XVII. FEJEZET (A diadalmas orr.)
XVII. FEJEZET
(A diadalmas orr.)
(A diadalmas orr.)
Az öreg Bornemisza belépett. Körülbelül semmit sem változott 1847 óta, amely időből bemutattuk ez elbeszélés elején; haja már úgysem fehéredhetett meg jobban, hacsak vissza nem feketedik; tagjai pedig nem vesztették még el ruganyosságukat. Fürgén ugrott be a szobába, mint egy evet, s az eléje siető leányokat megölelvén, az öreg Kamutival melegen szorított kezet, aztán derekasan megrázta a Kléner úrét is, és igen örült, hogy őt vendégül üdvözölheti.
– Egy szomorú eset hozott a Teléry kastélyba, amit már bizonyosan önök is tudnak.
A két leány kíváncsisággal teljes pillantást lövellt Kléner úr felé, ki bizonyosan nyomban el is mondja a gyilkosságot, ha Bornemisza István uram észrevétlenül nem csiptet egyet a szemeivel, figyelmeztetve őt a titoktartásra, mintegy magyarázva neki egyetlen szemhunyorítással, hogy ő maga mindent tud, de a lányokat jó lesz megkímélni.
– Egy szomorú eset hozott, igenis… eltört a szekerem tengelye útközben, s míg a kovács összecsinálja, itt kell vesztegelnem… Meg nem állhattam, hogy ezen időt és alkalmat föl ne használjam önt és becses családját meglátogatni.
– Nagyon örülünk, spectabilis.
– Különösen pedig Biri nagysámat kívántam ezúttal felkeresni, annyival inkább, mert üzenetet hozok neki.
– Ah! – kiáltott föl Boriska élénken. Bizonyosan valamelyik barátnémtól.
– Igen is, meg nem is – felelte Kléner úr titokszerű mosolygással. – Majd meg fogja látni.
– Már is kíváncsivá tett.
Kléner úr úgy tett, mintha kötekedni akarna Boriskával, s mennyre-földre elkezdett esküdözni, hogy ő azt csak négyszemközt mondhatja el, mert az olyan nagyon nagy titok.
Boriska csodálkozva mereszté szép szemeit az idegenre s kérdőleg fordult Mari felé.
Bornemisza bácsi észrevette a lányka habozását, melyet nyilván az illendő és nem illendő fölötti fogalmak mérlegelése idéz elő, s azzal akarta végét vetni a Boriska könnyen udvariatlanságnak látszható határozatlanságának, hogy ujjaival a szomszéd szoba ajtajára mutatott.
Kléner úr fölkelt és udvariasan karját nyújtá, hogy a megrezzent leányt odavezesse.
– Nem, nem… a mellékszobában egy, egy… valaki van.
– Ki van a mellékszobában? – kérdé az öreg Bornemisza.
– Egy szegény beteg ember – hebegé Borcsa elpirulva.
– Csak nem valami muszka emisszárius, hogy olyan nagyon titkolóztok vele?
– Nem; hanem… – ellenveté Mari.
– Hanem?
– Rosszabb a muszka emisszáriusnál is, mert Pista bácsi nem szívelheti. Márpedig a szegény Boriska…
– Oh te! Oh te! – kiáltott föl Boriska sírva fakadva, és szégyenülten futott a kertbe a virágokhoz. Azokhoz a virágokhoz, akik megértik, de nem beszélik el a kedves titkot.
Az öreg Bornemisza türelmetlenül és bosszús arccal sürgeté Marit.
– Megmondod-e már egyszer, édes leányom, hogy ki van itt.
– Ejnye no, édes bácsi… Hát a Teléry Miska van itt. Idejött tegnap s beteg lett. Csak nem dobhattuk ki az utcára.
Az öreg Bornemisza ajkába harapott, arcrángatódzása mutatta a mély fölindulást, melyet e hír okozott, de leszorított ajka egyetlen szóval sem árulta azt el.
A vasfejű öreg már útközben mindent meghallott s gyanította, hogy Teléry Miska áll a vád alatt.
