A HANGYA
A HANGYA
E percben egy sötétebb sikátorba jutottunk, néhány hivatalos szoba mellett kellett elmennünk, amelyeknek ajtaján különféle feliratok pompáztak.
Nini, az egyik szoba ki van egy kicsit nyitva. Gubó legyek, ez a Borcsánszky bácsi helyisége. Ott állott egy aranyozott betűjű táblán: “Borcsánszky György árvaszéki elnök.” Az öreget ott hagytuk még a papnál. Az ördögbe is, vagy nyitva felejtette a hivatalszobáját, mikor este elment, vagy valami történik itt most, mert ilyen helyen alkalmasint pénz is szokott lenni.
– Adj, kérlek, hamar egy gyufát.
Bevilágítottam gyufával a hivatalszoba belsejébe. Hátha valami rabló van bent. A németem szabadkozott, és előrement. Minek avatkozol a dolgába, még majd te iszod meg a levét, dohogta. De a hivatalszoba üres volt, azaz tele volt minden asztala, kanapéja aktákkal, papirosokkal, minden rend nélkül, mintha vasvillával volnának odahányva. Az öreg úr-nyilván elfelejtette becsukni az ajtót. No, ez ugyan gyönyörű rend. A nyitott kapun bejöhet éjjel akárki, egy lélek se látja, aztán feljuthat ide az árvaszéki elnök szobájába, és elviheti, amelyik okmányt akarja. Még fütyülhet is útközben, amikor viszi.
Az a bolondos ötlet incselkedett velem. hogy meg kellene leckéztetni egy kicsit az öreg Borcsánszkyt. A Blahunka Jani jó somlyai borában laknak olyan selyma koboldok és villogó szemű manók, akik ilyeneket sugdosnak. Beléptem tehát a cellába, és úgy találomra felkaptam a sötétben egy nyaláb iratot a hónom alá.
– Mit csinálsz bent? – kérdé a német. – Lopok.
– Mit?
– Aktákat. Holnap keresni fogja az öreg úr, és meg lesz ijedve. Micsoda fölséges tréfa lesz ebből holnap.
Fölvittük a szobáinkba, volt vagy három fontnyi a csomag, mindenféle színű és nagyságú, részint bélyeges, részint bélyegtelen papirosokból, szóval olyan volt, mint minden akta a világon. Mindössze egy futó pillantást vetettem a címzésre: a »Teszéry-árvák ügye«.
Hajnalban aztán bejött a főispán, elénekelve az ágyam fölött: »Ébredj nagy álmaidból!« Azaz, hogy már öreg reggel volt. Az őszi napfény bűbájosan szűrődött be a zsaluk leeresztett bordázatán keresztül, és lent az ablakok alatt, a piacon, hallani lehetett a hetivásár csataráját: szekerek zörgését, kofák veszekedését, s az adásvevés mindennemű élénkségeit.
– Öltözködjetek, szép idő van, kimegyünk egy kicsit vadászni.
– Kegyelem, hagyj még egy kicsit aludni!
– Hát hogy mulattatok?
– Köszönöm, jól, de hagyj aludni.
– Hát a német?
– Az belebolondult a Hankába, és most nyilván róla álmodik.
– Sokáig voltatok fent?
– Éjfélig. És éppen azért kérlek…
– Jó, jó, hiszen hagylak. (Úgy látszik, azt a taktikát választotta, hogy szétbeszéli okvetetlenkedő kérdéseivel az álmomat.) Hanem miféle percsomó ez itt? A főispán kezébe vette, és hangosan olvasta: »A Teszéry-árvák ügye«. Hogy jut ez ide?
Hahaha! Most egyszerre eszembe jutott a tegnapi tréfa, és hirtelen elröppent szememből az álom.
– Képzeld csak, milyen bohóság. Vagyis inkább rendetlenség. Tegnap éjjel, jövet, nyitva találtuk a kaput, meg az öreg Borcsánszky szobáját.
– No, és?
– Ej, hát javíthatatlan a vármegye; elhoztam ezt a csomó aktát. Éppen úgy elvihette volna akárki; szekérre rakhatták volna éjjel az egész vármegye iratait.
