EGY ÉJ AZ ARANY BOGÁRBAN • 1899 (11. kötet)
EGY ÉJ AZ ARANY BOGÁRBAN •
1899
(11. kötet)
1899
(11. kötet)
Tótpelsőc igénytelen városka Zólyom megyében, alig van annyi lakosa, mint egy kisebb alföldi falunak. S ami van se városias. A pap, néhány mesterember, a boltos, a nótárius és a bíró járnak kaputban. A többi egyszerű parasztság, mely nagyobbrészt angolul beszél. Mert megfordult a világ. Azelőtt latinul beszéltek a kaputosok egymás közt, hogy a parasztok ne értsék őket, most a parasztok beszélnek angolul egymás közt, hogy az urak ne értsék.
Félszázaddal ezelőtt történt itt az elbeszélendő epizód az »Arany Bogárhoz« címzett vendéglőben, mely most is a régi karban áll, csakhogy most sárgára van meszelve és »New-York városához« neveztetik. Akkor jó bort mértek benne, most gyalázatos pancsot, ami azonban a bogarakat illeti, bogarak inkább most vannak ott nagyobb számmal, mint azelőtt – az igaz, hogy nem aranyból való bogarak. Özvegy Huszák Sámuelné, a vendéglősné, nagy rendet és tisztaságot tartott; a három vendégszoba, mely az emeleten van, olyan volt mindig, mint a kristály, csak lent az ebédlőben panaszkodtak a vendégek a sok légy miatt, s Huszákné asszonyomnak innen maradt fenn egy mondása, amiből nyilvánvalóan kitetszik a szellem elsősége a többi múlandó dolgok fölött; mert Huszák Anna már harminc éve ott fekszik a völgyben, a temetőben; a kicsi, piros szobaleány, a Zsuzska, aki akkor itt sürgött-forgott kackiásan a kurta rokolyában, hasonlóképpen hamu már valahol; a poharak, tányérok, amelyekből akkor ittak-ettek, rég összetörtek bizonnyal, de a Huszákné mondása még mindig él, s minden nyáron felidéztetik a legyek szaporasága idején.
– Hja, a legyek, a legyek! Legjobban megmondá azt a boldogult Huszákné, mikor a vendégei zaklatták, hogy mi lesz már ezekkel a legyekkel, melyek minduntalan belepotyognak az ételekbe, italokba? Hát mi lenne – pattant fel –, ősz elején erre vándorolnak majd a fecskék nagy seregekben, s egy délután föleszik őket.
Csúfságból aztán a »fecskék vendéglőjének« nevezték el a Huszákné fogadóját, s még ma is így mondják Pelsőcön, dacára új, büszke címének.
A fecskék vendéglője voltaképpen nagyon hanyatlott újabban, virágkorát özvegy Huszákné idejében élte és azelőtt. Most igazán csak a fecskék utaznak arra keresztül, de a régi jó időkben lengyel urak jártak át sűrűn vadászatokra a magyar urakhoz, s itt háltak meg, néha kártyáztak is nagy pénzbe, valamint a szülők is erre vitték leányaikat Besztercebányára s fiaikat Selmecbányára, az iskolákba. Bor- és marhakereskedők váltig úton voltak, s gavallérmódra viselték magukat.
Azon a csikorgó éjszakán is, melyről történetünk szól, két lengyel úr szállt ott, akik valami örökségi ügyben utaztak, de a nagy hideg miatt nem merték az útjokat tovább folytatni. Meg kell adni, hogy mérges, kemény tél volt e tájon – ezt Görgey bizonyíthatná legjobban, aki ott közel feküdt a bányavárosokban. Mert ugyanis az 1849. év elején vagyunk, és még nem is sejtjük, hogy miképp leszünk a végén.
Hja, bizony keresett emberré vált az idén úgy a kályhásmester, Plesán József, valamint Kripuska, a szűcs.
De a szóban forgó nap (ha jól tudom emlékezetből, január 7.) még e borzasztó télbe se illett bele. Moszkvába való mulatság ez – hogy fújná oda az ördög! Kivált este felé még talán a farkasok foga is vacogott az erdőkben. A verebek, sármányok holtan potyogtak alá, amelyek nem voltak okosak a kazlakba és a házfedelek zsupjába bújni.
Az utca néptelen volt, csak egy-egy eb csatangolt odakünn, s szájából mint füstoszlop dőlt ki a meleg pára. Mindenki behúzódott a hajlékába, úgy, hogy az utazó egy kihalt városnak gondolta volna Tótpelsőcöt, ha nem füstölgött volna minden kémény, jelezve, hogy bent, a hóval borított fedelek alatt, vidám tüzek pattognak, s vacsora sül-fől és sistereg a bográcsokban, tepsikben.
Maga az »Arany Bogár« is csendesebb a szokottnál; az ivóban, ahol a parasztok iddogálnak estenkint, teljes sötétség van. A kriminális hideg otthon tartja az embereket, pedig ha valaha, ebben az esztendőben érdemes kocsmába járni, mert ott szedi fel az ember a harci híreket. Egymást keresztező utasok hozzák. Akik jobbról jönnek, a német táborról tudnak híreket, akik balról jönnek, azok a magyarokról mesélnek egyet-mást. De az ivóban még sincs senki. Csak az extraszoba ablakai vannak kivilágítva, s az itt szorult utazó vendégek ülnek körül két asztalt: egy losonci família, férj, feleség és egy kisasszony, lakodalomra mennek Zólyomba, de éjszakára itt maradnak és a középső háromágyas szobát foglalják el az emeleten, a másik asztalnál két lengyel úr ül, akik szintén csak reggel utaznak el Lest felé.
Mindezt látni lehetne kívülről is, ha az ablaküvegek nem volnának erősen bevonva jégvirágokkal, de így már csak legjobb lesz beljebb kerülni. Pompás világ ez itt egészen, derült, barátságos, nyájas arcok, nyájas gyertyafény (de a legnyájasabb a nagy zöld cserépkályha), fölséges rostélyosillat szállong a levegőben, s ingerlő szoknyasuhogás támaszt hűs áramot, amint a szép, gömbölyű Zsuzsi leány sürög-forog, futkosva szerteszét az italokkal és ételekkel. Maga Huszákné asszonyom is ott látható, de ő legfeljebb igazít valamit a terítéken, vagy elkoppantja a gyertyák hamvát, vagy a mindenütt lábatlankodó kutyát rúgja meg: »Csiba te, Garam«. Tisztes kinézésű, katonás tartású, szikár asszony, parancsoló tekintettel, mint egy ezredes. Amellett valóságos művészettel tudja megbabonázni a vendégeit, hogy azok mindjárt otthon higgyék magukat. Hol ahhoz kerül, hol ehhez kerül, leül melléje, s bizalmas beszélgetésbe ered vele, legyen az bármíly magasrangú uraság vagy úrhölgy. Úton, picinyke városban, ahol egyetlen vendéglő van, senki sem elég előkelő arra, hogy a vendéglősné iránt gőgös lehessen.
Ma is felváltva járta a két asztalt, magával vive a guzsalyát is. Leült a losonci famíliánál, hol a holnapi lakodalom felől kérdezősködött, s egy pár kedveskedő szót mondott a csinos, fitos orrú szőke leányzónak, aki nyoszolyóleány lesz a holnapi menyegzőnél. Majd a lengyelekhez telepedett át. Közben kiszaladt a konyhába, ahol hamarosan felpofozta a szolgálókat. A lengyeleket is ismerte, s tudta, mi járatban vannak. A fiatalabbik valami gróf Kozsibrovszky, az idősebbik nyilván a fiskálisa. Örökséget mennek felvenni Nógrádba. No, istenugyse, ráfér a szegény Kozsibrovszkyra. Csak aztán meg is kapja. Mert meghalni most könnyű, de írni nehéz. Márpedig, míg egy örökséget kikap az ember, ahhoz sok aláírás, tömérdek végzés és sok irkafirka kell.
Mindamellett gratulált a grófnak, aki kedélyes, vidám fickó volt, előkelő tartású, mint egy angol peer, de amellett elbájoló fesztelenséggel tudott fecsegni, mint egy párizsi gamin.
– Ostobaság, nyanyuska. Jedna mucha psovi! Egy légy egy kutyának. Azaz, hogy én bennem hat kutya lakik.
– No, ezer hold szép terület – ellenveté Huszákné.– Mit ér az, nyanyuska, egy úr kezében? – mondá a nagyzoló Kozsibrovszky az orrát fintorgatva. – Nem érdemes érte eljönni, ilyen téli időben. De mit csináljak? Hiszen halálosan unom magam. Hát útra keltem, nem az örökség miatt – bagatell –, hanem hogy talán lőhetek azon a skvarkán valamit. Mert annyira unom magam…
– Meg kellene házasodnia, gróf úr!
– Ah, isten ments! Hiszen az asszonyok oly unalmasak (és ásított a nemes gróf, hogy az állkapcái szinte a füléig húzódtak).
– Talán a gyomra rossz?
– Nem, nem, nyanyuska – felelte a gróf fájdalmas, nyöszörgő hangon –, egész életemben ilyen voltam. Semmi se érdekelt. Alles ist so langweilig. Már a dajkám teje is végtelenül untatott, valami mást szerettem volna tőle kérni helyette; de nem tudtam még beszélni. Ah, szaperlott! Kicsoda az a csinos izé?
– Az egy losonci gazdag sertéskereskedőnek a lánya – susogta Huszákné.
– Pfuj – borzongott meg Kozsibrovszky. – Nagyon haragszom a sertéskereskedőkre, illetőleg a sertésekre. Egyébiránt mindegy a kettő… Ah, milyen esetem volt, nyanyuska, milyen csalódásom, azt meg kell hallgatnia. Úgy körülbelül három éve nagyon előfogott a spleen. Tudja, egy betegség,
ami az angol lordokról ragad ránk mágnásokra. Was soll ich machen? Egy ideám támad, hogy átmegyek látogatóba a nagybátyámhoz, kinek szintén én vagyok az örököse. (A barátjához fordult.) Weisst du, zum Kobelinski in Amerika. Csinos területe van ott az onklinak (megint a barátja felé fordult). Von Hudson bis Mississippi. Az onkli azonban kedvetlen és unalmas volt, mert huszonötezer lova döglött meg azon a nyáron. Csupa fajlovak. A legjobb szülőktől, bruder. Aber noch vierzigtausend geblieben. Nem bírtam két napnál tovább nála lenni. Mondtam neki: »lass mich weg! Du bist sehr langweilig, mon cher oncle!« Fenyegetett, hogy kitagad, ha nem maradok. Hát jó, tagadj ki, de én egy óráig se tudok tovább élni egy világrészben, ahol nincs arisztokrácia. Unmöglich. Visszajöttem hát Csikágón keresztül, ahol egy pár angol barátommal találkoztam – egyébiránt egytől-egyig unalmas fickók. Hát amint ott őgyelgek velők az utcán, hova visz minket az ördög? Egy cirkuszba. Aber langweilig! Lovak, clownok, lovarnők, alle sind langweilig. Már éppen menni akarunk, amikor elővezetnek egy disznót, s az hegedülni kezd, so wie ein Csermák. Diable! Das ist sehr interessant! Hallgatom, tapsolok, s odakiáltok neki: »Jesztye Polska nye zginula«, de nem akarta eljátszani. Mindamellett grossartig az egész, s eksztázisban rohanok, hogy felkeressem a cirkuszigazgatót. Egy kopasz apró emberkéhez vezetnek. Ön a direktor? »Igen én vagyok, Smith direktor.« »Mi annak a sertésnek az ára?« »Tízezer forint uram«. Kinyitom a tárcámat, kifizetem neki a tíz ezrest, és elrendelem, hogy küldje el a sertésemet a Hotel Washingtonba, ahol szállva vagyok. »És mi szándéka van vele?« kérdi a direktor. Hát az ördögbe, mi egyéb, mint hogy megeszem, és megvendégelem belőle a barátaimat. Mert egyikünk se evett még eddig művészhúst… No, hát el is küldte ezek után, le is ölettem, és a szakács elkészítette másnap a dinéhez. Tudja, Schweins-Caré mit Kraut. No, mit szól ehhez, nyanyuska?
