A MI ÖRÖKÖS BARÁTUNK • 1899 (11. kötet)
A MI ÖRÖKÖS BARÁTUNK •
1899
(11. kötet)
1899
(11. kötet)
Egy délvidéki városkánál leszálltunk a vonatról, hogy ott háljunk, s nappal folytassuk utunkat tovább. Én magam sem tudok a vasúton aludni, de leginkább útitársam, a professzor megviselt állapota ösztönzött rá. Gyenge tüdejű és vérköpős. A professzorok sokat beszélnek a katedrában, s igen furcsa, hogy a tudományuk, melyet szétvisznek a tanítványok, mégis megmarad nekik egészben, a tüdejük ellenben, melyet nem visznek szét a tanítványok, elfogy.
Egy kiszállás Magyarországon valóságos leégést jelent. Vasúti szolgák, hordár, bérkocsis, pincérek, kapus, szobalány, stb. Szegény Baross, híres zónáját behozva, vidáman mondá a klubban: »Most már könnyű lesz Magyarországon utazni.« Bolondság, bolondság! Hiszen megmaradtak a vendéglősök, a hordárok, fiákerek, és minden egyéb megmaradt, csak a menetjegy lett olcsóbb. Mintha valaki agyonütne a »Fehér Rókánál« egy poloskát a millió közül és azt mondaná: »Most már könnyű lesz aludni«.
Azért említem a »Fehér Rókát«, mert ott szálltunk meg éjjelre. Mindenekelőtt azonban bementünk vacsorálni az ebédlőbe. Késő volt, tizenegy óra felé. A vendégek már alkalmasint hazaszállingóztak, és csak egy sarokasztalnál volt kompánia. Hiszen ösmerik azt a bizonyos sarokasztalt. Mintha csak városkáról városkára velünk utazna, s valami ezeregyéjbeli dzsin minket megelőzve röpítené az ebédlőbe, hogy már ott találjuk. Ez az, mindig ez. Ugyanez van Kikindán vagy Becskereken, Désen, Szebenben vagy Berecken. Ott ül a patikárius, a helyi szerkesztő, egy városi tanácsnok, amelyik a legnagyobb korhely (néha kettő is ül ott). Hasonlóan ott szemlélhető a tanfelügyelőségi tollnok, a főispáni titkár, járásbírósági aljegyző, egy-két ügyvédsegéd, akik későbben éji zenét fognak adni a leányok ablakai alatt, és valami vidéki nemes, akinek a kocsija künn áll a vendéglő előtt.
Amennyiben változik valahol ez a kép, alig hajszálnyi lehet a különbség. Hogy például a patikárius nincs ott, hanem ott van a postamester, és hogy néhol vörös bort isznak, néhol fehéret, néhol a főispáni titkárnak van hosszú feje és a szerkesztőnek kerek feje, néhol megfordítva, de nagyjában egy ugyanazon kompánia ez.
Ami a »Fehér Róka« sarokasztalát illeti, azt nagyon rossz állapotban találtuk. Éppen a fogantatások percében. T. i. rendesen itt születnek e kis városka párbajai. Viszály és szörnyű föloszlás közeli végzete lebegett az összeöntözött, behamuzott fehér abrosz fölött. Egy vörös képű marcona úr fölkapta a székét és le akart vele sújtani egy szőke úrra. A sarokasztal alakjai fölugrottak és közbevetették magukat. Bábeli zűrzavar keletkezett. A pincérek megriadva futkostak összevissza. A kucséber benyitott az utcai üvegajtón, bedugta a fejét, aztán ijedten húzódott vissza a kosarával. Maga a pohos vendéglős, akit sietve behívtak pincérei, a baziliszkus kígyó éles nézésével fixírozta őket egy szögletből, de előremenni nem mert. Csak annyit tett meg a forradalom lecsöndesítésére, hogy kivette zsebéből aranycirádás házisapkáját és föltette a fejére, mint egykor L György angol király a koronát egy dühöngő gyülekezetben.
Hogy min kezdődött az összeveszés, alig lehet elmesélni. A vörös úr olyasvalamit mondott, hogy ő ette meg a nagy Hamilovicsot. Hogy mi az a Hamilovics, nem bírtam még akkor megérteni, de nem is figyeltem oda. Megette, hát megette.
Ebből aztán valami szóváltás támadt – éppen a Hamilovicsból –, ahelyett, hogy egészségére kívánták volna. Szóból szó lett, s egyszer csak emelkedettebb hangon kezdte a szőke úr a vörös úrnak a szemire hányni:
– Bizony kár neked hencegni a Hamiloviccsal. Mert azóta is abból élsz. Ebből a hullából táplálkozol. Ha más nem meri, megmondom neked az igazat. Nem etted meg Hamilovicsot, mert még most is őt eszed. Ebből lettél szolgabíró, ezért vette meg a kormány a házadat zsandárlaktanyának négyszeres áron. Ezért kaptad meg a kincstári bérletet negyedrész áron. Jó falat az a Hamilovics. Hanem mégiscsak elfogy egyszer.
