HANKA
HANKA
Egészen megváltozott, rendes emberré lett, lassankint fölvette a megyei allüröket, az ütött-kopott peregrinus rongyok helyett nyalka ős-zamatú ruhát csináltatott, spencert, rajthózlit, sarkantyús csizmát, szóval úr lett, lenézte a parasztot, azaz lenézte volna, ha az istenek legpajkosabbja, a gonosz Ámor nem gyullasztja megmérhetetlen szerelemre a tisztelendő úrék Hankája iránt.
Isten tudja, mi volt olyan édes ezen a Hankán, hogy úgy mentek utána a férfiak, mint a legyek a mézre? Az exkántort alkalmasint a Hanka hangja bódította el, mert valami volt az, mikor ő énekelni kezdett a pap udvarán edénymosogatáskor ebéd után, vagy esténként, mikor a libákat tömte. Hát még mikor vasárnap a mise alatt odaült az orgona mellé, s fölséges hangja belefolyt az orgona búgásába. Gelengyei királyi tanácsosné azt mondta egyszer ilyenkor, hogy úgy tűnik fel előtte, mikor a Hanka énekel e boltívek alatt, mintha Szűz Mária olvasztott ezüstben fürdetné a kisdedét. Annyira tetszett ez a mondás Blahunkának, hogy mindenütt hirdette, emlegette, milyen finom esze van a királyi tanácsosnénak.
Az egykori népvezér szorgalmasan járt a templomba Hankát hallgatni, azonfelül elhalmozta gyöngéd figyelemmel; pünkösdkor májusfát állíttatott neki, s szentistváni vásárkor mézeskalács bölcsőt küldött és gyönyörű virágos selyemkendőt, hat pengő forint volt, de Hanka soha föl nem vette; még harmónikázni is megtanult kedvéért, és szombat estéken ott szuszogtatta-húzgálta a leánycsábító szerszámot a kőrisfa alatt a konyhaablaknál, de soha hogy a Hanka kinézett volna az ablakon, ahogy fiatal leányok szoktak. Úgy látszik, kőből volt a szíve. Az apró incselkedéseire, a mindenféle üzengetésekre (mert vénasszonyokkal is próbálta megkörnyékeztetni) érzéketlen maradt a Hanka és csak gúnnyal válaszolt. Akik pedig csúfolták a Hlavatsek turbékolásaiért, bokréta-küldözgetéseiért, azoknak pajkosan felelte: »Azért, hogy a szarka csörög a házon, még nem övé a ház«.
Egyszer künn a mezőn találkozott vele Hlavatsek, füvet hozott háti kosárban a teheneknek. Ilyenkor szép az egészséges parasztleány; megfeszülnek az izmai, kipirul az arca. Hlavatseknek a szeme megittasodott rajta, s nem bírt többé az indulatával:
– Hej, Hanka, Hanka – sóhajtá –, de kár a te fehér vállaidhoz, hogy ez a kötél eldurvítsa.
Hanka csak nevetett.
– Talán maga akarja vinni helyettem a kosarat? Tessék!
– Nem úgy értem, de miért ne lehetnél a magad gazdasszonya?
– Talán tud valakit? – szólt a leány kedves kíváncsisággal.
– Csak egy szó kell, és nemzetes asszony lehet belőled.
– Nem kell nekem úr.
– Hát nem úr jött ki a Szent András-napi ólomöntésből?
– Az ólom csak ólom – mondotta a leány vállvonogatva –, jobban megmondja azt az a kis húsdarab, a szív.
– De szeretnék belenézni – sóhajtott Hlavatsek epedő tekintettel.
– Nem tükör az, hogy a maga képét látná benne.
– Hát nincs benne? – kérdé fojtott hangon.
– Nincs.
– Pedig látod, Hanka, akármit csinálsz is, az én feleségem nem lesz más, csak te.
– No, azt szeretném én látni.
Ilyen évődések, ilyen szépelgések folytak köztük. Hlavatsek mindenütt a leány sarkában volt, tűzzel-vassal, jó szóval, rossz szóval, mindenképpen hajlította magához, még az apját is behálózta. Kedvében járt, meglátogatta falujában, Szlatyinán, vendégül látta a városban. Küldözgetett neki dohányt, szilvóriumot; az öreg tót belátta, hogy ilyen kívánatos vőt kerek e világon nem kap többet, s mindenképpen igyekezett a leányt rábeszélni, hogy menjen hozzá. Banka hallani se akart erről.
– Nem szeretem.
– De hát miért nem szereted? Hisz csinos ember.
– Mit tudom én? Mert vért köp.
– Ej, hát mit szeretnél hogy köpne?
Egyszóval sehogy se ment a dolog, de Hlavatsek teljesen megboszorkányozta az öreget, füvet is etethetett volna vele. A Hlavatsek mahinációja volt az is (aznap, mikor mi jöttünk), hogy az öreg paraszt eljött a Hankáért, s el akarta magával vinni, hogy otthon jobban megszelídíti. Szerencséje Hankának, hogy a pap nem akart tőle megválni, egy csöppet sem törődve a rossz élcekkel, melyeket a megyei urak faragtak. Tudott a Hlavatsek szenvedélyéről, és föltette magában, hogy nem engedi neki Hankát. Akármit mond is a szentírás a megtért juhról. A megtért juhnak örülnek talán a pásztorok, de azért mégis gyanakodnak rá.
A tekintetes vármegye is csalódott Hlavatsekben. Hiába veszik ki a gyufát a csóvából, ha már egy-két zsúpot meggyújtott. A szocializmus, mely csak aludt, nyilván, míg a sok munka tartott, s míg a tótok szanaszét jártak az Alföldön, most ősszel elkezdett veszedelmesen füstölögni a távirati jelentések szerint. Sót egy nagy cukorgyárban ki is gyúlt, valóságosan fellázadtak a munkások. Minthogy pedig a gyár az egyik szolgabíró-partnerünk járásában feküdt, haladéktalanul székhelyére kellett sietnie, a főispán pedig így szólt hozzánk: – »Magamat is szólít a hivatalos kötelesség, de csak egy föltétel alatt megyek. Becsületemre mondom, csak egy föltétel alatt: ha megígéritek, hogy megvártok. Itt hagyom nektek a szakácsot, a konyhát, a pincét és viceházigazdának itt hagyom a papot. Ha nem ígéritek meg, akkor veszteg maradok, mert amint mondtam, az egy hetet ki kell tölteni. No, mármost tőletek függ, mi legyek inkább, jó házigazda, vagy jó főispán?«
Összenéztünk a professzorral és megígértük, hogy maradunk. Nem akarunk mi az ország békéjének ártani. Hát csak menjen!
Azonban alighogy elutazott, fölbomlott minden rend, Blahunka Jani intrikálni kezdett a főispán szakácsa ellen.
– Hagyjuk itt ezt a sok beefsteaket és mindenféle steaket, tortát, parfait-t és pépet, nem emberi gyomorba valók ezek! Pokolba ezzel a rátarti szakáccsal, hadd menjen tormát ásni a kertbe! Bízzuk magunkat az én szakácsnémra, aki fölséges tyúklevest főz csipetkével, vagy bablevest disznókörmivel, a halat csinálja paprikásan, a juhot köleskásával, a lencsében disznóoldalasok meredeznek, a kapros káposztában dagadó úszik, a ludaskásában hatalmas pörcök piroslanak.
Oly kívánatosan tudta rajzolni konyháját, hogy csakhamar engedtünk a csáboknak, s azontúl a papnál volt a tanya, csak aludni jártunk a megyeházba.
Mayer Kristóf barátom különben nem lakott sehol. Őt annyira elővette a madarászat szenvedélye, hogy egész napokat künn töltött a mezőn, lesve a madárelvonulásokat és figyelve a vízi madarak életét.
Volt a határban a Formint-hegy alatt vagy száz holdnyi terület, mely a telekkönyvben hasznavehetetlennek jegyeztetett, de a helybeli Nimródok sokra becsülték. Közönségesen nádasnak nevezték ezt a mocsarat, ámbár némely években alig termett rajta nád, igaz, hogy némely években mocsár sem volt. Attól függött, esős vagy száraz volt-e az időjárás.
Ez alkalommal sűrű nád borította az egész területet, de csak a nyugoti vége állt vízben; tele vízi madarakkal. Ez a kis darab volt a legérdekesebb; csodálatos rejtélyes világ, benépesítve élő lényekkel s ezeknek a titkaival. A víz, úgy látszik, van olyan édesanya, mint a föld. Utánozza ezt. Még virágokat is hoz, hogy a tápláltjai elbújhassanak az indáik közt. Hogy a hajlongó liliom legyezgesse az úszó rucát. A szittyó oldalt hozza kis virágait, nem a szára csúcsán, ahol meg sem láthatnák a mocsár állatjai, holott nekik virágzik. A peszére szép fehér virágait a vízi csibe szereti csőrével csipkedni, a guvat a sás és káka közé rakja fészkét és jól esik neki, ha a csidik, meg a tavi rózsa őrt állanak mellette.
