A TISZTIKAR ÉS A GLAÜKOPIS ATHÉNE
A TISZTIKAR ÉS A GLAÜKOPIS ATHÉNE
Abban az időben (most néhány éve ősszel) egy porosz-német professzor, híres ornitológus, utazgatott velem, megnézegetve néhány érdekes helyet az országban.
Úti programunk piéce de résistance gyanánt egy kedves barátomhoz, egy főispánhoz vezetett, aki már várt ránk. Én is örömmel mentem, megkívánta a lelkem, hogy annyi évek múlva megint lássak egy kis megyei életet közelről, egész a fókusznál.
Valaha jól ismertem a megyét; témáim is szüntelen ott kóborogtak a megyei kalamárisok közt; száz meg száz oldalról írtam meg, de úgy látszik, nem találtam el, mert a »XIX. Sičcle«, amelyik demokrata lap, azzal az indokolással fordítgatta le beszélyeimet, hogy a nemesség ellen vannak írva, az öreg »Presse« pedig, isten nyugosztalja, azzal az indokolással közölgette ugyanazokat, hogy a nemességet dicsőítik. Az ördög tudjon köztük bíró tenni.
De hát elfogytak ezek a témák. A föld termőereje elvész, ha eltávolodik a naptól. Nem tudok már a vármegyéről semmit. Innen legfeljebb egy-egy rávonatkozó törvényt látok néha. A miniszterek azt mondják: Egy kis reparáció. És megint egy kis reparáció. Valami nagyon el lehet szakadozva, hogy folyton reparálják. Látok továbbá egypár embert, illetőleg nem látok egypár embert, akiket leküldtek ide-oda főispánoknak, de ezek se hasonlítanak a régi főispánokhoz. Szegény megye, biz az nagyon megváltozhatott azóta.
Bizonyosan komolyabb, ridegebb, pontosabb, lelkiismeretesebb, de alkalmasint nem olyan kedves többé, a szeretetreméltó slendriánság, a hetyke középkorias nonchalance, szóval, a tekintetes zománc eltűnt róla, s most a kimért, fagyos köztörvényhatóságot fogom helyette viszontlátni,
Fájó húr rezeg meg szívemben, mint mikor egy régen elhagyott ház bukkan föl az emlékezetben, amelyhez kedves emlékek kötik az embert, s elhatározza, hogy még egyszer odautazik és megnézi – de apránkint eszébe jut, hogy azóta sokszor átalakították. Hiszen már nem is az a ház az többé.
Gondoltam is magamban: éppúgy megnézhetnék egy francia departement-t.
Ahogy azonban odaértünk, mégis mindjárt otthonosan éreztem magamat. Barátom, aki nőtlen ember, igen szívesen, melegen fogadott bennünket, és a megyeházán rendezett be két szobát a saját lakásából.
– Isten hozott, öreg, most már nem eresztelek el egy hétig.
– Három napot szántam rá.
– Egy hétig rab vagy itt, a barátoddal együtt. A főispáni hatalmamnál fogva, punktum.
– De engem az immunitás véd.
– Innen ugyan nem mozdulsz el egy tapodtat se.
– Jó, jó, de egy egész hétig I Mit csinálok én itt egy hátig?
– Vadászol, tarokkozol. Hát a barátod mit szeret csinálni?
– Az olvasni szeret. Vannak-e valami könyveid?
– Beültetjük a kis öreget a levéltárba.
– Hát parti van-e?
– Egy ezredes volt, az tudott tarokkozni, de eltették innen. A városbeliek nem értik, csak a négyes-tarokkot. Hanem van két szolgabíróm, aki a hármashoz is tud, hát azokat berendeltem egy hétre a járásaikból.
– És ezalatt?
– Nos, ezalatt ott szünetelni fog a közigazgatás.
Vidám, helyes fiú a főispán, pompás modorral, aki nem tanult ugyan sokat, de nem tud pózokat se csinálni; ezért lett csak főispán. Mert, hogy az ember többre vigye, ahhoz az kell, hogy tudjon valamit, ha egyebet nem, hát legalább pózokat.
– Hát csak eredj a szobádba és vidd a németet is, mosdjatok meg és öltözzetek át, addig megfől a leves, egy pár főembert hívtam meg a tiszteletedre, meg az említett két szolgabíró-tarokkistát.
