BEVEZETÉS
BEVEZETÉS
Azon töröm én a fejemet, hogy nézhet ki az a fű, mely a lohinai határban nő?
És hol nő? A csalitosban, a nádas tájékán, a csevice mellett, fent a sivár Hrebenka tetején, a mogyorós domboldalon, a pagonyban, a réteken vagy a rozsok között?
Nyalka tót menyecskék, mikor kosarakban hordják haza az üszőnek vagy az öregnek, a Riskának, hogy észre nem veszik, hogy rá nem akadnak arra a bizonyos fűre még egyszer?
Mit? Hát már ráakadtak egyszer?
Rá bizony. Hiszen éppen az! Csakhogy talán el sem tudom én azt mondani.
A lohinai bíró-, Szekula Mihálynak ablakába egy éjjel paszkvillt dobott be valami gazember, a külső ablaktáblát betörve (pedig tót faluban aranyért sem találni üveges tótot, aki becsinálja), hogy – azt mondja – a fiatal pap ilyen meg olyan hitvány ember lévén, rendeli (t. i. a paszkvill-író), haladéktalanul dobja ki a község a paplakból, vigye ki bútorostól, feleségestől a határra, mert különben mához egy hétre Lohinára röpül a veres kakas.
Az pedig rosszhírű madár a falvakban. A veres kakas csak akkor jó, mikor a fehérre kopasztott kakast süti odabenn a tűzhelyen!
Amit megígért: betartotta (ki gondolta volna, istenem, ki gondolta volna?), a falu csakugyan meggyulladt rá egy hétre, majdnem egyharmad része elégett. S a tűz rémletes éjjelén új paszkvillt találtak bedobva most már az egyházfi, Mirava Andrásnak a pitvarába. Szakasztott olyan írás, mint a másiké, avult, sárgás, recés papírdarabkák, éppen úgy átkötve, piszkos, bizonytalan színű fonállal.
No, a tiszteletes úrnak ugyancsak kijut ebben is. Hogy a nagyapja zsidó volt, ő maga meg titokban pápista, hogy nem tisztességes ember, semmi se szent előtte, a fiatal tiszteletesnét is azért vette el feleségül, hogy a férjes nővérével viszonyt szőhessen. (És ebből igaz is legalább annyi, hogy most éppen a lohinai paplakban időzik a tiszteletesné testvérnénje, a csinos Piszy Mihályné asszonyom.)
A továbbiakban aztán a káplánkorabeli viselkedései valának elősorolva. Bizony az sem valami épületes olvasmány. Pedig igaz is lehet egyben-másban, kivált abban, hogy a szolgálóit szerette. Csakhogy mire való azt kikiabálni?
Nem is sokat hederítettek rá a jó lohinai parasztok, noha eleget izgatták őket papjuk ellen a szomszéd falubeliek.
– Mért nem kergetitek el? – kérdék az első paszkvill után.
– Mert nem hisszük, hogy meglesz a tűz. Aki fenyegetődzik, az nem veszedelmes.
A tűz után, mikor a másik paszkvillban a másik tüzet ígérik, gúnyolódva hozták fel az átutazó turopolyiak:
– No, de most már csak kiviszitek a papot a határra?
– Nem tudom, miért vinnők ki? Hisz most már hisszük, hogy meglesz a tűz. Módunkban áll kihurcolkodni előle.
Úgy is történt, kiköltözködtek a kukoricás földekre, a szőlők alá, egy része pedig a »laz«-ok közé. Ott kunyhót formáltak össze gallyakból, csalomádéból, sátrakat emeltek ponyvákból, egy-két cölöpöt a sátor mellé vertek, ahhoz kötötték a lovakat meg a tehenet. Ott bent a faluban üresen álltak a házak, legfeljebb néhány kőépületben volt némi élet.
Megszeppent azonban a kedélyes Lohina is, kivált mikor a második terminus igaz lett. A falubeliek nagy része talpon állt, őrködve a jelzett éjjel, s mégis kigyúlt a község pajtája. Szerencsére csöndes idő volt, szél nem fújt, és csupán a pajta égett el.
De mi haszna, ha már megint ott volt a harmadik paszkvill, belehajítva a kántortanító, Blozik Mátyás pincegádorjába? Megint tüzet ígérnek benne a jövő hétre, ha a pap itt marad.