A nádas másik része ki volt száradva az idén, hogy szinte porzott. Kristóf barátom tehát egész kényelmesen eljuthatott a nádas közepéig, ahol a tanyáját felütötte. Mert ősidők óta e nádas fölött szoktak elvonulni a költöző madarak. Egy múlt századbeli istenes polgár, Bagla József, gondoskodott róla, hogy a professzornak jó helye legyen itt; egy kápolnát építvén cölöpökre a mocsár közepén a fiacskája emlékére, aki a hagyomány szerint piócákat jött a tóba fogdosni, s belefult azon a helyen.
Itt az elhagyott, romladozó kápolnában dangubált puskájával, teleszkopjával, plédjével, vagy a teleszkopját kapva fel, ha fekete pontokat vett észre magasan a levegőben, vagy a puskát, ha a nád megrezzent. Ilyenre is csak egy német képes, hogy négy-öt sorral többet írhasson valamely tudományos folyóiratba.
Mindent összevéve, nem is volt éppen rossz mulatság. Néha kijött pipaszóval a plébános, és ilyenkor estek a tudományos megfigyelések, a nagy eszmecserék a megfoghatatlan rejtélyekről. Miért mennek a madarak erre és nem arra? Ki tanítja őket földrajzra? Hát a kalendáriumra? Honnan van az, hogy mikor hamarabb távoznak, későbben térnek vissza?
Bámulták, hogy a kányák szédítő sebességben szállnak tizenkétezer láb magasan, emberi szem észre se veheti őket. A teleszkopon is csak olyanok, mintha mákszemekkel volna az ég behintve egy helyen.
Száz meg száz érdekes dolog van itt. Madarak, akik seregekben vonulnak különböző vonalakban, ismét olyanok, akik egyenkint vándorolnak, mint a szökésben levő bankhivatalnokok. Éj idején utaznak némelyek, kizárólag csak nappal mások. Aztán jön a madárvilág gyalogsága, a fürjek. Ők csak úgy per pedes apostolorum vonulnak nagy sustorgással. Bolond jár gyalog, ha szárnya van. De még érdekesebbek a pipiskék, mert ezeknek csak egy része költözik el, a lustábbak megbicsakolják magokat: »Mi ugyan a szentnek se megyünk, lesz ami lesz«, s elbújnak télire a pajtákba, a zsúpfedelekbe, mert nem szeretik a hideget, de mégsem utaznak el.
– Hát ez mi? – kérdé a pap. – Restség vagy hazaszeretet?
A professzor erre is vállat von.
– A pipiske tudja!
Amikor a plébános nem ért rá eljönni, a professzor haza se ment egész nap, a Hanka hozott ki neki ebédet. Tudott egy kicsit tratyogni németül, mert kis leány korában Körmöcön szolgált, mint pesztonka. Míg a tanár ebédelt, leült a sások közé, megvárta az edényeket, hogy hazavigye, valamint magával vitte az elejtett madarakat; a szebbeket majd kitömi otthon a tisztelendő úr.
Nehezen indult némi beszélgetés, mert Hanka röstelkedve ejtette ki a pogány szavakat, de hát a szükség jó tanító. Eleinte csak ártatlan dolgokról volt szó, de végre is egy nádas közepén, ahol senki se látja, csak az ég kékje mosolyog le, s egy-egy leselkedő gyík suhan el a nádak között, más senki sincs, nem fösvények az emberek szavakkal, ha csak ketten vannak, s ha az egyik fiatal férfi és a másik fiatal leány.
– Mikor jön ki a tisztelendő úr?
– Nem tudom.
– Nem üzent semmit?
– Nem.
– Hát a barátom mit csinál? (T. i. rólam kérdezősködött a professzor.) Kártyázik?
– Soha sincs otthon – felelte Hanka –, valahol a városban barangol, csak enni jár haza. Azt mondják, mindig a cukrászdában ül. – Aztán nevetve tette hozzá: – A cukrászné, beszélik, szeretője volt diákkorában.
– Úgy? Tehát a szoknya körül legyeskedik az én barátom. Ej, ej! – csóválta a fejét rosszallólag a professzor.
– Jól teszi – felelte Hanka –, többet ér, mint a madarak után lesni.
– Úgy látom, Hanka, neked nem nagyon tetszik az én mesterségem.
– Bizony, hallja, furcsa egy kicsit felnőtt embernek, de ha maga nem szégyenli, nekem mi közöm hozzá.
– Azt találod, hogy szégyenlenem kellene?
– Nálunk csak a suhanc-gyerekek mászkálnak madarak után.
– Hja, lelkem, azért szeretem én a madarakat, mert azok nem okoznak nekem keserűséget.
– No, iszen szépen szereti őket, hogy lelövöldözi – incselkedett vele Hanka.
– Az más. A madarakat bántom, az igaz, minélfogva természetesen kegyetlen vagyok – igyekezett magát kivágni a professzor –, de ha engem bántanak, az ugye semmi? Látod, te is hogy megütöttél a múltkor…
Hanka fülig pirult, mialatt az útközben szedett mezei virágokat válogatta ki kötényéből, bokrétát kötve belőlük.
– Még most se felejtette el? – szólt, hamiskodó szégyenkezéssel mórikálva magát.
– Megvallom, bosszantott – felelte a professzor nevetséges komolysággal –, mert végre is rajtam szárad az a tény, hogy egy nő megütött. Ezt lehet aztán különféleképp magyarázni annak, aki nem látta, de jóvá tenni nem lehet.
– Azt hiszi? – A leány gúnyosan biggyesztette fel a szép piros ajkát.
– Azaz volna rá egy mód, de abba te bele nem nyugszol, hát elő sem hozom.
– Ki tudja? – Próbálja meg! – Jobbra-balra vonogatta vállait, mialatt egész felső teste hajladozott, himbálózott kecsesen, mint egy liliom, melyet a szél megfújt.
A professzor zavartan nézett félre, lesütötte szemeit, és úgy tett, mintha nem is hallotta volna a Hanka kihívását. Hankának pedig éppen ez tetszett. Szokatlan új dolog volt ez rá nézve, hogy egy szép úri ember fél tőle, nem mer vele magyarán beszélni. Olyan furcsa az, olyan nagyon furcsa! Hisz a többi urak, akiket eddig látott, egytől-egyig szemtelenek voltak!
Szikrát vetett a szeme, s nem hagyta elaludni a kényes ügyet.
– Hát csak mondja bátran; nem vagyok én kisaszszony – szólt türelmetlenül.
A professzor felhajtott egy teli pohár bort; bátorságot ivott előbb.
– Csak egy volna, Hanka – mondá fojtott hangon és a szemeit behunyta, hogy történjék mármost akármi –, ha megcsókolnál azon a helyen.
A Hanka felugrott, mint egy zerge, összecsapta a kezeit csodálkozva.
– Hát csak ez? Hisz egy csók nem is csók. Mutassa meg hamar azt a helyet!
– Nem tréfálsz?
– Nem én. Csak azt kötöm ki, hogy vissza ne csókoljon, mert abból aztán nagy baj lehetne.
– Megígérem.
– No, hát tartsa ide a képét.
S ezzel lehajolt a Hanka, és se szó, se teketória, odacsattantott egy csókot a professzor arcára, oly hamar, hogy az észre se vett egyebet, csak egy kis meleg leheletet, mintha a napfény csiklandozná, szúrná meg egy halyen.
– Hát csak ilyen az? – szólt szörnyen együgyű arcot vágva a professzor. De ez az együgyű arc piros lett, mint a tüzes ráf.
– Ugyan menjen! Mintha nem tudná. Azt akarja velem elhitetni, hogy senki se csókolta még meg.
– Dehogy nem. Az anyám, míg élt, meg a nagynéném, meg a nagybátyáim.
– Bolond maga! Igazán mondja?
– Becsületemre.
– No, hallja! Magok szegény németek akkor hát úgy nőnek fel, mint a vadak az erdőben. Hanem mivel olyan őszinte volt hozzám, és mert jóért jót várj, hát megmondom magának, hogy van annál jobb csók is, de azt a szájra adják.
– Bárcsak hát szájon ütöttél volna meg a minap.