Mire egy kicsit fölfrissültem a szobámban, azalatt bent a főispán elfogadójában összegyülekeztek a vendégek, akiket azután sorba bemutogatott:
– Perecsényi Miklós alispán.
Kis zömök emberke volt, hosszúkás, nyomott fejjel, mint a gólyáé. Fekete, villogó szemei sok értelmet árultak el, jobb kezét fekete selyemkendővel felkötve tartván, csak a balkezét nyújtotta felém:
– Szervusz – recsegte jóízűen az öreg, megrázogatva a kezemet. – Örülök, hogy elevenen is látlak, a fotografiádat már ismertem. De ott szebb gyerek vagy.
Aztán a főjegyzőt mutatta be, egy kissé elhízott úr volt nagy orral, simára borotvált képpel, elegáns, gondos öltözetben.
– A vármegye főpennája: Boroszlóy István.
– A megismerkedés kelyhének mámoros pitymalatába merülök – mondá a főjegyző tréfás pózzal, mire vidáman mosolyogtak a többiek, és rám néztek nagykíváncsian, hogy bámulom-e a stílusát.
Azután a két szolgabírót mutatta be: Detre Miklóst és Vass Mihályt; az előbbinek a bal arcán keskeny sebtapasz vonult végig, mint egy hegylánc, az utóbbiról megjegyzé a főispán:
– A híres valkányi Vassokból való, akiket Vácról elkergettek.
A többit aztán maga Vass Mihály magyarázta meg, hogy a nagyapja, Vass Vince, eszközölt ki Vác városának a palatinustól virágvasárnapra is szóló vásárjogot, de útközben az okmányt kivesztette az oldaltáskájából, s újat többé nem lehetett kapni a palatinustól. Innen is maradt fenn a v-vel kicifrázott közmondás: »Valkányi Vass Vince vesztette el Vác városának virágvasárnapi vásárját.«
Vass Mihály csinos fiatal ember volt, monoklival és szépen szívott szivarszipkával, délceg, sugár, mosolygó arcú, csak az torzította el, hogy az egyik füle le volt vágva, minélfogva a haját hosszúra növesztette, mint egy zongoraművész, és lesimítva viselte a néhai fül üres telkén.
Az én német barátom (névszerint dr. Mayer Villiam Kristóf) félrevont nagybizalmasan egy ablakmélyedésbe:
– Te, bruder, hol vagyunk mi most? Ugye, egy városi kórházban?
– Dehogy. Ez a vármegyeháza. Hiszen mondottam már.
– És ezek?
– Ezek a tisztviselői kar.
– De hisz mind csonka, béna.
– Hja, az egyszer így van. Minden tisztikar így néz ki Magyarországon, közvetlen a képviselőválasztás után. Tudod, a párbajok.
A főispán az órájára tekintett.
– Mindjárt ebédelünk, csak még a plébánost várjuk és az öreg Borcsánszkyt. Az denique mindig elkésik, de a plébános pontos szokott lenni.
– A papnak malőrje van – újságolta Vass Mihály, aki minden pletykát meghoz, azért a főispán kedvence.
– Mi történt vele?
– El akarják vinni tőle a Hankát.
– Ohó! A Hankát, a szép tót Hankát.
– Ki az a Hanka? – kérdem, csak hogy éppen szóljak valamit.
– A Hanka, hehehe – válaszolta az ékes szavú föjegyző –, Hanka a tisztelendő úr tányérjainak kedvenc elmosogatónője, aki az érzések felköltésének zsongó sugárzatait lövelli ékes énjéből.
– Hát úgy történt – anekdotázik Vass Mihály –, hogy az apja, egy nagy hórihorgas tót, beállított ma a parókiára a leányért, hogy ő tovább nem hagyja, hogy ő hazaviszi. A tisztelendő úr kapacitálja, hogy minek viszi, mikor a Hanka jól érzi itt magát, a tót csak mosolyog és morzsolgatja kezei közt a nagy, súlyos kalapját, »és mikor úgy szeretjük mindnyájan – folytatja a tisztelendő úr – még a szomszédok is, meg én is…« A tót most közbeszól: »Ez az, ez az; kírem alasan!« És se szó, se beszéd többé, kézenfogta Hankát, és alkalmasint haza is vitte.
