XXIV. FEJEZET
XXIV. FEJEZET
Kléner úr ezen megalázódás után szippantott egyet, s e szippantás visszaadta őt önmagának. Ötölt, hatolt.
– Azaz, amennyiben e hiányról magamnak is volt tudomásom. Hüm, hüm! Ha jól emlékszem, mondottam is domine Krupicseknek.
– Nem volt szerencsém hallani – maliciózuskodék Krupicsek úr.
– Elég rossz, elég rossz. Különben is ön nem képes fölfogni szunnyadó eszméimet. Pedig a szunnyadó eszme életre ébredhet, ténnyé válhat, csodát művelhet. Lássa ön. Ez egy szunnyadó eszme volt bennem, melyet most az ügyvéd úr fölrázott, életre ébresztett. Félek azonban, kissé korán. – Az eszméknek érni kell, uraim. Nekem egy bizonyos rendszerem van, egy összefüggő láncolat, melynek láncszemei a tények: ő azt tette, hogy midőn én a lánc egyik oldalán vizsgálódtam, tapogatóztam, egyszerre odarántotta eszemet a lánc másik végére, hova bizonyára magamtól is eljutottam volna, de később.
Bornemisza ismerte az emberi lélek különösségeit, minélfogva (célja lévén Klénert a maga észjárásának megnyerni) következőleg válaszolt:
– Bocsánat, vizsgálóbíró úr, igazságtalanul vádol engem. Az eszmét ön érlelte meg bennem, nem én önben. Figyelemmel kísértem szavainak hátterét, s azon meggyőződésre jutottam, hogy ön valami meglepő fordulatot tartogat ez ügyben.
– Teringette! – jegyzé meg a csodálkozásban kiizzadt homlokkal Kléner úr – ön éles ész! Teringette!
És a derék ember méltán is csodálkozhatott, mert hát még neki magának sem volt azelőtt sejtelme ezen szavainak hátterében lappangó csodagondolatról, melyet Bornemisza onnan előhúzott.
»Hm… A tenger sem tudja, hogy drága gyöngyök hevernek a fenekén. Bizonyára nem. – Hanem átkozottul éles esze van annak a prókátornak.«
– Hm! Átkozott éles… folytatá hangosan – hanem lássa, az ilyen plágiumok éppen nem szeretetre méltók. Ne mártsa ön máskor orrát rendőri ügyekbe. Nem vagyok hiú ember, minélfogva ez egyszer megbocsátok önnek, de csak oly feltétel alatt, ha hagy engem intézkedni, kideríteni ezen világhírre vergődhető ügyet, bele nem szól, míg eszméimet rendezem, míg azokat formába öntöm, kisütöm és föltálalom. Ne piszkáljon ön addig a saját kedvenc ételemben, mert az illetlen is, bosszantó is.
Bornemisza mosolyogva fogadta el ezt a föltételt, s Kléner úr hozzálátott eszméi rendezéséhez; a corpus delictiket s tanúkihallgatási jegyzőkönyveket átvitte a másik szobába, egy csésze feketekávét rendelt, magára zárta az ajtót és teljes másfél óráig időzött benn. Csak nehéz lépéseit lehetett hallani koronként, amint sebesen vagy lassabban, de mindig szabálytalan lépésekkel járkált a szobában; azonkívül néha egy prüsszentés, egy-egy »oh, oh« fölkiáltás jelezte hogy ő jelen van s keresi az igazságot.
Mikor kijött, arca sugárzott.
– Mindent fölfedeztem. Az ügy ki van domborítva részleteiben is. Históriai nevezetességű másfél óra volt ez, uram! Ez az orr megtette kötelességét. Szólíttassék elő a vádlott.