Erre tört ki a vörös ember dühe, erre fogta fel a széket vérbeborult szemekkel, s ha közbe nem lépnek, ki tudja, milyen verekedés támad.
De az okosabbak valahogy megakadályozták a botrányt. Néhányan a szőke urat, néhányan ismét a vörös urat fogták karon, s kivezették őket szerencsésen az utcára, persze nagy lárma és nagy ellenállási törekvések diadalmas legyőzésével. A vörös ember például úgy fújt dühében, mikor mellettünk elhaladt, mint egy' kehes ló.
A vendéglős láthatólag föllélegzett, mikor az utolsó is kiment az ajtón. Most már hadd veszekedjenek odakünn kedvükre, míg végképpen szétoszlanak. Megelégedetten vette le ismét a sapkáját, s begöngyölve, gyöngéden tette zsebre. Valószínű, hogy neki tulajdonította a törzsasztal szerencsés elvonulását. A sipka hatalom. A sipkától megszeppennek. Bizonyosan verekedés lett volna, ha be nem jön és föl nem teszi a sipkáját.
Odajött hozzánk és burnóttal kínált meg. Szép ezüst szelencéje volt, egy fehér rózsával a felső födelen.
– Ki volt az a vörös ember? – kérdem, egy csipetnyit véve a burnótból.
– Az, kérem, Szlebenits Mihály; egy megférhetetlen rabiátus ember, aki, ha egy vendéglőbe jön, minden társaságot szétrobbant. És amellett kegyetlen és vérszopó, néha ellenben megjuhászkodik, mint a bárány. Igen különös egyéniség, csodálatos egyéniség. Mintha két anya hordta volna a hasában. Egy anyabirka és egy nőstény tigris.
– Szlebenits Mihály! – tűnődtem emlékeim közt keresgélve. – Idevaló?
– Nem. Egy órányira lakik innen, egy majorságot bérel a kincstártól. Azelőtt neki is volt birtoka, de eltékozolta; egészen a züllés útján van.
Elbeszélte, hogy nemrég szolgabíró volt. De miket csinált, miket csinált! A községi bírákat messze földről magához rendelte tél idején, hogy ekkor és ekkor épp tizenkét órakor megjelenjenek a legterhesebb következmények súlya alatt, s mikor aztán nagy rémülettel jött egy-egy bíró néha tíz mérföldnyiről, Szlebenits a dorbézoló cimborái közt fogadta. »Miért tetszett hívatni?« – Szlebenits vigyorgott: »Azért hívattalak, barátocskám, hogy hozz a kályhából egy kis parazsat a csibukomra.«
Mindezt szaggatottan, lassan, nyugtalanul mesélte a vendéglős, mert félfüllel és féllélekkel ezalatt odakünn volt, ahol még egyre folyt a lárma és civakodás az ajtó előtt, de amint csöndesedett az, úgy lett ő maga hangosabb és elevenebb:
– Kínozta őket, a parasztokat… de legalább egy kis rendet is csinált. A tetejükbe ült. Ha jól meggondolja az ember, hát még jót is tett ez a Szlebenits Mihály. Mert ahogy mondani szokták, mihelyt egy araszt, huncut a paraszt – egy arasztnyira pedig megnő, he-he-he. Ó maga rabolt, szipolyozott, de másokat nem engedett. Hát egyszer mit gondolt?… Azaz, hogy nem jól adom elő. Hát egyszer csak egy messzeeső községben megjelenik egy rongyos ruhába öltözött vándorló legény, aki az elöljáróságtól községi bizonyítványt kér erről meg erről. Bíró uraimék szabadkoznak, mikor mutatja a kész írást, amit alá kellene írniok, hogy olvasni nem tudnak, magyar szót nem értenek, hát nem is írhatják alá a bizonyítványt, míg a jegyző nem látja. De a vándorló legény nem enged, hogy így, amúgy, nem szükséges a jegyzőnek mindenbe az orrát ütnie, s egy-egy öt forintos bankóval keni meg a kezeiket, a bíróét tízzel. No, persze aláírták a dolgát. Hát jól van, egyszer csak jön az idézés az új szolgabírótól bírónak, esküdteknek. Elmennek, beállítanak hozzá gyanútlanul, hát mikor csak eleibök jön a fényes termekben, nagy csibukszóval a múltkori vándorló legény, csakhogy most már nem rongyosan, és a hajdú is ott van mellette. Kihúzza az írást és fölolvassa nekik, átfordítván a nyelvükre. No, hát hallgassátok, hogy mit írtatok alá. »Mi alulírott Ilyjanka község elöljárósága hitelesen bizonyítjuk magunkról, hogy pár forintért képesek vagyunk akármilyen gazságot aláírni, s éppen ezért kérünk magunknak egyenkint tizenkét botot kiutalványoztatni.« Szlebenits Mihály tombolt a dühtől meg a gyönyörtől is, nyomban rájuk vágatta a kérelmezett botokat. Úgy vagy egy év múlva azonban kijutott az eset az újságokba, lett nagy vizsgálat, és a miniszter elcsapta Szlebenitset.
