Az első elbeszélés
Az első elbeszélés
Valamikor (vagy négyszáz év előtt) élt Veronában egy becsületes, jószívű ember, névszerint Balduin Gervasius, aki rendkívül szerette a virágokat. Ez az egy szenvedélye volt; hozatta a nevezetes tulipán-hagymákat Hollandiából, a rózsákat Törökországból, s boldog volt abban a hitben, hogy neki van a világon a legszebb kertje.
De az ő boldogságát is megzavarta a szomszédja, az öreg Richárd, akinek egyszer megmutogatta virágpadjait, palántáit.
– Szebb-e ennél a paradicsom, mit gondolsz? – kérdezé Balduin.
– A paradicsomot nem tudom, mert azt még nem láttam. Még eddig, hála istennek, nem küldtél oda. (Balduin ugyanis orvos volt a mesterségénél fogva.)
– Hiába küldenélek – felelte Balduin nevetve –, mert oda a mesterségednél fogva be nem eresztenének. (Richard ugyanis a leghíresebb prókátor volt Veronában.)
– Az meglehet, de ami a rózsákat illeti, már láttam szebbeket is.
Balduin felpattant.
– Ugyan hol?
– Nápolyban egy ismerősöm kertjében.
– Hogy hívják az illetőt?
– Albertus Marosininak.
– Albertusnál? Hisz az nekem jó barátom.
– Valóban ösmernéd?
– Nem, sohase láttuk egymást. Hanem ő is írt egy könyvet a virágokról, én is írtam, s azóta levelezésben állunk egymással, testi-lelki jó barátok vagyunk.
Négyszáz év előtt még voltak ilyen barátságok. Balduin elhatározta, hogy mindenáron oltóágakat szerez ama földicsért rózsákból s nemsokára útra kelt Nápolyba Albertus látogatására.
Albertus nyájas barátsággal fogadta az ő ismeretlen cimboráját (legalább a krónika bőbeszédű a szíveslátás leírásában). Illatos, ámbrás fürdők vártak ott rá, pompás ételektől görnyedező asztalok. Megmutogatta hajóit, mert tizenkét hajója járt a tengeren, megmutogatta csodaszép kertjének ékességeit s midőn Balduin előadta, hogy voltaképpen azért jött, mert rózsaágakat akar elvinni, jószívűen mondá:
– Mit, ágakat? A legszebb rózsámat neked adom tövestől. A rózsát ritkasága teszi szebbé. Ha nekem is megvan, a becse kisebbedik tenálad. Ám, ha elhagyod a házamat (ami, adja isten, minél később következzék be), azt a rózsatőt vidd el az unikumok közül, amelyik néked tetszik.
Balduinnak eszeágában sem volt Albertus pompás házát korán elhagyni; hatalmas tanya volt az, ragyogó fénnyel berendezve. A pincékben pedig hordókban állt a finom ciprusi bor, istenek ínyét csiklandozó nektár.
– Te jómódú ember vagy, Albertus; nem is képzeltem.
– Gazdag vagyok, barátom, tehát bátran szólhatsz, ha valami kívánságod van.
A fölséges kert virágainak illatától s a ciprusi nedű mámorától édes elszédülésben élt a két fiatal jó barát, mert alig voltak túl a harminc éven. Albertus alacsony, zömök fiú, szelíd jó arccal, nevető kék szemekkel. Balduin magas atléta férfi, olyan fejjel, mint egy bikáé. Hanem mind a kettő olyan jó ember volt, hogy kenyérre lehetett volna őket kenni, mint a puha vajat.
Albertus semmi titkot se tartott Balduin előtt, mindenüvé elvezette, szobáit, pajtáit, ládáit, írásait megmutogatta, csak egy kis lakba nem vezette be, mely a tündérkert legvégében állott narancsfák között eltakarva, kúszó folyókával befutva, melynek a faláról ezer színes folyókaharang csilingelte, ha a szél megrázta a kis harangokat: hát itt mi van, ugyan mi van?
Egyszer egy sétánál Balduin is megkérdezte:
– Hát ebben a kalitkában mit tartasz? (Mert éppen úgy nézett ki a kerti filagória, mint egy kalitka.)
Albertus elkacagta magát.
– Hja, az titok. Oda én magam sem lépek be. Abban a kalitkában, barátom, egy galamb van. De ne beszéljünk róla többet.
Balduin hát nem beszélt róla többet, de azt már meg nem parancsolhatta magának, hogy ne is gondolkozzék róla, s ha reggelenként néha korábban kelt barátjánál, rendesen a filagória felé vette útját. Ott a sűrűségekben több madár dalolt, s a nárciszbokrok közt több bogár zümmögött.
Egyszer ott találta őgyelegni az ősz öreg kertészt, Gvidót.
– Éppen az urat várom – szólt a kertész.