No, ez már olyan eset, hogy a vármegyének is meg kell mozdulnia. (Rendesen úgy mozdul, hogy a másik oldalára fordul aludni.) Elrendelte nagy ímmel-ámmal a vizsgálatot, kiküldvén annak a foganatosítására nagyságos Sótony Mihály urat, az új főszolgabírót.
A szolgabíráknak csak a tekintetes cím jár ugyan, de Sótony Mihály a négylovas famíliák közül való. Született úr, akinek csak úgy mellékesen jutott eszébe, hogy miután már meglehetősen ráunt az asszonyokra, valami más mulatságot keres magának: alispán lesz. De hát az ilyesmit csupa illedelemből mégis a főszolgabíróságon kell kezdeni, hogy előbb praxist szerezzen. Ámbár iszen meg van írva, hogy akinek az isten hivatalt ád, ad az annak észt is. Hát még akinek pénze van! Az meg már éppen tudományt is vehet magának.
Nem is soká kellett várnia alkalomra. Egy napon benyitott hozzá az egyik viceszolgabíró, Tereskey Márton, váltót zsiráltatni, mire így szólt tréfásan Sótony:
– Aláírom, de csak egy föltétel alatt.
– Vakon ígérek meg mindent, kedves barátom.
– Ha a fejedet nekem adod kölcsön.
– Szívesen, ha bírod úgy használni, hogy le ne vágják. Mert már azt mégsem szeretném. Neked is kellemetlen lenne! Tudod, bajjal jár aztán a visszaadás.
– Azt a barátságot kérem tőled, gyere ki velem a lohinai vizsgálatra. Te, mint tapasztalt ember, sokat segíthetsz. Az alispán engem küldött ki, szeretném, ha ki bírnánk együtt deríteni.
– Szolgálatodra állok. Mikor induljunk?
– Holnapután.
– De addig is meg akarnám ösmerni a tényálladékot.
– Itt van az instancia, a becsatolt paszkvillusokkal együtt, olvasd át otthon és gondolj ki valamit. Mert nekem semmi sem jutott eszembe. Az ördögbe is, ha a lohinaiak maguk sem tudják, ki írja ezeket a gúnyleveleket, és ki gyújtogat, honnan tudhassam én?
– No, majd kiszimatolom én, kedves öcsém.
Tereskey Márton a legkitűnőbb vizsgáló talentum hírében állott, sokat tapasztalt, nagy megfigyelő tehetsége volt és ötletei. Ő sütötte ki a híres Maszlaghy-hamisítást is. Pompásan tudott beszélni az emberekkel az ő nyelvükön, kedves, behízelgő hangon, amivel aztán megejtette a legmakacsabbat is. Valószínűleg sokra vitte volna (híre járt egyszer, hogy Pestre viszik a rendőri ügyek élére), ha némely róla szállongó anekdota tönkre nem teszi a jó hírnevét. Azt mesélték ugyanis, hogy a keresztkérdésekben a legkiválóbb (ami megyei értelemben annyit tesz: piff jobbról, puff balról keresztbe), és hogy szívesen engedi magát informáltatni. Mikor a rápolti kovács egy borjút hozott neki ajándékba, ráripakodott nagy dühösen: »Minek néz kend engem? Hát én szoptassam ezt a borjút? Nem tudta kend az anyját is behozni?«
– Gyerekség az egész lohinai ügy – erősködék három nap múlva, mikor a paszkvillokat elolvasta. – Biztosra megyek benne!
– No, annak nagyon örülök – felelte a fiatal Sótony. – Mert a közügynek akarok ezentúl élni.
– Rossz pálya, barátom, kivált ilyen világfinak.
– Végképp szakítottam eddigi foglalkozásaimmal. A kártya untat, gazdálkodni nem szeretek, hát valamit csak kell csinálnom.
– Térj vissza az asszonyokhoz!
– Soha! – kiáltott fel Sótony blazírt arccal.
– No, hát akkor fogass be, menjünk, kutassuk a lohinai tüzet.
Elindultak egy reggel, maguk mellé véve Hamar Gyurit, a rövidlátó írnokot, aki arról volt nevezetes, hogy amit a kezével írt, azt az orrával eltörölte.
– Hol kezdjük? – kérdé Sótony útközben.
