A SZOCIALISTA
A SZOCIALISTA
Eleinte rabságnak tekintettem a főispán ukázát, hogy innen egy hétig nem lehet mozdulni, harmadnapra már úgy éreztem magamat, mintha sohase laktam volna egyebütt. A magyar vendégszeretet nyájasságában megolvad az ember, s az ottani világnak részeivé válik. A professzor még jobban megragadt, mert valóságos kincset talált Blahunka Janiban. A tisztelendő úr szenvedélyes madarász volt, tojásgyűjtő, műtömő, a professzor pedig híres ornitológus, aki úgyszólván fölszítta Gätke, Bode, Brehm munkáit, s mindent tudott, amit a tudósok följegyeztek, kifejtettek és megállapítottak a madarakról az ő íróasztalaiknál, Blahunka ellenben ösmerte mindazt, amit a parasztok megfigyeltek, akik együtt élnek évezredek óta erdőkben, mezőkön a madarakkal. Ilyen két ember nem unhatta magát egymással, s míg mi délutánonként tarokkoztunk vagy fent a kék szobában vagy a kerti filagóriában, ahol két hajdú töltögette a pipákat és a savanyúvizes bort, ők ketten elvonulva valami szögletbe, szőtték-fonták a sok hiábavaló beszédet a madarakról.
Különben nem sokáig tartott a nyugodt tarokkozás, mert egy kis szocializmus ütött ki a megyében, melyről nyugtalanító jelentések jöttek a főispánhoz. A parasztok esze kezdett félrecsavarodni, mint a csizmasarok, ha rosszul
van a csizma felhúzva.
A mi szocializmusunk még embrióban van és legalább nem unalmas, mert mindenütt más-más, aszerint, hogy milyen észjárású fickó hinti el. Valami Hlavatsek József nevű elcsapott tót kántor izgatta fel a tót községeket, se nem a St. Simon, se nem a Marx, hanem a saját módja szerint.
Hlavatsek József a hambár-rendszernek volt az embere. A hambár-rendszer abból áll, hogy minden, ami van, egyformán mindenkié, azaz hogy senkinek sincs semmije. Mindenki foglalkozik azzal, amihez tehetsége és kedve van, s ami pénzt szerez napközben, azt beviszi minden este a községi, vagy ha a városban lakik, a városi hambárba. (T. i. közös hambár lenne felállítva olyan helyen, ahol az emberek csoportban élnek.) Akinek aztán reggel szüksége van pénzre, elmegy a hambárhoz, és kivesz belőle, amennyit akar (az is, aki este minden pénzét betette). Ha aztán, amit kivesz, napközben mind kiadja, nem baj, mert hiszen estére úgyis visszahozzák azok a hambárba, akik közt elköltötte. Szóval, okosan volt ez kigondolva, és mindenütt tetszett a falvakban, mert eszerint minden ember el volna látva mindennel, ami a szemének-szájának tetszik.
A vármegye urai értesülvén e veszedelmes arányokat öltő konkolyhintésről, ahelyett, hogy Hlavatseket megbüntetnék, jobbnak találták, fölhíni a székhelyre és szépen, értelmesen beszélni vele.
Vékony, cingár ember volt, inkább látszott vándorló takácslegénynek, mint néptribunnak; köhécselt és vért köpött, de mélyen ülő kék szemeiben volt valami beteges fény, mely a rajongókat jellemzi.
Borcsánszkyra bízta a főispán, hogy csináljon a Hlavatsekkel, amit tud, de okvetlenül el kell őt vonni a néptől, mint ahogy a tüskét kiveszik a testből, nehogy gyűlést okozzon rajta. Borcsánszky pedig mindent sajátságos módon tudott csinálni. Magához hítta Hlavatseket, megvendégelte konyakkal, tepertős pogácsával.
– No, pan brat – így kezdé –, magából lett nevezetes nagy férfiú (s kétszer is belecsapott a markába). Maga találta fel az új világrendet. Velmo dobre. (Nagyon jól van.) Ideája jutotta is fülébe a királynak és ott motoszkálja most. Nagy dicsőség. Király mondta miniszternek: »Kérdezzétek meg a Hlavatseket, mit akarja; ha jót akarja, föl kell karolni, nem a Hlavatseket, de az övé tervét, ha nem jót akarja, be kell csukni, nem az övé tervét, de őtet, a Hlavatseket«. Miniszter mondta főispánnak, főispán mondta nekem, én pedig mondok magának, nézzünk bele neki hasába a plánumnak, és vagy maga győzi meg engemct, hogy jó, vagy én győzök meg magát, hogy rossz.
