hát el is mentek mindjárt ebéd után.
Mikor már fenn ültek a hintóban, az alispán még egyszer megismételte ajánlatát:
– Gondolkozzál, bátya, azokról, amelyeket mondtam, és ha akármikor kedved jönne az alispáni székhez, elég lesz csak egy intés.
– Ugyan hagyd a pokolba ezt a tervet – hárítá el János úr haragosan, de csakhogy az elérzékenyülését palástolja a haraggal –, ne add vissza, amit odaadtam, de add vissza, amit elvettél, ha valami jót akarsz velünk tenni.
– Mit?
– Hát a mi kis Rozáliánkat. De majd beszélünk még erről.
– A ti Rozáliátokat? – hebegte összeráncolódó homlokkal és a szíve összeszorult.
A kocsi megindult és kihajtatott a kapun, Görgey Pál pedig ott maradt az udvaron, szinte megmeredve, kezében tartva a süvegét, melyet azért vett le, hogy vele végső búcsút intsen, de amelyet dacára a csikorgó hidegnek, elfelejtett azután feltenni.
– Tehát mégis…
Fejéhez kapott. Eszébe jutott a szava: »Kivetem a gyanút a lelkemből, mint az egészséges test a beletört tövist.« De amit az egészséges test kivet, kiveti-e vajon a lélek is… a beteg lélek?
Ettől kezdve csak ritkán találkozott a két testvér. János úr még a megyegyűlésekre se járt, csak otthon érdeklődött a politika iránt. Újságok, az igaz, még akkor nem voltak, de voltak szomszédok a közeli falvakban s meghozták a híreket.
Bizony, nem sok öröm volt azokban! Budavár elestével letört a félhold ereje. A keresztények ujjongtak örömükben. Szamarak voltak. Hiszen ennek az országnak, minden országok közt a legszerencsétlenebbnek, egyedüli támasza az ellensége volt. (Ilyen is csak mivelünk eshetik meg.)
Mikor a törököt kikergették Budáról, akkor ijedtek meg eleink: – Mi lesz most már belőlünk a török nélkül?
Eddig csak azért bánt a magyarokkal csínján Bécs, mert megvolt a lehetőség, hogy a török kaftányába kapaszkodnak, aki mindig kész volt egy kis kellemetlenséget csinálni a németnek, valahányszor akarták. Hej, bizony a török olyan szükséges volt a politikánkban, mint a háztartásban a só.
És ha még csak a török pusztult volna (ámbátor, mondom, jó a török a háznál), de alighogy megmelegedett otthon János úr, azt verték a hírek, hogy a császár vonakodik az Apafi fiát fejedelemnek megerősíteni. A császár azt mondta volna: »Minek az a játékosdi Erdélynek?«
No, hát ezentúl már nem lesz »kisebbik haza«, ahova menekülni lehet, ha a nagyobbik megszűkül és ahonnan esetleg vissza is lehet ütni. Isten, aki ránk mérte ezt az Ausztriai Házat, adá ellenében őnagyságaikat, az örökké fészkelődő kurta királyokat az erdélyi trónuson. S most már ez se lesz. Tudja Leopoldus, mit csinál. De hogy mi mit csinálunk ezentúl, azt senki sem tudja.
Még hittek némely vérmesebb nemesek (kivált itt, Késmárk körül) a Thököly újra előtűnő szerencséjében. Jaj, jaj! Nem káposzta a szerencse, hogy föl lehetne melegíteni. Kifacsart citrom már Thököly uram, akivel a kutya se törődik.
A karlócai békét megkötötték a civakodó hatalmak, megosztozkodtak, amin lehetett, de Thökölyről szó sincs benne. A hatalmas Maurocordato, akinél Thököly, felemlítve a múltban tett szolgálatait, lépéseket tett, hogy némely kívánságait támogassa a hatalmaknál, azt felelte:
– A múltakon ne tépelődjék, a jelenről gondoskodjék maga, a jövőt pedig bízza istenre.
Sorra keringett ez a válasz a zsindelyes magyar kúriákon és a tornyos kastélyokban. Ejnye, a szemtelen! (Elég módja volt csuklani Maurocordato uramnak.)
– Thökölynek mondta – magyarázták elszomorodva –, de bizony szól a szegény magyaroknak, édes mindnyájunknak.
Így süllyedt az ország napról-napra lejjebb, tehetetlen árvaságba. Alkotmánya iszen még volt, csak éppen nem tartották meg. Nádora is volt, közvetítő a nemzet és az uralkodó közt, csakhogy a nádor mindig hallgatott, mikor a nemzettel kellett volna beszélnie, az uralkodó pedig nem hallgatott rá, ha vele beszélt. Országgyűlése is volt a nemzetnek, csak éppen nem kérdezték meg, ha valamit akartak Bécsben. Oh, szegény országgyűlés! Nem vitte többre, mint egy bábu – ha felhúzzák, hát sír.