– Mit akarsz, jó ember?
– A kis unokámnak kificamodott a lába – mondá Gvidó –, s minthogy az úr orvos, talán segíthetne rajta.
Az orvos bement a kertészlakba, mely a kalitkaszerű házikó mögött volt: egy kilencéves fiú jajgatott, ordítozott az ágyon fekve. Körülötte egy csomó öregasszony. Az egyik éppen kezelte is már a gyermek kificamodott lábát, ama kor szokása szerint ráolvasással, ezeket mormogva:
– Krisztus urunk elméne kőhídjára, kínhelyére, megcsuszamodik szamarának a lába a kősziklába, arra méne Szent Péter, szent kezével tapogatja (s itt megnyomkodta az öregasszony a fájós helyet).
– Jaj, jaj, jaj! – ordított a gyerek, rúgva, kapálva a másik egészséges lábával.
De az öregasszony oda se ügyelt, folytatta a mesterségét nyugodtan:
– Szent szájával huhogtatja (itt rálehelt a fájós helyre) és ezeket mondogatja: Csont a csonthoz, hús a húshoz, vér a vérhez, szent Názáretbeli Jézus, tedd helyre a gyerek lábát!
Balduin elkergette a javasasszonyokat haragosan:
– A Názáretbeli Jézus nem ér rá az effélékre, hanem majd én végzem el helyette!
Helyreigazítván a fiúcska lábát, megkente, bekötözte, mire az öreg Gvidó hálálkodni kezdett, hogy mivel szolgálhatná meg a jóságát?
– Egyetlen szóval, öreg barátom. Mondd meg, mit tartogat urad abban a kis házikóban?
– Egy rózsát – felelte a kertész –, ámbár azt se lett volna szabad elárulnom.
Egy rózsát! Tehát nem galambot, hanem rózsát! Valami nagy értékű unikumot, Rhodope egy csodanövényét. Ej, ej, Albertus, te selyma!
E fölfedezés lehűtötte. Barátjának szívessége, szeretete egyszerre értéktelen lett. »Válassz rózsáim közül« – mondá, de a legbecsesebb rózsát elrejtette előle.
E ravaszság fölháborítá (négyszáz év előtt még igen apprehenzivusak voltak az emberek), bement a szobájába és csomagolni kezdett.
– Miféle készületek ezek? – támadt rá az odaérkezett háziúr.
– Hazautazom – felelte ez hidegen.
– Az lehetetlen! – riadt föl Marosini. – Ily váratlanul nem hagyhatsz itt! Annyira megszerettelek, Balduin, hogy el nem viselhetem távozásodat oly rögtön, meg kell előbb szoknom a gondolatot.
– Még ebben az órában kell elindulnom.
– De legalább mondd meg, miért? – esengett Marosini. – Nem jól érzed itt magadat?
– Miért, miért? – felelé Balduin kelletlenül. – Te jól ismered a mitológiát. Juppiter megjelent Numa előtt és egy embernek a fejét és lelkét kérte. Numa ekkor fej helyett egy hagymát, lélek helyett egy halat adott, és a jó Juppiter mosolyogva kinyilvánította, hogy ezzel is meg van elégedve.
– Hát aztán? Nem értem.
– Én rosszabb vagyok a Juppiternél.
– Szavaidban szemrehányás rejlik, Balduin. Fáj nekem, de nem tehetek róla, hidd meg; ha már menned kell, maradj reggelig legalább. Nini, hiszen még a rózsát sem választottad ki magadnak.
– Ej, hagyj békét! Te hozod elő nekem a rózsáidat. Ám jól van tehát. Válasszak, mondád, rózsáid közül. – Nos, én a galambházban lévő rózsádat választom.
A nápolyi kereskedő hátratántorodék ijedtében. Kezdte már érteni a mitológiát.
– Titkolóztunk, ugye – pirított rá Balduin gúnyosan.
– Igen, el akartam előtted rejteni – felelte a nápolyi sóhajtva –, mert tudtam, hogy megszereted. Önző voltam, tagadhatatlan, mert én is szeretem, de ám legyen a tied, vidd magaddal!
A veronai ifjúnak ajkán lebegett már a szó (mert a veronai is nagylelkű fickó volt): »Te ideadod, hát én lemondok róla«, de annyira erőt vett rajta a kíváncsiság, milyen lehet az eltitkolt rózsa, hogy türtőztetvén elérzékenyülését, hagyta a jelenet végére. Hadd legyen csattanósabb.
Most tehát ott maradt még Balduin reggelig. Albertus egész nap szomorú volt, egész nap alig lehetett szavát venni. Egyszer-egyszer némán borult Balduin nyakába, majd elfordult, bezárkózott mellékkamrájába, s sűrűen hullatta könnyeit. Mégiscsak sok bánat egy rózsáért!
