VII. FEJEZET (Némely szükséges, de unalmas dolgok.)
VII. FEJEZET
(Némely szükséges, de unalmas dolgok.)
(Némely szükséges, de unalmas dolgok.)
Miután bemutattuk az olvasónak Bornemisza István uramat, érintsük röviden azon kört is, melyben mozgott.
Családja nem volt; feleségét már évekkel ezelőtt temette el Szupik Ferenc plébános úr, akinek »nagy hálával« tartozik ezért, mint humorosan emlegetni szokta.
Legkedvesebb barátja: Majornoky halála után, mint két hátramaradt árvájának gyámja, Majornokra ment lakni, s a maga birtokát bérbe adta. Teljesen pótolni akarta az atyát, s a két kis leány, guvernantot hozatván számukra, a szeme előtt nevelkedett naggyá, széppé, okossá.
Borcsa azonban mégis sokkal szebb és sokkal okosabb lett Marinál. Az öreg büszke is volt rá véghetetlenül, s üres óráiban azon szeretett merengeni, vajon van-e a világon olyan jóravaló ember, aki az ő Borcsáját megérdemelné.
S ha összevissza hányta is elméjében a földkerekség minden zig-zugát, bizony csak egyetlenegy olyan talpig derék embert bírt találni, akire a Borcsát nem volna isten ellen való vétek rábízni, s az az egy nem volt senki más, mint éppen néhai barátja: Majornoky, a Borcsa apja, aki meghalt.
– Hej, hogy most már nem teremnek olyan tökéletes emberek!
Majornok igen unalmas kis falu volt, egészen az isten háta mögött elrejtve a nemes vármegye egyik legigénytelenebb szögletében. A megyei vicemérnök, akivel a méltóságos főispán úr mappát készíttetett a vármegye ábrázatáról, tán ki is hagyta volna Majornokot, ha hogy minden szégyenítő volta mellett két kimagasló tulajdonsága nincs; az t. i.: hogy a világhírű Bornemisza István akkor van otthon, mikor Majornokon van, s az: hogy a megye leggazdagabb földesura, gr. Teléry László őméltósága szintén ott lakik.
Ami a falu szégyenítő voltát illeti, azt sem hallgathatom el.
A tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan rhénusi forintot ígértek a szomszéd Hont vármegyének, ha megengedi, hogy Majornok oda kebeleztessék be.
Hont megye nem fogadta el az ajánlatot; még száznyolcvan forint ráadással sem kellett neki Majornok. Majd bizony, hogy őt érje mindaz a csúfság, amely Majornok után háramlik a nemes municipiumra.
Mert hát a majornoki ember híres arról, hogy minden bolondság és ostobaság őrajta esik meg.
A majornoki palóc kiáltott rá a budapesti szivarozó emberre: »Hó! hallja az úr, belekapott a tűz a pipaszárba!«
A majornoki magisztrátus követte el azt a hallatlan esetet is, miszerint elhatározván, hogy a falu fölött nyomtalanul elvonult nagy kolera emlékét megörökítteti maradandólag, kihozatta egy szép decemberi napon a városi vésnököt, s miután jól meghányva-vetve a dolgokat, kitűnt, hogy a költség márványemlékre nem futja, gazdálkodási szempontból a falu közepén levő befagyott pocsolya jegére vésette föl, az utódok emlékezetének ébresztgetésére a Szurdok Nep. János rektor uram által készített örökbecsű versezetet:
Majornokon a kolera böcsülettel odább ment.
Senkit nem ölt meg őkeme.
Dicsertössék az Úr neve.
Senkit nem ölt meg őkeme.
Dicsertössék az Úr neve.
| Ámen. |
…De még ez mind semmi azon esetlenséghez képest, hogy midőn egyszer elvitte hídjukat a Sebes-Csoltó, nem lefelé a vízmentében, hanem fölfelé keresték azt a jámbor atyafiak csáklyákkal, fejszékkel.
Ővelük történt az is, hogy Nyitra megyében utazgatván tizenketten, midőn egy pohánka-kásával bevetett majorsághoz értek, azt hitték: a márványtenger, s beugráltak és megúszták. A túlsó parton összeolvasván egymást, kitűnt, hogy csak tizenegyen vannak. Az egyik majornoki ember be is fúlt a hajdina-kásába.
Ebbe a gyalázatos faluba vezetem olvasómat. Itt fog lefolyni azon rejtélyes, bámulatos dráma, melynek híre ment akkoriban messze földön s még a külső országi prókátorok és jogtudósok is úgy emlegették, mint ritka, sajátságos esetet.