Úgy elbeszélgettek, addig incselkedtek, hogy ezalatt millió madár szállhatott volna el a fejük fölött, észre még sem vennék, maga az öreg nap is jó darabon csúszott lejjebb az égbolton, mire Hanka összeszedte az edényeket s eltávozott a nádak között. A profeszor nézte, míg csak láthatta, de nem sokáig láthatta, mert az irigy nád magasra nőtt az idén, mindjárt eltakarta. De még akkor is hallgatta sokáig a távolodó suhogást. A nád is suhogott, a szoknyák is suhogtak. Együtt olyan szomorú volt.
Alig jutott ki Hanka a nádból, amint a szőlőkből vezető útra csapna, a kukoricásból egy férfi lépett ki mögötte, s lopva, nesztelenül utánalépkedvén, egy iramodással mellette termett, s befogta hátulról két nagy tenyerével a szemeit, amely ősi kedveskedési mód arra való, hogy az így meglepett személy találja el, ki fogja.
Hanka felsikoltott, s mondott vagy három nevet: Ösmerlek, Brúlik Marcsa! Hát akkor a Kovács Anna vagy! Úgy, no, tudom már, dohányszagú a kezed, te vagy a Templom János (vagyis helyesebben: János, a templomszolga).
Az a szokás, hogy az illető le nem veszi kezét a szeméről, míg nincsen megnevezve. De most az egyszer nem akarta igénybe venni a szabadalmat az el nem talált név tulajdonosa.
– Hahaha! Rám nem ösmertél, kis Hanka. Hát ki volnék más, mint a hű Hlavatsek.
A professzor, ki ezalatt felment rendes madárfigyelő helyére, a kápolna-romokra, ahelyett, hogy a magasba irányítaná teleszkopját, ha nem lát-e repülő szárnyas-falkákat a felhők között, inkább arra használta ördöngös látcsövét, hogy Hankát minél közelebb tartsa még magához, meglátván a férfit, aki bizalmasan fogja át a nyakát, ösztönszerűleg a kakast kezdte keresni a csövön, de biz az nem változott át puskává.
A kakast tehát nem találta, de legalább tisztába jött azzal, hogy végre ráakadt a tyúkra. Íme, érdeklődik a leány iránt, és vérig bosszantja a látcső elé hozott jelenet. Az pedig nagy eset, mikor egy tudós azon éri magát, hogy érdekesebb problémák is vannak a világon, mint a madarak röpülése. A Gätke könyvei fölébresztik kíváncsiságát, a Brehmé is, de többet érne, most érzi, ha hallhatná, mit beszél az a leány a férfival.
Pedig bizony nem valami érdekfeszítő párbeszéd.
– No, hát mit akar? – mondja a leány. – Illik így megijeszteni valakit?
– Uccu, lelkem, de tüskés vagy ma, üss, no, pofon inkább, de ne vágj olyan savanyú képet. Megijesztettelek? Nem törtem be ezzel a bordádat. Aztán nem is igen nézel te ki ijedősnek. Aki egy náderdőségbe egyedül el mer menni egy fiatal úrhoz, az ne játssza magát félénk őzikének.
Hlavatsek hangján maró keserűség ömlött el.
– Ugrál-bugrál a maga esze, mint a kígyó farka – felelte a leány meglepődve –, tudhatná, hogy egy cseléd
leány odamegy, ahova küldik. Aztán honnan szagolja, hogy hol voltam?
– Hát csak érdeklődik az ember a jövendőbelije iránt.
– Nem szép pedig a leskelődés.
– Az ember vigyáz a magáéra.
– Magáé az ördög, de nem én.
– Attól félek, Hanka, hogy megfordítva van; te vagy már az ördögé.
– És ha úgy volna is?
– Hát annak a karmaiból is kiveszlek, azt tudhatod.
Hanka felkacagott, de nem a tavasz zengett e hideg nevetésben, mint egyébkor. Tél volt abban, mint mikor a zuzmarás fák gallyain a milliárd jégtű csendül össze egy szélrohamtól.
– Nem félek magától, Hlavatsek úr, és legjobb lesz, ha nekem békét hágy: van a városban elég leány, válogasson azok közül.
Ezzel előre indult nagy sebesen, de Hlavatsek csak nem akart mellőle tágítani. Hozzátapadt, mint a hernyó a falevélhez. Együtt mentek, s Hlavatsek egyre dohogott:
– Ne vigy a kísértetbe, Hanka, azt mondom neked. Nem tudom, láttad-e a viceispán gyerekeinél azt a káposztafej-játékot, amin ha megnyomnak egy rúgót, hát egy fehér nyúl ugrik ki belőle. Hogy láttad? Annál jobb. Mert tudd meg, hogy én is olyan játékszer vagyok a kezedben, de vigyázz velem, mert olyan rúgót találsz megnyomni, hogy egy farkas ugrik ki belőlem.
– Ennyit sem törődöm én magával, ni – és a körme hegyét mutatta.
Mind ingerlékenyebb lett a beszélgetés. Igazi szerencse, hogy arra jött a Gelengyei tanácsosék bérese tökkel és kukoricával megrakott szekérrel, s Hanka rákiáltott:
– Vegyen fel bácsi, elfáradtam.
Az öreg béres megpödörgette ősz bajuszát, mialatt megállítá az ökröket.
– Hány csókkal fizetsz a fuvarért? – kérdé tréfásan.
– Majd megalkuszunk útközben, bácsika – felelte csintalanul s felült a szekérre.
Hlavatsek lángoló tekintetet vágott utána, benne volt abban a szenvedélyes élvvágy, de voltak benne zöldesfényű villámok is.
Este hazajött a professzor, s vidám beszélgetéssel töltöttük el éjfélig az időt a papnál. Megjöttek a hírlapok, az ország több részéből jelezve szocialista mozgalmakat. Elöljárt Hódmezővásárhely, a paraszt London. Mégiscsak különös. Hódmezővásárhely az ország zsírbödöne, s mégis itt keseredik el a nép a legelőbb. A lapok is éppen ennek az okait fejtegették.
– Ostobaságot lefetyelnek – mondotta a plébános a maga hatalmas, színes észjárásával mozgatva a kérdést –, Hódmezővásárhelyen más az oka a szocializmusnak. Köröskörül az uradalmak. Az óriás határ, mondjuk, ezer paraszté, a többi harminc-negyvenezernek semmije sincs, s még ez se volna baj. Hanem ezek a parasztnábobok az okai. Illetőleg az életmódjuk. Mikor én ott jártam tavaly karácsonykor a testvéremnél, aki mészáros, hát bejött az ezer holdas paraszt felesége karácsony reggelén a mészárszékbe egy ócska ködmönben és így szólt: »Adjon egy font húst, de jól megmérje kegyelmed, mert tavaly is itt vettem.« Ebben van az oka a szocializmusnak. Bezzeg nem zavarog a nép például Tata környékén, ahol a gróf, amit a földje hoz, szétszórja azok közt, kik a földet lakják.
Míg mi ilyen komoly tárgyakon rágódtunk, mert most egyedül ezek voltak aktuálisak a városkában, addig a professzor hanyatt dőlve a díványon, ábrándozni látszott; ha szóltunk hozzá, összerezzent, mint akit madzaggal rántanak le egy másik világból, röpülés közben. Künn az eső esett, s éppen nem akaródzott hazamenni a megyeházba a csillagtalan sötét éjszakában.
Blahunka Jani váltig marasztalt, hogy háljunk ott, de az ember a megszokás állatja, megyen minden megfontolás nélkül a hálóinge után.
Tehát mégis hazamentünk éjfélkor, hatalmas esernyők alatt. János, a templomszolga, lámpást vitt előttünk.
A rövidebb út okáért a városi sétányon mentünk keresztül, pedig ott nagyobb a sár, mint az utcai kövezeten. Sorban egymás után haladtunk, mint a ludak, a kitaposott gyalogút keskenysége miatt, elöl Templom János a lámpással, aztán én, végül a professzor, ki lehajolt egy helyen, felgyűrni a nadrágját, s ezzel hátrább maradt néhány lépéssel.
Amint a sűrű vadgesztenyesorba jutottunk, egyszerre lövés dördült el egész közelben, s utána futó embernek csörtetése hallatszott a harasztos talajon.
Ijedten tekintettem hátra, ahol Kristóf jött.
– Nincs semmi bajod? – kiáltám.
– Nincs, nincs – dadogta –, de a golyó szelét éreztem. Föl nem foghatom, mi történt.
– Valami gazember ránk lőtt.
– Illetve énrám – hüledezett a professzor.
– Nem hiszem, hogy szándékos lett volna; kinek érne itt valamit a mi bőrünk?
– Ingyen is megterem a rossz ember – vélte Templom János.
Nem vettük nagyon szívünkre, csak aztán otthon, mikor kisült a gyertyavilágnál, hogy a professzor nemezkalapja keresztül van lőve. Teringettét! Ennek fele se tréfa. Ha két centiméterrel lejjebb megy a golyó, az én professzorom lelke most már a madarak közt röpülhetne.
