XXI. FEJEZET
XXI. FEJEZET
Mikor a három úr visszatért a temetésről, nagy csodálkozásukra Bornemisza Istvánt találták a kastélyban rájuk várakozva.
Kléner úr sietett őt üdvözölni.
– Remélem, nem nehezteli azon kis epizódot, mely úri házát érte. Higgye meg, nagyon sajnálom. Dehát hiába, a törvény… törvény! Igaz-e, doktor? S a kellemetlenség is sokkal ildomtalanabb portéka, mintsem legyen benne becsülettudás elkerülni a tisztesebb úri házakat.
Az öreg Bornemisza István komoran nézte a vizsgálóbírót és szó nélkül engedte csevegni tovább.
– Nekem úgy tetszik, hogy az egészben legsajnálatraméltóbb a Boriska kisasszony. Mert hát hiába a szív… szív. Igaz-e, doktor? S a szív sokáig fáj.
Az öreg Bornemisza arcán még több lett a ránc e szavakra. Ősz szemöldei összehúzódtak s azok között egy szigorú vonás uralgott, mely még Kléner urat is megrezzentette, s azzal a feszességgel kezdett mozogni e magyar öreg nemes előtt, mintha az lenne Kléner Pál, a vizsgálóbíró, ő pedig csak holmi Belindek-Kukacz Márton.
– Egyébiránt arra való a felejtés – folytatá nyájas hangon. A kisasszony el fogja felejteni az egész dolgot igen könnyen. A csont is beforr, ugye doktor, hát a szívsebek, hogyne forrnának be? A legkényelmetlenebb lesz a kisasszonynak megjelenni a törvényszék előtt. De ennek is élét vehetni, ha korán hozzászoktatjuk a kötelességhez.
– Nem ezt akartam öntől hallani – mondá Bornemisza hidegen. – Tudom: mit kíván az igazság, s semmi kedvem az alul kibújni. Sokáig voltam a cselédje ennek a szép istenasszonynak, mikor még magyar ruhát hordott. Híven szolgáltam s most sem akarok tőle elpártolni azért, hogy idegen mez fedi. A libériát nem veszem föl ugyan, de híve vagyok.
– Uram! – kiáltá Kléner úr – ön a császári kormányt gúnyolja és annak közegeit, ha libériás cselédeknek tünteti föl. Ezt nem tűröm, uram.
– Engedje meg, bíró úr, de én metaforában beszélek. S ahhoz nekem jogom van; mert még eddig nem adtak ki Bach úrék rendeletet, mely ezt eltiltaná. Vagy ön talán erre is tud valami paragrafust?
Kléner úr pedig nem tudott erre egyetlen paragrafust sem előkotorászni fejéből, minélfogva megadta magát azon alkotmányos jognak, hogy Bornemisza István uram metaforákban beszélhetett tovább is.
– Azért jöttem ide, mert több szem többet lát. Arra akarom kérni önt, engedje átolvasnom a vádlott vallomását. Sok útbaigazító és sok enyhítő körülményt fogok fölhozhatni.
– Én ezt egészen fölöslegesnek tartom – szólt Kléner s azután, hogy ő is kiszorítson egy – szerinte – metaforát, ezeket jegyzé meg: az igazságszolgáltatás semmi hasznot nem lát ebben, éppúgy, mint a hajdani szürke barátok, kiknek azon esetre testálta oda elveszett tehenét az egyszeri szegény ember, ha meg nem kerül, – ha az ügyhöz akar szólani, az esetben nem fog ön mondhatni semmi újat, ha pedig újat fog mondhatni, az bizonyára nem fog tartozni az ügyre és reánk… vagy legalább nem lesz lényeges. Minden tiszta már ebben a dologban.
– S én mégis remélem, hogy átadja e jegyzőkönyvet.
– Bizonyára megtenném, ha nem volna lehetetlen…
– Miért lenne az lehetetlen? Talán valami új szabályzat?
– Ej dehogy! – szól bele Krupicsek úr – azért lehetetlen, mert még a bűnös nincs kihallgatva.
Kléner már csak azért is, hogy Krupicseknek ellentmondhasson, hirtelen köpönyeget fordított.
– Igenis, ezért lehetetlen az e pillanatban – de azonnal lehetővé lesz. Igenis, uram, örülök, ha önnek szívességet tehetek. Intézkedjék, Krupicsek úr, hogy a vádlott elővezettessék. Ki fogjuk hallgatni azonnal együtt.