De nem is kacaghattak az eseten, mert megnyílt az ajtó, és belépett a tisztelendő úr, Blahunka János és egy öreg magas férfi, éppen olyan, aminőnek a Hanka apját képzelné az ember, ha nem volna szép fekete kaputban és fényes lakkcipőkben kiöltözve, mint egy herceg, és nem lógna rettenetes deres szakálla le a hasáig – amit ma már csak az urak viselnek, mert ha nem kér is enni, de örökösen fésülni kell és törülgetni. Szegény ember nem ér rá az ilyesmire.
A nagy szakállak ritkák ma már. A civilizáció irtó hadjáratot visz a hajak ellen, s meglehetősen legyőzte őket.
– Mit csinál Hanka?! – kiáltották a plébános elé pajkos vigyorgással. Ámbátor jól tudták, hogy a szép Hankát csupán atyai indulattal szereti, minthogy ő csiszolta, nevelte ki, s minthogy a Hanka tud a kedvében járni legjobban.
A tisztelendő úr mogorva arcot vágott, egy restelkedő tekintetet vetve ránk idegenekre.
– Ne ráncold a homlokodat, kedves papom – feddette az alispán kedélyesen –, ne légy farizeus most, mert itt camera charitatis vagyunk: az az úr nem tud egy szót se magyarul (a német barátomra mutatott), ez a másik meg (énrám mutatott) egy eretnek, akit te úgyis megvetsz, mert megszavazta az egyházpolitikai törvényeket.
A pap fürgén futott felém a húsos apró lábaival, és szívélyesen megölelt.
– Hiszen mi iskolatársak vagyunk! – kiáltá.
– Igen, igen, te vagy a Blahunka Jankó?
– Persze, hogy az vagyok, barátja az erénynek. Isten hozott nálunk.
– Mit? Ti iskolatársak vagytok? – kérdé a főispán meglepetve. – És hol jártatok együtt?
– Itt, a te székvárosodban – mondám.
– No, ezt nem tudtam.
– Minden kő érdekes itt nekem, minden fa. Mert azok még bizonyára a régiek. Csak az emberek változnak. Ebéd után el is megyek egy kicsit őgyelegni.
– Hollá! ni, Borcsánszky bácsi! – kiáltott fel most a főispán – hadd mutassalak be kedves vendégeimnek. – Ő ezzel karonfogta az imént jött nagyszakállas urat, s hozzám vezette: Borcsánszky György; Georg von Borcsánszky, ismételte barátomnak is.
– Igen örülök.
Csupa mosoly lett az arca, s meghajlott, mint egy bumerang.
– Enyim az öröm, kirlek alásan, nagysagos uramöcsém, azért ne is izéljél… mert én megnízlek téged, ha mutogatnanak is pínzért; de én egy hangya vagyok, egy hangya.
– Árvaszéki elnök – jegyezte meg a főispán mintegy kiegészítésképp.
– Egy hangya – ismétlé Borcsánszky, mialatt a nagy hasát simogatta, aztán egyet tüsszentett, és rengeni látszott sarkaiban e rettenetes tüsszentéstől az egész megyei palota.
– Szép állás – mondám szórakozottan.
– Jarja sok gonddal, sok irkafirkaval, felelősigel. Mert csak lárifári, amit emberek mondjak, hogy az arvakra az isten viseli gondot. Nem észre vettem. Eddig legalabb el nem intézte egyetlen ügydarabot se. Csak arvakat csinalja mienk nyakunkra.
– Van sok restancia?
– Akad – felelte dicsekedő hangon.
Azonban nem lehetett sokáig fecsegni, pedig a »hangya« kedélyes öreg úr volt, akiből bugyogott az originalitás, de a szomszéd ebédlő szárnyas ajtói szétnyíltak, miután előbb a hajdú jelentette, hogy tálalva van.
