EREDETI EGZISZTENCIA
EREDETI EGZISZTENCIA
Nagy dolog az, mikor a megye urai megérkeznek ilyen szegény helyre. Egy perc alatt híre megy mindenfelé. Mindenki a fejét veszti. Jó, hogy a harangokat meg nem húzatják. Lázas sürgés-forgás támad, mert mindenről gondoskodni kell. A falu becsületét ki kell vágni. A hajdútól kikérdezik a tekintetes urak kedvenc ételeit (ha esze van Jánosnak, ilyenkor a magáét diktálja be), legényeket ültetnek lóhátra, az egyik húsért, fűszerekért, egy játszma új kártyáért megy a városba, a másik borokért. Mert a vármegye urainak nem szabad szükséget látni semmiben.
Ezúttal még több futkosást és munkát idézett elő Sótonyék megérkezése, mert mindent össze kellett teremteni. A jegyző hivatalos helyiséget komponált számukra egy lóherés végiben, hol nehány topolyfa csillegtette-billegtette az ezüstös leveleit ezer meg ezer apró legyezőként, három asztalt állított fel az árnyékban. Balra az asztaloktól frissen kaszált puha sarjúból fekvő ágyakat rögtönöztek vászonnépek, hogy legyen hol szundikálni az uraknak, ha netalán kedvök szottyan ebéd után.
Úgy ám, ebéd után – de hol főzik meg az ebédet? Ahhoz nagyobb hely kell. Nosza hamar, gyerekek: ássatok tűzhelyet, aztán fogjatok be egy szekérbe és hozzátok ki a faluból lóhalálban Mikulik Apollóniát! Az főz legjobban a környéken. Még a király is megnyalhatja a száját, ha az Apolka főztjéből eszik.
Azalatt a tizedesek lelkendezve szaladgálják be a mezőséget és hegyaljat, hogy a főbíró úr rendeletéhez képest minden írástudó lelket felhajtsanak, mert íráspróba lesz a vármegye előtt. Jaj annak, aki meg nem jelenik!
A tűzhely elkészül, a parasztok gyülekezni kezdenek; öregek, suhancok, menyecskék, leányok, gyerekek.
– Hozzákezdhetünk, urak, a munkához – rendelkezék a főbíró, szétosztatván a paszkvillusokat, egyet Tereskeynek, egyet Hamar Gyurinak az asztalára, miközben nevetve kérdé az öregtől: »Az asszonyokat is elővegyük?«
– Természetesen – felelte Tereskey –, mert azok a legnagyobb farizeusok, kivált, ha írástudók. Szeretném tudni, miért ne írhatná a paszkvillokat éppen egy asszony? Sőt van is rá némi gyanúok.
– Ah, oh! – hangzottak fel a kíváncsiság felkiáltásai.
– Sejtesz valamit? – súgta Sótony.
– Csitt! Még semmit sem mondhatok. Különben ráteszem a nyakamat, hogy az íráspróbából minden kiviláglik. Majd meglátod. De kezdjünk hozzá.
Sorba jöttek az asztalokhoz a tótok, gesztenyeszín hajú, hosszú, vékony legények, néhány öreg ember fésűre visszavetett hajjal. Az idősebb asszonyok közül egy sem akadt betűvetéshez értő, a fürge menyecskék zöld rásaszoknyákban (hátul a szoknya föl van szedve, s tarka galandok fityegnek le az övről), dévaj mosolygással a kezök keresztvonását kínálgatják. A bíró és tizedesek előtt különben ösmeretes mindenkiről, meddig terjed a tudománya; nehogy eltagadja, ellenőrzik.
Ütődött, inaszakadt vén ember kezébe nyomta a tollat Tereskey.
– Írja le kend ezt a két szót: »Ludja Bozsi« (Istennek emberei). Ezzel a megszólítással kezdődtek a paszkvillok.
Reszketett a toll kérges kezében, s összevissza dűlöngtek bizonytalan görbe betűi, pohos hasúak, kunkorodott farkkal elől és hátul.
– Az özönvíz előtt írtak így – mosolygott Tereskey. – Elmehet kend! Jöjjön a következő!
