XX. FEJEZET (A temetés leírása, vagyis miként lehet egy temetést úgy leírni, hogy a temetésről ne legyen benne semmi.)
XX. FEJEZET
(A temetés leírása, vagyis miként lehet egy temetést úgy leírni, hogy a temetésről ne legyen benne semmi.)
(A temetés leírása, vagyis miként lehet egy temetést úgy leírni, hogy a temetésről ne legyen benne semmi.)
A három úr olyan későn kelt, hogy kevés híja, miszerint hasonlóan a Ferenc József király koronázására Pestre érkezett nyitramegyei nemesekhez, át nem aludták a temetést. Pedig pompás volt az és népes. A meghalt gróf érdekes lett a halála után. A fél vármegye összejött. Talán azért, hogy tisztességgel elkísérje a végső nyugalom helyére? Nem. Azért, hogy a szemét hízlalhassa a gazdag aranyozott koporsón, a remek szemfödelen.
A »circumdederunt« áhítatteljes és mégis oly borzalmas hangjai költötték föl Kléner urat, amint átszűrődve, mint távoli zsongás, lassú, méla zeneként hatottak félálomban füleihez.
A derék úr éppen a feleségéről álmodozék; úgy tűnt föl neki, hogy az fekszik a ravatalon s neki szól a gyászzsolozsma. Csöndes derült mosoly ült ki tehát a jóízű alvásban megdagadt és megizzadt arcára.
Azonban a keserű ébredés csakhamar fölvilágosította, hogy a Teléry contra Teléry bűnügy tárgyi tényálladékának ceremoniális földi eltakarításáról van szó, s hirtelen magára rántván a nadrágot és egyéb ruháit, azon hallatlan szórakozottságot követte el teljes életében legelőször, hogy öltözetének azon részeit, melyekhez őt ősi nemzeti kegyelet kötötte, s melyek viszonzásul testének felső részét a nadrághoz kötötték, t. i. a »hozentrágereket« elfelejtette fölcsatolni, úgyhogy azok mint valami ünnepélyes sallang fityegtek alá s kacérkodva verdesték hátulról tekintetes lábszárait.
»Hm, hm… dünnyögé magában. Későn feküdtünk le. Alkalmasint alszik még a doktor is.«
S amint átment szobája mellett, bekopogtatott.
– Ki az? Mi az? Miféle szemtelenség az? – hangzott belülről egy álmos, rekedt hang.
A doktor úr ugyanis azt képzelte, hogy otthon fekszik a rendelési szobájában s künn az előszobában türelmetlen páciensek kopogtatják az ajtót.
– Majd elmennek kendtek onnan! Az ördög gyógyítsa kendteket hajnalban. Aki beteg, az várhat, az már úgyis legföljebb csak betegebb lehet, vagy meghalhat. Ne dörömbözzenek kendtek!
– Én vagyok az, doktor. Kléner Pál. Keljen föl!
– Ahá! Ön az? Nos, nem lesz még korán fölkelni? Hagyjon még kissé.
– Ön átaludta a temetést, doktor!
– Ezer ördög! Hát a tort? – kiáltá dühösen. – Feleljen ön, a tort is elaludtam-e?
– Azt még nem, ha siet.
– Ezer villám, bíró úr! Ez komoly eset lenne. Ha így áll a dolog, azonnal készen vagyok.
Így történt, hogy Kléner úrék csak a temetés végén értek s csatlakoztak a gyászgyülekezethez, kivévén Krupicseket, ki korábban kelt s az ambitus vastag márványoszlopa mögül nézte a szép palóc asszonyokat s a délceg hajadonokat, kikből a legközépszerűbbik is mutatónak való híres szépség lenne Csaszlauban.
Sokáig elmerengett ezen a gondolaton; nem is lenne az tréfadolog, odaplántálni egyet a szebbek közül, akinek még azonfölül egy kis pénzmagja is lenne.
Már ki is nézte magának: melyiket, mikor az érkező doktor durván fölriasztá álmodozásából egy nyájas hátbaütés által, ami a doktornál a legnagyobb szeretet jele volt.
– Hogy aludt, domine? Kissé halaványan néz ki. Az ördögbe is, mutassa csak a nyelvét.
Krupicsek álmélkodva nézett Szirupkára.
– Megbolondult a spectabilis. Ennyi ember előtt öltsem ki a nyelvemet? Hogyisne…
– Igaza van… Oh, oh! annyira szórakozott az ember, hogy nagyon, nagyon szórakozott. Kivált mi, tudományos emberek. El is feledtem, hogy kívülünk is áll itt valaki. Igaza van, spectabilis, a mesterségem iránt érzett szenvedély hajszol. Ez az, Krupicsek úr! Mutassa ön legalább az üterét, mert felette aggódom.
S ezzel minden ellenállás dacára megkapta kezét s elkezdé olvasni a pulzus-verést:
– Egy, kettő, három…, négy…, öt…, hat…, hét…, nyolc…, kilenc…, tíz…, alsó…, felső…, király…
– Ohó, spectabilis! – Ön rosszul olvas.
– Halt! Hahó! – kiált fel a doktor elpirulva… Csakugyan szórakozott vagyok ma. Az ördögbe is, az a kancsó bor egészen megzavart… S túlhajtásokat követek el még a tudományban is.
A szertartás véget ért az udvaron, a koporsót föltették a gyászkocsira, a Vácról hozott éneklő diákok rázendítették a halotti zsolozsmát, s az utolsó Teléry gróf elhagyta ősi kastélyát, hogy oda többé soha vissza ne térjen.
A kapu dübörögve nyílt meg a széles masszív kocsi előtt, melynek széles kerekei dübörögve tompán gördültek végig a köves országúton. Majd végig a dűlőutakon és a családi kripta felé a réteken és mezőkön, melyek mind a Teléry gróf nevén vannak följegyezve – a telekkönyvben.
Vajon érzi-e az anyaföld a bevágódó kerekek súlyát? S vajon fáj-e valamije tőlük?