Ez mégis különös dolog. Elkezdtem a professzort faggatni, nem történt-e vele valami, nem szerzett-e titkos ellenséget.
– Nem, nem. Mi történt volna énvelem? Úgy élek itt, mint egy szopós bárány. Azaz, hogy ma mégis volt egy kis kalandom.
– Hohó, fráter! Halljuk csak, halljuk!
Elbeszélte, hogy Hanka hozta ki neki az ételt a nádasba, s diplomatikus manőverrel egy csókot csikart ki tőle.
– A leány finom falat, Kristóf – mondom neki. – Üdvözöllek ezen a téren, de nem lehetetlen, hogy innen fúj a szél, vagyis innen jön a golyó. Hátha szeretője van, aki meglátta?
Mayer összerezzent, mintha egy második golyó süvítene el a füle mellett.
– Nem, azt senki sem láthatta. Efelől nyugodt vagyok. Azt pedig képzelni se lehet, hogy a leány maga beszélte
volna el a saját csintalanságát. Mert ami igaz, igaz, azt én is láttam; hogy valami férfival bizalmasan beszélgetett, mikor a nádból kijött, de ebben nincs semmi rendkívüli.
– Ki tudja? Azért hát vigyázz magadra, Kristóf, mert az már egyszer úgy van, hogy a német ember nem ehet se szalonnát, se paprikást sajnálatos következmények nélkül. Hátha a magyar leány csókja is ilyen emészthetetlen specialitás számára?
Kristóf jóízűt nevetett erre a kedélyeskedésre, de azért másnap a reggeli után, amint egy kicsit megszikkadt a föld, megint kiment a nádasba. Hiába intette Blahunka Jani, hogy ma vizes ott minden.
Délben megint Hanka vitte ki az ebédet, de a társalgás ma is csak olyan döcögősen indult, mint tegnap; a professzor a Hanka tegnapi kísérője felől tudakozódott.
– Az egy bizonyos Hlavatsek, aki feleségül akar venni.
– Hozzá mégysz?
– Soha. Utálom.
– Hát mást szeretsz?
– Meglehet – mondá a leány rejtélyesen.
És csak nyúlt, nyúlt a sok üres beszéd, mint a rétestészta, anélkül, hogy egy kis édes mazsolaszőlő is belepottyant volna, inkább távolodtak, mint közeledtek, s tán annyiba is marad, ha nincs ott a mezőn egy Magdaléna-bogár, ez a szerelmi közvetítő, ki üzeneteket hoz-visz a szerelmesektől és mindenekben segíti őket, ha valamely kátyúba vesztegelne történetesen a dolguk: hát most is rászállott a Hanka nyakára – már akárki küldte, ugyan szép helyre küldte, olyan fehér az a nyak, mint a hó, s azok a rejtélyes, édes mélyedések rajta, de jó lehet azokat bejárni…
Ott mászott a feketepettyes piros bogárka a nyakon, mintha a galárisból szakadt volna le egy szem és csúszna a kebel felé, még szebb vidékre… ni, mindjárt bemegy a kis csintalan az ingváll alá…
A professzor önkénytelen udvariassággal utánanyúlt és a földhöz csapta.
Hanka, ki egy sásnak a selymes buzogányát bontogatta, fújogatva lágy, hófehér pelyhét, sikított az érintésre, s nagyot ütött a buzogány megmaradt tömör részével a professzor vállára.
– Hát illik az, a nyakamon babrálni!
Pits-pata, még egyet ütött, aztán még egyet, hogy szinte porzott a professzor úr barna kabátja.
– Így jár, aki nyúlkál! Így jár, így jár! – és nevetett hozzá csábítón, kedvesen, hogy a professzornak eszébe jutottak a nimfák, a najádok s mindazon különös asszonyszemélyek, kiket a régi pogány népek kigondoltak a furulyázó pásztorok gyönyörűségére.
– Kegyelem, kegyelem! – nevetett vissza ő is. – Ejnye, hát ez a hála, hogy a bogarat levettem a nyakadról? Te gonosz, te gonosz!
Hanka elhajította a sásbuzogányt, a büntető pallost.
– Jaj, hát miért nem szólt mindjárt, hogy bogarat vett le? Hisz akkor maga derék ember. Hiszen akkor nem bántom, dehogy bántom, hanem köszönöm alásan.
S ezzel meghajtotta magát mélyen, csintalanul, mímelve az úri dámák mozgását. Ami olyan nevetségesnek tűnt fel önmaga előtt, hogy kacagásban tört ki; pedig dehogy volt nevetséges; inkább olyan megenni való volt így, hagy a professzor szeme rajta veszett, és a szíve úgy dobogott, de úgy dobogott, ki se lehet azt mondani. De hát ügyetlen is volt, tudós is volt, járatlan és bátortalan a világi dolgokban. A macskák közt nincs olyan, mely az egeret, ha mutatkozik, nem bírná megfogni. Ki tehet arról, hogy az emberek tökéletlenebbül születnek, és Mayer Vilmos Kristóf ebből a szépen megindult jelenetből sem bírta kihúzni szívének az ő kis polgári hasznát. Azt hitte, egy kis félreértés volt az egész, mely kölcsönös kimagyarázások után kiegyenlíttetett. Egyebet ő nem látott ebben, s engedte gyámoltalanul visszaszállni a hőmérőt megint a normálisra.
– Mit gondolsz, Hanka, lesz ma eső?
– Nem tudom.
– Mintha borulna kelet felől.
– Nem bánom.
A leány, aki nyilván mást várt a dévaj kis perpatvarból, látható kedvetlenséggel felelgetett, miközben kezdte összeszedegetni az edényeket.
– Már itt hagysz? – kérdé a professzor szomorúan.
– Mit csináljak itt?
– Hát csak, hogy itt légy.
– Mi haszna van belőle?
– Szeretek veled évődni, Hanka.
– No, azt ugyan nem látom – felelte a Hanka durcásan. (S azért, amit majd most vág a szeme közé, előre lesütötte a fejét pirulással.) – Hiszen ma már az ütéseket is magán hagyja száradni.
– Hát mit kellett volna tennem? Mit akartál volna, hogy tegyek?
– No, ha maga azt nem tudja, akkor maga izé… nagy fajankó.
S elfordította tőle a fejét sebesen, haragosan, hogy sziszegett a varkocsa, mikor a másik vállához csapódott át.
De már erre megvilágosodék a professzor elméje – mert ez már nem is szikra volt, de égő üszög.
– Igaz, igaz – hebegte, a leányhoz ugorva –, csókold le, mint a múltkori ütést!
A visszafojtott szenvedély most egyszerre lobot vetett. Megkapta a leány fejét szenvedélyesen, szinte vadul, s elkezdte csókolni, ahol érte, haját, arcát, ajkait, mint egy bolond.
Hanka pedig engedte, csak annyiban ellenkezett, hogy erősen odanyomta azt a bíborpirosra égetett arcát a férfi melléhez, nehéz volt most hozzá férni.
Hanem iszen a mellnek is jólesik; az is megkívánja.
Azalatt legalább lehetett beszélgetni.
– Oh, te kedves kis Hanka, látod, látod. Aztán hogy ijesztgettél, fenyegettél tegnap, meg ne csókoljalak, mert abból nagy baj lenne.
A professzor szinte csodálkozott, hogy a világ még össze nem omlott, hogy a nap még most is úgy süt, és a nádak csak úgy susognak, mint előbb.
Hanka kidugta annyira az arcát, hogy meg lehessen látni rajta a mosolygást.
– Hiszen igaz is – suttogta –, megtörténik a nagy baj.
– Mit értesz ez alatt?
– Azt értem a nagy baj alatt, hogy én akkor visszacsókolom magát, maga megint visszacsókol, és így lesz újra meg újra, és ebből lehet az a nagy baj.
– Hát szeretsz, Hanka? mondd meg igazán.
– Ej no, hát miért ütögettem volna meg máskülönben a nádbuzogánnyal?
– Jaj, de ravasz vagy… milyen ravasz vagy. De kezdd meg már azt a visszacsókolást, hadd lássam.
Hanka nem is kérette magát tovább… és ugyancsak csodálkozhattak a rucák, vadludak meg a vöcskök, csendesen úszkálván a mocsárban összeboruló növények indái közt, hogy vajon mi csattoghat úgy a nádas száraz részében, mintha folytonosan kis békák cuppognának a vízbe – holott nincsen ott se víz, se béka.
De csodálkozott a tisztelendő úr szakácsnéja is, hol késik annyi ideig a Hanka.