Az estét, a szép nápolyi estét, vérvörös egével, bűbájos méla csendjével, midőn a falombok mozdulatlanok, csak az anyaföld piheg édesen, lágyan, s a Pán sípjának andalító hangja zsong a sötétkék űrben, együtt töltötték a verandán. (Igen, uraim, az olasz esték akkor is szépek, ha két ifjú ül egymás mellett; a lányka nem okvetlenül szükséges.) A virágokról beszélgettek; a mirtuszokról, a georginákról, az azaléákról, idegen világrészek csodálatos növényeiről; amiknek a híre nagy utazók révén elszivárgott, persze megcifrázva. A két szenvedélyes kertész elmerült a gyönyörűségbe. Balduin elmondta az eszméit, hogyan lehetne a tulipánoknak tetszés szerinti színt adni. Albertus pedig egy titkát közölte vele, amely szerint a levendula illata annyira fokozható, hogy a fölötte röpülő madarak elkábulva potyognak a levendula-bokrokra. Szegény kis madarak!…
Csak a kérdéses rózsát nem említette egyik se. Balduin gyöngédségből nem szólt róla, Marosini pedig nyilván azért, mert fájt a szíve érte.
Éjfélre járt már az idő, amikor lefeküdtek, tovább álmodni a növényekről, az anyaföld csodálatos hajzatáról.
Ah, milyen sületlenség az írótól! – fogjátok mondani, nyájas olvasók – két kamaszt beszéltet a növényekről szép nápolyi estén, amibe belelocsog a tenger messziről. Hát igaz lehet ez? Hát nem a politikáról beszélgettek? Nem azon törték volna fejüket, hogy a velencei doge most mit csinál? Két művelt ifjú; az egyik pláne nagy vagyonnal, hát nem akarnak ezek semmik lenni? Hát volt idő, mikor nem voltak a világon stréberek, »akarnok«-ok? Bolondság, fantázia! A növényekről beszélgettek, hahaha. Ha már legalább föl lett volna találva Gálocs és Verpelét híres növénye, amivel kiadta magából az anyaföld legbecsesebb gondolatát. A tulipánjait akár meg is tarthatja magának, ha akarja.
Az író leteszi pennáját egy percre ilyenkor, s ő maga is kétkedve kérdi: »Igaz lehet-e ez?«
Ej, ha a krónika így regéli!… Hess, együgyű skrupulusok, a realizmus apró incselkedő manói, takarodjatok ki a tintatartómból. Hadd menjek tovább a színes fonalon…
Reggel Marosini kelté föl Balduint.
– Ébredj, barátom és öltözz föl. A hajó indul, nemsokára útra kell immár kelned. Az öszvér ott künn vár, mely a hajóig visz.
Balduin megdörzsölte a szemét s valóban hallotta kívülről az öszvér csengőjét. Hamar fölrángatta ruháit, megölelte barátját és kisietett.
A tornác-ajtó előtt két fölszerszámozott öszvér várt; az egyik üres nyereggel, a másikon egy szép leány ült, de milyen szép; délceg, hajlékony termetének gyönyörű hattyúváll a folytatása, arcának a színe a legszebb rózsáé, hajának a színe a legfeketébb éjszakáé. Hát még a két szeme, ha nem volna lesütve, ha a két szempilla be nem árnyékolná.
Balduin újra megdörzsölte a szemét s elragadtatva, mintegy önfeledten kérdé:
– Nem álmodom-e?
– Nem, Balduin; legyen a tied, minthogy kívántad – szólalt meg Albertus reszketeg hangon.
– Én? Őt? Mit beszélsz? – dadogta a veronai ifjú zavartan. – Hát ki ő?
Marosini egy szót se tudott kiejteni, szemeit elborították a könnyek. A vén kertész, ki a Balduin öszvérét tartotta, felelt helyette:
– Ő a kis házikó rózsája.
– És te őt nekem adod! – kiáltott föl Balduin lelkendezve. – Ezt a tündért! A paradicsomkertnek ezt az ékességét. Oh, bocsáss meg, Albertus! Vétkeztem ellened, hogy csak egy percig is kételkedtem barátságodban. De nem, nem! El nem fogadhatom tőled.
Az igéző leányzó lesütött szemei megnyíltak most, ránézett Balduinra és rámosolygott. Ah, milyen mosoly volt az! A virágok nem tudnak így nevetni.
– Hogyan, te nem akarnád őt? – kapott e szavakon mohón Albertus.
– Nem veszem el tőled, ha a szívednek kedves. Nem követeltem volna tőled, ha tudom, hogy a kalitkában galamb van és nem rózsa. Én egy igazi rózsát hittem, Albertus. Sem én nem láttam őt soha, se ő engem – arra esküszöm.