– Igen, igen, innen emlékszem a nevére.
– Sok mindenféle helytelen dolgáért nem bántották, de ez az egy helyes a nyakát szegte. Azért csak azt mondom én uraságtoknak, hogy akit az isten kártékony dologra teremtett, az ne fogjon bele a hasznosakba… No, hogy az ördög vigye el – fordult most hátra a vendéglős, az utcai ajtó megnyitását érezvén –, visszajön…
Csakugyan Szlebenits jött, nehéz, idomtalan léptekkel, éppen úgy emelvén lábait, mint mikor az ember térdig érő hínárban jár. Két orvosságos üveget hozott a kezében, amellyeknek a feliratait olvasta útközben a lámpák fényénél.
A vendéglős meghunyászkodott mosollyal sietett eleibe, látszott, hogy fél tőle.
– Egy kis butellia magyarádit! – nyafogta dölyfös hányivetiséggel, és egyenesen a sarokasztalhoz tartott, melyet most kezdtek takarítani a pincérek. – Sipirc! – kiálta rájuk, durva taglejtéssel jelezve a kisöprést.
A bort meghozták neki, töltött, de nem ízlelte meg, mintha elfelejtené, hogy ott van, mereven bámult maga elé sötét tekintettel, kezeivel izgatottan gesztikulált a gondolataihoz, majd eldőlt a széken és szuszogott, nyögött, sóhajtozott.
Ezalatt akaratlanul is szemügyre vettem. Zömök, tagbaszakadt ember volt, felette ellenszenves arccal. Azt gondoltam magamban, hogy ab invisis föl lehetne akasztatni, mert a megtestesült gonoszság. Az arca a legközönségesebb szláv típus. Képzeljetek hozzá bozontos szakállt, kiálló pofacsontokat és két rettenetes, fekete szemöldököt, mely hol rézsunt áll a szemek fölött, hol félívben, hol egyenes vonalban, s ezek szerint változik pillanatról pillanatra az összevissza szabdalt, paprikavörös arc kifejezése. Alacsony, ráncos homloka butaságra mutat, de a kegyetlen villogású apró szürke szemekből bizonyos paraszt-ravaszság rí ki. Különben alig lehetett több negyven évesnél, s öltözéke megfelelt egy vidéki nemes ízlésének. Szürke vadászblúz szarvascsont-gombokkal, sárga cipő és szürke nadrág, mely fönt egy fehér mellény alatt veszett el, s alul sárgagombos harisnyákkal volt leszorítva a bokához.
Szemlátomást nyugodtabb lett. A bosszúság is olyan, mint a tűz, eleinte lobog, sustorog, pöröl, szikrázik, aztán leszáll a hamu alá. Megkóstolta a bort, meg letette nagy csattanással a poharat, hogy az alj levált a tetejétől. Másik poharat kért, és az éttermet kezdte nézegetni az unatkozó emberek szokása szerint, a plafont, a savanyúvíz- és a pezsgőplakátok kackiás kokottjait, a fehér rókát ábrázoló olaj-. festményt, aztán hirtelen elhatározással fölkelt, s fölszedvén poharait s üvegeit (t. i. az orvosságos üvegeket is), jött lefelé a vörös csíkos szélű szőnyegen, míg nagy meglepetésünkre megállott az asztalunknál.
– Szlebenits Mihály vagyok – mutatta be magát hajladozva.
Mi hasonlóan bemondottuk a neveinket.
– A nagy Hamilovics megölője – tette hozzá mosolyogva.
– Igen örülök, uram. (Hát mi az ördögöt tehettem volna egyebet? )
– Megengedik – folytatta –, hogy itt fogyasszam el egy pohár borocskámat?
– Oh, kérem.
Lerakta holmiját az asztalunkra és leült.
– Oly nehéz egyedül lenni – mondá végtelen szomorúan. – Olyan nehéz. Hova utaznak az urak? Úgy? Erdélybe. (Aztán felém fordul egy gentleman könnyed fesztelenségével.) Talán valami új munkához gyűjt benyomásokat? Gyűjti a mézet a mi számunkra (s kinyújtotta nagy vörös nyelvét, mintha nyomban nyalni akarna belőle). Igen, igen, ismerem az ön írói tollát, mert én nagy nevelést kaptam otthonról. A szegény mamikám nagyon szeretett, s következésképpen sokat pofoztatott a nevelőkkel. (Elröhögte magát az emlékeken.) Úgy no, jó volt az. Most olyan, mintha találtam volna, hogy az ön műveit ismerem. Például a Karthauzit.