A főispán összeráncolta a homlokát.
– Hallatlan gondatlanság! – jegyzé meg sötéten.
– Ugyan ne farizeuskodj. Ez csak egy frázis nálad. Egy meggondolatlanság, elüti egy frázis; egy hiba, elüti két frázis; egy bűn, elüti sok frázis. Frázistok bőven van, mindenre van, és mindent helyrehoz.
Láthatólag bántották a megjegyzéseim.
– Ha a macskát kérdeznéd, mit tart a fülemiléről, csak azt jegyezné meg, hogy sovány madár, és a húsa se jóízű. A hangja iránt nincs fogékonysága, meg sem említené.
– Éppen ez az a frázis.
– Hagyjuk abba, kérlek – szólt apprehenzívusan –, majd meglátod, hogyan szoktam én eljárni. Az öreg megkapja a dorgatóriumot.
– Nem akarom, hogy valami szcénát provokálj.
– No, no. Csak finoman. Fölteheted rólam. Ezek itt nemesemberek, gentlemanek, érzékenyek.
– Nehogy énrám legyen keserűsége – szóltam közbe nyugtalanul –, mert én igazán csak a jux kedvéért tettem.
– Bízd a tapintatomra.
Fölkapta az aktacsomót, és magával vitte. – Bezárom egyelőre a fiókomba.– Aztán vidáman hozzátette: »Csapunk magunknak egy kis mulatságot a reggeli alatt. Hanem most már egy, kettő, három, keljetek fel.« S ezzel odament a szomszéd szoba ajtajához, benyitotta egy kicsit, és rákiáltott a németre, aki porosz származású volt
– Jönnek a francia chasseur-ök!
Aki természetesen felriadt erre, mintha megrázták volna, s valóságosan kiugrott az ágyból.
Egy félóra múlva ott ültünk a főispán szobájában, ott várt a reggeli: méz, sonka, tea, kávé bivalytejjel.
Mikor a reggeli után rágyújtottunk egy-egy illatos havannára, a főispán csengetett, meghúzván a falon függő, vörös rojtos zsinórt, mely még a régi módszer szerint csengetett.
Egy csinos megyei huszár jelent meg.
– Nézd meg, hogy a hivatalban van-e Borcsánszky úr.
– Igenis, ott van.
– Mondd meg neki, hogy kéretem.
Kisvártatva megjelent az öreg vidoran, kedvesen, gyanútlanul. Mintha egy darab napfény is vele jönne; friss, ruganyos, teli életkedvvel, mosolygással.
– Bonum mane precor domini illustrissimi. Jó napot, móltóságos úr. Servus humillimus, nagyságos uramöcsém. Gut morgen. Gut morgen. Van gyönyörű időnk. – És dörzsölte a kezeit és hajtogatta magát jobbra-balra. – Ugye, mulattak jól? Oh, hogyne. A Blahunka Jankó jó pap, okos pap. Hanem a malac, amit adta, nehéz volt, papmalac él jól, meghízza. Nekem fekszi meg gyomrot. Egész éjjel almodtam öregek asszonyokrul. Inkább ferbliztem volna reggelig. De az isteni Hanka, restellt puszit a Hanka. Hehehe!
A főispán észrevette, hogy a vén túz rendes szokása szerint egy kis reggeli diskurzusba akar bonyolódni, mely nagymennyiségű konyakivással és sok léha beszélgetéssel szokott végződni. Tehát a lehető leghivatalosabb hangját vette fel:
– Hozd be csak, kérlek, a Teszéry-ügyet.
Borcsánszky bácsi ügyes volt a különböző hangárnyalatok felismerésében, s legott tiszteletteljes pózba vágta magát.
– Azonnal, méltóságos uram… Igenis, igenis. A Teszéry-ügyet, igenis. Ösmerem, igenis. Rohanok, igenis.
S valóságosan rohant le, egy virgonc tigrisgyerek se különben egy pohár vízért, még tán lépcsőket is átugrott nagy buzgólkodásában.