Ragyás arcú suhancra jött most a sor, ki alig eresztett meg néhány betűt, megvillant vészjóslón a Tereskey szeme.
– Hajdú! Fogja el ezt az embert!
De ugyancsak e pillanatban izgatottan kiáltott fel az írnok is: Itt a gyújtogató!
A hajdú, aki Tereskey felé futott, habozva állt meg útközben, hogy most már kit fogjon el, midőn a nagyságos főbíró úr is (mintha összebeszéltek volna) nagy robajjal taszította ki maga alól a hivatalos széket, nyakon ragadva az előtte álló köpcös alakot (nini, az bizony a lohinai szűcs, Kustár Márton), aki ijedten ejtette ki kezéből a lúdpennát, mely ilyen veszedelmet hozott rá.
– Megvagy, akasztófára való!
A hajdú tudta már a megyei praxisból, hogy ilyen esetekben az a bűnös, akit a nagyobb tisztviselő mond annak, minélfogva a szűcshöz rohant és azt kezdte gyomrozni. A szerencsétlen Kustár halálra sápadva szabadkozott:
– Ártatlan vagyok, mint a ma született bárány.
– Te írtad a paszkvillokat, gazember!
– Nem írtam én egy árva szót sem!
– Hiába tagadod, ha én látom. Meg kell kötözni.
Az bizony meg is történt volna, mert éppen ott termett a lohinai mészáros, aki nagy ellensége Kustárnak, segíteni; leteperték volna játszva – ha hirtelen oda nem ér az öreg alszolgabíró.
– Az isten szerelméért, öcsém, ne csinálj konfúziókat. Hiszen én fedeztem fel a paszkvill íróját… de bárcsak elszökne azalatt.
– Hallgass! – hörgé a főbíró egy vadász szenvedélyével, akitől el akarják venni az elejtett nyulat – nézz ide: nem-e szakasztott a gyújtogató írása?
– Bámulatos, mert az enyim meg szakasztott az, ami a te emberedé.
– Add csak ide – kiáltá mohón és figyelmesen megnézte. – No, ez bolond dolog, Marci bátyám! Ketten utóvégre is nem írhatták a paszkvillt…
– Hárman, tekintetes uram, hárman – vágott közbe az odaérkezett írnok –, mert én is találtam egy éppen olyan írást.
– Fogjon aztán az ember gyíkot, ha tud! – dühösködék Sótony.
Mind a hárman ámulva néztek egymásra, csak Szekula uram, a falusi bíró, nevetett az urakon.
– Hát hogy gondolhatták azt a tekintetes urak? Hiszen tiszta dolog, kérem, hogy az egész falu csak kétféleképpen írhat. Az öregebbek úgy, mint a megboldogult kántortanító, a fiatalabbak pedig, mint a mostani kántortanító.
Igazat mondott. A lakosság betűi nem vettek fel önálló karaktert. A régi kántor, néhai Hlavács Dániel betűformái éltek a halála után is. Denikve, a kántorokban is van valami halhatatlan rész. Annyit azonban konstatáltak, hogy a paszkvillok kéziratai a mostani kántortanító, Blózik Mátyás úrnak a metódusa.
Legott megidézték (könnyű volt előkurjantani, mert ott pipázott hanyatt fekve a Biszkup Jánosék pincéje előtt), hátha ráösmerne a tanítványaira?
– Mind egyforma ezeknek az írása – jegyzé meg, büszkén mellét verve –, mert én olyan ember vagyok, egyformán szeretem, egyformán tanítom őket. Egyik se tudjon többet a másiknál.
(A jámbor Blózik Mátyás így értelmezte az egyenlőséget.)
– Az asztal alá vágtuk az alispáni süveget – sopánkodott Sótony –, ha ezt a lohinai bonyodalmat napfényre nem hozom, pedig már vége van.
– Nincs vége! Ez az irány, amelyben eddig vittük a vizsgálatot, megbukott, az igaz. Hanem én többfelé szalasztottam az eszemet. Azért hát ne ess kétségbe, s hagyj engem cselekedni. Mindenekelőtt azonban tegyük át az irodát másüvé, mert a szél a rögtönzött konyháról mind ide hajtja a füstöt a szemünkbe!