– Azt Eötvös József írta…
– Az mindegy – vágott közbe ingerülten; úgy látszik, nem tűrhette az ellenmondást. – Ha Eötvös írta, hát Eötvös írta. De ön is megírta volna, ha eszébe jutott volna. Ezt mondom én, Szlebenits Mihály. Mert mindenki azt teszi hazájáért, ami az eszébe jut. Én például Hamilovicsot öltem meg a hazámért, de nem ösmerték be, nem tudják méltányolni: A kormány nyomorult, uram.
Megrázta az ökleit dühösen, és arca megint fölvette durva, ijesztő kifejezését.
– Ki volt ez a Hamilovics? – kérdém, csak hogy éppen szóljak valamit.
– Mit? Ön nem tudja? A nagy nemzetiségi izgató. Véremből való vér. Megöltem őt párbajban (bizalmasan hunyorított balszemével), szoknya miatt. De csitt! A száraz tény az, hogy megszabadítottam tőle a magyarokat. Széthasítottam a fejét, s a kormány feje nem fáj többé. De azért senki sem mondja: »No, Szlebenits! Hát kívánj valamit azért, hogy megmentettél minket a sárkánytól«.
Ivott és újból megtöltötte poharát, éppen belement az egész butellia. Akkor aztán felemelkedett ünnepélyesen, fölemelte a poharát, mint a nagy banketteknél a szónokok, köhintett, megköszörülte a torkát, s elkezdte hatalmas bikahangon, mintha négyszázan ülnének a teremben: »Tisztelt uraim!«
Mi titkon összemosolyogtunk a professzorral. Ez bizony tószt lesz. A nemzeti giliszta. Hát már csak adjuk be előtte a derekunkat.
Abból indult ki, hogy adatnak az életben pillanatok a sorsüldözött halandóknak is, midőn a szerencse istenasszonya nekik is, akik egész életükben ökörnyomból isznak, odanyújt egy arany poharat. Ilyen pohár ez, amiből most ő iszik az én egészségemre. Az én egészségem, azt mondja, talán nem lesz jobb, de az ő emlékezete gazdagabb lesz egy kinccsel. Mire aztán egy kanyarodással ecsetelte azokat a találkozásokat, melyek a világtörténelemben előfordultak: Nagy Frigyes találkozása Voltaire-ral, Sándor cár találkozása I. Napóleonnal, Hamlet találkozása apja szellemével (ezek mind az étterem falain voltak), és végre az én találkozásom Szlebenits Mihállyal. Ez az utóbbi legnevezetesebb őelőtte. Becsületére mondja. Mármost tehát, miután így akadt egymásra két rokonlélek, kössük meg a barátságot, igyuk meg a poharat, mely örök időre egybekapcsoljon, mint két testvért, de nemcsak a sírig, hanem még azontúl is, mert rövid az élet, és hosszú a sír.
Koccintottunk, ittunk, mire ő megtörülte a bajuszát, a szakállát hajlítván fel, s ezzel dörzsölve le róla a nedvességet, a nyakamba esett és megcsókolt két felől.
– Szervusz, kedves cimborám! – kiáltá és még egyszer a markomba csapott.
S mikor minden így meg volt pecsételve, enyelgő hangon, mely sehogy sem illett hozzá, így szólt, merengő tekintetét rám tapasztva:
– Hozass mármost az örökös barátodnak egy palack francia pezsgőt!
Bármilyen furcsa volt, már csak mégis jó képet vágtam hozzá.
– Igen jól van, Szlebenits Mihály – feleltem tréfásan –, de ez az örökös barátság mintha nem egészen jól kezdődnék. Milyen pezsgőt parancsolsz?
– A dicső özvegyet, barátom. Az özvegyek özvegyét.
Hátra szóltam a pincérnek, hogy hozzon egy Veuve Cliquot-t.
Mohón felhajtott belőle két pohárral, miközben elkezdett panaszkodni, hogy a fia beteg, hogy a kis Misica oda van. Úgy beszélt róla, mintha mi már ismernők. Nagyon ellágyult, szürke szemeiben megcsillogtak a könnyek, ez mind oly végtelenül különös volt. A pezsgőbe is becsurgott vagy két csöpp. Aztán a mondatai is a közepükön kezdtek elszakadozni, mint a rossz cérnák… Csak azt lehetett kiérteni bizonyosra ebből a zavart előadásból, hogy a kis Misica nagyon beteg. Úgy süt, azt mondja, a képe, mint a tüzes vasaló. Hogy orvosságért jött be az este, és haza kellene sietnie az orvossággal.
– Hát nős vagy, Szlebenits Mihály?
A fejét rázta.