Nem akarok időzni az ebéd leírásánál: jó volt, pompás volt, a vidéki nagy ebédek karakterében, hogy a francia étel nyomában jön rögtön egy halálos magyar étel. A kappant, ősz évadja lévén, a fácán helyettesíté, a fácánnál francia pezsgőt töltenek, s elkezdődnek a tósztok. A főispán engem köszöntött fel, én pedig őt; Mayer Kristóf barátomra Boroszlóy főjegyző emelt poharat, körülbelül ezeket mondván tört németséggel: Igen szép a nevezett úrtól, kinek tudományos híre, fiatalsága dacára, a hármas halmok országába is eljutott, hogy idejött minket tanulmányozni. Biztosítja, hogy jó helyre jött, éppen ebbe a megyébe, hol a főispán úr őméltóságának a lelke él fűben-fában, és hol olyan közigazgatást fog látni, aminő a világon nincs több. Kívánja az egek urától, hogy a szeretett német vendégnek életéveit fütyörészve szövögesse bele a késő századokba, hogy amikoron már egy német se lesz a világon, ő még mindig éljen, és hogy valakivel beszélgetni tudjon, kényszeríttessék a magyar nyelvet megtanulni. Vivat, floreat, crescat!
– Hóbortos ember ez a Boroszlóy – súgtam a főispánnak, kinek a jobbján ültem.
– Be van rúgva – felelte.
– Hogyan, már délelőtt?
– Nem úgy értem – magyarázta meg –, hanem már régóta, az anyatejtől. De most hallgassuk Borcsánszky bácsit.
Borosánszky emelkedett fel, megsimogatta óriási szakállát, és a szalvétával leverte mellényéről a morzsákat. Ünnepélyes csönd állt be.
– Tisztelt uraim! – kezdé sztentori hangon.
– Halljuk! Halljuk!
– Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
– Inkább csendes idő van odakünn – szólt közbe Vass Mihály.
– Taceas, amice. Nec ideam habes.
(Hallgass, barátom, nincs fogalmad sem a dologról.)
Barangol és zúg, zúg az őszi szél,
Csőrögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én.
Csőrögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én.
Vass Mihály megint közbeszól.
– Hallgass te is, zúgó szolgabíró! – förmed fel a szónok.
Mert ha nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősírást az égiháború;
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi eddig bennem titkon forra csak,
S mit most szívemből kiröpítek,
Mint vulkán az égő köveket,
Az forra bennem –
Mint nősírást az égiháború;
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi eddig bennem titkon forra csak,
S mit most szívemből kiröpítek,
Mint vulkán az égő köveket,
Az forra bennem –
hogy tisztelendő Blahunka János urat az úristen sokáig éltesse. (Zajos tetszés.)
– Az öreg nagy tehetség – jegyzé meg az alispán, ki szemben ült velünk.
– És kitűnő hivatalnok – tette hozzá a főispán. – Valóságos minta.
Erre Blahunka plébános taszítá hátra a székét, és meghívta az egész társaságot, úgy amint van, szerény házához vacsorára.
– Helyes! Helyes! De hát mi van a Hankával?
– Igaz-e, hogy az elmenetel foszladozó szivárványait lebegteti? – kérdé Boroszlóy vihogva.
– Ott lesz-e még, vagy nem lesz már?
A pap röstelkedve sütötte le szemeit tányérjára.
– Irigy kutyák vagytok – dohogta.
Fölpattant most nemes vetélkedéssel az alispán, és meghívta az egész társaságot másnap ebédre, amitől vérszemet kapott Borcsánszky, és másnap estére invitálta meg a vendégkoszorút. Mert örökre boldog volna, ha az elefántok eljönnének a hangyához.
Mindenféle tarkabarka beszédek közt ittuk meg a kávét és a konyakot, mire én otthagyva a németemet, megszöktem a társaságtól, hogy bebarangoljam a várost, hol diákéveimet töltöttem. Ez volt a legédesebb célja utamnak. Megfüröszteni lelkemet a fiatalkori emlékekben.
Ne legyen ott velem senki, aki közbeszólhasson, s elhessegesse a régi képeket, amiket pajkos tündérek, akik kikelnek vízből, fából, házak fedeléből, megmutogatnak még egyszer… még egyszer.
Sietve mentem végig a Varga utcán, ahol az ódon iskola áll nagy, hatalmas kéményeivel, szöges, erős kapujával. Mellette egy kis patak csörög vidáman. Csak úgy csörög most is, mint harminc év előtt.
Megnézegettem az udvart, ott áll a csöngettyű. Hej, ha még megvolna a vén pedellus, aki kongatta! Oh, be szeretném látni a tantermeket belülről, a padot, ahol ültem, a katedrát, ahol a tanár ült.