– Hát én csak azt mondom – kiáltott fel fejcsóválva Huszákné, ki mint minden asszony, csodálatosan tudott hívő képeket vágni –, hogy isten ellen való vétek azt a tömérdek pénzt elszórni. Hogy van hozzá lelke?
Kozsibrovszky pedig édesdeden mosolygott, szerette, ha megbotránkoznak a pazarlásain (melyek, fájdalom, úgyis csak képzeletbeliek valának), élvezte tehát a Huszákné kifakadását, s amint az fel akart kelni, hogy távozzék, visszaerőltette a székébe.
– Várjon még, nyanyuska, várjon még. Hisz nem végeztem be. Mert hiába beszél nekem, azt a kis pénzt megérte a mulatság. Azaz, megérte volna. De tudja, mi történt velem most az ősszel? Krakkóban vagyok, cirkuszt látok hirdetve a plakátokon, megnézem este, s íme, itt is kijön egy muzsikáló sertés. Hívatom a direktort, egy fiatal embert, a páholyomba. »Hol vette ön ezt a sertést?« Elbeszéli, hogy Csikágóban vásárolta az öreg Smith direktortól. »No hát, az isten verje meg azt a pernahajdert!« kiáltok fel dühre lobbanva. Kíváncsian néz rám: hogy miért haragszom. Hát azért haragszom, mert már én ezt az ön sertését egyszer megettem. Hogyhogy? Elbeszéltem neki az egész izét, mire nevetett és így szólt: »Mr Smith okos ember, egy közönséges, laikus sertést vásárolt hirtelen, s azt küldé önnek«. Ah, nyanyuska, milyen az élet, mennyi keserű csalódáson megy az ember keresztüli
Ásított, s a krakkói asszonyokról kezdett »povedálni«, de már azt Huszákné nem várta be, kisietett rendet csinálni odakünn. Megtömték-e a ludakat, kaptak-e a sertések enni, megfejték-e a teheneket a szolgálók, és mennyit adtak? Reggelre kenyérsütés lesz, rendben van-e a tészta? Van-e idehaza élesztő? Jó lesz egy üveg kékítőt is hozatni. Hadd menjen a kis Ancsa, de jól kösse be a füleit nagy kendővel, és a botost húzza fel a lábaira, mert elviszi az ördög útközben. Te pedig, fiam Matykó, ne legyeskedj itt a tűzhelynél a fehér néppel, hanem eredj becsukni a kaput éjszakára.
– Hátha még vendéget kapunk, nemzetes asszonyka.
– Nem jár most jó keresztény az országúton.
– Hát a szegény katonák! – sóhajtott az Erzsa szolgáló.
– Erzsa, Erzsa, mindég katonákon jár az eszed!
Erzsa elpirult erre, Matykó pedig fülére húzta a báránybőr-sapkát, s engedelmesen kisántikált a mankóján. Kisvártatva nagy csikorgással zárult be az »Arany Bogár« szögekkel kivert kapuja. Matykó visszajött kukoricát morzsolni, s közbe vidáman hancúrozott a lányokkal, kik, míg ő a székbe vert késpenge életlen végén gépiesen húzogatta végig a kukoricacsöveket, mind foglalatoskodtak valamivel: a Borcsa elmosogatta az edényeket, az Erzsa köpült, míg a szakácsné, özvegy Klacskáné, mákot tört.
Nemsokára aztán hallani lehetett lábcsoszogásokat a lépcsőkön; tip-top, az urak mennek fel a szobáikba lefeküdni. A nemzetes asszonyka még egyszer bekukkant, kiosztván szigorú hangon a feladatokat a hajnali órákra, aztán visszavonult szobájába és hallgatván ágyában a máktörő buzogány tompa döngetéseit, ennél a zenénél elszenderedett.
Erre tört ki aztán az igazi szabadság. Az idegen kocsisok odasomfordálnak a cselédszoba ablakai alá, s az ablakon által folynak az incselkedések, selymaságok és purparlék.
– Eresszetek be melegedni lányok!
– A farkasok is így kéredzkednek a bárányokhoz. – Istállóban a kendtek helye.
– Csak valamit szeretnék kérdezni, húgom.
– Hallom, ha bekiáltja kend.
– De az csak súgni való.
– Inkább kinyitom az ablakot, s odateszem a fülemet a szájához. De nehogy valami bolondot mondjon kend!
Becses ilyenkor, háború idején, a férfiember, a hangját is jól esik hallani. Még a Matykó is figyelemreméltó perszóna most, mert a vackor se rossz, ha nincs szerecsika-alma; éli világát a sánta lába dacára. Hanem ha épkézláb ember van, ha csak kívül az ablaknál is, mindjárt rohamosan hanyatlik az értéke. Észreveszi az ilyet Matykó, de különben is feljebb húzza a szíve, s felsántikál az emeletre, lehozni meg tisztítás végett a vendégek cipőit és csizmáit. Útközben egy kis kárpótlást szerez. A Zsuzsi szobaleány kis fülkéjében még ég a gyertya. Lehajlik leselkedni a kulcslyukon, szeme kidülled, széles szája széthúzódik, szeretné benyelni az egész látványt. Zsuzska moja, dusa moja! Hogy veszi ki hajából a tűket, s hogy esnek le vállára hollószárnyak. Aztán kikapcsolja a mellénykéjét, egy kapocs, másik kapocs, harmadik kapocs, s aztán megoldja sorba a szoknyákat, s hull le az egyik, hull le a másik… Oh, az irigy kutya! Elfújja a gyertyát, éppen mikor a legérdekesebb lett volna.
Ezalatt minden elcsendesedett köröskörül, csak a kutyák ugattak, és a szél rázogatta a fagallyakat. Matykó eloltotta az egyetlen lámpát, mely a lépeső alján világított. S ehol ni. No, hogy az isten verje meg! Megszólal élesen a csengettyű a kapu alatt.
– Hej hop! Ki van odakünn?
– Utas. Nyissák ki!
Matykó ledobta a cipőket, csizmákat és kinyitotta a kaput.
Közönséges parasztszekeret látott: a kocsis, egy halinás tót, körültáncolta bocskorában a lovakat, hogy meg ne fagyjon; nagy haja, szemöldöke csupa zúzmara volt. A kocsi hátuljában, közönséges szalmaülésen, egy kendőbe, viklerekbe burkolt alak ült.
– Nem látok semmit – mondá a tót paraszt –, nem tudok behajtani. Nincs valami lámpátok, te sánta kutya? Az ördög ismeri a lyukatokat.
– De iszen jól lát kend – felelte Matykó –, ha az én sántaságomat is észreveszi. Csak szólongassa meg a lovakat.
S ezzel maga Matykó fogván meg a nyerges ló kantárát,
beirányítá a szekeret a boltozatos kapu alatt.
– Szobát az asszonyságnakl Van-e szoba?– Még éppen egy szoba van.
– Tehát egy, kettő, három. Ezer öreganyád!
Matykó az előbb kioltott lámpát igyekezett meggyújtani, mialatt lekászmolódék az asszonyság a kocsiról és egy ezüst tallért csúsztatott a markába. Mintha lelket öntöttek volna bele, egyszeribe fürge lett, megrántotta a szobaleányhoz vezető csengettyűt, aztán berohant az ivóba, ahol a Nr. 2. kulcsa függött a szögön.
– A szobalány már lefeküdt, kérem alásan. Majd fölvezetem. Már csengettem rá, de most nincsen úgy, hogy egy szoknyát magára ránt, aztán leszalad, most egészen fel kell öltöznie, és az soká tart. Hát csak tessék utánam felfáradni.
Elöl ment a lámpával Matykó, de miután a vendéghölgy nehány kérdést tett útközben, vissza-visszatekintett rá, a lámpát féloldalt tartva. Magas, termetes hölgy volt, fekete szoknyában, szürke botosokban, felső testét rókagalléros zöld vikler födte. Hogy idős-e, fiatal-e, nem igen lehetett meghatározni, mert a feje kendőkbe volt bebagyulázva, csak a szemei látszottak és azoknak némi környéke, de a hideg által fölmarva.
– Meleg-e a szoba? – kérdé rekedtes hangon.
– Mindjárt befűtök.
– Hát valami harapnivalót kaphatnék-e?
– Azt majd a Zsuzsa mondja meg.
– Ki az a Zsuzsa?
– A szobalány. No, már öltözködik is.
A szobalány fülkéjéből világosság áradt ki az ajtó üvegrészén át. Matykó megkopogtatta az ajtót.
– Vendég van, Zsuzska.
Ezzel kettőt vagy hármat előrelépett s kinyitotta a Nr. 2-t.
– Ez az, kérem alásan.
Csinos, tágas szoba volt, két ággyal, két szekrénnyel, két mosdóasztalkával. Matykó meggyújtotta a gyertyát, mely az asztalon állt.
– Parancsol még valamit a ténsasszony a befűtésen kívül?
– Hozza fel a táskámat a kocsiból, a szobaleány pedig hozzon valami ennivalót. Az ágyat majd felbontom magam is.
S ezzel az ablak melletti ágyhoz lépett, levonva róla a takarót. Hótiszta fehér ágynemű volt, úgy látszott, meg volt elégedve vele.
– Nincs az ágyban poloska? – kérdé.
– Nem tudom. Én még nem aludtam benne – felelte a Matykó ostobául.
Aztán felhozta a táskákat, tokokat; sok retyerutyával utazott az asszonyság.
Türelmetlenül járt fel s alá, még mindig azon módon beburkolózva, még a kesztyűit se vetette le, még a muff is a nyakában volt egy zsinóron.
– Jobb most a pokolban – dünnyögte –, mert ott legalább bizonyosan fűtenek. Csak siessen, siessen!
– Mindjárt olyan meleg lesz itt is, mint a fürdőben.
A szoba kívülről fűlt, és a kályha mindég előre meg van rakva, csak egyszerűen alá kell gyújtani. Kis idő múlva vígan pattogott a tűz, s Zsuzsi is hozta tálcán a hideg pulykát és a sajtot.
Matykó a kályhánál guggolva és a tüzet piszkálva várta, míg Zsuzska kijön. Szeretett volna vele trécselni egy kicsit. Szegény Matykó huszonöt éves volt, ez az a kor, amikor még a felhőt is szoknyának nézi az ember, s amikor egy igazi szoknya minden felhőt elseper. A szikrázó, zümmögő lángokon elmerengve hasalt ott, amikor végre kijött Zsuzska. No, ugyan soká volt odabent. De hát persze, ha két fehérszemély találkozik, mindig akad beszélni valójuk.
– Hát te még itt vagy, Matykó? – Mért nem fekszel le, csacsi?
– Téged vártalak – ugrott fel Matykó és a lefelé siető leányhoz csatlakozott. Vigyorogva húzta ki pitykés mellénye zsebéből a kapott tallért. – Nos, te is kaptál egy ilyen fehér lovacskát az asszonyságtól?
– Nem mondhatnám – felelte a leány nevetve –, nekem csak az jutott tőle, amiben rendesen a férfi vendégek részesítenek.
– No, ugyan mi?
– Megcsípte a vállamat.
– Hát azt lehetetlen is meg nem csípni – és megcsípte Matykó is.
– Ugyan eredj, mert a körmödre ütök – durcáskodott Zsuzska, s egyszerre három lépcsőt ugrott.