Maga Kléner úr pedig egész hidegen húzta ki a szelencét, szippantott és mutatóujjával orrát mindkét oldalról gyöngéden megveregette, mintha mondaná: »te hoztál engem ide, tied az érdem, a dicsőség és jutalom«.
Legelső dolga volt Boriska után látni.
Az ott ült a lugasban, kezeibe temetett arccal. A kezek még nedvesek a könnyektől, és az arc alattuk már mosolyog. Az elárult titok feletti fájó érzés csöndes megelégedéssé változott. Most már legalább keresztülesett ezen is. Oh, szinte jó, hogy kiböffentette az a Mari; Pista bácsi, ha fogja is ellenezni egy kicsit, amilyen jó ember, végre is megnyugszik mindenben.
Ha valami nyugtalanítá Borcsát, az a Teléry viselete volt, ki feltűnő mogorva, levert kedélyű. De a szerető leány tudott annak találni ezer okot. Valami kellemetlenség érte, pénzzavarban van, vagy tán… Eh! hiszen nem lehet mindig jókedvű.
Kléner úr éppen akkor ért Boriska közelébe, midőn ezek a fontos dolgok foglalkoztatták elméjét, miért is észre sem vette elmerülésében, hogy az idegen úr előtte áll.
– Bocsánat, édes kisasszony, – mondá ez érdemes férfiú, mellette foglalván helyet a gyeppamlagon, – de okvetlenül szükséges kegyedhez néhány kérdést intéznem.
Boriskának eszébe jutott a »madám« tanítása a nevelőintézetből: »mindenekfelett legyetek udvariasak, gyermekeim, a fehérhajszálú férfiak iránt, még ha nem jól esik is« – és azt felelte Kléner úrnak:
– Rendelkezzék velem!
– Engedjen előbb még egy megjegyzést.
Kléner úr ünnepélyesen szívére tette kezét.
– Esküszöm, hogy nem kíváncsiság ösztönöz kérdéseimre, bármily különösek legyenek is azok. Egy emberélet függ szavaitól, kisasszony. Legyen szíves tehát meghódolni e tekintetnek s őszintén felelni mindenre.
Borcsa megrettenve nézett az idegenre: tréfál-e, vagy igazat mond?
– Istenem, – rebegé – mit akarnak tőlem?
– Egy kis őszinte fölvilágosítást.
– Őszinte leszek, uram.
– Hüm! Lássuk, az lesz-e valóban? Mondja meg például, szereti-e Teléry Mihályt?
Boriska méltóságos haraggal pattant föl ülőhelyéről, keble sebesen dobogott, melle zihált.
– Ki adta önnek e jogot?
– Szomorú tisztem, kisasszony. Teléry veszélyben forog.
– Ah! – szólt fölrettenve fájdalmas hangon – mindjárt éreztem. Igen, uram, – tette hozzá a fölindulás pátoszával – én szeretem őt teljes szívemből. De kicsoda ön?
– Mindenesetre barátja.
– Ah uram, ha ön barátom, kérem, ne hagyjon sokáig kétségben. Milyen veszélyben forog ő?
– Lehet, semminőben. Feleleteitől függ…
– Akkor kérdezzen!
– Mióta szereti őt?
– Magam sem tudom. Van-e a szerelemnek kezdete? Talán egy hó, talán egy félév, talán több…
– Teléry nem volt valakire féltékeny?
– Senkit sem szerettem kívüle.
– De kegyedet kívüle is szerették többen. Bizonyára, bizonyára…
– Nem tudom.
– Vigyázzon, kisasszony, ön nem őszinte. Ezzel mindent elront.
Kléner úr most ahhoz a ponthoz jutott, hogy a legnagyobb tételt tegye fel egy kockára.
– Önt Teléry gróf is szerette, sőt levelet is írt kegyedhez.
– Ez igaz. Teléry gróf írt hozzám egy udvarias levelet.
– Hah! – tombolt a Kléner úr lelke örömreszketve… Milyen orr! Milyen orr ez az enyim!