– Nem, nem. Az asszony nem az enyim. Az csak úgy van ott. Csak úgy. Hiszen tudjátok. Hanem a gyerek, a Misica, ő az enyim. Az embernek van egy szép tulipánja egy cserépben, de a cserepet elhagyítja az ember. A cserép semmi, a tulipán minden. A tulipán igazi Szlebenits. Orra, szeme, minden mozdulata. Az asszony? Eredjetek vele a pokolba! Igaz, hogy az anyja, és miatta halt meg a Hamilovics, Mert ez volt az a leány. A Hamilovicsnak is tetszett, nekem is tetszett. A leány kasszírnő volt Versecen. Egyből kettőt nem lehet kivonni – Maróthy szerint. Mondtam a Hamilovicsnak: »Ne nyúlj hozzá, Hamilovics!« Nem fogadott szót, hát meghalt. Bohóság, bohóság – a cserép már el volt törve. Értesz ugye? Mindegy, odavettem őt magamhoz. Azt a bizonyos verseci Katalint. S főz nekem. Hanem a gyerek, az későbbi valami. Ő az enyim. És enyim is lesz, ha csak az isten el nem veszi tőlem. De azt mondom az istennek is, amit a Hamilovicsnak mondtam az asszonyra nézve: »Isten, isten, ne nyúlj a gyerekhez!«
Mintha megriadna a saját vakmerő szavaitól, lehorgasztotta fejét, s alázatosan dünnyögte a szakállába: »De látod, minek is vonnéd el, hiszen olyan kicsike, olyan édes, és olyan szépen tud nevetni. És majd meglátod, milyen leszek én. Csak ezt ne tedd, csak még most az egyszer ne tedd.«
Hideg verejték gyöngyözött a homlokán, míg a nagy láthatatlan lénnyel beszélt, de milyen istentelenség, hogy nem fölfelé nézett, ahol az illető lakik, hanem a földre mélyeszté a tekintetét, mintha oda akarna befúródni, ahol az a »másik« van, katlanok sokaságában.
Aztán mintha szabadulni akarna a rossz gondolataitól, megrázta magát, felugrott, egyet nyújtózott, és megint poharat emelt, most már a Pestalozzi példájából fonván színes szálakat a tanárral való örökös barátság megkötésére. Ami meg is történt, hasonlóan két hangos csókkal.
– No, mármost te is hozass az örökös barátodnak egy pezsgőt!
A tanár szó nélkül engedelmeskedett (pedig nehezére eshetett, mert takarékos ember). Szlebonits megtöltötte a maga pezsgős poharát, s a jégkockák alól szopogatta az égi nedvet, egyet-egyet csettentve a nyelvével, miközben újra belebonyolódott a témájába:
– Haza kellene mennem. Ezzel az orvossággal. A Misicának van. És nem lehet hazamennem. Képzeljétek, hogy jártam! Amint bejövök most este kilenc után, megálltunk itt a »Fehér Róka« előtt. De minek is álltunk meg? Már nem is tudom. Talán az ördög súgta. De az is lehet, isten súgta, hogy próbát tegyen velem. Azt gondoltam, hamarabb lesz úgy, ha én bejövök vacsorálni, s azalatt az öreg kocsisom, Nikoláj, elszalad a receptekkel a patikába. De hiszen odaállhatott volna a kocsival, és visszajöhetett volna idejébe! Hanem ott látok a kapunál egy koldus lánykát, aki egy krajcárt kér tőlem az összetett kezeivel. Vetek neki egy hatost; és valahogy összezavarodik az eszem, és azt mondom Nikolájnak: Eredj, öreg, a receptekkel a patikába, te pedig, kis poronty, vigyázz addig a lovakra, a kocsira, hogy valamit el ne lopjanak. No, mármost kimegyek, hogy hazainduljunk, hát mi van? Nikoláj meghozta ugyan a szereket, de a kis lányka bent alszik a kocsiban, és nem merem felkölteni. Nikoláj mindenáron fel akarja zavarni, de nem engedem. »Ne avatkozz, Nikoláj, nem akarom, hát nem akarom, és vége… « De micsoda ez, hát senki sem tölt? No, hát töltök én. Csakhogy megint nem kotyog benne semmi. Hallod-e, cimborkám (hozzám fordult szelíden, szeretettel), hozass még egy pezsgőt az örökös barátodnak.
– Nem bánom, Szlebenits, de csak úgy, ha az utolsó lesz, mert már mi elmegyünk lefeküdni.
– Oh, hogyne. Persze, az utolsó. Becsületemre mondom. Ámbár nem merem felkölteni, de meglehet, hogy már azóta fölébredt.
Egy pincér behozta a harmadik üveget is, de nyitva és etikett nélkül, ami nagyon felbőszítette Szlebenitset.
– Mit? Ti már ott künn vettétek ki a dugóját? Hát miféle lebuj ez, he?! Ösmerlek, gyalázatos piócák! Persze, a dugón rajta van a cég jegye, hát nem meritek behozni, mert valami pancsot adtatok föl. Pancsot? Az én örökös barátaimnak? Szörnyűség!
Óriási tenyerével az asztalra vágott, hogy minden táncolt, csörömpölt rajta.
– Szaladsz ki rögtön azért a dugóért, mert úgy kétfelé hasítom a fejedet, hogy az agyvelőd szétfrecsegjen a világ négy tája felé.
S ezzel fölemelte hatalmas öklét, hogy kupán üsse, de a pincér se volt rest, rémülten futott a szomszéd vörös terítékes helyiségbe, ahol a söntés is volt.
