VI. FEJEZET (Egy kis epizód a szerző életéből, s áttérés a regény tulajdonképpeni kezdetére.)
VI. FEJEZET
(Egy kis epizód a szerző életéből, s áttérés a regény tulajdonképpeni kezdetére.)
(Egy kis epizód a szerző életéből, s áttérés a regény tulajdonképpeni kezdetére.)
Ezen elbeszélés nem hiába viseli az »Apám ismerősei« címet, valóságos élő alakokról és igazán megtörtént dolgokról fog szólni. Még magam is emlékszem Bornemisza Pista bácsira gyermekkoromból, 1860-ból. Akkor már nagyon öreg ember volt, egy-két ősz hajszál lengett csak fején, s ezer meg ezer ráncot rajzolt az idő olajszínű arcára, keze reszketett, lábai már csak félve léptek szörnyű aprókat.
Apámhoz igen szeretett szállni, s rendesen oda hozzánk idézte be a felvidéki tótokat, akikkel legtöbb baja volt.
A kis-csoltói kastély, e mogorva százados épület, megtelt tarkábbnál-tarkább karavánokkal, gyanús kinézésű bocskoros tótok- és átkozódó tótasszonyokkal, kik végigfeküdtek hűselni a folyosókon, hol édesanyám leanderei állottak.
Én nagyon szerettem e népcsődületeket, mert az öreg Pista bácsi, ha szépen hízelgőleg kezet csókoltam neki, megengedte, hogy bent lehessek a vallatásoknál. Haragudni csupán az édesanyám haragudott Pista bácsira, mert az ebédlőjét annyira bepiszkoltatta és tönkretétette a parasztokkal, hogy három napig kellett füstöltetni, éppúgy, mint most a Natália szerb fejedelemnőnek, ha Milán a »szkupcsina« tagjait fogadja.
Egy ilyen vallatás emlékei derengnek felém az aranyos gyermekkor tündér-ködéből.
Valami nagyobbmérvű lopásról volt szó. Nemigen értettem belőle sokat, s nem is az itt a fő dolog, mint inkább azon türelem, azon nyájas modor jellemzése, mellyel Bornemisza terhes tisztét viselé, s mellyel csodákat mívelt.
Az öreg a térdeire ültetett, s mialatt figyelmét a vallatásra fordítá, addig velem is ráért tréfálgatni.
– Eredj no megnézni, fiam, mit főzet az édesanyád ebédre. Mert tán meg sem tudja nélküled csinálni a szakács.
– Tudom, hogy mit főznek. Túróspalacsintát.
– Nem szereted?
– Dehogynem…
– Hát akkor hogy tudsz itt megmaradni?
– Mert hát még jobban szeretem a vallatást. Azt szeretném, ha mindennap vallatnának bácsiék.
– Jól van, gyerek, vicispán vagy főbíró lesz belőled. No, mi szeretnél jobban lenni, vicispán-e, vagy főbíró?
– Legjobban szeretnék zsivány lenni, hogy a bácsi engem is vallatna.
Ezen aztán olyan jóízűen nevetett Bornemisza István uram, hogy a könnyei is kicsordultak. Mikor a szemeit kitörölgette olajos zsebkendőjével, kikiáltott a hajdúnak, hogy jöjjenek be a többi vádlottak.
Egy galambősz, ráncos arcú ember lépett be egy csomó suhanc közt. Oly tiszteletreméltóan nézett ki az agg ember, hogy még maga a vén Bornemisza is elálmélkodva nézett rá s tiszteletteljesen kérdé:
– Kit keres kend, öregapó. Engem ugye? Mi járatban van kend?
– A Majgó Márton vagyok, teens uram – szólt reszkető hangon a matuzsálemi férfiú.
– Majgó, a tolvaj? – kiáltott fel Bornemisza szokatlan megütközéssel. – Hát tudja-e kend, hogy itt magára is kisült a tolvajlás?
– Minek is tagadnám, tekintetes főkomiszárus uram.
– Hány éves kend?
– Nyolcvanhat leszek aratáskor.
Bornemisza elfordítá fejét tőle, s kemény, ropogó hangon feddé meg.
– Vén bűnös, kinek az istenhez kellene térnie már, s aki ahelyett most kezdi a lopást. Nem szégyenli magát.
– Az apám vett rá – mentegetődzék Majgó Márton.
– Micsoda? – ugrott fel Bornemisza, engem hirtelen lerázva a térdéről – kendnek élő apja van? Lehetetlen!
– Itt van az inas-szobában, jegyzé meg a bíró (ki azért volt mindig berendelve a vádlottak mellé, hogy magyarázó jegyzetekkel kísérje a vallatás alatt fölmerülő kérdéseket) s kinyitván az ajtót, kikiáltott:
– Az öreg Majgó!
Sajátságos alak gurult be fürgén az ajtón. Összetöpörödve, mint a sün, feje egészen hátrahúzódott a vállapockái közé, a hasa előre nyúlt, a koponyán egyetlen hajszál sem volt, hanem ahelyett olyan sűrűn és oly rendszeresen torlódtak ott egymás mellé a ráncok, hogy kötött sapkának látszottak.
Bornemiszának össze kellett magát szednie előbb, hogy szólhasson.
– Kend ennek az öregembernek az apja?
– Én volnék – felelte az idősebb Majgó kelletlenül.
– Majgó Márton azzal vádolja kendet, hogy kend vette rá a lopásra?
Az atya egy haragos szigorú pillantást lövellt fia felé.
– Igenis, apám vett rá … ismétlé Majgó Márton.
– Hallgass, te tacskó! – kiáltá az idősebb Majgó dühösen, s egy ügyes, alig észrevehetetlen mozdulattal úgy arcul teremtette az árulkodó fiút, hogy a csattanása beillett volna valami apró felföldi faluba puskalövésnek is.
– Szemtelen fattyú kölyök! Még az apja ellen mer vádaskodni… No, iszen majd megtaníttatlak móresre odahaza az anyáddal.
Ami ugyan nehezen történt meg.
Mivelhogy hát még egy kis dolguk akadt előbb a vármegyeháznál, a nagy sárga épületben.