Teléry Mihályt elővezették. Sápadt és levert volt.
Gyenge, szakadozott hangon felelt a szokásos előzetes kérdésekre.
Azután Kléner úr formulázta a kérdést, mely ekképpen hangzott:
– Adja elő a vádlott, miként és miért eszközöltetett általa a bűntény kivitelének ténye?
Teléry Miska kiegyenesíté összeesett tagjait, mintha kimerült erejét akarná összeszedni; fölemelte elhomályosodott szemeit, de amint megpillantá az öreg Bornemiszát, ki a pamlagon ült, hirtelen lehajtá fejét s a falnak tántorodék.
A néma csendben szívverését lehetett hallani.
Teléry Mihály vallomása.
Sorsomba volt megírva, amit elkövettem. Mióta csak emlékezem, folyton idegenkedéssel viseltettem László gróf iránt s mégis minduntalan összehozott vele a végzet. Megyei aljegyzőkoromban ismerkedtem meg vele szorosabban. Egy ízben valami apró szolgálatot tettem neki, amidőn így szólt hozzám: »Látogasson meg egyszer, egy név viselői, rokonok vagyunk.« Megboldogult szüleim a nagy úr pártfogó ismeretségét nem győzték eléggé ajánlani, s így lőn az, hogy a vasárnapokat gyakran itt Majornokon töltöttem a kastélyban.
Ennek lett következménye, hogy megismerkedtem Majornoky Boriskával. Először a templomban láttam őt, amint ott ült mosolygó arcával a nővére mellett. Rózsaszín ruha volt rajta, fehér díszítéssel és tetszetős, formás szalmakalap. Oh! mennyire illett neki kerek, hamis arcához, melytől az ódon templom komor falai is sugárzani látszottak… De, én istenem, mit beszélek én? Hova tévedt el szegény fejem? Hiszen bíráim előtt vagyok, hisz mindez nem érdekli önöket.
Ott kezdem, hogy megismerkedtünk Boriskával s én őrülten megszerettem és ő sem volt idegen irántam.
Bárcsak el tudnám mondani, mit érzett szívem, mikor mellette ültem, mikor reá gondoltam, remélve olykor, reménytelenül legtöbbször. Ha kitárulnának önök elé azok a változatos betűk, melyeket szerelmem akaratomon kívül írt szívembe, s önök elolvasnák azokat, hiszem, nem tartanának engem bűnösnek.
Boriska gyámatyja ellenezte e viszonyt, eleinte csupán hideg modorával mutatva azt, később pedig határozottan ellene szegült, hogy a házához járjak, mert mint mondá, ő a haldokló Majornokynak adott szavát minden áron be akarja váltani, hogy leányait csupán diplomával bíró embernek adja nőül. Ez idő óta én kezdtem ragaszkodni a grófhoz. A grófi kastély volt az egyetlen hely, ahol jól éreztem magam, mert mikor ott tartózkodtam, megvolt az eshetőség Boriskával találkozhatni, ami igen gyakran történt, a templom melletti hársak alatt, ahol a kisasszonyok estefelé sétálni szoktak, vagy a »csevice-kút« mellett, Boriska kedvenc tartózkodási helyén. Hozzájuk elmenni csak igen ritkán mertem; kilesve az alkalmas pillanatot, mikor az öreg úr hosszabb időre távozott hazulról.
(– Gyanítottam… – dörmögé az öreg Bornemisza a pamlagon türelmetlenül, fölváltva rakosgatva az egyik lábát a másikra.)
A gróf, ki mindenki iránt rideg közönnyel viseltetett, velem szemben feltűnően nyájas kezdett lenni a legutóbbi időkben. Terve volt velem. Szerdán este éppen e teremben ültünk együtt, midőn így szólott:
– Miska! egy komoly tervem van önnel; én a jövőre gondolok. Üljön le és hallgasson meg, én ki akarom önt emelni a bocskoros-nemesi állapotból. Úrrá akarom tenni.
Szívem hevesen dobbant meg: Boriskámra gondoltam. Valami emberfölötti erőt és hatalmat tulajdonítottam most e sápadt arcú arisztokratának, azt hittem, egyetlen szavával hatalmassá, gazdaggá tehet, s már is láttam, amint ötlovas hintón hajtatok be a Majornokyék portájára, aranyos livrées inas ugrik le a bakról kinyitni az ajtót…
(– Csak a dologra… a dologra – szólt közbe Kléner úr).