– Ne esküdj – szólalt meg az öszvér hátáról a leány, s hangja édesen csengett-bongott –, mert én akárhányszor láttalak az ablakhasadékokon át.
És újra rámosolygott. (Oh a nők! azok nem változtak meg, azok négyszáz év előtt éppen olyanok voltak, aminők ma.)
– Balduin! – szólt a nápolyi jóbarát feddő szigorral. – Te föl akarod áldozni boldogságodat miattam. Látom a szemedből, hogy szereted Esrét, de irántam való kíméletből megtagadod lelkedet. Én már átestem a lemondáson. Rettenetes huszonnégy óra volt ez, de már készen vagyok. Szívem megkeményedett, mint a kő. Csak bátran vidd magaddal.
Balduin félrevonta barátját a tornác oszlopai mögé:
– És ki ő voltaképpen?
– Esre egy génuai kereskedőnek a lánya, apja rám bízta őt még kiskorában, halálos ágyán engem nevezve ki gyámjául. Itt rügyezett, növekedett a szemem előtt, mint egy rózsabimbó. Óvtam a napfénytől, a széltől, óvtam még magamtól is. Nemsokára betölti tizenhatodik évét, s akkor én terveztem őt leszakítani, de az isten másképp akarta. Hanem most már induljatok is, mert a hajóról elkéstek.
– Nem, istenemre! nem fosztlak meg tőle. Nem viselném el a bánatot, hogy a szíved megszakadjon. Inkább én legyek tönkretéve, mert nem tagadom, hogy első pillantása is már nyilat vert a szívembe.
– Az csak természetes – felelte Albertus. – S én még kevésbé tűrhetném sorsomat, szerencsétlennek tudva téged és a leányt.
– Igaz! Megállj! Erre nem is gondoltunk – kiáltott föl élénken Balduin. – Pedig azon kellett volna kezdeni, hogy a leány döntsön vitánkban.
– Esre már döntött – mondá Albertus szomorúan. – Beszéltem vele tegnap.
– És?
– Ő el akar menni.
– Mily boldogság! – tört ki a veronai ifjú, s arcát az öröm fénye önté el. – Tehát menjünk!
– Ne, még egy percig – szólt Albertus, s egy kis sípot fújt meg, mire megnyílt a mellékudvar kapuja, s tizenkét szamarat vezettek elő, málhákkal megrakva. – Ez, barátom, az Esre hozománya, ezt át kell adnom: e málhákban pénz, drágaságok, arany-, ezüstneműek vannak és értékes szövetek. Esre gazdag leány, a leggazdagabb egész Nápolyban.
– Oh Albertus, a te jóságod mindeneket fölülmúl. Erről valaha regényt fognak írni a költők. (Ez a fickó már akkor énrám gondolt.) Szégyenlem magamat, hogy mindezt elfogadom most.
Marosini elhárító mozdulatot tett a kezével.
– Te jobban megérdemled őt nálamnál, mert én tudtam, hogy gazdag, szerelmem tehát nem volt talán olyan tiszta, mint a tied, kinek sejtelme sem lehetett kincseiről. De isten veled, Balduin, isten veled, Esre! Legyetek boldogok egymással!
Utolsó szavait alig bírta kiejteni a zokogástól s magát erőszakosan elszakítva a fájdalmas búcsútól, befutott szobáiba.
Balduin ezután hazautazott szép zsákmányával. A tizenkét szamár vitte utána a kincses zsákokat, a tizenharmadik szamár pedig hangosan sírt fényes termeiben.
A bánatot azelőtt is olyformán gyógyították, mint most. Akinek bánata volt, bort ivott, akinek sok bánata volt, sok bort ivott és meggyógyult. Albertus is a borban kereste a feledést. De a bor veszedelmes nedű is. Mikor Noé az első szőlőtőkét elültette, hiteles forrásokból halljuk, megkeverte a földjét egy oroszlán, egy birka és egy disznó vérével.
Azóta minden részeg emberen megérzik ez állatok valamelyike. A mi hősünkön csak a birka látszott. Szelíd lett és ostoba. Kereskedését elhanyagolta, hajói nagy veszteségeket szenvedtek a tengeren. Helyzete összezavarodott csakhamar, s hogy valahogy kibonyolódjék belőle, eladta készpénzért mindenét, s vándorútra kelve, idegen emberek közé, új égalj alá ment – felejteni.
A készpénz még gyorsabban fogy. S a mi hősünk könnyelmű, bohó fiú volt; ha találkozott valakivel, akinek pénze nem volt, kölcsönnel kínálta meg; amiben egyébiránt nem vagyok bizonyos, mert az akkori írókból sehol sem látom, hogy az akkori emberek valaha pénzre is megszorultak volna; ezek a régi jó lelkek hadakoztak, kalandoztak, lantot pengetének a vár-ablakok alatt, hölgyeik színét viselték a karjaikon, s folytonosan jót tettek az ügyefogyottakkal, szórták az aranyakat – de hogy honnan vették, arról nincs tudomásom.