Csinos volt, igazán kívánatos volt a hanyagul nyakába vetett kendőben, vállára esett hajával, hajladozó derekával.
– Hova futsz? – kiáltott utána a legény.
– Bort hozok fel.
– Kinek? Csak nem az asszonyságnak?
– De bizony – felelte kedves, ennivaló grimaszt csinálva az arcával. A legalsó lépcsőről visszafordult:
– Várj meg a cselédszobában, Matykó, csak a bort viszem fel neki, aztán én is lejövök.
– Nem fekszel le?
– Nem még. Mondd meg a mamának, hogy tegyen föl vizet.
Matykó tehát a cselédszobába ment, ahol már akkor nagy társaság volt. Az idegen kocsisok bejutottak azóta, s nagyban flörtöltek a lányokkal. A losonci kocsis egy darab jeget hozott be a markában s beeresztette lopva az Erzse ingvállába. Ijedten kapott a melléhez. Sikoltozott, ordított, hiába intette Klacskáné:
– Ej, Erzsa, legyen eszed! Még fel találod kelteni a nemzetes asszonykát.
A lengyel urak kocsisa ellenben fölkapta a Garam nevű nagy fehér szelindeket a vállára, s az egyik kezével az első lábait összefogva, járta vele a szoba közepén a kalamajkát, vadul énekelve »Cservena csapicka – moja kochanicka«.
A kutya ugatott, a fogait vicsorgatta (de persze, a szájkosár miatt nem tehetett semmit), a leányok röhögtek. Szóval fölséges mulatság volt odabent.
Matykó régi ösmerőst talált a losonci kocsisban.
– Hopsza, Gregor! Hogy kerülsz ide, öreg cimbora?– Zólyomba viszem az uramat, a losonci Biró Istvánt, kocsis vagyok most nála.
– De hiszen kanász voltál azelőtt.
A Gregor vidám arca elborult, sőt, mintha a szemei is megnedvesedtek volna, vagy hogy még a zúzmara olvadt a pofáján.
– Borzasztó ragályos betegség ütött be köztük a nyáron. Oh, istenkém. Mind kidöglöttek. Oh, a szegény sertések. Egy hét alatt, mind, mind. Egyedül én maradtam életben.
– No, semmi az – vigasztalta Matykó. – Fogy az elemózsia, de fogynak az evők is. Ma délután lent voltam a pincében, letettem a fülemet a földre, hallgatóztam, hát ugyancsak ágyúztak valahol nagyon messze. Sok derék legény ott hagyhatta a fogát megint. Mit gondolsz, kenyeres?
– Nem bánom már én – felelte a losonci ember bánatos, nyöszörgő hangon –, ha ők nincsenek életben többé!
– Jó, jó, hanem azért meginnánk egy icce bort a találkozás örömére, ha volna. Ugye Gregor?
Gregor szomorúan biccentett a fejével.
Matykó kihúzta a tallért a zsebéből és fölhajította vidáman egyszer-kétszer a levegőbe, elfogva azt, mint a lapdát.
– Nincs itt szegénység, atyámfia. Úgy élünk itt, a legyek vendéglőjében, mint a pókok. Csak jönne már az a Zsuzsi, hogy bort adjon. Igaz ni, Klacskáné nénémasszony, tegyen fel egy kis meleg vizet a tűzre, a Zsuzsi üzeni, mindjárt bejön.
A szakácsné föltette a meleg vizet, de már forrni is kezdett, és Zsuzsi még mindig nem jött.
– Mi lesz a vízzel, he? Mit tegyek bele, te Matykó? Nem mondta a lányom? (Zsuzsi a Klacskáné lánya volt.)
– Azt gondolom, herbateát akar magának főzni.
– De hiszen nem köhög.
– Én se vettem észre, de meglehet, eltitkolja.
– Szamár vagy, Matykó. A köhögést és a szegénységet nem lehet eltitkolni.
– Mit tudom én? Talán az idegen asszonyság a Nr. 2-ből rendelt teát?
Klacskáné átöntötte a forró vizet egy nagyobb bögrébe és töltött bele egy kis hideget.
De Matykó már türelmetlenkedni kezdett.
– Elmegyek, megnézem, hol van.
Erzsa hamiskásan hunyorított Klacskáné felé:
– Benne van már a gebulya. *
Szerelmi bájital a tótoknál.
Klacskáné vállat vont, de azért bosszantotta a célzás.
– Csak nem azt gondolod, fiam Erzsi, hogy értik egymást a Zsuzsival. Vagy hogy a Zsuzsi főztje a gebulya. Igen csodálnám, de végre se lehetne sajnálni. A Zsuzsi szerencsés helyzetben van az istentől. Ott éli világát az emeleten, ahol mészárosok, kereskedők, érdemes fiatalemberek fordulnak meg. Oda van állítva felhúzott puskával – mert szép az ábrázatja, a termete – egy vadaskertbe. Ejthet magának kis vadat, nagy vadat, ha ügyeskedik. Ha azonban ő mégis ürgeöntésre adná magát, hát akkor szamár.
Matykó pedig ezalatt a Zsuzsi után ment leskelődni. A kis kamrácska azonban üres volt. Matykó szíve megdobbant, erős nyugtalanság fogta el. Hátha a lengyel uraknál van?
Meg kell győződnie a valóságról; megrántotta a Zsuzsihoz vezető csengettyűt, s a falhoz lapult, leselkedve, honnan fog kijönni. Egy darabig semmi nesz. Ejnye, hol lehet? Ha jó járatban volna, elő kellene rohannia akárhonnan.
Hosszú, kínos percek teltek, míg végre lassú, óvatos nyikorgással kinyílt a Nr. 2., és a Zsuzsi szoknyája megfehéríté a homályt egy darabkán. Matykó szívéről nagy kő esett le. Tehát az asszonyságnál volt bent.
– Én vagyok, Zsuzsi – mondá halkan.
– Hát mit akarsz? – kérdé ez kedvetlenül. – Te csengettél?
– Nem bírtalak bevárni.
– Úgy? – kérdé ez gúnyosan. – Hát mivégből akartál volna bevárni?
Matykó zavarba jött.
– Hiszen mondtad, hogy lejössz, hogy várjak rád, hogy tegyenek föl vizet… azt gondoltam…
– Ne gondolj máskor semmit – vágott szavába a leány. – Nem szeretem, ha utánam leselkednek, érted-e… Pszt!? Megint hoz valakit az ördög!
Nagy ostorpattogatás, csengés, bongás, lovak dobaja hangzott fel az utcáról.
– Utasok!
– No, csak az kellene még!
Az utcára nyíló kis ablakhoz siettek. Hát éppen akkor állt meg a fogadó előtt egy négylovas szán. A lovak prüsszögve hányták-vetették a fejüket s kevélyen kapálták a havat.
– Tyű, ez valami nagy úr lehet. Szaladj le, nyiss kaput, Matykó, és mondd meg, hogy menjenek tovább, mert minden szoba el van foglalva.
Matykó újra vette a lámpást, Zsuzsi pedig felül várta, hogyan utasítja el őket. De csodálkozására a szánnal beálltak a kapuboltozat alá.
– Hát miért nem mondtad, hogy nincs szoba? – kiáltá le Matykóra a felső lépcsőrül.
– Hiszen mondtam én, de ha nem hallgatnak rám.
Zsuzsi lefelé lépegetett a lépcsőn, s látta, hogy a szánban egy őszhajú pap ül farkasbundában, a libériás kocsis mögül pedig csinos, karcsú hajdú ugrik le kardosan, tarsolyosan. No, ennek fele sem tréfa. Legalább is valami püspök lehet, ha még hajdút is tart.
– Jaj, kérem alásan, nincsen szoba – mondja a leány sajnálkozó hangon. – Oh, istenem, istenem, de kellemetlen.
– Lássa, hogy megmondtam? – kerekedett felül a Matykó.
– Teremteni kell – szólt parancsolón a hajdú. – A nagyságos kanonok úr beteg és pihenni akar. Szedjék össze az eszüket, de szobának lenni kell!
– Ahol nincs – jegyzé meg alázatosan Matykó –, ott a király se vesz el az embertől.
– Kuss, te ember-vakarcs – förmedt rá a hajdú. – Ha még egyet szólsz, mindjárt levágom a fejedet.
S ezzel kirántva a kardját, nagy dühösen megsuhintotta a levegőben, hogy sziszegett, mint egy kígyó.
Matykó rémülten ugrott félre, a hajdú pedig még követelőbb lett.
– Mit tudom én, mit csináljatok, de azt megmondom, hogy szoba legyen. Lökjetek ki valakit az udvarra, mit bánom én, de ha az uramat el nem helyezitek, kardra hánylak és felgyújtom ezt a kalyibát. Gyere, no, közelebb, te kis leány, te talán mégis okosabb vagy, mint ez a tuskó.
Zsuzsi megszeppenve cihelődött lejjebb egy-két grádicscsal.
– Hát hány szobátok van, leányom? – kérdé a hajdú szépen.
– Három.
– És mind el van foglalva?
– Mind.– Kik vannak bennök?
Zsuzsi elszámolta lelkiismeretesen.
– A Nr. 1-ben két lengyel úr alszik.– Miféle szalmájú emberek?
– Az egyik gróf közülök.
A hajdú a fejét vakarta és káromkodott. Bizony nem illendő egy főpap szolgájától.
– No, az már baj, ha gróf az egyik. Akkor csak hadd maradjon a vackában. Hát a másik szoba?
– Ott egy kereskedő alszik az asszonyával, meg a kisasszonyával.
– Vigye el őket az ördög! Hát a harmadik szoba?
– Ott volna egy üres ágy, de a másik el van foglalva.
– Ki fekszik benne?
– Egy asszonyság – feleli Matykó –, aki most egy órája jött és csak imént feküdt le.
A hajdú dörmögött valamit, aztán a kanonokhoz hajolt és halkan németül tett neki jelentést. Nehány mondatot váltottak egymással. Alkalmasint azt indítványozta a hajdú, hogy menjenek a szomszéd állomásig.
– Messze van – felelte a pap –, nem bírom ki odáig, nagyon fázom.
Zsuzsi, aki konyított egy kicsit a német szóhoz, ezt az értelmet vette ki a suttogásból, és megsajnálta a szegény öreg papot.
– Talán a Nr. 2-ben meghálhatna a nagyságos tisztelendő úr.
A nagy zajra, csatarára a cselédszobából is előszállingóztak volt a kíváncsiabbak.
Klacskáné keresztet vetett magára és nem állhatta, hogy meg ne dorgálja a leányát.
– Oh, te istentelen pokol lánya, hogy nem félsz az istentől olyat kiejteni a bűnös nyelveddel. Hogy hálna meg egy pap egy asszonysággal! Oh, jaj, istennek báránya, könyörögj érettünk!
A Zsuzska nagy fölénnyel mosolygott, és a csípőjére tette az egyik kezét kihívóan.
– Tudom én, mit beszélek – szólt magát nyeglén rázogatva. – Ha elkárhozom érte, én leszek ott, nem kegyelmed.
A hajdú fürkésző tekintettel mérte végig a leányt.
– Hm, furcsa. Hát hogy gondolod azt, fiacskám, úgy, hogy az asszonyság átengedné a szobát?
– Csak az üres ágyat – vélte Zsuzsi, egy kissé elpirulva. – De nem tudom, hogy átengedné-e?
A hajdú valósággal összerezzent, nyilvánvaló volt, hogy gyanakodni kezd.
– És hát hogy jut ilyesmi az eszedbe, kis fruska? – firtatá aggodalmas arccal. – Van erre valami különös okod?
Most már a leány látszott megütközni a kérdésen. Ez a hajdú sejt valamit. De csakhamar összeszedte magát. Asszonyteremtés jobban ért az ilyenhez.