A gróf a következőkben folytatta szavait:
– Van egy másod-unokahúgom Pesten, a Clarisse. Ön ösmerheti őt, mint kisleányka itt tartózkodott nálunk az anyámnál. A gróf Perzse Miklós leánya, apátlan, anyátlan árva, minden hibája az, hogy a háta ki van nőve. A leányt, minthogy én lettem gyámjává kinevezve, levittem anyám halála után Pestre, a nevelő-intézetbe. A jövő héten fog hazajönni; én nem akarom itt tartani, különös helyzete lenne egy fiatal ember házában.
A gróf itt szünetet tartott s fürkészőleg pihentette rajtam szemeit.
– És most ide figyeljen, Miska, – mondá egyszerre hirtelen – értse meg, mit akarok. A hibás testalkatú comtesse-nek húszezer hold földje van. Ön ösmeri a Perzse-birtokokat. Csupa primae classis föld. Egyszóval én azt akarom, édes Miska, hogy Clarisse comtesse a nevelő-házból egyszerre az oltárhoz lépjen.
– Öntől függ az? – kérdém a gróftól szórakozottan.
– Ez egészen tőlem – mondá hatást vadászó nyomatékkal a gróf; – az azonban egészen öntől, hogy ön legyen a vőlegény.
Elképedtem e kijelentésre, de nem tartottam azt semmi egyébnek, mint a László gróf jóakaratának. Mosolyogva köszöntem meg szívességét:
– Biz az nem lenne rossz, ha nem lennék már elígérkezve másnak.
A gróf arca elsötétedett, és tompa, színtelen hangon jegyzé meg:
– Tesz is az valamit! Remélem könnyen túlad az ily apró szívügyeken. Bagatell az egy nagyszabású életcél mellett. Millió ember közül egy jut oly szerencsés helyzetbe, mint ön van e percben. Ne bolondozzon, Miska, mondjon igent. S tizenkét nap alatt olyan úr lesz, mint akár én.
– Nem lehet. Ha a világ minden kincsét adnák hozományul a földkerekség legszebb hölgyének kezével, s ha még hozzá kínpadra feszítenének, hogy mondjak le érte Boriskámról, akkor is azt felelném: »nem«. Sohasem.
A gróf fölszisszent, mintha valami tüzes vas égette volna meg azzal a »nem« szóval.
– Ön ostoba! – kiálta dühösen, vérben forgó szemekkel.
Fölálltam ülő helyemről, hogy eléje álljak s figyelmeztessem, kíméljen meg az ily kifejezésektől.
– Ön hálátlan! – viszonzá.
– Én nem tartozom önnek hálával – kiálték föl, egészen közel lépve hozzá, fenyegető álláspontot foglalva, épp mint ő.
– Ön szemtelen kezd lenni –
– Ön kezd az lenni! – törtem ki végre.
A gróf e szempillantásban hozzám ugrott, kezét fölemelte, arcul ütött és hirtelen beugrott itt e balra nyíló szobába s magára csukta az ajtót, hogy visszatorló kezemtől megmenekedjék.
Vérem fölforrt, a düh mint orkán tombolt bennem. Egy irtózatosat ütöttem öklömmel az ajtóra, míg aztán tehetetlenségem érzetében szitkok közt távoztam, lázasan fontolgatva, mit kell cselekednem.
A felkorbácsolt düh és a bosszú gondolata nem engedett nyugodtan hazamenni, útközben beszóltam a láposi pusztán a számtartónál, ki rokonom volt. A számtartóéknál ott találtam Borcsát.
Elbeszélte, – oh minek is beszélte el! – hogy a gróf náluk volt s szerelmi nyilatkozatot tőn, mit ő visszautasított, el nem hallgatva azt sem, hogy egyedül engem szeret. Sokáig elbeszélgettünk. Midőn hazaértem, már otthon várt a gróf egyik szolgája levéllel.
(A vádlott e helynél megállapodott, kihúzta tárcájából a levelet s átnyújtá Kléner úrnak, ki azt azonnal hangosan olvasta:)
Kedves rokon!
Mai viseletemet számítsa ön be, kérem, szokott betegségem megújuló lázrohamainak s bocsássa meg. Felette sajnálom azt s csak az ön eljövetele nyugtat meg tökéletesen. Úgyis életbe vágó dolgokat kell holnap megbeszélnünk.
Tiszteletteljesen üdvözli
Gróf Teléry László.