Ami Albertust illeti, pénze nagy részét, melyet egy kis kék selyemzsákban hordott magával, állítólag egy félszemű briganti rabolta el útközben – noha szerintem ennyi rosszakaratot még a brigantikban sem szabad feltételezni azon időkben.
Hanem hiszen akárhogy volt, egy bizonyos, hogy a nápolyi ifjú csavargásai közben mindenét elköltötte öt-hat év alatt, még a ruha is megrongyollott rajta, úgyhogy szorultságában éhezve, fázva, elhatározta fölkeresni veronai barátját, aki őt bizonyosan szívesen látja a házánál.
Ment, mendegélt hetekig; még rongyosabb lett ruhája, saruja, midőn végre egy délután Veronába ért. Csillogtak-villogtak a veronai tornyok a napfényben, de nem hívogatón; az Albertus szíve elszorult: vajon rám ösmer-e Balduin? Hát Esre? Nem fognak-e kikergetni, mint tolakodó koldust? Szégyellni fogják ismeretségemet. De hogy is volna szemem ilyen ruhában állítani be hozzájok?
Nem, nem! Ezt nem tehetem fényes nappal. Bevárom az estét valahol, és a homály köpenyege alatt keresem föl a Balduin házát. Esre ne tudjon róla. Megölne a szégyen Esre előtt. Kihívatom Balduint titokban. – Ezer meg ezer tervet főzött ki, mind elhajította. Mindenik olyan volt, hogy az arca pírban égett tőle. Hanem azt az egyet elfogadta, hogy úgy cafatosan, piszkosan, bozontosan nem mehet végig a városon s főleg nem a Balduinék szeme elé, tehát meghúzódik valahol, bevárja az estét.
A város szélénél volt, éppen a temető mellett. (Hiszen a temetőnek minden áron elő kell fordulnia egy négyszáz év előtti történetben.) A sírhalmok és kőkeresztek erdeje közt egy bádogfedelű kupola állt – a cinterem. A sírvermek előszobája.
Albertusnak sajátszerű vágya támadt, hogy a cinterembe menjen, s ott az árnyékban ledőljön egy kicsit, fáradt testét megpihentetni. A lábai is önkéntelenül oda vitték, csak a gyomra volt ellentétes véleményen. A gyomra arra nógatta: »Menjünk csak Balduinhoz.«
De hát a lábak az urak, ha a menésről van szó, s Albertus benyitott a cinterembe, az ajtó nem volt kulccsal csukva, csak betéve; bent a teremben négy-öt ravatal állt üresen. Ebben az őrült forróságban senkinek sincs kedve meghalni. Jó hűs volt odabent, a két szemközti ablak nyitva, a levegő szabadon járt ki s be. Egész jó hely ez. A kimerült ember föltápászkodott egy ravatalra, s végignyújtózott rajta, majd a feje alá tette ócska kalapját, és csakhamar elnyomta az igazak álma.
Ki tudja, meddig aludt. Egy nagy zörejre, egy dobbanásra riadt föl. Már akkor sötét volt. Fölugrott s fölkiáltott, egész testében összeborzadva:
– Ki az?
Egy alak fölemelkedett a földről és durva káromkodással mormogta:
– Mi közöd hozzá? Ha meghaltál, hallgass. Nézze meg az ember, ezek a halottak milyen szemtelenek.
De azért ijedten vitte tovább az irháját. Abban a pillanatban kiugrott az ablakon.
Albertus összeszedte magát s félelme némileg eloszlott, fogvacogása megszűnt. Mi lehetett ez? Ej, valaki nyilván beugrott az ablakon, s a beugrás robajára ébredt ő föl; bizonyosan valami szegény hajléktalan ördög, aki itt akarta tölteni az éjt, de a halotti szózattól megrémülve, azon módon kiugrott a másik ablakon.
Nem sokáig kellett találgatnia. Közeledő hangok verték föl a csendet. E pillanatban nyílt meg az ajtó, s mind a két ablakon egy-egy férfi ugrott be nagy zajjal, csörömpöléssel.
– Add meg magad, gonosz lélek! – kiálták. – Add meg magad!
Annak, aki az ajtón jött, egy kis kézi lámpa volt a kezében, mely megvilágítá a cintermet és a három férfit. Rendőrök voltak kardokkal és lándzsákkal.
– No, szép madár, hát mégis hurokra kerültél!
Ezzel rávetették magukat Albertusra, legyűrték, megkötözték s vitték. Az váltig szabódott:
– De hát mi bajotok velem, jó emberek? Én nem bántottam senkit. Én csak pihenni tértem be e szomorú helyre.