Nagy máglyarakás lobogott, bodrosan hullámzó kékes vásznakat eregetve a magasba, de alul élénken duhogott a láng. Délceg fiatal nő sürgött-forgott a tűznél, krumplit aprított, hagymát metélt, húst megpaskolt, a fazekakat, tepsiket mind kijjebb húzta, majd beljebb tolta. A füsttel együtt jött az ételszag és a málnaillat a cserjés felől.
– Ez a Mikulik Apollónia! – figyelmeztette a jegyző az urakat. – Ritka szépség és fölségesen főz.
– Tehát szép asszony főztje lesz délre.
– Még csak leány – szólt közbe Blózik kántor, aki szintén ott ácsorgott a vármegye körül.
– Jól fest messziről – vélte az öreg Tereskey –, nem nézzük meg, öcsém?
– Ha az apjához hasonlít, nem sokat érhet – viszonzá Sótony közömbösen. – Az apja, nemde, a kurátor, aki ide kísért bennünket?
– Igen, a »lovak reparálója«.
– Miféle mesterség az?
– Biz az nem jó mesterség – mondá a jegyző –, de most már nem űzi az öreg, becsületes ember lett, vagyont szerzett, és kurátori tisztet visel.
– Aztán hogy reparálta a lovakat? – érdeklődött a főbíró, míg Tereskey odasettenkedett a tűzhöz, pipára gyújtani.
– Az erkölcseiket javította meg. Eljárt a lóvásárokra mindenüvé.
– Tehát olyan lócsiszárféle volt?
– Nem vett az soha egy lovat sem – kezdé mesélni a bíró –, hanem a vásár után összeszedte azokról a lovakról a passzusokat, amelyekre nem akadt vevő. Felütötte passzusbeváltó intézetét valamelyik Laci-konyhán, és a népek úgy özönlöttek hozzá, mint a zápor. Négy-öt krajcárt fizetett egyért-egyért. Mert a vásár után már nincs szüksége senkinek a passzusra.
– Bolond ember az! Hát neki mire kellett?
– A környék tele van lókötőkkel, kérem alássan, akik szebbnél-szebb csikókat szereznek. Erre a szenvedélyre alapította Mikulik uram a keresetét, mert úgy tessék venni, hogy a passzus nélküli lovat jóravaló ember meg nem veszi, és ha megveszi is, potom árt dob érte a tolvajoknak, de ha bizonyság van hozzá, akkor a ló hitele meg van reparálva, s hatszorosan nyer árban.
– Ahá! Kezdem érteni egy kicsit – kiáltott fel Sótony kerekre nyitott szemekkel.
– A tolvajok tehát eljártak Mikulikhoz, s ő megnézvén a lovat, kikereste nagy vasas ládájából a hozzá illő passzust, amint vagy pej volt vagy szürke. Talált annyi ezer közül mindenikre. A lókötő kifizette az öt forintot, s legott becsületes szerzeményévé lett a lopott ló. Azokért az okmányokért pedig, melyek »különös ismertető jelek«-re is ráillettek, elkért tíz-húsz forintot is. De aztán feladta valaki a bíróságnak… éppen a provizórium volt akkor.
– Természetesen börtönbe került?
– Nem biz az! Kivágta magát valahogy.
– Hogyan? A törvény nem büntette meg?
– Az akkor maga is lopott lovon ült!
– No, ez érdekes – kiáltott fel Sótony ámulva. – De mi lett a sok összegyűjtött passzussal?
– Azokat később a bíróság mégis lefoglalta. Azóta pedig egészen megjavult Mikulik uram. Most legalább semmi sem hallatszik ellene.
Míg Sótony közigazgatási ismereteit így gyarapította, azalatt visszacammogott az öreg úr a tűztől.
– Nos, milyennek találta a tekintetes úr? Ugye szép lány?
– Becses kis kutya – mondá kedélyesen, és a nyelvével csettentett. – Hja, ha fiatalabb volnék!
– Hány éves vagy, öreg? – faggatta a főbíró.
– Makacs negyvenes.
– No, az még nem kor! – szólt közbe a jegyző, gyanúsan nézegetve az öreget.