Nagy érdekfeszültséggel vártuk, mi lesz most, hogy fog belépni az öreg: ijedten, összetörve, behúzott váll-lapockákkal, olyan kicsi lesz, mint egy összehúzott sün. Számítgattuk: most már leért, most már keresi, most már káromkodik, mert nem találja, most körülbelül a felszolgáló hajdúját pofozza, az írnokot szamarazza, és keresik újból meg újból, lihegve, lázas, izgatott sietséggel, összehányva és felturkálva mindent.
De míg a mi fantáziánk még mindig odalent járt vele, azalatt megnyílt az ajtó, és belépett rajta ő maga, igen nyugodtan, méltóságteljesen, egy aktát tartva a kezében. Összenéztünk a legnagyobb csodálkozással.
– Elhoztad? – kérdé a főispán, erősen a szeme közé nézve.
– Szolgálatodra, méltóságos uram.
– Ez volna?
És a főispán a cvikkerje után nyúlt.
– Igenis, igenis.
A főispán átvette az iratokat, lapozgatott bennük.
– Valóban, ez a Teszéry-ügy. De vajon az egész?
– Persze, az egész. Hogyne volna az egész. Én csak tudom, hogy az egész. A hangya tudja mindent.
– Nekem úgy rémlik, mintha több lenne.
Az öreg a fejét rázta.
– Ennyi. Nem több, méltóságos uram.
– Pedig én fogadni mertem volna – ravaszkodék ez.
Borcsánszky fitymálóan mosolygott.
– Úgy ismerem pert egeszet, kérlek, mintha volna enyim tulajdon tenyerem.
– Semmi se hiányoznék?
– Egy betű se nem.
– Biztos vagy benne?
– Oltárnál teszem hitet, ha kívánsz.
– Úgy? – szólt most a főispán egyszerre szokatlan, zordon hangon, s kinyitván az íróasztala fiókját, kivette onnan az odatett iratokat: – Hát ez ugyan mi? Feleljen, elnök úr?
– Ez? – szólt az öreg zavartalan nyugalommal, úgy nézve az iratokat, mint valami egzotikus, soha nem látott tárgyat. – Hogy ez mi? – Rámeresztette szemeit, mintha górcsövön vizsgálná.
– Nos?
– Hát semmi.
A főispán összeráncolta homlokát, villámok gyúltak ki a szemeiben, de az öregnek a cinizmusa meglepte; erre nem volt elkészülve, erre nem volt formulája. Ha az öreg megijed, mentegetőzni kezd, akkor lesújt, de az a rendületlen, az az indokolatlan biztonság, amit Borcsánszky tanúsított, zavarba hozta.
– Hát csak annyit mondok – szólt magán erőt véve –, hogy máskor legalább becsukd a hivatalszobád ajtaját, mielőtt eltávoznál.
– Miért? – kérdé az ártatlan tekintettel.
– Hogy az árvák ne szenvedjenek esetleg rövidséget.
– Az arvakra az isten vigyazza, méltóságos uram.
– De a vármegye is köteles egy kicsit ügyelni! – mondá a főispán erős hangnyomattal.
Borcsánszky elérzékenyült, úgy tett, mintha könny rengedezne a pilláin erre a szemrehányásra, vagy talán rengedezett is, elővette zsebkendőjét, és törülgetni kezdte apró, ravasz szemeit.
– Oh, ín főispankam, ín vezírem. Ki adja nekem igazat, ha te se nem adsz? Oh, ín szegíny hangya. Mit szólják idegenek, ha teneked se jut eszedbe az én becsű maradandó alkotasom: Arvak eldoradoja, kihez sehol a vilagon parja nincs.
– No, no, öreg – kapált vissza a főispán, akinek a szíve valóságos vajból van –, hiszen nem azért mondom, nem azért, hanem a barátom (és itt rám mutatott) éjjel hazajövet nyitva látván a szobádat, bement, és ezt a csomó iratot elvitte onnan.
Az öreg rám nézett, azt hittem, dühös lesz, ellenkezőleg, mennyei derű fénylett arcán, kétrét hajolt, a hasához kapott, és kacagott, egyre csak kacagott, hogy a könnyei is csurogtak.
– Oh, de fölséges tréfa, oh, de kapitalis egy tréfa, öcsémuram.