– A papon kezdjük. Hajtassunk legelébb oda!
A lohinai papot Belinka Sámuelnek hívták. (Hiszen majd minden lutheránus pap vagy Lajos vagy Samu.) Csinos horgas orrú, kék szemű ember volt, magas, daliás termettel. Egyszóval tetszetős pap, akire azt szokás mondani: Ezt az asszonyok választották.
Sótony kikérdezte nyájasan:
– Hány éves?
– Harminc.
– Mióta lelkész?
– Három éve.
– Mikor nősült?
– Most két hónapja.
– (Szép mézes hetek!) Nem gyanakszik valakire?
– Senkire.
– Pedig úgy látszik – vágott közbe Tereskey –, hogy a gyűlölet dolgozik a tiszteletes úr ellen.
– Az meglehet – motyogta Belinka úr bizonytalanul.
– Nincs valami ellensége – vette át a kérdezősködést Tereskey –, aki gyűlölte valamikor vagy még most is gyűlöli?
A pap elgondolkozott.
– Tudtommal nincs.
– No, ez furcsa! Lássuk csak (és tűnődve vakargatta őszülő rőt szakállát), a paszkvillokban sok olyan van elmondva, amit csak bizalmas, bennfentes emberek tudhatnak. Kik voltak a cselédei?
– Egy mindenes, aki most is nálam van, s két szolgálóm, aki már elment.
– Hogy hívják a két szolgálót?
– Az egyik Kiczka Magdaléna, a másik Sztrelnyik Anna.
– Hol szolgálnak most?
– Mind a kettő otthon van tudtommal a családjánál.
Mindezeket jegyzőkönyvbe vette Hamar Gyuri, és a pap aláírta.
– Íme az első ügydarab – mondá Sótony tréfásan, meglobogtatva az ívet –, mely az én főbíróságom alatt készült.
– Biz ez elég sovány! – jegyzé meg Tereskey kedvetlenül. – Nem tud a tiszteletes úr egyebet?
– Semmit.
– Akkor ugye ott vagyunk, ahol voltunk? – kérdé a főbíró elszomorodva, hivatalához nem illő naivsággal.
– Ne félj semmit, öcsém. Ha már egyszer kihoztad a vén rókát, az addig vissza nem megy odújába, míg valamit ki nem kapar.
– Tehát van reményed?
– Gyerekség az egész, mondtam már. Meglásd, még ma horogra kerül a gazfickó. Mert hogy idevaló ember írja a paszkvillokat, semmi kétséget nem szenved. Már pedig hány ember tud írni egy ilyen tót faluban? Jó, ha ötven tud. Meg kell idézni valamennyit, punktum.
– Igaz, tökéletesen úgy van, de hol a falu?
Csonka, kormos falak meredeztek szerte, imitt-amott egy hamuboglya, félig égett s kivonszolt szarukból, gerendákból nagy rakások; a házaknak legfeljebb a fele állt, de azok is üresen.
– Odamegyünk, ahol a falu van – felelte Tereskey. – Nem adhatna nekünk valakit, tiszteletes uram, aki elvezetne, ahol a népek tanyáznak?
Belinka Sámuel Mikulik uramat, a templom kurátorát ajánlotta.
– Az majd útbaigazítja a tekintetes urakat!
Mikulik uram éppen künn pipázott a tornácon. Eredeti sovány emberke volt (nem hiába csúfolták keszegnek), olyan ábrázattal bírt, mint egy budai körte, amibe két olyan apró villogó szem volt a természet által elhelyezve, mint a serét.
Öltözete szűrposztós nadrágból állott, míg ellenben teste felső részét kántoros szabású kávészín kabát fedte.
Az urak odaültették a bakra, hogy igazgassa a kocsist, merre hajtson a bizonytalan dűlőutakon. Emiatt aztán gyalog kellett mennie a cséza után a hajdúnak, mert már fel nem fért.
– Hát bizony a falu, kérem alássan, két helyen van.
– Hol?
– Az egyik, a »Bakula faluja«, a hegyek közt nagyon messze, a másik része itt a szőlők alatt, szanaszét a szilvásokban.
– Az a kérdés – mondá Sótony –, hogy a bíró és jegyző hol van?
– Ők is a szőlők alatt tanyáznak.
– Akkor oda menjünk.