– Ugyan, no. Hát mi a szösz jusson eszembe egyéb, mikor csak az az egy üres ágy van?
Ez okos felelet volt, a hajdú gyanúját elfújta. Halkan, suttogva megint tanácskozni kezdett németül az urával.
– De nem lesz-e feltűnő? – suttogta a hajdú fejcsóválva.
– Ki bánja most már? A szükség – szükség. Isten neki! Csak igazítsa el, George!
Körülbelül ennyit lehetett kivenni. A hajdú most Zsuzsihoz fordult
– Eredj hát fel, kis lánykám, és kérd meg azt az asszonyságot. Mondd meg, hogy a nagyságos főtisztelendő úr beteg, hogy keresztényi kötelesség, s a többi…
– No, ez szép parádé! – dünnyögött közbe Erzsi érdes kacajjal.
A többi fehérnép is összebújt nagy vigyorgással.
– Mit röhögtök, istentelenek – rivallt rájuk a hajdú –, nem látjátok, hogy egy szent aggastyánról van szó. Takarodjatok be a lyukaitokba, de mindjárt.
Kisvártatva visszajött Zsuzsi, hogy minden rendben van. Az asszonyság beleegyezett, hogy a kanonok úr elfoglalja a másik ágyat.
Most tehát leszállt a kocsiról a főtisztelendő úr, s miután Zsuzsi is, Matykó is kezet csókolt neki, Erzsi a lámpát vitte elöl, Matykó pedig a hajdúval a táskákat cipelte utánuk.
A kanonok útközben utasításokat adott a hajdúnak, de milyen szelíd, kegyes a hangja! A hajdú tótul tolmácsolta Zsuzsinak
– A lámpát hagyd künn az ajtónál, te leány. Ónagysága nem kíván ott benn világosságot. Az csak zavarhatná azt a derék úrhölgyet, aki oly szíves volt iránta. Fogd meg a kezét és vezesd egyszerűen az ágyhoz. Sötétben akar levetkőzni.
Úgy is lett; a táskákat csak úgy találomra lökték be a szobába, zajt nem volt szabad csinálni. A kanonok maga is lábujjhegyen lépett be, jó estét se mondva; azt akarta, hogy jóformán belopja magát az ágyba. A Zsuzsi fogta a kezét, úgy vezette. De milyen kicsiny keze volt, mint egy gyermeknek. S hogy didergett, hogy reszketett a hidegtől. »Ez az öreg ember megfagyott volna, ha én nem vagyok«, gondolta magában Zsuzska.
S odavezetvén őt az ágyhoz és a székéhez, amelyre ruháit rakhassa, ő maga is úgy tűnt el, mint egy árnyék, nagy megelégedéssel téve be az ajtót maga után, mint aki egy kényes feladatot oldott meg sikeresen. Künn a hajdú járkált fel s alá katonás léptekkel, kivont karddal, mintha vártán lenne.
– Hát magának hol szorítsunk helyet éjszakára, hajdú bácsi?
– Én már csak így maradok, szesztricska, reggelig, méregetem a lépéseket.
Zsuzsi fejet csóvált s kackiásan selypíté, a szobája küszöbéről hátra fordulva
– Ugyan mit őriz, kend, azon az öreg papon? Mintha karbunkulusból volna. Ne féljen, el nem lopják!
*
Különös érzés, ismeretlen személlyel aludni egy szobában, még akkor is, ha láttuk, ha beszéltünk vele, de hátha nem is láttuk. A fantázia leveti békóját s szabadon nyargal a mindent elborító egyforma sötétségben. Hanem hiszen éppen abból a homályból bontja ő ki a legélénkebb színeket.
Az egyik ágy az ablaknál, a másik az ajtónál van. Csak öt-hat lépés a távolság. Hallják az egymás lélegzetét egyenlő közökben, s ez olyan bántó, idegenszerű, bosszantó, mintha egy láthatatlan fűrész hasogatná el a másodperceket még kisebbekre. Sokáig hánykolódnak ágyaikban. Hiába, hiába, nem bírnak elaludni az egymás lélegzete miatt.
A vasúti kupéban olyan nyugodtan szendereg el az ember a teljesen ismeretlen utas mellett, eszébe se jut, hogy azon törje álmatlan fejét, ki lehet az. Hja, az más, az emberen rajta van akkor a csizmája. De itt, levetkőzve, mezítláb, a dunyha alatt, ez a teljes fegyverzetlenség. És nem bír szabadulni egyik se attól a nyugtalanító talánytól, hogy miféle ember lehet a másik. Mit gondol az most? Mit tesz az most? Amint megsustorog a vánkos, amint a másik oldalára fordul, amint egy hangosabb ásítást hallat.
Így folytak a percek; óranegyedek az »Arany Bogár« szobájában is. Az ajtó melletti ágy odacseppent tulajdonosa, a kanonok, hirtelen levetkőzött, aztán bebújt a dunyha alá, csak a fejét hagyta künn. Eleinte csak az az élvezet foglalkoztatta, a meleg ágyban lenni (bárcsak láthatta volna, hogy tiszta-e, mert később ez is nyugtalanítá), aztán a hálótársát kezdte figyelni. A lélegzetvételek elárulták az irányt, hol fekszik. Később látni vélte az ágy körvonalait, s úgy vette ki, hogy az a dunyha alá bujtatta még a fejét is. Ah, bizonyosan szemérmes. Szerette volna tudni, hogy fiatal asszony-e, és milyen rangbeli.
A lélegzetvételek azonban csakhamar csendes szuszogásba mentek át a hálótársnál. Úgy látszik, elaludt. Ez némileg megnyugtatta az ajtó melletti ágy tulajdonosát. Künn a hajdú lépteit lehetett hallani: tip, top, tip, top. A derék George őrködik. Még egy darabig elmélkedett a kellemetlen helyzeten, míg végre az a méz kezdte tapadozóvá tenni a szempilláit, mellyel az istenek minden földi bajt agyonkennek. Már-már áthajolt az álomba, mikor az ablak melletti ágyból felhangzó halk, fájdalmas nyögések mintegy erőszakosan visszarántották.
Felütötte a fejét, s önkénytelenül odaszólt:
– Ön talán rosszul érzi magát, asszonyság?
Semmi felelet. Tehát alszik. Vagy nem akar válaszolni. Talán fél, talán restelkedik? De fáj valamije kétségtelenül. Alig egy perc múlva megrecseg az ágy, a nyöszörgő megmozdul, s keres, tapogatózik kezével valamely bútoron.
– Madame – hangzik ismét az ajtó melletti ágyból –, kegyed, úgy látszik, szenved. Nem segíthetnék valamiben?
– Oh nem, köszönöm – felelte egy sajátságos, szürke, tompa hang az ablak mellől. – Csak a fogam sajog. Csekélység az egész. Egy odvas fogam van, és a szél megfújta az úton.
– De ön nyöszörgött, madame, és én…
– Kétségtelenül álmomban. Hiszen fájdalmas dolog, nem lehet tagadni, de mindjárt elmúlik, ha sikerül megtalálnom szegfűszegcsöppjeimet. Ej, ide tettem valahová…
– Nem volna jó vizes borogatást tenni az arcra?
– Óh, a csöppek már kipróbált szer nálam.
– Ahogy tetszik, madame. Keresse meg, kérem, a csöppjeit. Gyújtsa meg a gyertyát is, ha szükséges, mert igen sajnálnám, ha talán… hogy is fejezzem ki magamat, irántam való tekintetből valamit elmulasztana ön…
– Igen köszönöm szívességét, de mindez egészen fölösleges.
Ennek azonban ellentmondtak a tények, mert még mindig tapogatózott az éji asztalkán, s nagy zörejjel estek le némely tárgyak a padozatra.
– Ah istenem, madame, ön javíthatlan. Még összetöri az üvegcséjét. S ezt énmiattam, aki hálával vagyok ön iránt, hogy ilyen körülmények között megosztotta velem szobáját. Ne legyen annyira szégyenlős. Ön nem felel és nem gyújt gyertyát. Mit? Hogy ön nem akar engem feszélyezni? Ej, asszonyom, tudja meg, hogy semmi ok sincs az ilyen szemérmeteskedésre, mert, ha már rákényszerít, nem titkolom el tovább, hogy én voltaképpen nem az vagyok, akinek gondol.
– Mit ért ez alatt?
– Hogy nem vagyok pap.
– Ah! És ki ön? – kiáltott fel élesen, idegesen az ablak melletti asszonyság.
Úgy rémlett a sötétben, mintha kapkodna valamihez, mert egyszerre papirosok sustorogtak, s valami vastárgy csörrent.
– Én magam is asszony vagyok – folytatá az előbbi csöndesen, nyugodtan. – A háborús viszonyok, a közbiztonság hiánya az országutakon, rákényszerítettek a papi álruhára, de én is csak asszony vagyok, s ezért kérem önt, gyújtsa meg a gyertyát és keresse meg orvosságát. Ha gyertya és gyufa lett volna itt mellettem, már régen én szolgáltam volna önnek világossággal.
Semmit se felelt a másik, mintha gondolkoznék, mintha határozni akarna valamiben, azután egyszerre hangos, önkénytelen
nevetés rezegtette meg a fekete levegőt, melyhez a leeresztett zsaluk miatt az a fehérség se tudott beférni, amit a házfedelek csillogó hava vet az éjszakába.
– Ón már nevet, asszonyom, engedje hinnem hogy ez már azt jelenti…
– Valóban azt is jelenti, hogy elmúlt a fogfájásom. Alkalmasint a meglepetéstől. Mintha egyszerre elvágtákvolna. De mégis inkább azon nevetek, hogy a helyzet az ön vallomása alapján asszonyom, nem javult, sőt inkább romlott. Természetesen önre nézve.
– Hogyhogy? Nem értem önt, asszonyom.
– Eddig legalább azt kellett hinnem, hogy egyforma nemen vagyunk.
– És most?
– Most? Igen sajnálom, hogy most kénytelen vagyok önt megijeszteni, de a gentlemanlike kötelességemmé teszi, hogy őszinteségért őszinte legyek.
– No és?
– A dolog úgy áll, asszonyom, hogy én meg férfi vagyok.
Mint mikor rög esik le hirtelen a tóparton, s a kis béka cuppogva ugrik a vízbe, az ajtó melletti nő egy sikollyal mintegy behagyította magát a párnák közé, hogy a feje is be legyen kaparva a vánkosokba. Majd lecsapta a vánkost a következő percben, ingerülten, hogy szinte csattant, felült az ágyban, s ijedelem-sugallta asszonyi ösztönnel a szoknyái után kapkodott. A kelmék sajátszerű zörgése, suhogása azt engedte gyaníttatni, hogy öltözködik a dunyha alatt.
– Ez méltatlanság! Ez gyalázatos csíny! – rebegte fojtott, fuldokló hangon, de mégis kiérzett a csengése. – Így félrevezetni egy védtelen nőt. Ez nem volt szép, uram!
Valóságosan úgy rémlett, mintha két nagy szikrázó fekete szem világítana keresztül a homályon.
A férfi felkönyökölt. S mint előbb a fájás a fogból, most már az álom szállt el ily egyszerre a szemeiről. Hiszen ez mulatságos kezd lenni.
– De asszonyom, hogyan tehet ön nekem szemrehányást? Hiszen én nem tettem egyebet, mint némi szívességet egy jámbor tisztelendő úrral.
Ez a szó egyszerre megszelídítette az asszonyt.
– Hiszen igaz, igaz. Én, egyedül én vagyok a hibás… és bocsássa meg, hogy első felhevülésemben kemény szavakat mondtam.