– Ej, úgy értem, hogy már tizenhat esztendő óta vallom magamat ennyinek! Tempi passati. Engem már nem hajtanak a gerjedelmek. Én, fájdalom, már csak azért mentem a tűzhöz, hogy hivatalosan beszéljek a leánnyal.
– Hivatalosan? – nevettek emezek. – Jó köpönyeg az a »hivatalosság«!
– Tréfán kívül. De nem szólhattam vele, mert sok ott a szemfüles kukta.
– Hát mit akartál vele beszélni? – kérdé a főbíró kíváncsian.
– Meg akartam tőle kérdezni: tud-e kötni?
Erre aztán még jobban mosolygott mindenki. Úgy illik az, ha a szolgabíró úr humorizál.
– Viszonyt kötni bizonyosan tud, ha azt akarsz – jegyzé meg Sótony.
– Nem, nem, nekem komolyan szükségem van valakire, aki jól tud bánni a kötőtűkkel.
– Apolka tud – mond a jegyző, még mindig habozva, ha nem-e tréfál a szolgabíró.
– Hívassa, kérem, ide egy percre.
Maga a jegyző ment el érte, mert, azt mondja, fél az ilyen leány nagy urak elé jönni, annak sok bátorítás kell.
– Olyan ártatlan bárányka – gúnyolódék Sótony.
De csakhamar jött, bizonytalanul lépkedve, nagy fekete szemeit, melyekben démoni tűz villogott, lesütve; a hímzett fehér szakácskáját lekapcsolta útközben és a gömbölyű karjára csapta hanyagul, mint ahogy az úri dámák viszik a nagykendőjüket.
Hosszú szoknyát viselt, nem térdig érőt, mint a parasztok; a haja sem volt varkocsra leeresztve, hanem mesteremberesen koszorúnak fonva a feje körül. Délceg, vékony termete imbolygott járás közben, kényes magatartása illett neki, pávának se jobban.
– Valóságos fiók-zerge! – suttogták a népek, amerre átment.
Barnás arcbőrén keresztülverte magát a vér sötétpiros színe, s homloka márványán a szemöld fölött egy parancsoló ránc ült, ami férfias jelleget adott ez érdekes ovál arcnak, de mutatta azt is, hogy már túlhaladta az ezer hetet. (Ezer hét kell ahhoz, míg a lohinai hideg éghajlat alatt fölserdül a leány menyecskének valóra.)
Sótony élénken emelte rá fáradt tekintetét. – Ah! Elég csinos!
– Azért hívattam, fiacskám – mondá Tereskey gyöngéden –, hogy ki akarom a segítségét kérni valamiben. No, ne ijedjen meg tőlünk. Nem vagyunk mi rossz emberek. Azt mondja a jegyző úr, hogy jól tud kötni.
– Tudok – felelte kecses mozdulattal.
– Akkor hát hozza el, gyermekem, a kötőtűit. Itt vannak?
– Nem, otthon vannak.
– Majd elmegy értük a hajdú. Magának dolga van a főzés körül.
– Nem, nem – szólt egy elhárító mozdulattal –, magam szaladok el. A tűket nem találja meg más. Aztán nincs messze. A falu szélén lakunk.
– Maguk nem hurcolkodtak ki?
– Nekünk kőházunk van, abba nem ég be; cserepes.
Tereskey oda intette a hajdút:
– Maga elkíséri a leányasszonyt. – Aztán a fülébe súgta: »Útközben ne engedje beszélni senkivel a kötőtűk felől, titoknak kell maradnia.«
Hanem ezzel aztán a jelenlevő hivatalos perszónák kíváncsiságát csigázta fel oly magasra, hogy alig bírta kiállani az ostromot.
– Föl nem foghatom – dörmögte a bíró. »Eláll az eszem, hogy mit akar«, töprenkedék Hamar Gyuri. »Ugyan mondja meg nekünk is a tekintetes úr« – okvetlenkedik a jegyző – »több szem többet lát, hátha mi is hozzászólhatnánk?«
– Tudnak az urak várni? – kérdé mosolyogva Tereskey.
– Nem tudunk – toppantott Sótony türelmetlenül, ki szinte égett a kíváncsiságtól.