Bécsnek Kollonich csinálta a programot: »rabbá, koldussá s aztán katolikussá tenni az országot.« Bécs nem volt pedáns ebben, nem tartotta magát a sorrendhez, csak a programhoz. Előbb is szívesen csinált a protestánsokból katolikusokat s csak azután tette koldusokká vagy rabokká.
Legrosszabb helyzetben mindenesetre a protestánsok eveztek. Volt min mérgelődni Görgey János uramnak. Mint főpatrónushoz, nap-nap után érkeztek a panaszok, itt is, ott is megint elvettek egy templomot a lutheránusoktól. Ám a katolikusok se feküdtek rózsákon, mert az elvett templomokat ugyan nekik adták, de végre is a templomokat nem lehet kenyérre kenni, azonfelül pedig tőlük a parókiákat vették el, amennyiben idegenekkel, nem magyar honosokkal töltötték be a püspökségeket, apátságokat, kanonoki stallumokat, sőt a zsírosabb plébániákat is. Mint a varjak csapatja, úgy kóvályogtak és károgtak a Burg körül a stréber papok, a jezsuiták pártfogoltjai, kiknek Magyarországon kell helyet csinálni.
A katonaság nem kapván elég zsoldot, minden fegyelem nélkül, apró bandákká oszolva csatangolt és hatalmaskodott a lakosságon. Ezek csak részben fogadták el a Kollonich programját: »Koldussá tenni Magyarországot« – harácsoltak valláskülönbség nélkül.
Az udvar az országgyűlés megkérdezése nélkül vetett ki új adókat a megyékre és a nemesekre. Erre már a nádor is fölszisszent, de hirtelen betapasztották a száját egy hercegi titulussal.
A törvényszékeket felülről szuggerálták, hogy jó néven veszi az udvar, ha némi különbséget tesznek a felek közt vallásuk és pártállásuk szerint. Amiből az lett, hogy a protestánsok csak akkor nyerhetnek pört, ha megfizetik a bírót, de ha aztán jól megfizették, akkor is pört nyertek, ha nem volt igazuk; ebből viszont az következett, hogy a katolikusoknak szintén vesztegetni kellett, ha az igazukhoz akartak jutni.
Így borult a magyar égboltozat mindig jobban, jobban. Felhők, új felhők, csupa felhők. Felhőkből születnek a villámok. De ezekből legfeljebb cseppfolyós dolgok támadtak: nemzeti könnyek. A nép és a nemesség el volt keseredve, csak a főurak burkolóztak közönybe.
A hatalom pedig egyre többet mert. A jászkun kerületet elzálogosították egy német lovagrendnek. A Frangepán-féle tengerparti jószágokat ugyancsak zálogba adták a gráci kamarának. Erre aztán a főurak is megmozdultak. No, már ez mégis gyalázat! Hiszen az ilyen gazdátlan jószágok arra valók, hogy donációkba osztogassák úriembereknek, ne pedig hogy zálogba adják. Hát gavalléros dolog az ilyen? Őfelségének az elődei, ha már fejeztettek, legalább nekünk fejeztettek, de nem maguknak vagy az aerariumnak. Nem, ezt már mégsem lehet tűrni.
És így lehetne folytatni a gravameneket végtelen sorozatban, de e sorok írójának csak addig állt érdekében, amíg a főurak is megharagusznak. (Kik közül számosan álmodoztak arról, hogy majd otthonról horgásznak a branzinókra és asinellikre a Quarneróban.)
Szóval a pohár betelt, csak még egy mozdulat és kicsordul. A mi történetünk színhelyén Görgey János volt a forróvérű nemesek orakuluma, de Görgey János inkább csendesítette az embereket, mintsem tüzelte volna.
– Várjatok, tűrjetek, hiszen a fiú még csak tizenhat éves.
Minden egyes sérelemnél csak ezt számította: »Most megy át a 17-dik évibe. Most már tizennyolc múlt… várjatok, tűrjetek«.
És ami nem történt, amióta ezen a planétán lakunk, minden magyar szem szeretettel, áhítattal fordult Bécs felé. Mint a muzulmán Mekka felé. Onnan jöttek a felhők – ez egyszer onnan várták a villámot is. Pokolból a messiást.
Hogy elálmodoztak róla azokon a szép ambitusos kúriákon. Milyen lehet most? Bizony már jó nagyocska lehet. Fekete szeme van-e vagy kék? Öreg, komoly táblabírák hányszor disputáltak erről. Anyjához hasonlít-e vagy az apjához? Bárcsak az anyjához hasonlítana. Vajon mit csinál ilyenkor? Talán éppen lovagol valahol a bécsi határban, szilaj paripán ül, kerecsentollas fövegben, aranybrokát köpenykében, sárga szattyán csizmában és ő is hazagondol.