Szlebenits utána iramodott.
– Majd földerítem én a csalást)
Hogy fölfedezett volna valamit, igen valószínűtlen, mert a korcsmárosok se estek a fejük lágyára, és mert nem hallottunk semmi vihart (pedig röstelkedve vártuk), sőt ellenkezőleg, egy idő múlva kibontakozott kívülről a pincérek trécseléséből a Szlebenits durva, érdes hangja, de teljesen nyugodt volt.
– Számítsa fel a dolgokat, Aladár! (Minden pincért Aladárnak szólított.)
– Mi volt, kérem alásan?
Ismét a Szlebenits hangja csikordult meg:
– Egy kisüveg magyarádi és a négy pezsgő.
– Csak három üveg volt – szólt közbe a fizetőpincér.
– Négyet mondtam – pattant föl Szlebenits. – Hogy mer maga belekottyanni… szamár?!– Bocsánat, én becsületes ember vagyok, csak hármat számolhatok.
– Kuss! – rivallt rá Szlebenits, hogy a falak látszottak hasadozni. – Mindjárt szörnyet halsz, te kutya, ha még egy mukkot kiejtesz. Ha én négyet mondtam, az akkor négy. Mit tudod te azt a tökfejeddel, hogy egy Szlebenits mit miért mond? Mert azt akarom, nyomorult cincárok, hogy ha az én barátaim valaha erre jönnek és megszomjaznak, mindig legyen itt egy behűtött pezsgőjük.
A professzor meglökte a könyökömet:
– Hallottad?
– Különös ember, nehéz benne eligazodni.
De már akkor ő is jött lassan, peckesen, mint egy angol lord.
– No fiúk – mondá csöndesen –, igyuk meg a szentjános áldását, mert már későn van.
Hirtelen megittuk az utolsó üveget, és kikísértük az utcára, ahol a kocsija állt, egy féton két almásszürke lóval.
Szép nyári éj volt, szőke éj – de talán nem is éj; fekete testvéreihez nem hasonló. Talán csak a föld álmodik az Éjről, és ez az álom lebeg, mint kékes, átlátszó fátyol fölötte, hogy kiédesgesse a csillagokat. És azok a bohók ki is jöttek mind, mind. Arra a rövid időre! Mert tudjátok, az álom hamar elszáll. De minden meghódolt e látszatnak. Az erdei fák illata bejött a városba, a denevérek csapongva rajzolták óriás cirádáikat a levegőben, a leander-bokrokon, melyek a »Fehér Róka« előtt a járdán voltak vödrökben elhelyezve, buja pillangók háltak a virágok közt. Szelíd, idegzsongató csönd honolt köröskörül. Az egész mindenségben nem hallatszott más, csak az a sziszegő nesz, amit a szürkék előidéztek a farkaik csapkodásával és valami jóíző szuszogás a kocsiban.– Még mindig alszik – motyogta Szlebenits rekedten, gyámoltalanul. – Mit tegyünk?
Valóban, egy négy- vagy ötéves vézna leánygyermek aludt mélyen a kocsin, egy szürke angol pléden, melynek két szélét összefogta. Rongyos volt, piszkos volt és olyan sovány, hogy oldalbordáit a homályban is meg lehetett számítani. Vajon miről álmodhatik a kis nyomorult? Hanyatt feküdt, meztelen lábacskáit szétcsapta, ajkai körül amorettek játszadoztak…
Nikoláj, az aggastyán rác kocsis, a lovak körül totyogott. A tarisznyákat szedte le a lovak fejéről és a hámokon igazgatott. Szlebenits ellenben a kocsi hátának dűlt, tanácstalanul vakarta a fejét és sóhajtozott:
– No, hát tessék ezt megfaggyúzni!
Mindez nevetséges volt, egész a pukkadásig. Még a pezsgő gőze mellett is, mely pedig nagyítja a kis dolgokat ás kicsinyíti a nagyokat, oly hallatlanul nevetséges volt. Ez a vén mamlasz, ez a rossz zsírokkal megkent ember megakad egy szalmaszálnál. Hát mi lehet ez? Az előbb még azt hittem, hogy csak bohókás ürügyet hoz fel a további lumpolásra, de látva megszeppenését, háborgását, kissé gondolkozóba estem. Hátha csakugyan csodálatos gyöngéd lélek! Hiszen vannak olyan emberek, akik durva kéreg alatt finom érzelmeket rejtenek.
– Ugyan, ne légy gyerek! – mondám kacagva. – Micsoda bolondságot gondolsz ki, Szlebenits Mihály? Csak te eredj haza isten hírével, tedd ki a gyereket a kocsiból, hiszen neked sietned kell az orvossággal a saját gyerekedhez.
Egy elhárító mozdulatott tett a kezével.