– Kemény szavak az ön lágy hangjával! Eh, asszonyom, én nem haragszom. Csak szidjon össze, ha kedve tartja. Az ilyesmi hozzátartozik a kalandhoz. Én csak azon töprenkedem, miképp lehettem oly ostoba, fel nem ösmerni a kellemetes hangjáról, hogy ön hölgy.
– Azzal én is vádolhatnám magamat az ön hangját illetőleg… Jézus Mária, mi az? Hallotta?
Valami végigszaladt a szobán, hátborzongató zörejjel. Mintha egy gombolyag gurulna a padlón… olyan kísérteties volt.
– Kis egér lehet – nyugtatá meg a férfi.
– Oh, istenem! Nem mászik az fel hozzám? Jaj, mindjárt szörnyet halnék.
– Semmit se tartson tőle. Az egér szereti a búzát, a hájat, de az asszonyok iránt közömbös.
Csakhogy könnyű azt mondani valakinek, ne féljen. A távozó bátorság nem engedi magát megmarasztalni egy-két szép szóval. Makacs egy kutya az.
– Biztos ön abban, hogy nem mászik fel? – kérdé fogvacogva a félelemtől. – Tudja ön annyira a természetrajzot?
– Oly biztos vagyok, asszonyom, ebben az egyben, akár csak maga Buffon volt a természettudományokban, akinek megjelent az ördög ezekkel a szavakkal: »Megeszlek, Buffon.«
– No, és megette? – kérdé szórakozottan, fázékonyan.
– Ej, dehogy, Buffon megpillantotta az ördög lábait és nevetve mondá neki: »Ugyan hallgass el alaptalan fenyegetéseiddel, hiszen te kétcsülkű vagy, tehát nem eszel húst.« Biztosíthatom, hogy a kis egérke önben nem tehet kárt, hanem…
– Hanem?
– Hanem a csizmájáért nem állok jót. Bocsánat, asszonyom, de egy kanonokot el sem tudok képzelni, kivált így télen, csizma nélkül. Hát igen, az egér könnyen rághat rajta reggelig lyukat. Mert lássa, az ördög növényevő, az egér pedig csizmaevő – ha jobb nincs.
– Ön, úgy látszik, gúnyt űz, uram, az én félénkségemből. Semmi kifogásom a kedélyesség ellen, de tekintse helyzetemet, az ember végre is kétségbe esik, mikor annyi mindentől kell tartania, mikor mindenféle szörnyek…
– Köszönöm a megemlékezést, madame. A mindenféle szörnyek közt bizonyosan én is ott szereplek a lajstromán.
Az asszony elnevette magát, finoman, alig hallhatóan, de mégis úgy, mintha egy kis csengettyű csilingelne – s amint szállt, szállt ez a nevető bongás az ablak felé, ibolyaillatot vitt magával. A férfi felszívta azt, belement az ereibe, ott pezsgett a vérében.
– No, nem, nem – tiltakozott az asszony. – Megjegyzésem igazán csak arra a kis szörnyetegre vonatkozik, amelyik itt szaladgál a padlón. Hogyan is gondolhattam volna önre, aki oly jó irántam?
– Tehát ön jónak gondol engem?
– Miért ne? Ön megint nevet, jól hallom. Mondja meg, kérem, min nevet?
– Engedje meg, asszonyom, de a látatlanban kiállított erkölcsi bizonyítványok mindig nevetésre fakasztanak.
– Ne beszéljen így. Most már komolyan haragszom. No, lássa!Varázslatnak kellett lennie a hangjában, nincs másképp. Vagy az éj volna az a nagy bűvész, vagy a képzelődés az a nagy kísértő? Ki tudná azt? Akármi volt, de ezek a szavak a férfi előtt valóságos színek és ízek most. Ez egy kis korál, az meg az őszi barack nedve. Pedig közönséges hétköznapi beszélgetés volt, de talán a hanglejtésben, a csengésben van az a csodás fluidum, hogy ő szemével látta, a szájával ízlelte a szavait.
– Haragszik, és miért?
– Azért, mert ön most feltűnően kevesebb képességet tanúsít abban az igyekezetében, hogy engem megnyugtasson.
– Mire? Az egérre nézve? Megnyugtassam, hogy a csizmácskákat meg nem rágja?
Az asszony észrevette (minden asszony észrevesz mindent), hogy az ismeretlen úr nagy változáson megy keresztül, s hogy türelmetlen és túlélénk, hogy nem pusztán az unalmat kergeti a fecsegésével – hanem ki tudja?… Megrémült. De éppen azért asszony az asszony, hogy mikor nem ijed meg igazán, nyafog, sikoltozik, de az igazi ijedelmet eltitkolja, s mindig kész egy merész játékra – lehet, hogy tetszik is neki.
– No, tudja, a csizmákat szívesen feláldozom az egérnek – felelte vidáman, fesztelenül. – Nincs többé szükségem rájok.
– Tehát reggel már nem veszi fel a kanonoki habitust?
– Nem. Az álruha csak azért kellett ma, hogy átcsúszhassak a magyarok hadvonalain, most már tiszta az út a mieinkhez.
– Úgy? – szólt közbe az ablak melletti ágy ura. – De ha az egyik szörnyetegnek a csizmáit áldozza fel, mit várhat a másik szörnyeteg?
Csigabiga dugja már ki a szarvacskáit, gondolta az asszony, bensejében remegve, de azért pajkosan, gondtalanul kérdé vissza:
– Ugyan mit?
– Az ember gyenge lény, asszonyom, és sok bolondság megfordul a fejében éjjel – ha nem elaszik.
– Hát miért nem alszik?
– Ej, csak egyszer él az ember.– Igaz, de közben többször alszik. Kivált, ha hosszú, fáradalmas utakat tesz. Ön nem fáradt?
– Nem mondhatnám, pedig nagy utat tettem meg, mert én meg az osztrákok hadvonalain csúsztam át szerencsésen, a magam álruhájában. És mágis kiment szememből az álom… az ön jelenléte, a regényes helyzet, a kedves homály… Oh, asszonyom, kinek volna kedve aludni, mikor annyi mondani, annyi kérdezni valója van?…
– Valóban, nekem is meg kell még öntől kérdeznem, milyen az út a császári sereg főhadiszállásához, ahova én szándékozom reggel.
– Nem mondhatnám teljesen bátorságosnak, mert imitt-amott gerillák portyáznak az erdőszéleken, az országutak mentén.
– Ez aggasztó, de reménylem, hogy báró Zervitz ezredes, aki tudja jöttemet és ismeri a körülményeket, kíséretet küld ide értem az éjjel.
– Ön talán rokona az ezredesnek?
– Én… én az édesanyja vagyok, uram.
– Ah! No, lám. Igen örülök. Ej no! Igazán szívből örülök, báróné. És hogy van az ezredes?
– Köszönöm. A legutóbbi ütközetben sebet kapott, de mint értesítenek, nem veszélyes. A jó fiú! Isten, reménylem, megőrzi őt.
– Adassék neki hála érte! – s a fohászkodás ürügye alatt ásított egyet.
– Ön talán ismeri Fridrikemet?
– Hogyne – felelte vontatottan. – Tavaly ilyenkor még császári katona voltam magam is.
– Talán alatta szolgált ön egykor?
– Sajnos – jegyzé meg újra ásítva –, ő szolgált egykor alattam, mint kadét. Bizony, bizony múlnak az évek, báróné, múlnak…
Elhallgatott, mintha az idők szomorú múlásán tűnődnék. A beállott nyomasztó csöndet a bárónő törte meg gonoszkodó kíváncsisággal.
– Apropos! Ön az imént mondani akart valamit.
– Én, báróné? – rezzent fel hallgatásából és harmadszor is ásított. – Igen, igen. Hogy valamit akartam mondani. Diable, mily szórakozott az ember. De már gyanítom. Alkalmasint jó éjt akartam önnek mondani.
– Jó éjt!
***
A falhoz fordultak és elaludtak. Reggel, mikor az ablak melletti ágy tulajdonosa fölébredt s kinyitotta a zsalukat, láthattuk volna (ámbár semmi kedvem a férfiakat a legintimebb ruhadarabjaikban se nézni, se bemutatni), hogy egy szép fiatalember, inkább fiú nyújtózkodik az ablaknál. Sugár, magas jegenyegyerek, ahogy mondani szokták, hamvas arccal, mint az őszi barack, okos, lelkes szemekkel, sima állal, s csak annyi pehellyel az ajka fölött, amennyi egy kisasszonyt se rútít el. Hanem a jobb arcán egy nagy kardvágás fut végig, mely a homloknál kezdődik és a fül alatt ér véget. Be van már forrva és úgy néz ki, mint egy odavarrt keskeny paszománt. És illik neki. Azonfelül többet ér akármilyen bajusznál és szakállnál.
Első pillantása a másik ágyra esett – de az üres volt. Úgy révedezett előtte, hogy álmodott bizonyos öregasszonyról, ki valami öreg császári tisztnek volt az anyja vagy nagy anyja. Azaz hogy… valóságos igaz. Ni, a ládái, táskái most is itt vannak. Szinte megkönnyebbült, hogy maga az asszonyság már fölkelt (persze az ilyen vén boszorkányok nem tudnak jól aludni), lassankint eszébe jutott tisztán az egész dolog, hogy érkezett meg pap képében (bolond dolog ez a háború), hogy bonyolódtak aztán beszélgetésbe, és hogy a jó lélek (uram bocsáss meg neki) még egy kicsit mintha kezdegetett volna is.
Csakhamar egyébre gondolt s fütyörészve nyitván ki bőrtáskáját, kiszedte belőle nyalka huszárruháját, aztán hozzálátott az öltözködéshez, miközben kitekintett az ablakon, mely a vendéglő udvarára nyílt.
Nagy sürgés-forgás volt odalent. A hideg, úgy látszik, nagyot engedett, mert az ablak se volt befagyva, s az udvaron az állás alatt apró gyerekek játszottak katonásdit, dobolván a korcsmárosné üres hordóin. Két táborra voltak oszolva, s Matykó oktatta őket az egzercírozásban. Lábhoz! Vállhoz! Lőjj! S erre aztán szálltak, süvítettek a nyilak a zsindelypuskák vályúiból.
A kocsisok egy farkast ütöttek agyon az éjjel, mely a kerten át ide tévedt. Fejszével, husángokkal ölték meg, s a bőrét pálinkává tévén, most vidáman hancúroztak a holtteste körül, a legkülönfélébb sportokkal lopva a drága időt, hogy ki tud tovább féllábon állni, és ki bír a tenyerén legtovább eltartani egy darab izzó parazsat. S mindezeket ott nézi szörnyű kedvteléssel egy ismerős úr, gróf Kozsibrovszky Muki.
A fiatal tiszt kinyitotta az ablakot s leszólt hozzá.
– Sapristi! – kiáltott az fel megösmerve a tisztet. – Te vagy az Niki? Kriszti Gott, bruder!
S ezzel szaladt fel hozzá az emeletre.
– Teringette, kis hadnagy, hát hol jársz te itt, ahol a madár se jár? Ej, ez derék! Egy kis pikétet játszhatunk a reggeli után. Van a táskámban kártya, tábla, minden.
– Nem lehet, Kozsikám, mert tüstént tovább kell mennem, küldetésben vagyok.
– Miféle küldetésben? Olyan titokzatos arcot vágsz, mintha legalább is a szent koronát vinnéd. Melyik táskában van, mutasd meg!
A hadnagy mosolygott.
– No, nem, csak levelet viszek a kormányzótól Görgeynek, de az fontos lehet, utasításom van, hogy siessek vele.
– Lassan járj, tovább érsz! Hanem te! Mit látok! Hisz itt hált még valaki?
– Igen, egy asszony.