Képzelhetni, mekkora patália volt, mikor végre megjött öreg uzsonna után.
– Hát hol flangéroztál? Te leány, te nem jóban töröd a fejedet! Megvan-e még a varkocsod? Mutasd! Csak nem az a német úr tartóztatott ott? Ámbár nékem nem tetszik a pofája, szakasztott olyan, mint a mézeskalács-szíveken a képecskéken van a versike fölött. Nézz a szemembe. Hm, nagyon zavaros a szemed. Fogadni mernék, hogy már pondrós vagy. Megösmerem én, fiam, az almákon is, akármilyen épeknek látszassanak.
Nemsokára megérkezett a professzor is, és az este minden említésre méltó körülmény nélkül telt el. Hanka szolgált fel a vacsoránál, unalmamban figyeltem a professzort meg a leányt, de nem vettem észre semmi gyanúsat.
Hazamenet megkockáztattam a kérdést:
– Nos, mennyire mentél ma vele?
– Kivel? – kérdezé Kristóf ártatlanul.
– Hankával.
– Hankával? – szólt csodálkozva – semmire.
Nevettem magamban. Csodálatos az, milyen élhetetlen emberek ezek a könyvmolyok! De hátha csak tagadja? Aki szeretni tud, mindjárt tud színlelni is.
Szótlanul haladtunk egymás mellett, csak a Fazekas utcánál törte meg a csendet:
– Ne menjünk a sétányon.
– Jó. Azt gondolod, ismétlődhetnék?
Nem felelt. Másnap feltűnően korán kelt, még ágyban feküdtem, mikor kiment a szobájából, és aztán nem láttam egész nap. Szinte hihetetlen, hogy el lehet tölteni nap-nap után az időt teljes semmittevéssel! Délelőtt betértem papramorgóra a cukrászdába, ahol az egykori »Glaükopis Athénea gyorsan kezdett visszafejlődni szememben fiatal menyecskévé, aztán leánnyá, s ha nem a cukrászboltban látom, ami zavarta egy kicsit emlékeimet, hanem a családi ház ablakainál, mint akkor régen-régen, azt hiszem, újra szerelmes lettem volna bele. Mert hiszen mindez csak tegnap volt. És amint álomnak látszott, mikor négy-öt nap előtt idejöttünk, hogy én itt laktam valaha, most már az látszott álomnak, hogy én valahol egyebütt is éltem. Az elmúlt idők rétegei közt turkálva, megtaláltam a fonalat ott, ahol elszakadt, s egyszerűen hozzákötöttem folytatásul a mostani életmódomat, azaz udvaroltam Blivinszkynénak.
S amint az egyik emlék föléledt, jött utána a többi. Ellenállhatlan vágyat kaptam a múlt egyik darabkájától az egészre, sorba látogattam délutánonként a tanáraimat, akik még éltek. Ma a hajdani kosztos gazdámra jött kedvem. Megkérdeztem az ebédnél Blahunkától, hogy él-e még az öreg Kupicza János.
– Él és olyan friss még, mint a halcsík.
– Megvan most is a szabóműhelye?
– Most is ott lakik, ahol hajdan, a Kálvária utcában.
Kupicza János az első női szabó volt diákkoromban, azért szerettek nála lakni a nagy diákok, mert a szép fiatalasszonyok és kisasszonyok odajártak a városból, s a műhelyajtó repedésein át be is lehetett kukucskálni, mikor a ruhaderekaikat levetették, hogy mértéket vegyen róluk ez a vidéki Worth, kit egyébiránt közönségesen Lórulleesett Jánosnak neveztek az egész vármegyében.
Kupicza János legényke korában leesett egyszer a lórul, s emiatt elhíresült az egész városban. Minthogy ez rendkívüli dolog volt, és emberemlékezet óta nem történt meg senkivel, hogy a lórul leesett volna. Ezen a vidéken, melyet a lovasság plántás kertjének neveznek az asszentáló bizottságok, hol úgy terem a huszár, mint egyebütt a laboda, itt esik le valaki a lórul! Hallatlan tünemény ez! Az összes érdeklődés menten Kupicza János felé fordult, s apját Kupicza Györgyöt, a vargát, aki maga is huszár volt valaha, nem győzték kérdésekkel ostromolni: »Igaz-e, Kupicza uram, hogy a fia leesett volna a lórul?«
– Le biz az – felelte az apja –, mindég is valami különös gyerek volt. Tudtam, hogy valami csoda esik vele.
Azontúl, ahol csak megjelent a fiatal Kupicza, mindig hallhatta, amint egymásnak mutogatják az emberek »Ez esett le egyszer a lórul.« A lányok majd megbomlottak, hogy táncba vigye őket, mert a nevezetesség bármilyen módon szereztetett légyen, mégiscsak nevezetesség, s a hiú női nemnek jól esik. Maga a tekintetes viceispán úr is, aki nagy pszichológus hírében állt, felhívatta egyszer Lórul-leesett Jánost és kikérdezte, hogy mit érez az ember a nyeregből való lefordulás közben.
Az öreg Kupicza részint ezen isteni ujjmutatásból, részint pedig a Jancsi gyenge testalkatának okáért, most már a művészi pályára szánta fiát, s egyenest Bécsbe vivé egy kitűnő női szabóhoz, volt katonatársához, ki is, diffikultálván ugyan, hogy nem borjú, hanem tinó korában kezdi a mesterséget, mindamellett elvállalván a kiképzést, egy pár év alatt olyan szabót faragott belőle, hogy midőn aztán ide a városba telepedék, messze földön híresek lettek a fölséges ruhaderekai (mintha nem is varrva, de öntve volnának) és a fantasztikus szoknyái, melyekbe úgy beillett a női test, mint virág kelyhébe, pártáiba a virágszirom.
Mikor én nála laktam, akkor volt a híre in floribus, de korra nézve már közel járt az ötvenhez. No, csakhogy él még. Meglátogatom ma délután.
Minden úgy volt a Kálvária-utcai kis házban, mint hajdanta. Semmi hivalkodó kirakat; a régi, megvedlett egyszerű cégtábla, ráfestve egy elegáns barna asszonyság virágos szalmakalappal a fején, azon alul teljes neglizsében, fűzőben és fehér alsószoknyában, mintegy jelezve, hogy a többivel ellátja az alulírott »Kupicza János női szabómester.«
Hej, de sokat lövöldöztünk erre a derék úri dámára a parittyáinkból!
Most is meglátszik az arculatján.
Elbűvölve az emlékektől, benéztem a kapun. A nagy eperfa most is megvan, a köcsögökkel teleaggatott ágbogas fa szintén a régi (némelyik köcsögre ráösmerni vélek, mintha csak az imént kanalaztam volna belőle aludttejet). Nem változott itt egy jotta sem, még a cédula is ott van az ablakban »Hier kann man deutsch sprechen.« A Lórulleesett János gömbölyű betűi.
Csak ő maga lett fehérhajú azóta. Alig ösmertem rá, mikor beléptem. Éppen valami sötétlilaszínű szövetet szabott az asztalon a megkrétázott vonalak szerint; figyelmesen lehajtott fejjel nyírt, kimeresztett szemekkel, melyeknek rezes pápaszem segített látni.
– Jó napot kívánok, Kupicza bácsi!
– Isten hozta! – mondá kurtán és föl sem nézett.
– Rám ösmer-e még?
Letette az ollót, rám pillantott, elmosolyodott; aztán felém jött, de minden meglepetés nélkül.
– Oh, hogyne? Te vagy a poétás diák. No, az derék, hogy eljöttél. Tudtam már, hogy a városban vagy, láttalak is, tegnapelőtt mellettem mentél el, de nem ösmertél rám.
– Hát mért nem szólított meg?
Illegette magát, mozgott egész felső teste a csípőin, s gőgös arcot vágott, mint egy spanyol grand.
– Hm, hogy miért? Hát azért, hogy te most követ vagy, nagy állat vagy, én pedig Kupicza vagyok, aki egyszer estem le csak a lórul. Én többet nem mászok följebb a sima földnél, az anyaföldnél. Én nem eszem veled, nagy úrral egy tálból cseresznyét. Azaz, hogyha cseresznyét ennél, még jó volna, de eszed az ország zsírját a húsos fazekakból, és nem lendítesz semmit a közügyeken, (szomorúan csóválta a havas fejét) semmit se csinálsz, semmi jót… Mintha nem is én neveltelek volna.
– Hát nincs velem megelégedve, Kupicza bácsi?
– Nem vagyok, fiacskám, vagyis nagyságos fiacskám, már csak így nevezlek, tudod, ezek miatt (a legényekre mutatott, akik az ablaknál varrtak), de megmondtam a németednek is ma reggel, hogy rossz földre hullattam a nemes magot.