– Nem lehet, nem lehet – éppen a miatt a gyerek miatt nem lehet… Misica miatt… Csakhogy te azt nem érted. De nem lehet. Valami mást kell kigondolni, valami mást. Hallod-e, Nikoláj, öreg cselédkém, van egy eszmém, ha talán kiemelnők a gyereket a kendővel együtt, csöndesen, óvatosan, úgy, hogy alva maradna, aztán ide lehetne tenni a leanderek mellé a fonott padra, és a kendőt is itt hagynánk neki, hogy ne fázzék.
Szelíden, lágyan beszélt, éreztem, hogy a hangjával a rokonszenvnek egy-egy sugarát veri be a szívembe. De milyen hamar és milyen megfoghatatlan okból zökkent ő ki abból! Egy fekete macska lépegetett keresztül az úton, valami kalandról jött, nesztelenül, elnyúlt testtel; egy ideig elnyelte az átellenes templomtorony árnyéka, mely az út közepén terült el, úgyhogy a macska csak a Szlebenits lábainál bukkant ki az óriás barna sávból, s vöröses világító szemével ránézett Szlebenitsre.
– Sicc, te utálat!– ordítá idegesen, a macska tekintetétől megreszketve. – Mit nézesz engem, huh! –… és a botját utána hagyította, hogy az kísértetiesen csörömpölt a kövezeten.
Az öreg Nikoláj odatipegett a hátulsó üléshez; olyan volt a ráncos arcával, mint az őskori patriarkák. Csakhogy az őskori patriarkáknak nem volt olyan kis cseréppipájuk, mint amilyenből Nikoláj szítt; a rézkupak lyikain izzó tűzszemecskék futkároztak a homályban, amint ide-oda himbálta fejét, nézegetvén a környülállásokat a kendővel meg a lánykával.
– Hallom, édes uram, amit mondasz. (Csak te-nek szólította a gazdát, mint abban a régi bibliai korban.) Hiszen meg lehetne csinálni, de nem lesz az jó. A kendő tíz forint volt, a tavasszal vettük, kár volna a kendőért. Hanem ha valami jót akarsz, adjál a leánykának egy forintot; azon ételt vehet magának, és még alvásra is jut neki, meleg ágyban.
Szlebenits megint gyöngéd lett, s míg a botját kereste a sötétben, megeredt a nyelve a szláv fantázia babonás erejével.
– Ostoba vagy, öreg cselédem! De milyen ostoba vagy. Minek is ettél te annyi kenyeret nyolcvan esztendeig! Úgy kell annak lenni, ahogy én mondom, Nikoláj. Mert tudd meg, amit én elgondoltam, mikor az a leányka elaludt. Mintha valaki pisztolyból lőtte volna bele az agyamba azt a gondolatot, hogy az a leányka most a mennyországban van, angyalok seregében játszadozik velök, és hogy azt nem szabad onnan kizargatni a felköltéssel, nehogy azok aztán megharagudjanak és fölhíjanak egy másik gyereket… tudod te, kit gondolok, tudod te, mit gondolok… Hiszen babonaság, bolondság, de ne nevess, Nikoláj. Tudod, az isten is jóért jóval fizet… És a leányka, ha ott fönn van, jobb ha ott fönn van, mert mégiscsak mondhat egy és mást, ha kellene. így vagy úgy megsegíthet. El lehet azt gondolni. Talán benne is van a pihegésében: »ugyan ne bántsátok azt a kis fiúcskát, azét a jó emberét, aki engem nem engedett felkölteni… « Oh, Nikoláj, ha felkölteném, félek, hogy a Misica meghalna… Nagyon elérzékenyült, majdnem fuldokolt, az utolsó szavak valóságos hörgésbe vesztek bele, aztán prüsszentett is közbe és csuklott. Minden elővette, persze az a sok pezsgő is. Nikoláj ezalatt értelmetlenül mormogott valamit, mintha a lovakkal beszélgetne.
Ideje volt, hogy elbúcsúzzunk. Szlebenits megtalálta botját, és lanyhán, gépiesen nyújtott kezet; egy szóval se marasztalta az örökös barátait.
Mire fölértünk az emeletre, és kitekintettem az ablakon, már akkorra ketten a Nikolájjal vitték a kis lánykát az angol plédben. Könnyű lehetett, mint a pöhöly, úgy is vitték, mint valami finom virágbokrétát, hogy valahogy össze ne törjön, lassan, óvatosan, jóformán hozzá se nyúlva. Mielőtt letették volna a padra a leanderek közé, Szlebenits vánkost csinált neki a friss, illatos szénából, amit a lovak meghagytak, és vidáman, megelégedetten dörzsölte a kezeit, hogy föl nem ébredt, hogy minden olyan jól sikerült.
– No, mármost itt van négy ezüst forintos, Nikoláj, köss be a kendőnek mind a négy csücskébe egyet-egyet, s aztán indulhatunk.
Maga felült előre a kocsiba, még meleg volt a gyermek helye, mint egy fészek, de még el sem helyezkedett rajta, midőn lódobogás hangzott fel a Kapisztrán utca felől; összerezzent, kezét ijedten emelte a füléhez, hogy jobban hallja.