– Ejnye, te kópé – vigyorgott Kozsibrovszky gróf diadalmasan. – Csodálatos az én szimatom. Hiszed vagy nem hiszed, órák múlva is megérzem az asszonyi test illatát, anélkül, hogy szeretném. Mert én aszkéta vagyok, kis hadnagy, és csak egy illatot szeretek, a szivarfüstét. Ez az egy szenvedélyem van és az éneklés. De az utóbbit nem hagyták kifejlődni. Illetőleg a tehetséget nyomták el bennem. Egy kincset ástak el örökre. Elfojtották szisztematice. Mintha valaki eltaposna egy éledő szikrát – holott minden szál gyújtó ezer forintot érne. Értesz? Mintha összeesküdött volna az egész környezetem. Gott weiss warum? Az anyám összeszidott, ha az énekben gyakoroltam magamat, az apám lekapta a falról a vadászkürtjét, hogy elfojtsa harsogásával a hangomat. A barátaim rám rohantak és befogták a szájamat, ha dalolni kezdtem. Meg akartak lincselni. Hát nem megfoghatatlan ez? Pedig talentumom van, nagy, nyers tehetség. Becsületemre mondom. Csak egy kis gyakorlat kellett volna. Nem engedtek. Még az inasom is grimaszokat vágott, ha öltözködés közben eldúdoltam a Jesztye polskát, már vagy háromszor pofoztam fel emiatt, most aztán már nyugodtan hallgatja.
– Megcsal az téged. Láttam múltkor, gyapotot visel a füleiben.
– Kitelik a gazembertől. De látod, azért mégis hasznát vettem a talentumomnak. Ha hitelezők jöttek hozzám, énekeltem nekik valamit, s erre szépen elpárologtak. Ezeken gyakoroltam magam. De sajnos, nem volt elegendő hitelezőm s így maradt a hangom parlagon. Különben értem nem kár. De beszéljünk most terólad. Tehát egy kaland. Mi?
– Dehogy, mindössze egy szamaritánus cselekedet. Éjjel érkezett az a szegény nő, tudod, milyen hideg volt, szobát nem kapott, megkértek hát, hogy engedjem át neki a fölösleges ágyat.
– És aztán?
– Hát átengedtem, ő besurrant, a sötétben levetkőzött lefeküdt.
– És aztán?
– Bah, hiszen öregasszony volt.
– Bolond vagy, minek nézted meg?– Hiszen nem néztem meg.
– Akkor meg azért vagy bolond. És hova lett?
– Bizonyosan lement reggelizni, mert a holmija még itt van.
– Hát azt se tudod, ki volt?
– De igen. Ösmersz valami báró Zervitz császári ezredest?
– Hogyne, hogyne! A Zervitz bárók rokonságban állanak a Kozsibrovszkyakkal, egyik Kozsibrovszky kisasszony mezalliánszot csinált a múlt században, hozzáment egy Zervitzhez, de mi sohase tartottuk a rokonságot, egyrészt azért, hogy a Kozsibrovszkyak előkelőbb, régibb család, másrészt azért, mert a Zervitzek protestánsok – s a Kozsibrovszky-család katolikus hagyományai messze vezetnek.
– Igen, mondtad már egyszer, hogy Bouillon Gottfried rokonotok volt.
– Paperlapap! – jegyzé meg Kozsibrovszky dölyfösen. – Az semmi. Hisz az csak most élt tavaly. Hanem mikor a keresztény vallás kezdődött, weisst du bruder, amikor kezdődött, akkor az egyik Kozsibrovszky-gyereknek, ha nem csalódom, XXIII. Szaniszlónak, de megnézhetjük a családfán mert meglehet, XXIV. Szaniszló, egy apostol volt az instruktora. Gondolom, Pál apostol. Volt kérlek, ilyen nevű apostol? Mert te csak nemrégen tanultad ezeket. Mikor én gyerekeskedtem, akkor… még nem tanították.
– Igen, volt Pál apostol.
– No, ugye? De most már emlékszem is, mert később aztán ez a Pál apostol valami leveleket irkálhatott a családnak, vagy a guvernantnak – weiss der kukuk. A részletekre nem emlékszem, langweilige geschichte. Csak azt tudom, hogy a szüleim gyerekkoromban emlegették egymásközt e leveleket. Gyanítom, hogy pikánsak lehettek, mert nekünk sohase mutatták. No, warum lachst du? A Kozsibrovszkyak mindig gondos, kitűnő nevelést adtak gyermekeiknek, csak énvelem történt kivétel. Tudod, a hangommal. De hát mit is akartam mondani? Igen, a Zervitzek. Mért kérdezted a Zervitzet?
– Mert az öregasszony azt mondta, hogy ő az ezredes anyja. No, de most már készen vagyok. Még csak a köpönyegemet veszem fel. Reggeliztél már, kedves grófom?
– Még nem. Egyedül nem esik jól. Az ügyvédemre vártam, aki még alszik. Ha hallanád, hogy hortyog. És még azt mondják, hogy akinek rossz a lelkiismerete, nem tud aludni.
– Tehát menjünk le, reggelizzünk együtt.
Lementek a lépcsőkön. A sarkantyúpengésre, mint ahogy a régi mitológiai világban a Pán sípjára, mind alábújtak a nimfák és najádok, úgy mozdult meg az egész konyha, Erzsi, Borka, Ancsa, meg Klacskáné, mely utóbbi összecsapta kezeit
– Árgilus királyfi huszárruhában. Ez már legény! Kutya meg a macska! Ilyet még nem láttam.
Aztán keresztet vetett magára és egész elhalványodva dadogta:– Lányok, ebben a házban valami rejtélyes, kísérteties történik éjfél óta.
Azok körülállták és hallgatták nagyhüledezve.
– Egy az, hogy idejön a farkas, éj évadján, isten tudja, honnan, biztos, hogy szétmarcangolt volna valakit, isten tudja melyikünket, ha szerencsésen agyon nem ütik; más az, hogy az imént berohant a Zsuzsi egy kávéért: Mamóka, mondja nekem, valami különös eset van, egy fiatal úriasszony nyitott be az extrába, szakasztott olyan, mint egy angyal, úgy reszketek, de úgy reszketek, mert úgy termett ott, mint egy jelenés. Nálunk nem hált, lábnyom nincsen a frissen esett fehér hóban a fogadóig, nem jött sehonnan, nem jött semmikor, de mégis itt van. Most meg tetejébe ez a huszár csöppen ide. Felülről jön a lengyel gróffal. De hát mikor ment volna föl? Hanem iszen megmondtam én mindjárt az éjjel, hogy nem szabad a papot összefektetni az asszonnyal, mert az ilyen dolgot nem engedheti az istenke, hogy ő is ki ne adjon valami tromfot. Ehol van ni. Jó, hogy jössz, Matykó. Ide figyelj és szedd össze az eszedet, de mind, ami van, mondd meg csak, fiam, ott voltál, nem vettél te észre valami gyanúsat annál a papnál?
– Csak olyan volt, mint a többi.
– Megnézted a lábait?
– Hogy a lábait? Hiszen reverenda volt rajta.
– Hát, hogy talán fölemelődött a reverendája, mikor a kocsiról leszállott, mert mégis a lábával szokott az ember leszállni.
– Hm. Láttam, hogy nagyon kis lábai vannak.
– De nem voltak-e olyanok, gondolkozz csak jól, édes fiam, mint a lóláb?
– Tudja a mennydörgős ménkő. Nem néztem én olyan nagyon.
– Pedig meglássátok, az enyimre fog kisülni. Mert egy az, hogy aki pap, be nem teszi a lábát tudva egy olyan szobába éjjelre, ahol asszonyteremtés vagyon, ha látják; más az, hogy aki ördög, ha okos és csínyekre indul, szokás szerint a jámbor papi ruhát választja palástolóul. Oh, Szent Péter, Szent Pál, könyörögj érettünk!
Kozsibrovszkyék benyitottak az extrába, melynek egész bútorzata néhány asztal és szék volt, egy pohárszék, egy primitív kép, a megboldogult Huszák úr kövér alakja, ceruzával rajzolva. Meg egy fekete tábla a falon, melynek egyik szélén fel volt írva krétával, hogy ki mennyivel maradt adós; a másik szélén ellenben a korcsmárosné jegyezte fel őszintén a saját tartozásait emlékeztetésül. Az egyik asztalnál a losonci család reggelizett, egy másiknál, háttal fordulva a belépőknek, fiatal, szép testalkatú leány vagy asszony ült, fekete posztó szoknyában, ugyanolyan színű prémes kabátban. Huszákné az ablaknál harisnyát kötött és a szitáló havat nézte, Zsuzsi pedig ingerlő félívbe hajolva edényeket szedett ki a pohárszék legalsó fiókjából.
– Nos, melyik ezekből a hálótársad, mit gondolsz?
A hadnagy, miközben fölakasztotta a köpenyét, leoldotta a kardját, szétnézett, aztán a szemöldökével mutatta az illetőt.
– Alkalmasint az!
– Dehogy. Hisz az a korcsmárosné.
– Akkor nem tudom
– No, üljünk le valahová.
A feketeruhás hölgy a léptek zajára megfordult kissé, s egy édes üde arcocska lett látható. A beszédes fekete szemek kíváncsian fordultak a belépőkre. Előkelően volt öltözve. Magasra fésült szőke hajában fekete zabkalászok rezegtek. A legújabb párizsi gyász. – Egyszerre csak elmosolyodott ismerősen. Kozsibrovszky a fejére ütött: Vakuljak meg, ha ez nem a Crothens hercegnő – s ezzel széket fellökve, hadnagyot ott hagyva, rohant neki kezet csókolni.
– No, ezt nevezem aztán meglepetésnek, hercegnő, hogy ön itt van. A tavasz januárban, a tót hegyek között!
– Menjen, hízelgő! És maga csak így-így – szólt végigtekintve a grófon a nedves, fényes szemeivel –, így civilben?
– Tudja, én nem verekszem. Das ist mir langweilig, Fürstin.
– De, reménylem, reggelizni szokott, s ezt az én társaságomban végzi el. De ön habozni látszik. Persze, az is langweilig?
– Oh istenem, dehogy, de egy barátommal vagyok itt, a Z. Niki báróval. A legvakmerőbb kölyök a föld hátán.
– Ej, hát ő is elfér ide!Kozsibrovszky odaintette a kis hadnagyot és bemutatta, de a »legvakmerőbb kölyök a föld hátán« olyan maflán, félénken hajlott meg, mint egy klerikus. Gondolta magában Kozsibrovszky: a fickó meg van zavarodva; úgy látszik, még ilyen gyönyörű jószágot nem látott.
A hercegnő letette a kést, villát, mert éppen egy bornyúszelet foglalkoztatta, s kezet nyújtott a hadnagynak.
– A mamája kedves ösmerősöm Karlsbadból, ahol a tavalyi nyarat töltöttük a szegény férjemmel. (Arca elszomorodott és mélyen felsóhajtott, Kozsibrovszkyhoz fordulva.) Tudja ugye, hogy meghalt?
– Tudom. Oh, hogyne! De én sohase sajnálkozom a halottakon. Hiszen csak az életet vesztették! S az oly unalmas.
– Pedig önt szerette a herceg egész lelkéből.
– Bár csak kegyed örökölte volna egész lelkét!
– Mindég a régi önző csont! Mindjárt megütöm ezzel a szalvétával!… És ön, tisztelt ellenség úr (ez a hadnagynak szólt), miféle hadműveletben van most?
– Úton vagyok.
– És a kedves anyja, hogy van?
– S most az alföldi birtokára vonult.
– Van több fia is?
– Magam vagyok.
– Csodálom, hogy eleresztette oldala mellől.
– Magyar asszony – felelte a kis hadnagy egyszerűen.