– Miféle németnek?
– Hát a barátodnak, aki veled jött.
– A professzornak?
– Annak a szép szőke úrnak, akivel a főispánnál laktok.
– Hol beszélt vele?
– Ej, no, hát itt járt ma reggel a műhelyben.
– Ma reggel? És mit keresett itt?
– Ezt a ruhát rendelte, amit most szabok, s amit sürgősen kell elkészíteni.
– Ruhát! Női ruhát? Az én barátom? Nem lehet az! Téved Kupicza bácsi. Az én barátomnak nincsen neje, senkije sincs.
– Ahhoz nekem, fiam, semmi közöm; ő rendelt egy ruhát, punktum, hozott egy mértéket a hosszúságra, meg a derékra, punktum, letette az előleget jó pénzben, punktum.
– De talán nem ő volt?
– Ő volt, punktum.
– Különös egy eset – dünnyögtem elgondolkozva. Kupicza bácsi lesöpört egy csomó kelmét az egyik székről, hogy odaültessen.
– Mégis szép tőled, fiacskám, hogy eljöttél, látom, hogy élnek benned nemes érzések, csak el vannak altatva. Ah, istenem, hogy azok a nagy adók és a keresztényeknek a pusztulása nem ébreszt fel.
– Látom már – szóltam mosolyogva –, hogy Kupicza bácsi nem kormánypárti ember.
– Isten ments! – felelte ijedten. – A kormánypárt gyalázatos, fiacskám, és ostoba. Két külön országot boronál össze, mintha én két asszonyi derekat akarnék befűzni egy miderbe… no, ugye, nagy bolondság volna?
– No, mindjárt gondolhattam, hogy függetlenségi.
– Én? Dehogy – hárítá el magáról. – Ki nem állhatom a függetlenségi pártot sem. Egy vézna leányzónak szab olyan ruhaderekakat, szoknyákat, minők majd csak testes, kifejlett asszonyság korában lennének neki jók.
– Akkor aztán nem értem, milyen párti?
– Ej, no, hát néppárti vagyok.
– Micsoda? Kálvinista ember létére?
– A' vagyok én – ütögette a mellét –, mert abban vagyon az antiszemitaság; én pedig nem szeretem a zsidókat.
– Jó, jó, de hát tudja-e, hová visz a néppárt? Számolt-e a lelkiismeretével?
S kezdtem rajzolni, színezni azokat a veszedelmeket, melyek a néppárt felülkerekedéséből származhatnának.
Az öreg hallgatta, de olyan becsmérlő ajkbiggyesztéssel, mintha mondaná: hát csak beszélj, hetet-havat, ami neked tetszik, de én majd megmondom az utolsó szót, és az lesz az igazi.
– Mindegy az nekem – szólt diadalmasan –, akárhová megyen a néppárt. Mondjuk ide megyen, oda megyen, mondjuk, hogy Rómába megyen vagy Bécsbe megyen, de ha az én stációm az antiszemitaság, és ahhoz csak azon a vasúton lehet eljutni, hát ugye, hogy mégis arra a vonatra kell nekem felülnöm? Hol van az megírva, hogy okvetlenül Bécsig kell elmennem rajta, ha én csak Pozsonyba szándékozom? Kiszállok Pozsonyban, punktum.
Még elpolitizálgattunk volna, ha be nem szalad az inas a konyhából egy izzó vasalóval és nem újságolja
– Ég a nádas! Meggyújtották a nádast!
– Mit bánom én! – mordult rá a gazda –, hadd égjen, ha kedve tartja.
– Igen, de azt mondják, majszter úr, hogy mind a négy széléről gyújtotta fel valaki, s hogy egy úr van benne, aki most bent fog égni.
– Az én professzorom! – kiáltám elrémülve s futottam ki az utcára, hol már akkor nagy tömegek nézték házak padláslyukain, fákra felmászva a fantasztikus tüzet. A szél a füstöt a város felé hajtotta, úgy, hogy igen kellemetlen volt irányába menni. De én most azt észre se vettem, csak rohantam egyenesen ki a kálváriának, ki a mezőre, mintha kergetnének.
De kergettek is – a gonosz sejtelmek, melyek fejemben kóvályogtak.
*
A nádas csakugyan égett. A kálvária-dombról rémletesen szép látvány tárult a néző elé. Mintha egy óriás lángkarika gyúlt volna ki a földből, mely egyre kisebbre szorul. Csodálatos, hogy emberi kéz gyújthatta fel: nyolc-tíz helyen szinte egyszerre. Talán lóháton ült a gyújtogató s vágtatvást hányta a gyújtó csóvákat. Az égés terjed, s visszfénye izzóvá teszi az égboltozatot. Az égboltozat pedig rózsaszínűre festi a réteket és a réteken körösztül hömpölygő Bogra folyamot. Itt-ott egy tavalyi nádboglya magaslik ki az élő nádak között, s mikor a tűz odaér, nagy kedvteléssel csap föl a láng, mintha szisszenne egyet a neki tetsző jó falatra. Ah, milyen világ lehet most odabenn! A szárnyasok röpülnek fölfelé és menekülnek, de a nádas gyalog állatjai – mi lesz azokkal? Hogy szorulnak, hogy futnak össze mindig szűkebb-szűkebb térre, míg egyszer majd mind össze lesznek gyülekezve a közepén. Az lesz aztán a gyönyörű…
A tűz is csak olyan, mintha lelke volna; megválogatja, mikor hogy csinálja; pattog, pöröl, duruzsol, lobog, ha széles jókedvében van, s óriás, kékes szélű lángnyelvét kinyújtja éhesen, mint a mesék sárkánya. A tűz nagy gurmand. Ha valami kedvenc pecsenyéje van (például egy szénáskazal vagy egy szalmafedél), bekapja mohón, de a nádat csak télen szereti, ha már kiszáradt. A náddal, mikor még élet van benne, nem könnyű elbánni. A tűz csak a hullákat szereti a növények világából. A nádat nem könnyű elhamvasztani; nagy sebbel-lobbal az ellenáll, azt még meg is kell főzni, levet ereszt égés közben, és nem pattog, hanem szörcsög, s a millió nádszál szörcsögése együtt: mintha a pokol konyháján rotyogna az ördögök mártása; a láng se oly tiszta, olyan őszinte, mint amikor azt eszik, amit szeret; nem igyekvő, lusta, nem száll fel vidám lobogással, inkább dohog; ha szólani tudna talán, azt mondaná: minek nekem elpusztítani most ezt a sok vízi virágot, nem az én kenyerem az. Lappangó, alattomos, sziszegve csúszik, mint a kígyó, nádról-nádra. A színét se bírja kibontani aranyvörösre, jár a csecsemő ruhájában, a kékben. A lángja kevés, de füstben gazdag, csakhogy milyen piszkos, rőt füst az. Lassan, kényszeredetten ég a nád mind a három oldalról, csak a negyediken keletről harapózik fürgébben, mert onnan a szél segíti. Gazda szeme hizlalja az ökröt. A tűz gazdája a szél. A rétek egészen néptelenek voltak. Nincs ott most mit keresni. Csak a szőlőkben és a kukoricaföldeken van még munka. Senki se látta tehát, hogy ki és hogy gyújtotta meg a nádast. Senki se jöhetett segítségre. De az különben is lehetetlen; ha egyszer a nádas ég, hát ég, annak vége. Az égő erdőt is nehéz eloltani, néha évekig égtek a nagy rengetegek, mikor még megvoltak, míg a tűz valahogy magától elaludt, de a nádassal éppenséggel nem történhetik egyéb, mint hogy elég, ha meggyújtották.
Csak egyetlen lélek volt a réten, a Hanka.
Éppen hazafelé ment az edényekkel, s már a Bogra vizéhez ért, hátra sem tekintve, mikor a kanyarodónál kellemetlen füstszag csapta meg orrát, széttekint, és jó szerencse, mert ha még egy-kettőt lép, a Formint-hegy elzárta volna szeme elől, amit látott, hogy a nádas ég.
Eleinte meg sem ijedt, sőt még hízelgett neki. Azt hitte, a professzor kijött utána a nádas szélére, hogy tovább láthassa, s eközben szivarra gyújtott, eldobta az égő gyufát, s így támadt a tűz. No, ez szép komédia! Városbíró uram szépen megfizetteti vele. De legalább megtanul máskor vigyázni.
Hankának egész mulatságot okozott a tűz. Megállt, hogy megvárja a professzort, mert semmi kétség, hogy most mindjárt itt lesz, s együtt mehetnek haza. Mint a kipörkölt vad, kibúvik a nádas valamelyik oldalán.