És hát az öregek… az öregek! Száll, száll a mese őfelőlük is. Messze, túl a tengereken, Nikomédiában éldegélnek. Madár se megy oda, madár se jön onnan. Hanem valahogy mégis idejut, ami tudnivaló. Thökölyt a köszvény kínozza, a fejedelemasszony hajában a fehér szálak jutottak immár többségbe, de még mindég szép asszony. Kik tíz várban sem fértek el azelőtt, most egy kis villában, a Dsidek Majdanban éldegélnek csendesen. A Dsidek Majdant úgy tudja minden magyar úr, mintha határabeli dűlőnév volna. »Virágos mezőt« jelent törökül. Hát iszen lehet virágos, iszen lehet, de azok csak olyan ázsiai virágok, nincs azok közt muskátli, rozmaring.
Remélnek-e még? Oh, bizonyosan. Ők is nyilván azt várják, hogy a fiú felnő. Mert mondott is olyat a fejedelem egy arra utazó lublói borkereskedőnek, hogy az ezüstlakodalmat Munkácson ülik meg… (No, amikor az a lakodalom lesz, aznap én is leiszom magamat – ígérgetik rendre az öregek.)
Sajnos, sokat rontott ezeken az illúziókon herceg Apafi Mihály, akit az ördög idehozott a Szepességbe vadászni, azaz nem az ördög, hanem Rolly Sámuel uram hozta, rivalizálván Luzsénszky Péterrel. A Luzsénszky-vadászatokon ugyanis részt vett egy gróf is, amiért is fekete kabátban kellett megjelenni az ebédeken, vacsorákon. Hát erre akart rálicitálni a rangkóros Rolly s Bécsben járván, felcsípte ezt a herceget (no, most aztán még inget is feketét vehet fel Luzsénszky). A herceg egyébiránt senki más, mint a jó öreg Apafi Mihály fia, a félbenmaradt II. Apafi Mihály, kit a császár Bécsbe hítt fel, hercegnek tett meg és lumpot neveltetett belőle nagy sikerrel. Ha az apja csak félember volt, amint Teleki nevezte (ámbátor szegény Erdély azt a felet se látta), akkor ez egész ember, mert a megboldogult csak délután csípett be s így csak fél napig volt beszámíthatlan, ez ellenben már délelőtt is holtrészeg; azonfelül erkölcsökben sem kifogástalan, teljesen züllött alak.
Vagy két hétig lebzselt Rollyéknál, míg teljesen meg nem utálták. Őtőle és a vele jött bécsi korhelyektől szivárgott ki itt a Szepességben legelsőbben, hogy a kis Rákóczit papnak szánta a tutora, Kollonich. Valamint olyan részletek is napfényre kerültek a fiatalember hajlamairól, szokásairól és magaviseletéről, melyek megrendítették a belé vetett reményeket.
Csak Görgey János nem engedett a régi hitéből semmit.
– Ami nem lehet, nem lehet. Az apja Rákóczi Ferenc, a mostohaapja Thököly Imre, az édesanyja Zrínyi Ilona. Merő lehetetlen, hogy ilyen tőkén ne teremjen jó bor. A természet nem csinálhat olyan őrültséget.
– Hiszen nem mondom én azt, kedves bátyám – magyarázta ki magát Szentiványi Ádám –, de nem látott-e már kegyelmed olyan jó bort, amely a hordóban megromlott és mivel hordószagú lett, nem lehetett többé meginni?
János úr kényelmetlenül csavargatta ide-oda a nyakát.
– Hm, izé, hogy a hordó, azt mondod, hogy a hordó…
– Avagy kigyelmed olyan tiszta hordónak tartja Bécset, amiben nem romolhat meg a must?
– Nono – felelte a kuruc elgondolkozva.
Ki tudja, mit értett a »nono« alatt. Annyi azonban bizonyos, hogy még mindig nem adta meg magát. Egyik következő tavaszon Semsey Gábor uramnak akadt valami ügye-baja Bécsben. Semsey Gábor is egy követ fújt Görgey Jánossal, régi jó barátok, fegyvertársak voltak. Semsey előkelő bécsi rokonságának segítségével valahogy hozzáférkőzött az ifjú Rákóczi herceghez is, s azzal a szemmel nézte, figyelte meg, melynek a lelkében dagadozó vágy adott élességet, azzal a szemmel, mely tudja, hogy mi célra nézi, s bécsből visszajövet, bár éjszaka ment keresztül Toporcon, bezörgetett a János kastélyában az ablakon, s mikor János úr kidugta a fejét, hogy mi az, ki zörög, mindössze ennyit mondott szomorúan:
– Láttam a fiatalembert. Beszéltem vele. Nem arra való.
Hanem Görgey Jánosnak az is mindegy volt. Az ő makacsságának nem volt határa. Az ő nehéz, vastag koponyájába nem vezetett semmi út befelé. Ezentúl is minden sérelemnél azzal biztatta meg magát, miközben megcsikorgatta a fogait:
– No, semmi az. Hiszen a fiú már a huszadikban jár. Márciusban megy át a huszonegyedikbe…
Ezalatt egyre sűrűbben jöttek a gravamenek, de jöttek az esztendők is, ámbátor csak a magok rendes tempójában; nőttön-nőtt az országban az elégületlenség, és nőtt Rákóczi Ferenc is.