Szívem meglágyult, elérzékenyedtem, nem bírtam itt ki tovább. Tova siettem a patak mellett, míg kijutottam a csizmadiák negyedébe. Itt ezen a vidéken laktam utoljára. Oh, istenem! a ház már nincsen meg. De kár, de kár.
Hát ez miféle rét, balra? Nini, hiszen ez a mező, ahol a pige-játék folyt, meg az ütközetek a mesterlegényekkel, de az iszapos patak, melybe bekergettük őket, kiapadt, eltűnt, csak egy kis mélyedés látszik, és a bujább fű jelzi, hogy ez a csík valaha egyéb volt. A kis kőhidacska még most is megmaradt félig romban; a híd túlélte a patakot. Hát nem mulatságos ez? Ezen a hídon tanulgattam reggelenkint (mert aurora musis amica) a leckéimet Homérből. Mint villámcikázáskor a menny, a híd láttára megnyílik eszemnek az a fiókja egy percre, ahova a betanult görög mondatokat begyömöszöltem, istenemre, újra el tudom mondani:
»Alloi men ra theoi te kai aneres hüppokorüsztai.«
Ott a vén körtefa; úgy nézem, azelőtt lombosabb volt, délutánonként jóízűen szundikáltam alatta.
Az estszürkület leszáll, mintha valami homályos piszkos pép ereszkednék alá az égből, nyugatról felzúg az esteli szélben a nyírjes erdő: mintha milliárd nyíl süvítene a levegőben.
De jó volt, oh, de jó volt, mikor még odajártunk pipázni nagy titokban az erdőbe, hogy a professzorok meg ne lássák. Micsoda komisz dohányt szívtunk mi akkor! S mégis mennyivel jobb volt a mostani havanna-szivaroknál!
Ezer meg ezer aprósága a diákéletnek szökött elém, a cserebogár-malmocska, a fűzfaháncsból csinált kis síp, a parittya, melyből a városka kutyáit infesztáltuk, a kampaverők, melyeket a hónunk alatt cipeltünk, a zsindelypuska a hegyes nyíllal – azzal lövöldöztünk a Zeheriné nénémasszony libáira. De ki bírná végesvégig elszámlálni a diákévek örömeit.
Mint mikor a vénasszony szárított virágokkal telerakott imakönyvében lapozgat, olyan érzelmekkel őgyelegtem még egy darabig az utcákon. Itt a fűszeres bolt, ahol a szentjánoskenyeret és a krumplicukrot vettük, meg a gombostűket a rovarokra. Ennél az ablaknál egy szép szőke leány kötögetett, mi nagyobb diákok »glaükopis Athéne«-nek hívtuk egymás közt. (A szöszke Athéne volt az egyetlen asszonyszemély, akit ismertünk.) Szemem most is epedve pislant fél megszokásból, de most üres az ablak, üres, üres. Hol lehet már azóta a glaükopis Athéne?!
Így elmélázva a múltakon, egyszerre elémbe toppan, akárcsak a gyorslábú Akhilleüsz, a főispáni hajdú.
– Őméltósága várja már a képviselő urat.
– Hol?
– A cukrászda előtti padon.
Megnéztem az órámat, csakugyan a vacsora ideje, de meg lehet azt látni óra nélkül is a városka sürgés-forgásán. A petróleumlámpákat kezdik meggyújtani, a kofák csomagolnak szerte a piacon. A vidáman ugrándozó csizmadiainasok kezeiben nagy kenyérkaréjok jelennek meg ritmikus mozgásban azon félkörben, mely a kéz szokott helyétől a szájig visz, a majszternék szemérmetesen a kötényük alá takarva viszik a vacsorához való nedveket: sört vagy bort – amit nehezen vár már otthon a gazda.
Egy pár perc múlva ott voltam a cukrászda előtt, ahol a főispán várt a padon ülve, erős beszélgetésbe elmerülten egy, az ajtóban álló; fakó arcú sovány vénasszonnyal.
– Nos – szólt, mihelyst megpillantott –, megnézted a fiatalkori emlékeket?
– Meg.
– Mind?
– Körülbelül.