Várakozván rá, összeállítá a valószínű helyzetet. Eldobván a gyufát, nem vette mindjárt észre, hogy a sás meggyúlt. Mikor észrevette, már késő volt; nem tudta eloltani, mert ügyetlen, hát nagy ijedten visszament a puskáért, a messzelátóért, és mindjárt kijön valahol. Talán jön is már, csak nem lehet látni a füst miatt.
De hátha mégis láthatná a Formintról, hogy honnan jő. A Formint meredek volt, de a Hanka meg ügyes volt. Egy-két szökéssel fenn termett a hegy kopasz tetején, ahol nincs egyéb növényzet, csak a Formint ősz hajszálai, amiket szeretnek a legények a kalapjuk mellett viselni.
Hanka ösztönszerűleg felsikoltott a rémülettől, azt hitte, rögtön meghal.
A nádas mindenütt égett, minden oldalról meg volt gyújtva, még a vizes oldaláról is, most ért össze a keskenyebb tüzes pántlika a többi tüzekkel. Úgy tárult eléje a sötétlő mező, mint egy pirossal körülszegett szűr.
Nincs menekülés sehonnan! A professzor bent fog égni.
Majdnem a szívverése állt meg ennél a gondolatnál, teste megzsibbadt, de csak egy szempillanatig. Hirtelen elhatározta magát, e kiborítván az edényeket abroszából, futott-futott, ahogy csak lélegzete bírta, a tűz felé.
Csak azt tudta, mit akar, de hogy miképp viszi keresztül, arra nem is gondolt. El kell a professzorhoz jutnia, ez tisztán állt előtte. Csakhogy ez istenkísértés. Ilyenre csak a szerelmesek gondolhatnak. De ha egyszer rágondoltak, meg kell történnie.
A szél a város felé vitte a füstöt, erről az oldalról nem közelíthetett a tűzhöz se, éppen a füst miatt. Megkerülte tehát a nádast, a keleti oldalához ért, de onnan nagy tábla égett, azon keresztülhatolni lehetetlen. A nádas vízben álló részén volt a tűzszalag legkeskenyebb, csak vagy tíz öl, de itt meg a tó az akadály, néhol iszapos, süppedős, néhol mély, itt még talán úszni is kellene.
De hát van-e egy szerelmes nő előtt lehetetlenség? Hanka hirtelen megoldotta szoknyáját, az egyiket, aztán a másikat, lehulltak egyszerre, kilépett belőlük, aztán a kordován csizmáit is levetette, meg az ingvállat.
Most volt csak megigéző. Mint mikor a mákról lehull a zöld tokja és csak egy ingbe marad, akkor lesz szép virág. Mikor az az egy ing is lehull róla, akkor megint csak mák.
Fogta a lepedőt és bemártotta a vízbe, a kákával, hínárral, pernyével megfestett vízbe, úgyhogy mikor kihúzta, csurgott, most aztán beburkolta magát a lepedővel, olyan volt, mint egy kísértet. De milyen kísértet! Ha ilyenekkel volna benépesítve a túlvilág, egy cseppet se kellene ragaszkodni az innensőhöz. A vizes lepedőtől egyszerre elnedvesedett a leány inge is, s a fölséges idomai kidomborodtak. A lábai, a csípői, a dereka – de nem lehet azt leírni.
S ezzel a fejét is betakarván a lepedőnyi abrosszal, nekirohant a veszedelemnek. Ment, ment térdig gázolva, majd egész csípőig néhol, a nádak pedig égtek és hajlongtak előtte, köröskörül. Millió kis tüzecske, mely visszatükröződött a mocsárban, millió reszkető csillag gyanánt. Ő pedig ment, ment, mint egy vízi nimfa a maga kivilágított birodalmában.Mikor érezte a perzselő lángokat, hirtelen a vízbe bukott, erre megint megnedvesedett az abrosz, s ő is felüdült, ismét tehetett egy iramodást; a lángok sziszegve itták fel az abrosz nedvességét, újra alá kellett merülnie, s ez így ment folytonosan. Egy helyütt mély volt a víz, ott úszni próbált mert a besüppedéstől tartott, az abroszt átkötötte a nyakánál, de a fejének, kezeinek szabadon kellett lennie. Ez pedig nagy baj volt. Mert itt ugyan ritkább volt a nád, és ami volt is, csak a buzogányos feje látszott, de azért égett az is. A víz tele volt egymásra hullott gazzal, égő vagy füstölgő nádszárcsonkokkal; a nádbuzogányok pattogó szikráikkal leválván száraikról, egyre potyogtak a vízbe, cup, cup, némelyik a Hanka nyakára, hajára; fölötte is tűz, alatta is tűz, mintha lángokban úszott volna, tele volt kivált a keze, válla égési sebbel, s érezte, hogy meg-megsercen a haja, az a szép haja. Hiába csavarta a nagy varkocsát a nyaka alá, ha fent a fejen a pántlika fölött minduntalan lángot kap a haj, egyszer csak leválhat, ott maradhat a varkocs, befonódva iszalagok és mezei liliom közé.
De már erre a hajra vigyázott a gondviselés. Végre kiért a tűztengerből. Egy örökkévalóságig tartott a csekély út. Mert alig volt meggyulladva a mocsárbeli nádból néhány lépésnyi, Hanka nagyot lélegzett. De még messze volt a kápolnától. A mocsaras rész még hosszan tartott. S a tűz csak jött utána nagy szörcsögéssel, dohogással.
Sietett, övig a vízben gázolva, amely itt már hideg volt. Fázott, a fogai vacogtak. Mintha valaki egy kemencéből egy jeges verembe jutna.
Végre már látni vélte a kápolnát, melyet a mindenünnen kóválygó füst takart.
– Professzor úr! Professzor úr! – kiáltozta harsányan. Hallgatózott.
Csak az égő nádak dudorásztak, sustorogtak messziről. Most már kijutott a szárazra, s futott azért is, hogy kimelegedjék. A nádak recsegtek, ropogtak, amerre ment, mintha egy megvadult üsző gázolna rajtok keresztül.
– Professzor úr! Professzor úr!
– Itt vagyok, Hanka, itt vagyok! – kiáltá vissza egy lelkendező hang.
Hanka megállt, a professzor szavát hallva.
Amonnan is recsegett a nád. A professzor is szaladt a hang felé.
– Ne jöjjön közel. Ne jöjjön! Nem szabad engem látnia.
– Hát minek jöttél ide? Hogy jöttél ide? – kiáltá a professzor. – Ez megfoghatatlan.
– Az az én dolgom – mondá a Hanka –, de most már álljon meg ott, ahol van. Egy tapodtatnyit se közelítsen.
– Nem érteleki Miért ne mennék? Ebben a szörnyű pillanatban! Meg se ölelhetnélek még egyszer?
– Nincs rajtam ruha.
A professzor megállt erre nagy álmélkodással. Vagy tíz lépésnyire lehettek egymástól. Beszélgettek, de egymást nem látták.
– Nem értem, hogy jöhettél ide, Hanka?
– Meg is sültem, meg is fagytam, de itt vagyok. Tűzön jöttem, meg vízen, a ruhámat a réten hagytam.
A professzor örömteljesen kiáltott fel:
– Hisz ahonnan ide volt út, arra visszafelé is van út. Ugye, Hanka?
– Visszafelé már nincs út.
– Hát akkor meghalni jöttél ide, szegény szívem – mondá csüggedten. – De miért tetted azt? Te még fiatal vagy. Hiszen velem jót tettél. A halál legalább nem olyan keserű. Nemcsak kasza van a kezében, hanem egy mézes bögre is. De ha már eljöttél, miért nem eresztesz magadhoz közel? Hogy juthatnak ilyenkor eszedbe a szoknyáid? Ugyan, Hanka, Hanka!
– Nem meghalni jöttem, hanem hogy magát megmentsem.
– Megmenteni? Nem mondtad, hogy az az út is el van zárva?
– Minden út el van zárva. De azért mégis megmenekülünk.
– Az lehetetlen! Hogyan lehetne?
– Majd mindjárt megmutatom. Itt van a köpönyege?
– Itt.
– Hajítsa ide, hadd vegyem magamra, mert fázom, vacog a fogam,
– Nincs rajtam a köpönyeg, a kápolnánál hagytam.
– Hát hunyja be a szemét és forduljon el, magam!szaladok érte. Aztán ha kiáltok, maga is jöhet.
Hanka elsuhant a behunyt szemű professzor mellett, mint egy árnyék, mint egy üdítő légáram, s egy perc múlva már kiáltotta:– Jöhet!A professzor nem hagyta magát kéretni, izgatottan sietett a tanyájára, a kápolnához. Hanka már ott állt mosolyogva a köpenyegben. "Juj, juj, juj, juj, még mindég fázom!" A Hanka mosolyától Mayer Kristóf is vígabb lett.