(– Csatolja, domine, a többi iratokhoz, – szólt Kléner úr, a levelet Krupicsek elé dobva.)
E levél majdnem kibékített. Másnap reggel a kastélyba mentem, hogy személyesen kibékülhessek a gróffal. Tehettem-e egyebet? El nem menni gyávaságnak, félelemnek is tűnhetett föl, lovagias elégtételt kérni pedig a bocsánatkérés után nem látszott előttem kellőleg indokoltnak. A méreg lassankint foszladozni kezdett. Hiszen utoljára is mit tehet arról a szegény László gróf, hogy ő is szereti Boriskát? Az ellenkező volna a legnagyobb csoda! A grófot nem találtam otthon, azt mondták, kilovagolt a Majornoky-tanya felé. Egy kínos gondolatom támadt; – ha a Majornoky-tanya felé lovagolt, bizonyosan Boriskához ment. De mehetett-e oda a történtek után? Nem, semmi esetre sem…
Eh! de hát ki felel nekem arról, hogy a tegnapi jelenet csakugyan úgy folyt le, amint Boriska előadta! Ki fog egy tizenkilenc éves fő szilárdságára építeni ott, hol egy szegény fiúról és egy főúrról van szó?
Izgatottan rohantam ki a vetésekre a gyalogúton, vállra vetett puskával, magam sem tudom, mi célból. Egy fuvaros jött velem szembe, akitől megkérdeztem, nem látta-e valahol lovagolni Teléry grófot.
– De láttam ám, – felelt a fuvaros – ott sétál a Majornokyék portáján a szebbik kisasszonykával.
Szédülés fogott el, megsemmisülve éreztem magamat.
A szerelemféltés kínzó ördög, beleszabadult szívembe és kegyetlenül marcangolta.
Oh, ez nagy kín volt. Kijátszottnak, megcsalatottnak képzeltem magamat.
Teléry végképp kimerült, engedelmet kért rá, hogy leülhessen.
(– Bizonyára, bizonyára! – felelt Kléner úr s maga is szelencéjéhez folyamodott a kimerülés meggátlása céljának tekintetéből, hogy az ő hivatalos stílusát utánozzuk.)
Egy egész pokol volt az az idő, míg a grófot vártam tiszttartója lakásán. Egyedül ültem Kamuti úr dolgozószobájában, s a magány megnevelte féltékenységemet. A féltékenység merész kezű regényíró, ki rakásra költi a fájóbbnál fájóbb helyzeteket, és ki tudja azokat színezni; ki pokoli terveket kohol, csábító, borzalmas gondolatokat teremt. Én az egész délelőttet a féltékenységgel társalogtam át.
Délben a grófhoz mentem. Már megjött s a tornácon állott. Sohasem láttam oly vidámnak és megelégedettnek, mint ma, midőn rám nézett. Oh, ez a vidámság végső döfés volt szívemnek! A fejem zúgni kezdett és e zúgáson mintegy átszűrődve csapott hozzám a gróf hangja: »Isten hozta, kedves Miska!«
Szívélyesen kezdett velem beszélgetni, felületesen érinté a tegnap köztünk történt kellemetlenséget, s bocsánatot kért.
– Nagyon föl voltam hevülve, – mondá – remélem megbocsát. No, majd az ebéd alatt ünnepélyesen is megisszuk a békepoharat.
Azután utasítást adott a komornyiknak, hogy a legjobb borokból hozzon föl.
Az ebéd alatt feltűnően sokat ivott s feltűnően nyájas volt hozzám. De ebben a nyájasságban volt valami vérfagyasztó, valami borzadálykeltő.
A feketekávénál így szólott:
– Az idő igen kellemes. Délután hazakísérem egy darabon. Hátha lőhetek is valamit? Úgyis rég vadásztam már.
– Nagyon jól van, – viszonzám – az ön társasága bizonyára megrövidíti az utat.
– Hozott ön puskát?
– Mint mindig. Ott hagytam a tiszttartónál. Mialatt ön délután szundít egy keveset, átmegyek érte.
Siettem a tiszttartói lakba. Az urasági parkon keresztül kellett átmennem.
Ah, tehát vadászni megyünk!
Egy ördögi démon fülembe súgta: használd fel az alkalmat.