Hlavatsek egészen fölvillanyozódott ettől az értesüléstől, és előadta neki az egész hambárrendszert.
– Szép, szép – bólongatott közbe Borcsánszky, a nagy szakállát vígan simogatva. – Utseg isten, igen derik, nagyon derik, annyi pénzünk lesz, mint szecska, magam is kiveszek hambárból mindjárt hajnalban vagy egy millió forintocskát.
Hlavatsek fölénnyel mosolygott.
– Minek volna az a tekintetes úrnak, hiszen estére úgyis vissza kellene hozni a maradékot a hambárba?
– Jó, jó, amice. Csakhogy én nem visszahoznám, mert küldeném Londonba, angol bankba, hogy tegyék be nevemre enyimre, könyvecskére, hogy ha majd jön egy másik Hlavatsek, akinek a hambár-rendszer megint rossz rendszer és csinálja új rendszert, hát nekem ott legyen az az egy milliócska. Nem ártja az. Mit gondol?
– Igen ám, csakhogy úgy kell venni, hogy Angliában is a hambár-rendszer van már. Mert ha mi felállítjuk, őket sem a gólya költötte.
– Úgy? – adta meg magát Borcsánszky. – Ez már más, akkor beadok derekamat. Csak még azt az egyet magyarázza meg, rogo, hogy ki fogja varrni magának a csizmát, kedves domine Hlavatsek? Mert még csak ez aggasztja engem.
– Hát a csizmadia – felelte Hlavatsek természetes hangon.
– De ha nem akarja?
– Már hogyne akarna? – hánykolódék Hlavatsek.
– Már hogy akarna? Hiszen nem bolond, hogy varrjon – replikázott Borcsánszky. – Inkább iszik, sutores amant humorea.
– De ha jól megfizetem – védte a maga rendszerét Hlavatsek.
– Minek neki a maga pénze? Hiszen ő is annyit vehet ki reggel hambárból, amennyi tetszik neki, és azt fogja mondani, hogy ő a szentnek sem varr csizmát.
Hlavatsek zavarba jött, ötölt-hatolt, és idegesen kapkodott valami mentőgondolat után, végre élénken felkiáltott:
– Mit? Hogy nem varr? Hát mire való akkor a huszonöt bot?
Most aztán Borcsánszky nevetett fölénnyel:
– Aha! Bot. Viginti quinque. Persze. Ez az! Hiszen maga a mienk emberünk. Nás cslovek. Hahaha! Az ember nézi skatulyát, akibe gondolja ópiumot és mirget, és találja az alján mireg helyett ezüst kupakos tajtékpipát. Hiszen maga nem szocialista, Hlavatsek barátom, mert maga pecsovics, szőröstül-bőröstül megyei ember. És az sem a mostani megyéből, hanem a régiből, a jóból, a viginti quinque megyéből. No mármost itthon vagyunk. Adja ide a pracliját. Servus humillimus, brat moj szlatki. Most már nekem semmi titkom, most már megmondok mindent, azt is, amit a méltóságos főispán mondta. Király ugye mondta: ha a plánum jó, föl kell a plánumot karolni, ha rossz, be kell Hlavatseket csukni«. Nos, a méltóságos főispán mondta körülbelül kontrát: »ha a plánum jó, föl kell a Hlavatseket karolni, a plánumot pedig el kell csukni«, szóval, maga derék, érdemes ember, kedves Hlavatsek, amilyen talentumot nem meghagyhatunk a szemeten, ostoba nép közt, magának jönni kell megyéhez és vállalni tisztességes hivatalt…
Ravasz volt az öreg úr. addig puhította, tartotta jó szóval, hazugsággal, míg végre levette a lábáról, s kreáltak a számára egy új hivatalt, a vicevárnagyságot. Szépen hangzó, kevély cím, de hatásköre nem több, mint a viceházmesterség a városban.
Ez körülbelül a tavaszkor történt. A megyei urak jót nevettek a markukba, hogy agyonütötték a helyi szocializmust, elvonván attól a vezért. Maga Hlavatsek pedig szinte jót mosolygott a gyér bajusza alatt, mert ő már megtalálta a maga kis hambárját.
