XVIII. FEJEZET (A dráma végéhez látszik közeledni.)
XVIII. FEJEZET
(A dráma végéhez látszik közeledni.)
(A dráma végéhez látszik közeledni.)
Boriska halk, szakadozott, fuldokló hangon folytatta:
– E levélben azon kérelmét adta elő, hogy tűzzem ki a napot és helyet, ahol velem egy gyöngéd tárgyban beszélhessen. Én ide híttam meg őt, ahol jelenleg tartózkodunk.
– Mely nap történt ez? – vágott közbe a bíró.
– Hétfőn. Én keddre tűztem ki az időt, ő megjelent s itt e kertben a legnagyobb meglepetésemre kinyilatkoztatta, hogy szeret.
– S mit felelt kegyed? – kérdé Kléner úr mohón.
– Megmondtam neki, hogy szívem nem szabad, hogy Miskát szeretem.
– Patvarba! – álmélkodék a jó úr, míg homlokára mogyorónyi izzadságcsöppek gyűltek. – László gróf természetesen le volt verve.
– Nagyon szomorúan távozott, s különös meglepetésünkre, ez elutasító válasz dacára ismét megjelent vasárnap dúlt, sápadt arccal. – Mondta, hogy egész éjjel nem aludt, s hogy egy határozat érlelődék meg lelkében: még egyszer házasságot ajánl – s ha el nem fogadom, meghal.
– Ezt mondta! Ah, ezt mondta! – szótagolá Kléner úr lehangoltan.
– Szavai komoran, síri nyugalommal hangzottak. Megijedtem s nem mertem elutasítani. Azt hiszem, mindjárt megölt volna. Oh, az irtóztató volt, midőn feleletemet várva, rám nézett azokkal a meredt, üvegszín szemeivel. Még most is borzadok tőlük.
– Úgy, úgy… ön tehát nem utasítá vissza? – kiáltott föl a bíró élénken.
– Tehettem-e azt? Négy heti gondolkozási időt kértem… Addig, gondoltam, kimegy a fejéből…
– Szólt erről valakinek?
– Mindössze Mari nővéremnek.
– Hogyan, Miskával sem közölte?
– Alkalmam sem volt hozzá; a gróf első látogatásának eredményét elmondtam neki, mert másnap reggel találkoztam vele. A második látogatásról azonban semmit sem tud; éppen ma akartam azt neki fölfedezni.
Kléner úr fölkelt, meghajtá magát és miközben kezeit dörzsölte, még egy kérdést látott jónak tisztába hozni.
– Köszönöm, kisasszony, ön teljesen fölvilágosított, még csak arra vagyok kíváncsi, hogy László gróf meg volt-e elégedve a válasszal.
– Azt hiszem, igen. Kezet csókolt, midőn távozott, s gyámatyám beszéli, hogy midőn a kocsihoz kísérte, mosolyogva szorított vele kezet. Ő, aki sohasem szokott mosolyogni.
Kléner úr előtt most föltárulni látszott az egész szomorú dráma. Látta azt lelki szemeivel és gyönyörködött benne, mint a művész a majdnem egészen kész képben, hol az összehordott nagyszerű anyaghoz csak itt-ott hiányzik egy keskeny vonás, egy-egy szín.
Nyugodtan készült távozni, de Boriska útját állta.
– Tudni akarom, uram…
A bíró hosszan nézett rá és oly gyengéden, mint csak tudott.
– Elég korán fogja megtudni, szegény… szegény gyermekem!
Azzal megfordult s végigsietve az udvaron és szobán, hol az öreg Bornemisza még mindig némán, tenyerébe temetett arccal, az öreg Kamuti és Mari egyetlen kérdésére sem felelve, ült, fölrántá a szomszéd szobába vezető ajtót s ünnepélyes hangon kérdé:
– Teléry Mihály, itt van ön?
Boriska éppen akkor lépett be s remegve állott meg a baljóslatú hang hallatára, mely reszelve hasította a levegőt s erős rángásba hozta a kis szívet.
– Itt vagyok, – volt a felelet a másik szobából, s az ajtóban megjelent Teléry. Gyönyörű, férfias alak, sugár bajusszal, sugár termettel, becsületes, nyílt arccal.
A bíró élesen nézett erre az arcra: a Kain-bélyeg nem volt rajta.
– Ön a törvény nevében foglyom.
Az ifjú megrezzent s valódi bűnösként lesüté fejét: hosszú, göndör fürtei beárnyékolták.
Az ősz Bornemisza István fölemelkedett ezekre a szavakra s Kléner úrhoz lépett.
– Ki ön? Mit akar? Hogy mer itt rendelkezni? Ezer villám! Az én házamban, az én vendégemmel.
– Uram, az ön vendége gyanú alatt áll, hogy meggyilkolta Teléry László grófot.
– Az lehetetlen! – hörgé az öreg Bornemisza.
Teléry fölemelte fejét, egy szelíd tekintetet vetett az öreg úrra és egy fájdalmast Borcsára.
– Igen, én öltem meg őt, mert nagyon, nagyon szerettem Boriskát.
– Boldogtalan! – kiáltott föl Bornemisza, de kiáltása egy velőt hasító női sikoltásba veszett, melyet egy a padozatra hulló test tompa zuhanása követett.
A hanyatló nap szokás szerint vidám arccal kukkant be a zöld ablakfüggönyökön keresztül, búcsúzni a kedves falusi ház lakóitól, és a szarka még folyvást ott kelepelt a korhadt karón; de a nap olyan sötét arcokat talált, hogy azon hitben, miszerint éj van már s elkésett útjában, nyomban visszahúzódék; és a szarka is, mintha azt kiabálta volna ez egyszer: »gyilkos, gyilkos!«