– Egyet azonban még mindig mutathatok. No, nézd meg jól a teensasszonyt. – Megemelintettem a kalapomat és megnéztem, ő szintén reám mereszté fénytelen, mocsárszínű szemeit, nagykíváncsian, szúrósan, mintha le akarná velük kaparni huszonöt esztendő patináját, kormát rólam.
Derengett valami nekem is, mintha ködön át ismerős arc próbálna kifoszladozni, de amíg egy vonáshoz kihúztam a másikat, hogy egybeállítsam, rendesen összeomlott az egész.
– Ejnye – türelmetlenkedett a főispán –, kihez írtad azokat a szép verseiket?
– A verseket – dadogtam, és a szájam bambán, tehetetlenül maradt nyitva.
– Hát a Szabó Ilonka…
Micsoda? A Szabó Ilonka? A »Glaükopis Athéne?« Éppen tíz perc előtt gondoltam rá.
– Lehetetlen, lehetetlen… Azaz örülök.
– Ugye, hogy megváltoztam? – szólt a cukrászné egy mély bánatos sóhajjal. – Ilyenek az esztendők… az esztendők!
Bizony, az esztendők hogy eljárnak.
E melankolikus hangulatba beleszólt a piac közepén álló katolikus templom tornyából a harang, régi, ismerős hangjával egész lelkemet átjárva.
A főispán felkelt, s az ódon toronyra mutatott
– Blahunka szólít. Hallod a harangszót? – »Kész a vacsora – kész a vacsora.« »A Hanka terít – a Hanka terít.« A harangot is meg lehet tanítani, mint a papagájt.
– Hát a németemet hol hagytad?
– Azt az öreg Borcsánszky vitte el a »vármegye-kisasszonyokhoz«.
– Hát az mi?
– Az a legtökéletesebb institúció a világon.
– Ugyan?
– Egy medicina a legnagyobb betegségre.
– Melyikre?
– A sikkasztásra.
– No, erre kíváncsi vagyok.
– Hja, sokat haladott azóta a vármegye. Különben majd meglátod. De most már búcsúzz el, induljunk. Ajánlom magamat, teensasszony!
Köszöntöttem régi ideálomat, kinek nevét annyiszor véstem a padokba, a fákba, kinek leheletét éreztem évekig a tavasz édes fuvallatában, az ákácok illatában, s ki most, hogy megjelent elevenen, egy világot rombolt össze – ezer témát ölt meg bennem.
Búsan bólintott a fejével, fájó mosolygással. A Háromkút utca szegletéről még egyszer visszanéztem. Ott állt még mindig a boltajtóban, az esti szürkületben valami fehér mozgott a kezében; talán észrevette, hogy hátrafordultam, és a kendőjével integetett, vagy talán csak én képzelődtem.
– Férjnél van a cukrászné? – kérdeztem útközben a főispántól.
– Özvegy. A férje meghalt. Egy öreg lengyel, Blivinszky nevű.
– Gyönyörű leánygyermek volt, és módos. Csodálom, hogy hozzáment a cukrászhoz.
– Azt hitte, hogy gróf, mert akkor minden lengyelben grófot gyanítottak.
– Grófnak adta ki magát?
– Dehogy, cukrásznak adta ki magát, de a leány azt hitte, hogy valami előkelő főúr, aki titkolja származását.
– Tehát csalódott benne a szegény glaükopis Athéne?
– Igen, annyiban, hogy cukrásznak adta ki magát, de csak közönséges lump volt, aki az asszony hozományát is elherdálta. Most csak úgy teng-leng a szegény Blivinszkyné. Mert itt hurkát, kolbászt esznek az emberek és nem tortákat.
Ezzel a beszélgetéssel éppen odaértünk a parókiára, ahol már együtt volt az egész déli társaság. Blahunka elébünk szaladt az ambitusra. Éppen künn volt a Hanka is, és a komondorokat csitította egy seprővel: »Csiba te! Eredjetek! Kuss! Dögöljetek meg az öregapátokkal!«
Nagy, tagbaszakadt leány volt a Hanka, hatalmas idomokkal, piros, egészséges arcú, ragyogó szemű; még az is csak szebbé tette, hogy fent, a homloka legtetején, egy csomó főkötőhívó pattanás volt – azért híják pedig így, mivelhogy azokat a főkötő csipkéje eltakarná; a tulipános ködmönkén át is láthatta, aki (apage satanas) éppen nagyon odanézett, mellének ritmikus mozgását.