– No, én meg tudok, azért hát bevárom előbb a kötőtűket!
S mindezt olyan titokzatos, fontoskodó arccal tette, hogy még annál inkább fokozta bennök a tudnivágyat. De harapófogóval sem tudták volna kivenni a titkot, pedig ugyancsak felhasználtak minden eszközt. Sótony utoljára gúnyolódásra fogta:
– Hát azért vagy te olyan nagy rendőri talentum, mert fedezet mellett hozatod el a kötőtűket? Kacaghatnám, ha meggondolom. Valaki meg ne hallja útközben? Ha-ha-ha! Mit ne halljon meg? Azt a nagy titkot, hogy a Mikulik-leány a kötőtűit hozza. Délután mindjárt köttetek neked vele egy hálósapkát. Jó lesz?
– Az lesz jó, ha nem bolondozol. Hanem látom már, hogy nem nyughatom miattad, hát elmegyek, addig egy kis sétát teszek a sátorfaluban.
– Veled megyek biz én oda is.
– Jól van, de látok itt egy tülköt, parancsoljuk meg, hogy fújjanak bele, ha a leány jön.
Pernye borította az egész mezőt, ott feketéllet a füvek között; ha a szél megrázta a fákat, azokról is pernye szállott fel; a sátorok lepedői szintén kormosak valának. A veres kakas mindenüvé beírta a nevét, hogy itt járt, s ha valaki, ő ír még csak igazán fekete betűkkel…
A kunyhók előtt pajkos tót gyerkőcök játszadoztak. Ezeknek a kedélyén nem rontott semmit az, hogy a veres kakas ide tolta át a falut. Cinbabákat gyúrtak pépes sárból, s meglyukasztva odavagdosták a deszkákhoz, hozzákiáltván a varázsigét: »Nagyot szóljon, mint a besztercei harang, vagy még annál is nagyobbat.« A krumpliszárak zöld gombjait fölszúrták vesszőikre: »Szállj sebesen gombocska, mint az ólomgolyócska!« És az szállt is nekik sebesen. Jól tudtak vele bánni a betyárok!
A szilvásokban, hol fa fához közel esik, apró fehér csónakok himbálóznak a levegőben; nagyon messziről olyanok, mint röpülő fehér ludak. Ez még csak igazi tündérfalu! Két fának az izmos gallyaihoz egy-egy fehér abroszt kötöznek s abba rakják a csecsemőket. Míg az anyjuk kapál, a kis jószágok nagyon jól megvannak ott az árnyékban. A falevelek altató dalt susognak nekik, a szél pedig, mely a gallyakat megrázza, jó pesztonka, azokkal egyszerre az ő csepp fészküket is szelíden mozgatja.
…Ha úgy egyszer idelopózkodnék valaki s összevissza cserélgetné a picinyeket, akikre senki sem vigyáz, istenem, be nagy galyibát csinálhatna!
A kunyhók többnyire üresen állottak, csak egy-egy gyerek vigyázott a holmira.
– Hol vannak az emberek? – kérdé egy ilyen házőrző suhanctól Tereskey nagy bizalmasan. Ilyenekben volt ő mester.
– Bizony szétoszlottak. Az anyám a réteken gyűjt, az ángyom a malomban őröltet, az apám pedig a törvény elé ment, ahol a gyújtogatót keresik – felelte a fiú értelmesen.
– No, és mit hallottál, megtalálják?
– Dehogy találják. Hogy, azt mondják, nem tudnak azok az urak semmit. Addig nem is mennek semmire, míg az öreg Hrobáktól nem kérnek tanácsot.
– Ez aztán gyönyörű bók nekünk, kedves bátyámuram.
– Hüm! Nem tesz semmit!… Hát megállj csak, fickó, mondd meg nekem, ki az a Hrobák?
– Nem tudom én – mondá durcásan és elfutott előlük, egyet csettentve szájával a vesszőnek, amelyen ült.
A megyei urak pedig folytatták a sétát, míg újra találtak valakit, akivel szóba vegyülhettek.
Egy kövér paraszt feküdt bundában a kunyhója előtt.
– Mi baja van, földi?