A hercegnő egy percig rajta felejtette szemeit, a hadnagy lesütötte a magáét.
– Adja át, kérem, tiszteletemet a bárónőnek. Nos, nem rendelnek semmit?
Zsuzsi szobaleány állt ott várakozó tekintettel, a ropogósra keményített kötényét illegetve – miután előbb sajtot és gyümölcsöt tett le a hercegnő elé.
A hadnagy teát rendelt és fagyos szalonnát. (Oh, a barbár!) Kozsibrovszky ellenben felsóhajtott, hogy az összes ételek oly végtelenül unalmasak, s nagy habozás után a kávét választotta, csodálkozva jegyezvén meg, hogy a hercegnőnek milyen hatalmas étvágya van.
– Hja, mert ön nem tudja, milyen későn jöttem az éjjel, átfázva, kifáradva, mindjárt lefeküdtem és voltaképpen most vacsorálok.
– Így hát értem, hogy még sajtot is rendelt.
– Talán nem szereti a sajtot?
(Akkor még nem volt meg az a borzasztó anekdota a sajt ellen, amely miatt örök időkre száműzve van a szellemes párbeszédekből.)
– Dehogy nem. Sőt. Az az én legjobb barátom az ételek közt, patrónusom, mely emel, brillírozni enged. Az apám nagyban készítette, volt vagy hat millió birkája, s egy latin versben hagyta rám a sajt receptjét.
– Hogy milyen legyen?
– Hogy milyen ne legyen.
S ezzel elkezdte recitálni:
Non Argus, cignus, non Magdalena, Mathusal,
Non Habakuk, Lazarus, caseus ille bonus.
Non Habakuk, Lazarus, caseus ille bonus.
– No, mit tesz az?
Kozsibrovszky nevetett, aztán megfogta a hercegnő sajtját és elkezdte megmagyarázni, mímelve arcával, szemöldjeivel, ujjaival a professzorok szokott előadását – de úgy, hogy meg lehetett volna rajta pukkadni.
– Argus volt a százszemű pásztor, hát hogy ne legyen a sajt túlságosan lyukacsos, cignus hattyút jelent, ne legyen a sajt hófehér, inkább sárgás, vagyis zsíros, mint ez, Magdaléna afféle pityergő asszony volt, ne legyen a sajt vizenyős, Matuzsálem öreg volt, hát öreg se legyen a sajt, Habakukot az égbe vitték a hajánál fogva, sapristi, könnyűnek kellett lennie, következésképp a sajt könnyű se legyen, Lázár ellenben beteg volt, Krisztus urunknak mondák, mikor vizitben volt nála: »Immár, uram, szagos is« – tehát nem szabad szagosnak se lenni a sajtnak.
– Maga is összeszed mindenféle bolondságokat, édes Kozsibrovszky!
– No, hát nekem is szabad tudományosan kiképzettnek lennem legalább egy ágban.
Jó öreg fiú volt Kozsibrovszky: dacára a nagymondásainak, mindenütt szerették. A magas régiókban inkább az igazmondás tartozik a kellemetlen tulajdonságok közé.
– Mondja csak, kedves gróf, ön hová utazik?
– Ahova ön, ha parancsolja – mondá nevetve.
– Ah, az én utam most nagyon szomorú, atyámhoz megyek, aki megsebesült s a főhadiszálláson fekszik. Magam akarom őt ápolni.
– Tudom. A szegény Zervitz ezredes. Együtt utazik a nagymamával, nemde?
A szép gyerekasszony megütközve kérdé:
– Miféle nagymamával?
– Az ön nagymamájával. A Niki mondta az imént.
A kis hadnagy elpirult. A hercegnő ránézett. Olyan kedves fiú volt így elpirulva.
– Hogy mit beszélt maga? – kérdé az egyik ujját rátéve a hadnagy kezére, amitől annak egyszerre bizseregni kezdett a vére. – Hiszen nincs nekem nagymamám!
– Én? Hogy én?… Igen, igen – dadogta kínosan –, említettem hogy… izé… hogy fönt a szobában… az éjjel. Ah, istenem… egy öregasszony… azaz… talán…
Most egyszerre a hercegnő arca gyúlt ki, mint egy fáklya, nagy fekete szemeit lesütötte.
Kozsibrovszky élénken kiáltott fel.
– Sapristi, mi van maguk közt?
– Tudom én, tudom én – tagolá a hadnagy és elfordította a fejét.
Olyan szép volt most ez az asszony, hogy nem mert ránézni. Attól félt, felugrik, s mindenki szemeláttára beleharap abba a gödrös arcba. Valami démon ilyesvalamire nógatta. Összeszorítá a fogait s idegesen vagdalta késével az abroszt, sarkantyújával a padlót.
Az asszony csak nézte nagy gyönyörűséggel, mert mindent kitalált.
– Uram, uram, hadnagy uram! – pirított rá az ő édesen csengő hangjával, lóbálva magát a széken, kecsesen eleresztett fejjel. – Nézze meg az ember, ahelyett, hogy én haragudnám, ó neheztel. Hát van jó esze?
– Nincs már, nincs – felelte tompán.
– Hiszen én voltam az, aki nem kellettem magának. Hát nem emlékszik, Matuzsálem úr?
S felkacagott azzal a csilingelő zsongással-bongással, mely az ibolyaillatot vitte szét ma éjjel fent a szobában.
– Legalább már ne nevetne ki – nyöszörgött a hadnagy.– Nem magát nevetem, hanem azt a bolond Kozsibrovszkyt, aki úgy mutatta be, hogy az ő Nikije a legvakmerőbb kölyök a föld hátán.
Bugyborékolt benne a dévajság, kacérság. Hol van már a kevély hercegnő, meg a szende kis lány. Kiugrott helyettük egy csintalan, cukros menyecske.
– Jó, csak taposson, fojtogasson!
– Hát tudja mit, durcás barátunk, felejtsük el az egészet és ne beszéljünk róla többet.
Odanyújtotta a kis kezét békülésre.
– Nem, soha – tiltakozott a hadnagy hevesen. – Ezt az éjszakát nem felejtem el többé, s életemet adnám oda, ha elölről kezdhetném.
– Báró úr! – szisszent fel az asszony szigorú hangon.
A tányéraikat nézték, nem feleltek. Egyszer-egyszer lopva, félénken átpillantott egyik a másikra, s ez átsuhanó tekintetben benne volt a vágy, a csodálat és egy ébredő gondolatnak a megvillanó fényszikrája. Ha én azt tudtam volna! Egyszer találkoztak a pillantásaik. No, az volt még csak a zavar.
Kozsibrovszky diszkrét dzsentlemen volt, megnézte az óráját s fölkelt
– Teringette, elfeledkeztem az ügyvédemről, megyek őt felkölteni.
Senki se mondta, hogy ne menjen.
»Capisco, capisco« – dönnyögte útközben s valami olasz dalt kezdett dúdolni, de a Garam nem állhatta, beleugatott, dühösen rúgott rajta egyet. Sapristi, mindég akadályozza valaki a hangja kifejlesztésében.
Még tartott a kínos csönd, hallani lehetett, hogy zúg a tűz a kályhában, hogy csöpögnek a jégcsapok az eszterhajról odakünn a megenyhült időben, és hogy lélegzik az asztmatikus Huszákné az ablaknál.
A hadnagy törte meg a csendet.
– Tehát ön volt… ön… és…
A nő fölemelte a fejét kevélyen, s villámok lövelltek a szemeiből. Igazi hercegnő volt. A diadémet szinte odaképzelte az ember arra a szép aranyhajra.
– Ön pedig mindent elmondott Kozsibrovszkynak – pattant fel haragosan –, annak a javíthatlan fecsegőnek. Ő mindent tud. Hát ön tudja-e, mit tesz az?
– Oh, hercegnő, tudhattam-e, hogy egy fiatal nőről van szó? Hiszen ön félrevezetett engem – tette hozzá keserűen.
Az asszonyka nem állhatta meg, hogy el ne mosolyodjék, eszébe jutván a félrevezetési jelenet komikuma, s ezzel elröppent a haragja, mint napsugaras levegőben a füst.
– Tehettem-e mást? Mikor úgy féltem. Oh, úgy féltem – szólt szemérmesen, csöndesen egy körte héját harapdálva.
Újból lesütötte a szemeit. Nem a kevély hercegnő volt többé. Szelíd, mélázó leány lett.
– Hiszen ha tudtam volna! – mentegetőzött a hadnagy. – Hiszen ha előlről kezdődhetnék, ha folytatása lehetne. Oh, hercegnő, ha lehetne…
Reszketett a hangja, ránézett esdőn, bánatosan, kék szemeiben epekedéssel, izzó tűzzel.
– Lehet-e? – sürgeté közelebb hajolva hozzá, hogy a forró leheletét kellett éreznie.A szép aszony a könyökére nyugasztá fejét és gyöngéden nézett a szemeibe, de nem felelt. Az csak még jobban ittasodott meg ettől a nézéstől.
– Feleljen, feleljen!
– De…
– Tudnom kell – lihegte lázasan.
Az ajtó megnyílt, Kozsibrovszky érkezett vissza.
– Feleljen, feleljen!
Egy percig habozni látszott, a hadnagy észrevette ezt a vergődését a léleknek azon a finom arcon s erőszakosan nyúlt a keze után, mire elhúzta azt, és hirtelen eltünteté az asztal alatt, utána eltűnt a másik kéz is, ahol ismét a kézről tűnt el valami. Egy kis arany karikagyűrű, ha tudni akarjátok.
A kis karikagyűrűt aztán begyömöszölte egy kenyérgalacsinba, mindez oly roppant gyorsan történt, hogy mire Kozsibrovszky az asztalig ért, már csak azt láthatta, hogy egy kenyérgolyó gurul-gurul, végig az abroszon a kis hadnagy felé, aki azt elkapja, nyomogatja, morzsolgatja, ahogy ez már szokás így az asztalnál a kenyérgolyócskával, míg aztán egyszer csak senki sem vigyázza, senki sem tudja, hová lesz,
– Nos? – kérdé tréfásan a lengyel úr.
– Magát szidtuk Kozsibrovszky.
– Miért, hercegnő?
– Hogy elmentél – felelte a hadnagy sugárzó arccal.
***
Félóra múlva előálltak a fogatok, felrakták a táskákat és az “Arany Bogár“ cselédsége, mely sokat beszélt a Nr. 2-beli eseményről, sokat észrevett és sokat ki is talált, de mindent mégsem tudott, nagy kíváncsisággal állta körül a járműveket.
– Ha úgy áll a dolog, ahogy te mondod, fiacskám – mondta ki a szentenciát Klacskáné a Zsuzsi magyarázata után –, ha a pap asszony volt, az asszony meg huszár (Ejnye, ejnye, leány, mi jut az eszembe, te már az éjjel tudtad ezt, hogy a papot odaszállásoltad), ha úgy áll a dolog, hisz akkor csak az történt, hogy egy tiszt meg egy szép asszony együtt töltötték az éjszakát. No már ebben aztán semmi sincs.
Nagy susogás, nyüzsgés támadt, mikor végre kijöttek az uraságok, s Kozsibrovszky gróf ahhoz a cifra szánhoz vezette karján a drága szép asszonyt, akin a főtisztelendő kanonok érkezett volt az éjjel. Kitört a csodálkozás, a bámulat. “De derék anya volt, aki szülte.“
Klacskáné előre tolakodott, mert hátha mégsem úgy volt, mint Zsuzsi állítja, s majd kidülledt a két szeme, úgy odanézett, mikor a szánba lépő asszonyság fölfogta egy csöppet a szoknyáit, s látható lett a lába. Klacskáné hátrasúgott az Örzsihez meg a Borkához: “Asszonylába vagyon, csakhogy olyan kicsike, hosszúkás, mint a rozmaring levélkéje“.