A főispán ingerkedőn kacsintott a gazdára, s rossz latinsággal mondá:
– Tamen hit illam reliquit pater. (Mégis itt hagyta őt az apja.)
– Mavult vaecam impellere – mondta a Blahunka Jani nevetve. (Inkább akart tehenet hajtani.)
E rejtélyes, lassú szóváltás teljes értelme egyelőre elveszett előttem, hanem később, vacsora után az urak (semmi sem szent ezeknek) kivallatták a házi személyzetet furfanggal, borravalóval: a szakácsnét, a mindenest vagy a harangozót, isten tudja, ki mindenkit, kivált miután a főispán, a fejét fájlalván, korán hazament, s elszabadult láncáról minden tapintat és illedelem. Megállapították a tényálladékot hitelesen. Hát úgy volt az, hogy az öreg tót már egy félév előtt haza akarta vinni a Hankát, de akkor egy borjút ajándékozott neki Blahunka. Ezzel szent lett a béke, de most megint előjött a nagy hegyek mögül azzal az ürüggyel, hogy az anyja nagyon sír a Hanka után, hát hazaviszi. A pap hivatkozott a borjúra, hisz azért adta neki a borjút, hogy a Hankát itt hagyja, akire szüksége van a gazdaságnál. – Hja, a borjúval is csak baj van, felelte a tót, mert az meg az anyja után bőg. – Ekképpen világíttatván meg az otthoni szomorú helyzet, Blahunka plébános úr a következő alternatíva elé állította az öreg tótot: vagy a felesége könnyeit szárítsa le, vagy a borjúét. A tót választott: a tehenet, a Majmunát hajtotta haza. Így történt szóról szóra. S minden egyéb pikáns híresztelés, aminőt például az ebédnél is hallottunk a főispánnál, aljas koholmány és rágalom.
Messze esnék célunktól, leírni a vacsorát, a jóízű ételeket, jóízű anekdotákkal fűszerezve (sajnos többnyire régi ismerősökkel). Kock Pál tehetett ilyeneket, mert éhes grizetteknek és szomjas diákoknak írt, s ha elősorolta, hősei mit ettek, milyen volt a nyúlpástétom, a szarvasgomba, hogyan párolog a punch, a Quartier latin-beli padlásszobák levegőjét csodás illatokkal keverte meg a fantázia, de a jóllakott tekintetes magyar olvasó nem kíváncsi senki fiának a vacsorájára, se nem irigyli, se nem gyönyörködik benne: eleget böfög ő a maga kosztján. A vacsora utáni tarokk-esélyeket se írom meg, hiszen minden kaszinónak vannak külön tarokk-legendái, a Nemzeti Kaszinótól kezdve, honnan fotográfiában maradt meg egy csudálatos partie emléke, hogyan nyerte meg egy vakmerő gróf a szólót négy blank dámával, egész a falusi népkörökig, hol mindenütt történt valami figyelemreméltó, társadalmi életünk legirányosabb egyénisége, a skíz égisze alatt. Még talán legtöbb szót érdemelnének az estéről a pajkos dalok, melyeknek legtöbbjében, a gazda iránti reverenciából, volt valami egyházi ciráda is, mint például: »Elindula szent Péter apostol Rómába.« Maga Blahunka Jani is rágyújtott, a vége felé egy latin dalra, melyet még a szemináriumból hozott, s mely szomorú halottasének melódiájában mond el olyanokat, amik vérbeli testvérei egy-egy francia kuplének. Sőt, hogy teljes legyen az élvezet, még a Hankát is rákényszeríté, hogy bejöjjön a konyhából, és énekeljen el egy tót dalt. A leány szabódott, eleinte irult-pirult, de mikor öt új ezüst forintost csúsztatott a markába pántlikára, akkor félig elfordulva a vendégektől, nagyszégyenlősen kiereszté ezüstcsengésű hangját:
Kácser na doline
Kacska vodu pijé
Kácser na nyu volá
Vitaj dusa moja
Kacska vodu pijé
Kácser na nyu volá
Vitaj dusa moja
Szépen, lágyan hangzott, mint az Eol-hárfa pengése, pedig a Hanka még a tenyerét is a szája elé tartotta, hogy bele ne nézhessenek – szép, hófehér rizskásaszemeket láttak volna bent. A melankolikus tót dalocska egy gácsérról szól és egy kacsáról, a kacsa vizet iszik a völgyben. a gácsér megszólítja: »Isten hozott, lelkecském«, a kis dalocska, amint szállt, ömlött és hullámzott, olvadékonyan, édesen, amint összefolyt szó a szóval egyetlen bájos zengzetté, úgy rémlett, mintha francia nyelven volna.