– A harmadnapos hideg ráz, nagyságos urak – felelte fogvacogva.
– Biz az nem jó dolog! Mért nem vesz be valamit?
– Már rég elmúlt volna, kérem alássan, ha odabent laknánk a faluban, mert nincs annak biztosabb orvossága, mint ha kilenc síron kilencszer meghempereg az ember. De itt még sír sincs ezen a kutya vidéken.
– Mit gondol, meddig laknak még itt?
A beteg paraszt fölsóhajtott.
– Hiszen csak égne, ha akar. Mert eluntuk, kérem, a helyzetet. Alig várjuk már, hogy leégjünk, hogy addig kezdhetnénk az építkezésekhez, míg a meleg idők engedik.
Szó, ami szó, sok egészséges kedély lehetett a beteg atyafiban.
De az eléjük táruló tarka képek közül a legeredetibb volt egy nagy, kiszáradt cseresznyefa a szőlőaljban, melynek derekáról száraz borókaköteg lógott le egy zsinegen, ágain pedig gyaluforgács-máslik csörögtek eszeveszetten.
»Nini, ez meg itt alkalmasint a korcsma!«
Persze az volt. Az élelmes Kohn Mór ide is elhozta az üzletét. Az igaz, hogy nem kellett hozzá nagy apparátus. Egy pálinkás hordó meg a kréta.
Kohn Mór a hordó mellett állt, s mert valami nagy alkudozásba volt bonyolódva valakivel, akit teljesen elfedett egy mogyorófabokor, nem vette észre a közeledő urakat.
– Adja, vagy nem adja két forintért? – hangzott a Kohn Mór eltéveszthetlen hangja.
– Szemtelenség! – méltatlankodik a másik – hogy mer oly passzusért két forintot ígérni?
– Hogy merek? – rikácsolt a zsidó. – Mert kalkulust csináltam. Nyolc forintért hagyja, biztos hát, hogy hatért odaadja; ebből gondolom, hogy megér négy forintot, és azért ígérek érte kettőt.
(– Egészen zsidó logika! – mosolygott Tereskey, meglökve a főbírót. – Pszt! Csendesen legyünk.)
– Isten neki – szólt most újra a másik –, ám legyen hat, ha már azt gondolja, hogy hatért adom.
– Nem ettem belindeket – vágott közbe Mór úr –, de tudja mit, megadom érte a négyet, ha már kicsúszott a szájamon, hogy annyit ér.
– Egy fillért se engedek. Olcsóbban meg nem reparálhatom azt a lovat!
E pillanatban fölhangzott messziről a tülök hívó hangja.
– Ez nekünk szól, menjünk – mondá Sótony izgatottan.
– Nem, nem, engem kíváncsivá tesz ez a párbeszéd! Nem adnám sokért, ha a fenekére láthatnék. De hopp, észrevett a zsidó… Ni, milyen ijedten hadonász kezeivel! A másik atyafi pedig fölszedte az irháját! Látod, hogy szalad az imposztor! Ejnye, ejnye!
– Sose törődj vele, Marci bátyám – szólt fennhéjázó gúnnyal Sótony. – Nem kell neked mindent tudnod. Elég, ha én tudom.
– Mit tudsz te?
– Tudom, ki az a futó ember, s mi körül forgott a beszéd.
– Lehetetlen az, Miska fiam. Hát ki?
– Mikulik János.
– És a passzus és a lóreparálás?
– Azzal is tisztában vagyok – lihegte diadalmasan –, s mondhatom, nagy dolgot sütöttem ki. Meg lesz az egész vármegye lepetve!
– Ne tréfálj, Miskám! – szólt Tereskey egy fürkésző tekintettel, melyben volt valami az irigység- és kételkedésből.
– Majd meglátod annak idején.
– Most nem mondhatod meg?
– Nincs összefüggésben a gyújtogatással. Menjünk!
– Látom, bosszút akarsz rajtam állni, amiért ki nem fecsegtem a tervemet. Kell a csere?
– Nem kell már. Hisz úgyis látni fogom mindjárt.
– Mondhatom neked, gyönyörű dolog lesz. Oly egyszerű és mégis oly szubtilis.