Összeszorítottam a fogamat: »nem, nem fogok elmenni.«
A nap derülten ragyogott fejem fölött, a fák, virágok mosolyogtak, de nekem úgy tetszett, hogy komor este van, az égen fellegek járnak, s hogy a fák, tüskebokrok belekapkodnak ruhámba és azt beszélik: »öld meg, öld meg!«
Még a föld párázata is azt látszott lihegni, még a levegőből is hangok emelkedtek: »öld meg!«
A földet dühösen vágtam meg lábammal; azt felelte tompán: »öld meg!«
Hallgass! ordíték s befogtam füleimet, de a csodálatos hangok még mindig hallatszottak s elkísértek a gazdatiszti lakba is.
Kimerülve roskadtam egy pamlagra s igyekeztem lelkem jobbik felét feléleszteni zsibbadtságából, de egy átkozott darázs a nyitott ablakon keresztül szobámba röpült s minden idegemet fölrázta monoton dongásával, »öld meg, öld meg!«
…Megölöm! kiáltottam fel, s a tiszttartó tölténytáskáját vettem elő a szögről, amelyben mindig szokott lenni nehány golyó, de nem volt időm megtölteni, csupán az egyik csövet, mert a tiszttartó rám nyitott s többé nem rázhattam le nyakamról, míg csak a gróf nem üzent, hogy már indulhatunk.
Puskámat és tölténytáskámat nyakamba akasztva, visszasiettem Kamuti társaságában a kastélyba. Amint a címerterembe léptem, láttam, hogy a gróf a szomszéd szobában háttal nekem fordulva áll, felnyitja a nagy antik zöld szekrényt s nehány golyót csúsztat abból zekéje balzsebébe. Ez máskor föl sem tűnt volna, de most nem bírtam szabadulni azon gondolattól, hogy engem akar megölni… Hah, tehát embervadászat lesz ma! Mit jelentsenek egyebet a golyók? Nos, legyen hát embervadászat!
(– Nagyon jól tenné vádlott, – szólt közbe Kléner úr – ha a részletekbeni túlterjeszkedési előszeretetének nem adná oly kétségbevonhatatlan jeleit. Mindenekelőtt rövidség! Ami a dolog mesés oldalát illeti, az a védő fiskusé!)
Csak kevés mondanivalóm van még. Ami ezután a vadászaton történt, azzal magam sem vagyok teljesen tisztában.
(A bűnös arca borzadást tükrözött vissza, hangja reszketett.)
Útközben a gróf hallgatag volt, többször rám nézett komoran, majd hirtelen lekapta rólam szemeit. Úgy látszott, erős tusát vív magával. A »Madzag«-dűlőnél egyszerre megállapodott s érctelen, vontatott hangon mondá:
– Ha én azt mondanám önnek: ön szegény ember, adok önnek ötvenezer forintot, menjen ön ki Amerikába s felejtse el itt ezt az egész világot.
– Nem bírnám elfeledni, – viszonzám – nekem nagy számadásom van még ezzel a világgal.
A gróf gúnyosan nevetett és egy áriát kezdett dúdolni a »Traviata«-ból. Szándékosan hátramaradtam kissé, hogy végsőkig felcsigázott bosszúszomjam elpárologjon, s ez csak úgy volt lehetséges, ha a grófot minél távolabb tudom magamtól.
A démon még mindig azt sugdosta: »legtávolabb lesz ő a föld alatt«.
A gróf alig előzött meg húsz-harminc lépéssel, midőn egyszerre megállt, hátranézett s puskáját tölteni kezdve, felém fordult.
A düh és bosszú pokoli lavinája önté el egész valómat, látván, hogy nem a tölténytáskából, hanem a zubbony balzsebéből tesz a csövekbe lőkészletet.
Tehát golyózunk! Tehát meg akarsz ölni.
Őrülten kacagtam fel.
– Későn kelt, méltóságos uram, – ordítottam föl vadul, s egy szempillantás alatt célba vettem őt fegyveremmel.
Úgy rémlik, mintha e másodpercben rám tekintett, s leeresztett fegyverét ő is felemelte volna, de semmiről sem vagyok bizonyos; a világ összefolyt körültem, görcsösen húztam meg a sárkányt.
Egy dördülés… s ő elbukott.
A fegyvert iszonyodva dobtam el magamtól, s futottam a világnak. Lábaim reszkettek, fejem zúgott, azt hittem, le kell roskadnom lelkiismeretem ónsúlya alatt. De csalódtam, s még talán könnyebbségemre szolgált, hogy futhatok a végkimerülésig, a kétségbeesésig, a halálig.