– Tudjuk, jó madár. Hát akkor az öregapám szúrta le az imént a temető szélén azt az embert?
– Miféle embert? Én ártatlan vagyok.
A rendőrök kacagtak a mentségein és elszállították a börtönbe.
– Hát hagyjatok legalább ennem – mond a rab –, és higgyetek rólam, amit akartok. *
E cinterem-jelenet magját s egyáltalában az első beszély egy részének némi vázát Haller Hármas könyvének 305-ik lapjáról merítettem. Mikszáth Kálmán
Másnap a bíró elé vezették. Az ősz Celini Marius volt akkoriban Verona főbírája; nagy tekintélyű ember, velencei nobili; neve ott ragyog a velencei aranykönyvben. Bíborpalástján hermelint visel ennek jeléül.
Két poroszló vezette be a vádlottat.
– Gyilkoltál – mondá a bíró. – Add elő mentségedet, miért gyilkoltál. Az isten azokat figyelembe veszi. Sőt némileg én is. (Ilyen kevélyen diskuráltak akkor a bírák.)
– Én nem gyilkoltam, uram, ártatlan vagyok.
– Ne hazudj. Itt vannak rá a tanúk. Lépjetek elő!
A három sbire előadta, hogy tegnap éjjel két embert láttak dulakodásban a temető szélén. Sötét volt, a birkózó alakok arcát ki nem vehették pontosan; odarohantak hirtelen, de már akkor az egyik több tőrdöféstől találva vérében feküdt, hörögve, haldokolva, a másik pedig átugorva a temető-kerítésen, egy macska gyorsaságával elillant, s egyenesen a cinteremnek tartva, a nyitott ablakon át oda menekült. Az utánok iramodott rendőrök jól látták a fölbukkanó holdvilágnál, s csakhamar körülfogván a cinterem nyílásait, szerencsésen elcsípték a gonosztevőt.
– Nos? – kérdé a bíró, a vádlott felé fordulva. – Mit mondasz még ezek után?
– Látom, el vagyok veszve – felelte Marosini, – noha, mint mondám, ártatlan vagyok. Nevem Marosini Albertus, évek előtt jómódú ember voltam Nápolyban, de tönkremenve, egy barátomat akartam fölkeresni Veronában; így értem a város széléhez, fáradtan, éhesen tegnap délután; restellve barátom eleibe lépni rongyos ruhámban fényes nappal, benyitottam a temetői cinterembe, hogy ott bevárjam az éj leszálltát. S ez volt szerencsétlenségem. Az álom elnyomott; csak arra ébredtem, hogy valami nehéz test zuhan. Egy férfi ugrott be a cinterem ablakán. Fölkiáltok: »mi az, ki az«, mire a férfi fölrettenve, azon hitben, hogy valamely kinyújtóztatott halott szólalt meg, egy kétségbeesett iramodással a másik ablakon kiugrott.
– Csinos mese! – szólott a főbíró gúnyosan, a félkörben ülő városi tanácsnokok felé fordulva. – Boccaccio sem komponálná meg ügyesebben. Természetesen ezen férfi volt a gyilkos?
– Bizonyosan – mond Marosini.
– Úgy? – vette föl a szót ismét a bíró. – Ám, ha eszed elég nyúlékony is, barátocskám, a mesemondásokra, mégis túlságosan kurta egyebekben. Ha a neved Marosini Albertus, s mégsem állasz összefüggésben a bűnnel, akkor a kék pénzes zacskóra, melyet a holttest mellett találtak, miképp jutott éppen a te neved?
Egy kék, selyemcérnákból horgolt zacskót mutatott föl a bíró, melyre ez a név volt ráhímezve: »Marosini Albertus«.
A vádlott mohón kiáltott közbe:
– Istenemre, ez az én zacskóm! Ezt egy briganti rabolta el tőlem nemrégen Génua környékén.
– Megint egy mese. Elég volt – szakítá meg a bíró ridegen.
Albertus fölsóhajtott magában: »Ezt még a szegény Esre hímezte! Akkor még boldog voltam. Oh, milyen ádáz végzet, mely ilyen hínárokba sodort. S most végül mint gonosztevőnek kell meghalnom. De mindegy, legalább megmenekszem a céltalan, gyűlölt élettől!«
Megadta magát sorsának. Hiszen ez még a legjobb megoldás, legalább nem lesz föld terhe, másoknak a nyakán kolonc. A körülmények teljesen ellene bizonyítanak, csodálatosan, különösen. De mi szövi a körülményeket? Isten keze! Ha az Úr így akarta, hát legyen így.
Nyugalommal fogadta az ítéletet, pedig az ítélet halálra szólt. Hóhér csapja le a nyakát pallossal.
