XIX. FEJEZET (Kléner úr elcsügged.)
XIX. FEJEZET
(Kléner úr elcsügged.)
(Kléner úr elcsügged.)
Míg a vizsgálóbíró az elbeszélt eredményhez jutott, addig a kastélyban semmi említésre méltó nem történt, hacsak azt nem vesszük eseménynek, hogy Krupicsek jegyző úr dr. Szirupka méltó bosszúságára éppen »quintet« mondott aduban, midőn a megnyílt ajtón Kamuti és Kléner lépett be, az utóbbi nagy mérgesen.
– Ah, ily korán? – szólt Krupicsek úr, s az akták alá sanzsírozta a kártyát.
Pedig bizony már nem volt valami nagyon korán, esti kilenc óra után járt az idő.
– Mindent kisütöttem – szólt Kléner úr kedvetlenül, szürke, németes szabású köpenyét egy székre dobva.
– Én sem ültem itt hiába…
(De nem ám – gondolta az orvos; húsz partit vert rám a kópé.)
– …Azóta már nyomában vagyok Teléry Miskának.
– Ne mondja! – jegyzé meg Kléner úr gúnyosan.
– Kutattam, nyomoztam, szimatoltam, kérdezősködtem, inquiráltam és sikerült konstatálnom, hogy Styriába futott.
– Az messze van! – mondá ásítva Kléner úr, kinek kedve telt kedvét tölthetni valakin. – Styria messze van.
Krupicsek úr nem hagyta magát zavartatni önérdemeinek felsorolásában.
– Sebaj! Azért hosszú az igazságszolgáltatás keze, hogy oda is elérjen. Gondos fáradozásaim folytán sikerült hű személyleírását összeállítanom.
(Egy albumban megtalálta a lurkó az összes gazdatiszti személyzet fotográfiáját.)
– Krupicsek úr, ön buzgó tisztviselő, – szólt Kléner úr meghatottnak látszó hangon – hanem azért bízvást pipára gyújthat azzal a személyleírással…
– Hogyan, főnök úr? – kérdé az indignálódva.
– Hja barátom, Teléryt már én el is fogtam, el is hoztuk, künn van az udvaron, azaz hogy, illetőleg, vagyis jobban mondva a börtönné rögtönzött urasági jégveremben.
– Jó híves hely – mondá Krupicsek minden zavar nélkül.
– Az úton ki is vallattam, – mondá Kléner úr szomorúan. – Mindent bevallott az akasztófáravaló… Mindent bevallott.
– Hála istennek.
Kléner úr keserűen ráförmedt.
– Mi? Hála istennek? Önből a káröröm beszél, domine. Ön mindig ellenségem volt, halálos ellenségem. Még azt mondja: »hála istennek«, mikor engem valaki tönkre tesz. Ilyen ügyet e néhány ostoba szóval, hogy »én vagyok a gyilkos«, lelkiismeretlenül befejezni, ilyen ügyet, melyben országos hírre vergődhettünk volna. Uram, én nem találok szavakat méltatlankodásom kifejezésére. Ez leverő, ez elszomorító.
Kléner úr oda volt a fölindulástól.
– Csomagolja be, domine, a corpus delictiket és a jegyzőkönyveket. Többé nincs itt mit keresnünk. A Teléry-ügy véget ért. Mindent bevallott az a gazember; nem maradt semmi kitudni valónk. Semmi, semmi… Ami még következik, az már egészen a törvényszék dolga. Vacsora után akár haza is mehetünk nyomban. A bűnöst otthon is kihallgathatjuk.
A vacsora azonban olyan hosszú ideig tartott, hogy messze benyúlt az éjbe, minélfogva Kamuti úr azon szíves meghívása, hogy a tekintetes urak maradjanak itt éjszakára és a temetésre, minden nehézség nélkül elfogadtatott.
– Spectabilis, – szólott oda dr. Szirupka súgva Kamutihoz, midőn lefeküdni készültek – ez a Krupicsek nagy korhely. Vitessen egy kancsó bort a szobájába is. Mert jó fiú, nagyon jó fiú s érdemes, hogy kedvezzünk neki. Márpedig, ha éjszakára nincs bora, nem jól érzi magát… Becsületemre mondom, kétségbe van esve.
Kamuti úr persze hogy engedett a szép szónak s a fölszolgáló inasok egyike által nyomban intézkedett arról, hogy a jószívű doktor nemes sugallatának érvényt szerezzen. – Mit saját szemeivel látván dr. Szirupka úr, megnyugvással ballagott ki élénk diskurzus közt a két úrral a komornyik gyertyái előtt a kastély keleti szárnyába, hol háló-szobáik voltak.
– Melyik a jegyző úr szobája?
– Ez az udvari itt – mondá a komornyik.
– Hát az enyim?
– Ez itt átellenben…
– Nix nucz barátom. Hallja ön kedves Krupicsek úr, engem meg akarnak ölni. Bennem a reggelenkint beszivárgó üde lég tartja a lelket. S ez üde légnek okvetlenül a növényzet kipárolgásával kell vegyülnie. Summa-summarum, nekem okvetlenül udvari szoba kell, barátom, mert én különben halálos beteg leszek holnap.
– Hisz ezen könnyű segíteni – vigasztalja Krupicsek. Foglalja el az én szobámat.
Dr. Szirupka megkereste a sötétben barátja kezét és melegen megszorongatta.
– Köszönöm a szívességét… nagyon köszönöm… mert igen nagy szívesség az.
Krupicsek úr el nem bírta gondolni, miért e nagy megható hála. A doktor hangja szinte reszketett az őszinte érzettől.
Az ajtókból még egyszer csendes jó éjszakát kívánt magának a két úr, valamint Kléner úrnak is, ki azt mogorva dörmögéssel fogadta.
