XXII. FEJEZET (Melyben váratlan fordulatra készíttetik elő a nyájas olvasóközönség.)
XXII. FEJEZET
(Melyben váratlan fordulatra készíttetik elő a nyájas olvasóközönség.)
(Melyben váratlan fordulatra készíttetik elő a nyájas olvasóközönség.)
– Elég! – szólt Kléner úr. – Ön befejezte vallomását. Amit ezentúl mondhatna ön, az nem tartozik a dologra.
Azzal intett Johann Körmös hajdúnak, hogy vezesse ki.
A bűnös visszafordult az ajtóból.
– Csupán arra kérem, bíró úr, ha lehet, siettesse ügyemet. Borzalom és iszony nekem az élet. Megérdemlem a büntetést, s következzék az be minél előbb.
– A törvény meg fogja tenni a magáét, – mondá a vizsgálóbíró mosolyogva, mint mikor otthon azzal biztatja a kis Árpádkát és Töhötömöt, hogy katarceltlit hoz nekik. A többit végezze el ön az istennel.
A bűnös eltávozása után Kléner úr Bornemisza felé fordult, ki mélyen elgondolkozva ült egy helyen, úgyhogy Kléner úrnak háromszor kellett kiejteni a »nos?« szót, míg fölrezzenthette.
– Nos, miféle körülményeket tud ön fölhozni a természeteseken kívül?
– E percben még nem vagyok készen. De lesznek!
– Ah! – szólt Kléner úr csodálkozva, és szája tátva maradt.
Kevés vártatva a kezeit kezdte dörzsölni oly eleganciával, mint egy született boltoslegény.
– Ön tehát megkísérli? Igazán kíváncsi vagyok.
Bornemisza szúrós szemeit Kléner úrra emelte.
– Igenis, meg fogom kísérleni. Mit tart ön például azon állításról, hogy a gróf is gyilkossági tervet forralt?
– Eh, uram! amit az állításokról egyáltalán tartani szoktam. Nos, de föltéve, hogy bebizonyítható lenne is, mit nyomna a latban? A gyilkos és kezdeményező mégiscsak Teléry Mihály.
– Lehet, ez azonban mégis tág teret nyújt a kombinációkra.
– Hahaha! Ön erővel mesés elemet akar vegyíteni ebbe a prózai anyagba. Ez egy egészen közönséges, ostoba gyilkosság, fényes nappal, birkabárgyúsággal végrehajtva. A vallomás után egyetlen szó is fölösleges kommentárnak. Kombinálni meg pláne nevetséges. A bevégzett tény előttünk fekszik egész meztelenségében.
Bornemisza föl volt tüzelve a bíró gúnyos modora által s nagy kedvet érzett magában mindenáron ellentmondani.
– Ön nem elég tanút hallgatott ki. A vallomások nem eléggé kimerítők. A beismerés még nem elég bizonyíték.
– Sőt éppen ellenkezőleg. Légió tanút hallgattam ki. Kihallgattam a kulcsárnét, a tiszttartónét, Belindek-Kukacz Mártont és a feleségét, egyszóval számtalanokat, kiknek vallomásáról nincs jegyzőkönyv.
– Miért?
– Mert nem volt érdemes a papírt pazarolni. Mennyi ostobaságot beszélnek ez asszonyok. A tiszttartóné, kinek felnőtt lányai vannak, azt vallotta, hogy Teléry gróf bizony egy csöppet sem volt szerelmes a Majornoky Borcsába. Nem is szép az, csak úgy ráfogják. Aztán a bálokban határozottan rosszul szokott kinézni. Vékony, sovány. Tavaly is, gondoljam csak meg, bepúderezett hajjal jelent meg a bálokon! … Bezzeg ilyen ízléstelenség oszt egészen tönkreteszi még azt a nimbuszát is, amit erőnek erejével a Boriskára halmoznak az ő leányainak az irigyei. Jézus Mária! ki is látta azt, olyan erősen fekete hajat bepúderezni egy elitbálra.
Kléner úr egész dühös lett, mire idáig jutott.
– Hát ilyeneket vegyek én be a tanúkihallgatási jegyzőkönyvbe? Asszonyok hitvány pletykáira pazaroljam a cs. kir. papirost és az olyan derék tisztviselő szorgalmát, mint aminő Krupicsek úr. Képzelje ön, mekkora bosszúság az! Az ember részleteket kíván hallani a gyilkosságra vonatkozólag, és azt tudja ki, hogy a Borcsa kisasszony sárga-kék ruhája úgy néz ki, mint két cifra ablakfüggöny, amelynek…
– Gyakran a legérdektelenebbnek látszó dolgok is fontosak – szólt közbe Bornemisza komolyan. – Lássa ön, a bepúderezett haj azt jelenti, hogy Majornoky Borcsa (mert itt most nem jő tekintetbe, hogy gyámleányom) kissé hiú… s meg van benne a hajlam, ha szunnyadón is, egy arisztokrata nejévé lenni. A hajpor egy porszemnyi vágyódás a magasabb légkörbe. S a kék és sárga ruha is gondolatokat támaszt bennem… A ruha a nőkön egy egész tanulmány, bíró úr!…
– Oh! Oh! Ön igazán élénk öreg úr!…
– A fölgazdagodott parvenü hölgyek cifrán öltözködnek, az előkelők ízlésesen – bizonyos mérséklettel –, a híres emberek nejei és leányai pongyolán, mert azokra fényt vet a népszerű név, s e fény meg százszorta káprázatosabb színekben játszik, ha egyszerűség a talapzata. Thiersné asszony örökösen sáfrányszínű karton ruhákat visel, a Dumas kedvese, Le Montoin kisasszony, egy fakó orlean ruhában jár Franciaország legszellemesebb emberének karján, a boulevardokon, hol bámulják, kalapot emelnek előtte s nem ritkán suttogják irigyelve: »a mi kedves Dumas-nk barátnéja«; – Girardin Emilné egy gyapotkendővel a nyakán jelent meg az udvarnál…
– Az ördögbe is, honnan tudja ön mindezeket? s mit akar tulajdonképpen mondani?
– Azt, hogy nézze meg a Teléry grófi címert, egy arany karikát tartó sas kék mezőben. E zászlósurak családi színe tehát a kék és sárga. Nos, nem talál ön valami csekély jelentőséget abban, hogy az én egyik gyámleányom sárga-kék ruhákat visel?
– Spectabilis, én önt bámulni kezdem…
– Ne bámuljon ön, mert meglehet, korán lenne még; hanem inkább tegye meg azon szívességet, bocsássa rendelkezésemre az összes tanúvallomásokat és bűnjeleket.