Veronában nagyon szerették a kivégzéseket. Különösen az asszonyok. Egy leguruló fej igazi nyalánkság az idegeknek. Az egész város künn volt a vesztőhelyen. Mert az különös látványosság lesz, nemcsak közönséges fejvétel, hanem kerékbetörés is. Egy Orizi nevű óriás volt kerékbetörésre ítélve. Híres tengeri kalóz és gyújtogató. »Maestro della luce.«
Együtt halnak meg Albertusszal, azaz hogy előbb Orizit törik kerékbe (úgy szól a program), ezt még Albertus is végignézheti, ha kíváncsi rá. Legalább nem hal meg anélkül, hogy kerékbetörést ne lásson, pedig az már ritka dolog.
A siralomházban is együtt ültek. Albertus imádkozott, Orizi káromkodott. A »fény mesterének« (a gyújtogató neve tolvaj virágnyelven) egy csepp kedve se volt meghalni.
Mikor Baccarini tanácsnok (akit a két ítélet végrehajtásával bízott meg a főbíró) benyitott a siralomházba, hogy a szokásos kérdéseket fölvegye, mit kívánnak a kivégzendők (s ezt a törvények szerint e három nap alatt teljesíteni kell), Albertus pompás ételeket, kitűnő borokat kért, Orizi pedig azt adta elő nagy eltökéltséggel:
– Franciául akarok megtanulni.
Signor Baccarini gondolkozóba esett e ravasz kívánságra és kapacitálni kezdte Orizit.
– Valami okosabbat kérj, ami élvezetet szerez, aminek hasznát veheted.
– Nekem ez az egyetlen kívánságom. A francia nyelv tudása nagy élvezetet nyújtana.
– Eredj, te bolond, hiszen három nap alatt teljes lehetetlen megtanulni franciául.
Orizi vállat vont:
– Hja, arról én nem tehetek.
Az óriás ragaszkodott az eszméjéhez, ami annyira zavarba hozta signor Baccarinit, a jogtudóst, mi légyen a teendő ily esetben, hogy el kellett mennie a főbíróhoz, s maga a hatalmas aggastyán is megütközött a gyilkos ötletén.
– Porco di Madonna! Ez a gazember még legalább tíz évre meg akarná tartani az életét, föltéve, hogy mi meg akarnók tartani a törvényt.
– Hát mit csináljak vele?
– Egy nyelvmestert kell neki legott beküldeni a siralomházba, azzal az okoskodással, hogy annyit a francia nyelvből három nap alatt is megtanulhat, amennyire őneki szüksége van.
A tengeri kalóz különös kívánságának híre kiszivárgott a városba, s nem csekély ijedelmet okozott, hogy emiatt tán el is marad a kerékbetörés; de az érdeklődést mindenesetre fokozta az Orizi személye iránt, azért gyűlt össze a kijelölt napon olyan sokadalom a vesztőhelyre.
Elöl jött a hóhér, éles pallosát méltóságteljesen fölemelve, de a pallos még nem meztelen, hüvelyben van. Ez Pizo, »a betegségek öccse«. Így nevezik egész Olaszországban. Mert oly gráciával végzi ki az elítéltet, hogy nem is fáj az illetőnek, még tán kellemes is. De Pizo csak a pallossal tud bánni, ez az ő külön reszortja, a kerékbetörésre Bolognából hozatták el a hírhedt Bubulo Truxot.
A hóhérok után, kik skarlátpiros ruhát viseltek, két pribék fekete zászlót vitt az elítéltek előtt. A zászlók fekete mezőjén hét-hét piros holló röpköd. A kivégzendők emblémái. Hét holló! Hét jó pajtás, akikkel még közük lesz. A két zászló mögött, hat-hat poroszlótól kísérve mindenik, a két elítélt lépked. Megtörve, némán, lecsüggesztett fejjel Marosini, míg ellenben Orizi fenyegetőn rázza rettentő ökleit s szitkokat szór, persze érthetetleneket az álarc miatt, mert a szomorú utasok álarc alatt indulnak a másvilági útra, melyet közvetlen csak az ítélet olvasása előtt vesznek le róluk. A poroszlók után a sbirek kapitánya lovagol fekete paripán, harsányan kiabálva, kivont kardját mindenfelé villogtatva: »Helyet a város atyáinak! Helyet! Helyet!« Mert a menetet a főbíróval élükön méltóságteljesen lépdelő szenátorok zárják be, kiknek számára almazöld posztóval bevont tribün van emelve a vesztőhelyen.
A városatyák mind elhelyezkedtek. Baccarinit kivéve, ki közel a vérpadnál állt meg parancsait osztogatni.
Orizi álarcát levették. Nagy nyüzsgés és hullámzás a tömegben.
Baccarini fölolvasta összes bűneit (könyvünk szűk tere nem engedi, hogy közöljük; lenne vagy öt oldal), azután a szentenciát: az Atyaisten, Fiúisten és Szentlélekisten nevében kerékbetörés.