– De szép vagy így, Hanka!– No, meghiszem. Csupa piszok vagyok az iszaptól, a pernyétől. De most nincs időnk az ilyen lefetyelésre, adja ide hamar a gyufatartóját.
– A gyufatartómat? – kérdé Mayer egy kicsit csodálkozva és a zsebeit kezdte tapogatni. – Biz isten nem tudom, hová tettem. De nincs is rá valami nagy szükség; van itt miről rágyújtani.
Hanka elsápadt, s rémülten tekintett a professzorra.
– Nincs meg a gyufatartója? Akkor meghaltunk mind a ketten.
– Nem értelek – dadogta a professzor.
– Ah! – kiáltott fel most Hanka, megérezvén a gyufatartót a köpenyegzsebben. – Itt van!
A professzor még most se értette, miért örült úgy a gyufatartónak. Még kevésbé akkor, mikor leguggolt a földre, csóvát csinált száraz sásból.
És elkezdte a nádat meggyújtani.
Hüledezve ragadta meg a kezét.
– Az isten szerelméért, mit csinálsz?
– Ej, menjen. Maga professzor, okos ember, de ehhez nem tudomány kell, hanem egy kis parasztész. Meggyújtom a nádat itt a kapolnánál, hadd égjen.
– De hisz akkor rögtön megsülünk.
– Dehogy. Mi megyünk tovább, szemközt a széllel mindég beljebb, beljebb, ahol még nem ég.
A professzor kétkedve, gyanakodva nézett a leányra, hogy nem őrült-e meg.
– De hisz akkor abba a tűzbe jutunk, amelyik a távolból közeledik.
– Igaz, oda jutunk, de az elől megfordulunk.
– Hova?
– Csak odáig megyünk, aztán megint visszaszaladunk ide.
– Ide a kápolnához?
– Igen, azon az úton jövünk, amelyen mentünk.
– És mi hasznunk belőle? Hisz utánunk jön.
– Akkor tovább megyünk – felelte a Hanka nyugodtan.
– Hová?
– Arra a területre, amit most meggyújtok, s ahol már akkor nem lesz semmi égnivaló, mert ezalatt minden elég.
A professzor arca ragyogni kezdett.
– Értelek, értelek – hadarta vidáman. – Hogy ez nekem nem jutott volna eszembe! Ez már akkor elpusztult terület lesz, valóságos mentsvár. Oh, te okos kis Hanka, engedd meg, hogy megöleljelek.
– Majd aztán, aztán. Most gyújtogassunk!
Hirtelen meggyújtották a nádasnak a város felé eső részét több helyen. A szél a város felé hajtotta a lángokat, ők pedig mentek, harcoltak a szél ellenében, a szilkei templomtorony irányában, ahonnan sietve, búgva közelgett a lángoló sárkány. De mégis kell egy jó negyedóra, míg odaér, a számítás biztos volt, mert amily terület elpusztul előttük, és amilyen gyorsan nagyobb szél kerekedése esetén, éppen olyan gyorsan, éppen olyan nagy terület válik immunissá azalatt a hátuk mögött.
Eredeti hadviselés volt ez a leghatalmasabb elem ellen. És ez a taktika még mulattatta is őket. Bele voltak melegedve a harcba, csak az az átkozott füst ne lett volna.
– Nem gondolod, Hanka, mi történhetett ezzel a nádassal?
– Dehogy nem gondolom. Az a zsivány Hlavatsek gyújtotta fel, meg mernék rá esküdni. Hogy rothadjon el a börtönben.
– De hát miért?
– Mert félt magától.
– És van rá oka, mit gondolsz? – kedélyeskedett a professzor.
– Menjen! Mintha nem tudna!– Akkor hát az is biztos, hogy ő lőtt rám tegnapelőtt este.
– Természetesen. És azért jobb is lesz magának mihamarább elpusztulni innen.
– Nekem? Mért nem mondod: nekünk?
A leány lesütötte fejét, nem felelt. A tűzkirály pedig egyre közeledett, közeledett ellenük a maga tüzes nádkatonáival.
*
Megmenekedtek. A Hanka terve bevált. Mikor én odaértem az égő nádashoz, több odafutó városi emberrel, már akkor az immunis területen voltak, ahol nem érhette őket halálos veszedelem. Csak be kellett várni, míg az égő karika megszakad valahol. Míg a tűzkirály katonái ledőlnek, összeesnek, anélkül, hogy öltek volna. Ámbár iszen, mint a professzor mondá hazamenet, sokkal több millió élő parányi lény, féreg, bogár pusztult el ott ma, mint ahány ember a földön lakik. Nagy örömmel öleltem meg megmenekült barátomat, kinek szomorú helyzete az én lelkiismeretemet nyomta, mert én hoztam őt ide magyar világot látni.
Hankát valóságosan ünnepelték, mikor a professzor elbeszélte, milyen hősiesen hatolt keresztül a tűzön, a mocsáron őhozzája, s milyen furfangosan mentette meg életét.
– Megérdemelné a koronás arany érdemkeresztet – mondá Rácz András uram tanácsbeli. – Derék lány vagy, Hanka húgom.
Én a professzor füléhez hajoltam.
– Te Kristóf, te lurkó, nekem úgy tetszik, hogy ez nem egészen csak emberbaráti cselekedet, hogy ebben valami más is lehet.
– Dehogy – tiltakozott Kristóf úr.
Hanka elvált tőlünk, hogy neki a ruháit kell megkeresni a nádas (most már csak egy fekete folt) másik részén, aztán a tányérjait a Forminton. Mert ha a professzor nélkül ment volna haza, nem kapna úgy ki a szakácsnétól, mintha a kanalakat, bögréket elveszti. Hanka különben is szégyenlősen, zavartan viselte a nagy nimbuszt, amit az eset szerzett neki.
Otthon Blahunka Jani is egészen elérzékenyült a Hanka cselekedetén, mindenáron ünnepelni akarta, hogy ültessük jutalmul az asztalhoz és koccintsunk vele mindnyájan. De Hanka, mikor hazakerült, sehogy se volt rávehető, hogy bejöjjön a konyhából, inkább elszökött a háztól. Általában furcsán viselkedett. Mindenkinek feltűnt. A szakácsné beszélte másnap, hogy nem mert hazajönni, csak későn, és sokáig sírdogált éjjel az ágyában. Aztán, mikor a szakácsné kérdezte reggel, mi baja, a nyakába ugrott, nyalta-falta, összecsókolta, mintha búcsúznék, mintha messze útra menne.
Azután elment a piacra, valami zellert vagy mit kellett hoznia, és nem jött vissza többé. Keresték, tudakozódtak mindenfelé, de senki sem tudott róla. Estefelé a Králik juhász gyerkőcei, akik halászni járogattak a Bográba, ott, ahol legmélyebb, a szilkei jegenyéknél, ráakadtak a ruháira, a kék falú fehérpettyes rokolyára, meg a kendőjére, meg a perlmuttergombos kacabájára, s mint a tűz, szállt a hír a városban, hogy a szép Hanka a vízbe fullasztotta magát.
Ez is már nagy dolog lett volna egymagában, de mikor este a cukrászdából (ahol a Blivinszkynéval trécseltünk a sajnálatos eset felett) a parókiára sietnék, a megyei huszár átad egy levelet.
Felbontom, hát a Kristóf barátom tudósít, hogy egy távirat következtében hirtelen el kell utaznia. Ily úton kénytelen tőlem és a paptól búcsút venni, stb.
Ez ugyan nem lett volna nagy dolog egymagában, de amikor összekombináltam a vízbefúlt leány parton maradt ruháit, meg a Kristóf elutazását és a Kupicza tegnapi sürgős munkáját, melyen négy legény dolgozott, bizonyos kombinációkba bocsátkoztam, s mondám a megyei huszárnak:
– Mikor utazott el a nagyságos úr?
– A négyórai vonattal.
– Ki vitte ki?
– A méltóságos úr kocsija.
– Maga is vele ment?
– Én is. Bevittem a táskáit egy első osztályú kupéba.
– Egyedül ült?
– Egyedül.
– Van magának lova, János?
– Szerzek.
– Nyargaljon a szilkei állomásra, és mondja meg az állomásfőnöknek, hogy tiszteltetem, nem szállt-e ott be ma egy fiatal úri asszony lila ruhában?
– Igenis.
Még a vacsoránál ültünk, éppen vigasztaltam a papot, aki igen szomorú volt, se nem evett, se nem ivott, mikor megjött a lovas huszár.
– No, mi újság, János?
– Hát igenis, hogy egy előkelő, szép, fiatal úri asszony szállt be lilaszín ruhában.