– Figyelj csak, Nikoláj! Ez a Zorka! Csak az ő lábai kopognak erre a nótára. Ugye a Zorka?
– Úgy van, a Zorka ez – felelte Nikoláj komolyan. Szlebenits leugrott a kocsiról, eleibe akart futni, de már a ló is előtűnt a kanyarodónál. Ni, hogy csillog a patkója, hogy szikráznak a kövek. Már a kevély feje is felismerhető. Csak a Zorka viszi úgy a nyakát, csak ő szedi úgy a lábait. Hollá! Erre, erre!
Odaér a lovas, hát csakugyan Zorka, a Szlebenits hátaslova. És csak nem is nyihog, mikor a gazdáját meglátja. Csupa hab a szája, a zablája, csupa hab az egész, és Iván ül rajta, a béreslegény.
Szlebenits megfogódzott a kocsi sárhányójába, és csak nézte-nézte ezt a baljóslatú látományt, egy szót sem bírt kiejteni.
Nikoláj kérdé tompán:
– Hát mit hoztál?
– Semmi jót, öregapám, semmi jót. Katalin asszony üzeni az úrnak, hogy a kis Misicát isten magához vette esti harangszókor, és hogy hozzon az úr csipkés szemfedőt a zsidótul, kis koporsót az asztalostul.
Az atya fejéhez kapott, és mint a megsebzett vadállat, fölordított, széthasítva az éj halotti csöndjét messze darabon. Egy percig tántorgott, mint a taglóval homlokba ütött bika, s melle hörgött a lázas lélegzetvételétől, aztán hevesen, fúriában megindult a templom felé, kirántván zsebéből a bagaria bőr tokot, melyben a revolvere volt.
Nikoláj észrevette, intett Ivánnak is; hajrá utána! Rávetették magukat, hogy kicsavarják kezéből a fegyvert. Reszkető keze különben se bírta kikapcsolni a bőrtokot.
– Jaj, mit akarsz? Erősítsd meg a szívedet, szegény uram. Az élet máskorra is kell.
Szlebenits igyekezett magát kiragadni a kezeikből, rúgott és hadonászott
– Nem, nem – rikácsolta rémletes tekintettel –, eresszetek! Nem ölöm meg magamat. Csak ővele van bajom, ővele – és a kidülledt, üveges szemeivel a templom felé integetett –, a fiát akarom lelőni. A fiamért az ő fiát!
A templom előtt állt a Mária szobra, csillagokkal a feje körül. A karjain ült a szent kisded. A szobor párkányzatán köröskörül pedig élő galambok ültek. Strázsálták.
Csak egyre huzakodtak még, görcsösen szorította a revolvert; – »nem adom, nem adom, engedetlen hitvány szolgák«, míg egyszer csak lehullt a kezéből a földre, s ő maga is összesett. Nem volt jártányi ereje.
Nikoláj egy kőhöz vonszolta.
– Ülj ide, így ni, és sírd ki magad, édes uram, megkönnyebbül a szíved, hidd meg. Aztán mindjárt megvirrad, magadhoz jössz, és valahol felköltünk egy asztalost. Csak sírj előbb egy-két csöppet.
– Nem akarok sírni – sziszegte az vadul, dühösen. – Mit érek én a magam sírásával? Azt szeretném, ha az egész világ jajgatna. Hallod-e, Nikoláj, vedd vissza a plédemet attól a porontytól, és rugdald össze a nyomorultat. De jól rúgd meg, Nikoláj, jól rúgd meg, hogy fájjon neki. Nem akarok semmit az istennel! Mit adhatna ő nekem, és mit vehetne még el tőlem? Nem kell a barátsága. Nem érdemes. Nem, nem. Ostoba voltam, hogy belekezdtem…
Nikoláj fölvette a földről a Szlebenits kalapját, mely a huzavonában esett le, s míg a port leverte róla, pirongatta nagy gyöngédséggel:
– Ej, ej, hogy beszélhetsz így? Hiszen elhozom a kendőt, de mégse beszélj így az istenről. Te vagy a hibás, Szlebenits Mihály, kedves gazdám. Mert látod, az isten nem kereskedő, akivel máról holnapra alkut köthetsz. Hogy azt mondod, mintha bemennél a boltjába, én ezt adom, te azt adod. Az isten jó, ezt már a boldogult atyád, az én édes uram, Szlebenits Pál is mondta, de nem könnyen hagyja magát bolonddá tenni, és már fiatal korodtól kezdve kellett volna kedvében járnod, és nem most másfél óra óta… akkor talán ő is…
---------------------------------------------------------------------------------------------------------
E pillanatban megszólalt hátam mögül a professzor, aki már vetkeződött.
– Csukd be, kérlek, az ablakot, mert meghűlök.
Becsuktam, és ezzel örökre elvesztettem szemem elől Szlebenits Mihályt, a mi örökös barátunkat.