Aztán a huszárhadnagy is odaugrott a szán mellé, s betakargatta a lelkem gyönyörűséget a bundába, s kezét ott is felejtette egy kicsinyég a bunda ujjában, mindezt a vak is észrevehette, hogy miért van – és azt kérdezte halkan, hogy senkinek másnak nem lehetett hallani:
– Mikor jöhetek?
– Mihelyt lehet.
– Félek, hogy még sokáig nem lehet.
Ezzel megindult volna a négylovas szán, szóra kerekedtek a hámokon a csörgők, karikák, de a huszárhadnagy még utánafutott, s a kapuboltozat alatt, minthogy lassan indult, utolérte; volt még egy kérdése:– Oh, istenem, hiszen még a keresztnevedet se tudom szívecském.
– Mária vagyok – felelte a szép asszony és még egyszer megsimogatta az édes lágy tekintetével.
Mire aztán a huszár is hirtelen kezet fogott a lengyel gróffal, belevetette magát a tót szekérbe, melyen mint asszonyság jött az éjjel, Matykó az ökleit szorongatta zsebeiben, hanem az mindegy volt, azért a tót szekérke megindult a rohanó szán után egész a kovácsműhelyig. A kovácsműhelynél kétfelé vált az út, a szán jobbra ment, a kocsi balra, és a távolság egyre nőtt, nőtt két repkedő fehér kendő között.
A MEGROMLOTT “ÁLLÁS“ •
1897
1897
Ezelőtt vagy két esztendővel utaztam ama városok egyikében, ahol iskolában jártam. A megyei főispán, egy igen tisztelt barátom, várt a megérkezésnél.
– A mai estédet én foglalom le – mondá –, velem kell jönnöd vacsorálni.
– Igen szívesen.
– Nem nálam, a vendéglőben – tette hozzá.
– Igen helyesen, magam is jobban szeretem az olyan helyet, ahol egy kis lármát csaphatok, ha valami nem úgy van, amint szeretném.
Vacsora idejéig megnézegettem a városkát, melyet huszonöt évvel ezelőtt láttam utoljára. A magyar kisvárosok alig épülnek valamit. Budapest minden erőt fölszí, mindent fölfal előlük, de huszonöt év mégis nagy idő, s ha a lakosság semmit se változtat, bezzeg nem henyél az idő, itt-ott ledől egy ház, elkorhad a kerítés, néhány fa nagyobbra nőtt, egy-kettőt kivágtak, szóval észrevétlenül átváltozik az utcák kinézése, mint az asszonyi arckifejezés, ha egy fogat kihúztak a szájban valahol. Szinte bajos volt beilleszteni fölbugyogó diákkori emlékeimet e megváltozott színtérbe; a keret nem segítette azokat elő, de megzavarta.
Hogyan? Ez volna Plavóczy Mihály uramék kertje, ahova átmásztunk az esti szürkületben megdézsmálni a körtefákat? De hát a körtefák hova lettek. Most egy fakereskedő ölfa rakományai állnak ott. Amabban a sárga házban lakott Tóth József professzor úr, »nagy tanügyi portentum«, mint akkoriban mondták. Még most is fülembe cseng a hangja, mikor a hexametert és a pentametert magyarázza, kissé tótos dialektusával ad oculos.
– Ide figyeljetek, nebulók. Ha így mondjátok:
»Tóth József vágyok in, á szépirodálmi tánártok« – ez a hexameter.
»Tóth József vágyok in, szépirodálmi tánár«, – ez a pentameter.
Ha pedig együtt mondod:
Tóth József vágyok in, á szépirodálmi tánártok, Tóth József vágyok in, szépirodálmi tánár – ez a disztihon.
A jeles tanügyi bácsi mindenütt a saját énjét látta, mindenütt ebből indult ki s mindent ebből a szempontból ítélt meg. Vizsgai dolgozatul is ezt a témát adta fel: »Tóth József és a nevelésügy.« Be szeretném látni a kis köpcös, rátarti emberkét, ha él még.Hát ez miféle rét balra? Nini, hiszen ez a mező, ahol a pige játék folyt, meg az ütközetek a mesterlegényekkel, de az iszapos patak, melybe bekergettük őket, kiapadt, eltűnt, csak egy kis mélyedés látszik és a bujább fű jelzi, hogy ez a csík valaha egyéb volt. A kis kőhidacska még must is megmaradt félig romban: a híd túlélte a patakot. Hát nem mulatságos ez? Ezen a hídon tanulgattam reggelenként (mert surcra musis amice) a leckéimet Homérből. Mint villámcikázáskor a menny, a híd láttára megnyílik eszemnek az a fiókja egy percre, ahova a betanult görög mondatokat begyömöszöltem, istenemre, újra el tudom mondani:
“Alloi meri ra theoi te kai anéres hüppokorüsztai.“
Ott a vén körtefa; úgy nézem, azelőtt lombosabb volt, délutánonként jóízűen szundikálgattam alatta (mert plenus venter non studet libenter).
Az estszürkület leszáll (még rövidek a napok, április közepe van), mintha valami homályos piszkos pép ereszkednék alá az égből, nyugatról felzúg az esteli szélben a Bonga erdő: télen nem volt hangja, most egyszerre megszólal, mintha milliárd nyíl süvítene a levegőben.
De jó volt, oh, de jó volt, mikor még odajártunk pipázni nagy titokban a Bonga erdőbe, hogy a professzorok meg ne lássák. Micsoda komisz dohányt szíttunk mi akkor! S mégis mennyivel jobb volt az a mostani havanna szivaroknál!
Ezer meg ezer aprósága a diákéletnek szökött elém, a cserebogár malmocska a fűzfaháncsból csinált kis síp, a parittya, melyből a városka kutyáit infesztáltuk, a kampaverők, melyeket a hónunk alatt cipeltünk, a zsindelypuska a hegyes nyíllal – azzal lövöldöztünk a Zeheriné nénémasszony libáira. De ki bírná véges-végig elszámlálni a diákévek örömeit.
Mint mikor a vén asszony szárított virágokkal telerakott imakönyvében lapozgat, olyan érzelmekkel őgyelegtem még egy darabig az utcákon. Itt a fűszeres bolt, ahol a szentjánoskenyeret és a krumpli-cukrot vettük, meg a gombostűket a rovaroknak. Ennél az ablaknál egy szép szőke leány kötögetett, mi nagyobb diákok »glaükopis Athéné«-nek hívtuk egymás közt. (A szöszke Athéné volt az egyetlen asszonyszemély, akit ismertünk.) Szemem most is epedve pislant fel megszokásból, de most üres az ablak, üres, üres. Hol lehet már azóta a glaükopis Athéné!
Így elmélázva a múltakon, egyezerre elémbe toppan, akárcsak a gyorslábú Achilleüsz, a főispáni hajdú.
– Őméltósága várja már a nagyságos képviselő urat.
– Hol?
– A cukrászda előtti padon.
Megnéztem az órámat; csakugyan a vacsora ideje, de meg lehet azt látni óra nélkül is a városka sürgés-forgásán. A petróleum-lámpákat kezdik meggyújtani, a kofák csomagolnak szerte a piacon. A vidáman ugrándozó csizmadiainasok kezeiben nagy kenyérkaréjok jelennek meg ritmikus mozgásban azon félkörben, mely a kéz szokott helyétől a szájig visz, a majszternék szemérmetesen a kötényük alá takarva viszik a vacsorához való nedveket, sört vagy bort – amit nehezen vár már otthon a gazda.
Egy pár perc múlva ott voltam a cukrászda előtt, ahol a főispán várt a padon ülve, erős beszélgetésbe elmerülten egy az ajtóban álló, fakó arcú, sovány vénasszonnyal.
– Nos – szólt, mihelyest megpillantott –, megnézted a fiatalkori emlékeket?
– Meg.
– Mind?
– Körülbelül.
– Egyet azonban még mindig mutathatok. No, nézd meg jól a teens asszonyt)
Megemelintettem a kalapomat és megnéztem, ő szintén reám mereszté fénytelen, mocsárszínű szemeit, nagy kíváncsian szúrósan, mintha le akarná velök kaparni huszonöt esztendő patináját, kormát rólam.
Derengett valami előttem is, mintha a ködön át ismerős arc próbálna kifoszladozni, de amíg egy vonáshoz kihúztam a másikat, hogy egybeállítsam, rendesen összeomlott az egész.
– Ejnye – türelmetlenkedett a főispán –, kihez írtad azokat a szép verseket?
– A verseket – dadogtam, és a szájam bambán, tehetetlenül nyitva maradt.
– Hát a Szabó Ilonka…
Micsoda? A Szabó Ilonka? A »Glaükopis Athéné«? Éppen tíz perccel ezelőtt gondoltam rá.
– Lehetetlen, lehetetlen… Azaz örülök.
– Ugye hogy megváltoztam? – szólt a cukrászné egy mély, bánatos sóhajjal. – Ilyenek az esztendők… az esztendők!
Bizony, az esztendők, hogy eljárnak. Kivált a szegény asszony fölött. A férfi csak egyszer hal meg, az asszony kétszer. Mikor megöregszik, és mikor a lelkét kileheli. S csak az első halál nehéz neki, a másodikat már jól kiállja.
Alig válthattam egy pár szót “a gimnázium kedvencével“, aki azóta rommá lett, már fölkelt a főispán, a karomat megfogva:
– De már menjünk is vacsorálni.
Vagy ötven lépésnyire volt az “Arany Griff“, a régi fényes vendéglő, de milyen ocsmánynak, piszkosnak tűnt most fel, pedig azóta már csinosítottak is rajta.
Egy nagy termen mentünk keresztül, melyet a Garibaldi képe díszített s néhány rózsaszín tüllel dekorált tükör. Az asztaloknál szórványosan ültek a szokott kisvárosi alakok: néhány katonatiszt a hosszú asztalnál, a sztereotip utazó ügynök egyedül, távolabb három dorbézoló fiatal úr, homlokukra lecsüngő hajjal, bizonyosan a megyei aljegyző és két gyakornok a törvényszéktől. Ha még hozzá vesszük az ott őgyelgő kucsébert, az étlap-tanulmányozásba merült tűzoltóparancsnokot és a három ágú petróleumlámpát, mely nyájas, barátságos fényt vet a felerészben fehérrel, fele részben színessel terített asztalokra, teljesen meg van rajzolva a kisvárosok mindenik étterme.
Egy üres gömbölyű asztalnál állapodtam meg hirtelen elhatározással.
– Ne üljünk ide?
– Dehogy. Hát nem látod, hogy ott várnak bennünket?
S kezével a nagy terem alkoven formájú oszlopos keskenyebb folytatására mutatott, hol L alakú asztalnál vagy húsz-harminc férfi ült élénk zsibongással. Az asztalon két virágpohár volt nárciszokkal és félig nyílt orgonavirággal, azonfelül mazsolaszőlővel és mandolával megrakott üveg gyümölcstartók jelezték a lakoma ünnepiességét.
– Kik azok? – kérdém önkénytelenül visszahőkölve.
– A hatodik osztály – felelte a főispán flegmával, – Nem ösmered meg?
– Miféle hatodik osztály?
– Ej, hát a tanulótársaid.
– A tanulótársaim? A hatodik osztály? Lehetséges-e?
– Testestől lelkestől, barátom, kivévén a megholtakat, mind előhordattam a mai napra.
Elálmélkodással siklott végig rajtuk a szemem. Az én tanulótársaim? Ezek az idegen urak? Ezek a bozontos szakállú, hanyag külsejű alakok, Lehetetlen, lehetetlen. Nem, nem ösmerek egyet sem. Nincs egy vonás, egy jel, ami fogantyú lehetne.