Mayer Kristóf barátom felugrott eksztázisban:
– Ez kolosszális. Ez isteni. Ilyen hangot még nem hallottam.
A bolond német odarohant a Hankához, és eIragadtatásának első hevületében kezet csókolt neki (kicsi, rozsdavörös keze volt), amire a Hanka ijedten sikított fel, s megbotránkozva felemelte ugyanazt a megcsókolt kezet, s olyat legyintett vele a német úr képére, hogy még egy félóra múlva is megvolt a nyoma.
– Ninini. Meg van maga bolondulva?
Ha az arcát csókolja meg, egy szót se szól a Hanka, abban nincs semmi (azonfelül pedig szép fiú is az én németem), de hogy a kezét megcsókolta, azzal ő holta napjáig nevetséges lesz, ki se mehet az emberek közé, hogy kisasszonynak ne csúfolják; szóval, meg van gyalázva örökre.
Ahol van ni, legott nagy hahota támadt a jelenetre, s a Hanka egy dühös, durcás szempillantást vetve a professzorra, vérvörösen, mintha csalánnal törülgették volna meg a képét, rohant ki a szobából.
Egyéb emlékezetes aztán nem is történt. Éjfél táján félreintettem a németemet, és mi is megszöktünk a társaságtól, a Hanka ki sem jött a konyhából, ránk adni a kabátokat, az öreg szakácsné cammogott elő a sánta lábával.
– A Hanka haragszik – mondá.
Megdicsértük a főztét, s még a lámpával is világított egész a kapuig.
Megkérdeztük, hogy ki van-e még ilyenkor nyitva a vármegyeház kapuja.
– Bizony nem szolgálhatok vele, hanem úgy emlékszem, hogy mikor még a vármegyének rabjai voltak, az én uram is az volt szegény, a Kolowrat Péter, talán tetszett is róla hallani, csodálnám is, ha nem, mert erős ember hírében állott, részt vett a burkus hadjáratban, hanem hát, hogy a szavamat ne felejtsem, bekerült valamiért, mindegy, ott is bőcsűlték, tisztelték, afféle söprögető rab volt a vicispán konyháján, szabadon járt-kelt, mint a fecske, sőt néha ki is ment a városba, ha a vicispánné ide vagy oda küldte, egyszer-másszor a korcsmában is elfelejtkőzött, hát emlékezem, hogy egyszer éjjel zörgetnie kellett a megyeház kapuján – hogy eresszék be. Én is elkísértem. Kérdezte a várta: Kicsoda kend? Én vagyok a rab, tessék beereszteni. »Késő – felelte a várta –, máskor jobban siessen kend!« – s be nem eresztették a szegény apjukomat egész virradatig. Hát, hogy a szavamat ne felejtsem, nem tudom biz én, hogy mi van a kapuval, de a tekintetes urakat bizonyosan beereszti a várta is.
Fölösleges aggodalom volt, a vármegye kapuja tárva-nyitva állt, a nagy petróleumlámpa, mely a boltozatról lógott le, a régies bőrvedrek között vígan égett, körülötte egypár denevér és éji pille tartott bált, egész kényelmesen felsétálhattunk az emeletre a szobáinkhoz.
A barátom váltig restellte a pofont, amit a Hankától kapott
– Mondd meg, kérlek, nem valami dehonesztáló ez a ti országtokban?
– Éppen annyi, mintha egy macska megkarmolna.
– De mégis bánt engem.
– Ostobaság, egy asszonyi pofon az édességek között áll, ha nem is éppen olyan édes, mint a csók: de arról a fáról való.
– Ne beszélj!
– Naív emberek vagytok ti, professzorok. És ha diffamáló lenne is általában, egy cselédleánynak az ütése akkor se számítana.
– No, én mégis gondoltam valamit… Az egy csodálatos kis ördög. Csodálatos.