– Hát látod – sóhajtott fel a főispán, énhozzám lépve. – Ilyenek. Szeretem őket. Lehetetlen rájuk haragudni.
Nevettem magamban. Denique, a vármegye nem javult, nem romlott, még mindig a régi, dacára a sok módosításnak, toldásnak. Az emberanyag ugyanaz maradt, s az emberanyag kifog a holt betűkön, melyeket nagy provideálással egymás mellé raknak a bölcs törvényhozók. A kedélyes öreg úr érdekelni kezdett, s mikor eltávozott, sokat kérdezősködtem felőle a főispántól
– Mi az az »árvák eldorádója?«
– Az a Borcsánszky találmánya. Hanem előre megmondom, hogy nem újságba való.
A főispán aztán elbeszélte ad auras amicas, hogy biz itt nagy sikkasztások voltak, és most is előfordulnak az árvaszéknél. Erre dolgozott ki Borcsánszky egy leleményes elaborátumot, mely szerint a vármegye kezelésében vagyonukat vesztett árvákat maga a vármegye fogadja gyermekeivé, fölneveli és nagy beneficiumokban részesíti. Egy külön alapot teremtett erre, és egy külön menedékházat tart fenn. A nemes fiúkat iskolába járatja Selmecbányán, a leányokat itthon menedékházban guvernántok nevelik. Mikor a fiúk elvégzik iskoláikat, tehetségük szerinti rangban a megyénél alkalmaztatnak azzal a kötelezettséggel, hogy a menedékházbeli leányokból választanak feleséget, mire a nemes vármegye még a stafirungot is megveszi, és valahányszor választás esik a tisztikarban, egyben lakodalmat is ül a tekintetes municipium.
– De hisz ez kitűnő gondolat!
– Mindenesetre egy expediens.
– És mit szól ehhez a kormány?
– A kormány nem is sejti; nincs panaszos. Sőt boldog, akinek a vagyonát elköltik, mert akár leány, akár fiú, meg van a jövője állapítva. Ha leány, okvetlenül főkötő alá kerül, ha férfi, úr lesz belőle. Az öreg formális jegyzéket, curriculum vitaet visz növendékeinkről, és sokszor már előre el van határozva, ki mi lesz és kit vesz el.
– Ördög teremtette, hiszen ez egy új világrend. Egy darab a XXV-ik századból!
A főispán vállat vont.
– Hja, a régi institúciókból nem élhetünk, kénytelenek vagyunk a jövendők felé gravitálni.
– Ezeket az árvákat szeretném látni.
– Hja, az nehéz. A fiúkat már elvitték Selmecre. A leányokhoz pedig tilos a bemenet, pedig gyönyörűek vannak köztük. Az egy kis zárda, a kihalt Luvinszky-család kastélya, nagy kerttel, láthattad is a város végén. Egy paradicsom, barátom, ahol nem szabad más fiatal embernek mutatkoznia, csak a két jogásznak, akik az idén végeztek. Ezek innen fognak nősülni. De most még csak joggyakornokok.
– Aztán igazán nem szabad oda másnak belépni?
– Nem.
– Te se jársz oda?
– Nem.
A szeme közé néztem a főispánnak, félig tréfás, de alapjában mégis átható és fürkésző tekintettel. Megzavarodva sütötte le a fejét.
– Ej, ej, selyma! Ezek a virágok abban a Luvinszky-kertben nagyon gyanúsak…
– Hogy érted azt?
– A főispán nagy úr. És természetesen despota. Ha egyik-másik virágra kedve támad, nem téphet közülök?
Elhárító mozdulatot tett a kezével.
– Oh, te bolond! Majd adna nekem a vén Borcsánszky!
Megfenyegettem a két ujjammal:
– Nono. Azért nem merted ma megszidni!
Nevetett és jól hátba ütött.
– Ugyan, hogy tudsz ilyeneket kitalálni?
– Hát úgy gondoltam, hogy az ember folyton javítja és bővíti az efféle intézményeket. Nem olvastad, hogy a legszebb almákat mindig György király ette meg, akárkinek az almafáján termettek.
– Csakhogy én nem vagyok se szenvedélyes almaevő, se György király.