Azután intett a hóhérnak, Bubulo Truxnak:
– Ím, tedd azt, amit Verona rendelt és parancsolt!
A hóhér Orizihez lépett, és megfogta, míg pribékje a köteleket tartá készen, de az erős kalóz olyat ütött szörnyű öklével villámgyorsan a hóhér mellére, hogy az bukfencet vetve esett össze, s gurult el másfél ölnyire.
– Huh, hu! Oh, oh! – hangzott a nép közt. – Milyen erő! Milyen karok!
A poroszlók Orizi felé rohantak, de az nagy erejével letépett a sorompóról egy korlátfát, s elkezdte maga körül forgatni, hogy szinte zúgott a levegőben a gerendaszerű súlyos fadarab.
– Halál fia, aki közel lép! – hörgé az óriás vadul.
A poroszlók meghátráltak. Bubulo Trux föltápászkodott a földről és sántikálva bicegett a főbírói tribün elé:
– Ez egy fenevad, majd behorpasztotta a mellemet. Én ugyan nem nyúlok hozzá többé.
Az ősz Celini elsápadt dühében.
– Miféle szégyen ez! Hej poroszlók, hóhérok, fogjátok meg, vagy, istenemre, meglakoltok!
De a hóhérok és poroszlók meg se moccantak.
– Tíz arany azoknak fejenkint – kiáltá Celini újból –, akik Orizit megfékezik.
Hanem bizony ennek sem lett foganatja. Orizi ura volt a helyzetnek. Nagy, kidülledt szürke szeme vérben forgott, melle hörgött, mint a bikáé, de a keze el nem fáradt.
Baccarini kapacitálásra fogta a dolgot. Nevezetes volt arról, hogy nagy rábeszélő tehetség.
– Megállj, Orizi. Hallgass meg egy kicsit. Ne hadonázz azzal a bolond fával, mert előbb-utóbb kifáradsz. Hadd beszéljek veled okosan. Látod, fiam, mire való az? Minek csinálod ezeket a sületlenségeket? Én úgy ösmerlek, mint okos embert; teljes életedben az voltál, mi az ördögnek teszed magad most ostobának? Meg kell halnod, hát punktum. Még az a tréfa jó volt tőled, hogy meg akartál tanulni franciául. Magamnak is tetszett. De hogy most úgy viseled magad, mint egy éretlen, ostoba fickó, azzal csak énrám hozol szégyent, aki a főbíró úrnak nem régen is azt mondtam rólad, hogy ha becsületes ember volnál, püspök lehetett volna belőled.
A kalózt érdekelni kezdte a diskurzus, szétnézett s látván, hogy senki sincs a közelében támadó, leeresztette a korlátfát egy percre, az egyik karját rátámasztva.
Baccarini szenátor kedélyessége még növekedett erre a sikerre.
– Aztán látod, fiam, nemcsak szégyent hozol rám, de kellemetlenséget is csinálsz. Az anyósomat is behozattam faluról, egyenesen avégből, hogy itt ma kerékbetörés lesz; ott van ni, a Corsetti-ház erkélyén, ha nem hiszed, nézz oda! Nem vagy te tökfilkó, hogy ne tudnád, mi az. Magadnak is bizonyosan volt anyósod. Már most képzeld el, kérlek, a helyzetemet, ha ez a kerékbetörés nem találna meglenni.
Orizi kezéből kiesett a husáng. Az érvek győzték-e le, vagy a kimerülés? Rekedt, hörgő hangon mondta:
– Hát csináljatok velem, amit akartok!
A hóhérok feléje közeledtek; de ebben a percben fölemelkedett Celini Marius, Verona főbírája, a helyén, s fehércsontú botjával intett a hóhéroknak.
– Megálljatok!
Mélységes, kriptaszerű csönd lett.
– Ebben az emberben van becsület – mond a főbíró reszketeg hangján –, az ítéletet kegyetlennek találom. Legyen a büntetése holtig tartó börtön.
A szenátorok helyeslőleg bólintgattak a fejeikkel. Orizi szaggatott szavakban mondott köszönetet.
– No, most csakugyan megtanulhatsz franciául – jegyzé meg Baccarini.
Majd fölolvasta a másik elítélt bűncselekményét és az ítéletet.
Marosiniról levették az álarcot. Pizo, »a betegségek öccse« (a szelídebbik testvér – aki kisebb fájdalmak mellett dolgozik a halálnak), lehúzta a vádlott ujjasát, s már éppen a fehér kendőt kötözgette a szemére, midőn lihegve tör magának utat a közönségből egy alak, s egyenesen a bírák állványa elé rohan.
– Ez az ember ártatlan a kikiáltott bűntényben! Én vagyok a gyilkos.
A csodálkozás moraja zúgott föl mindenfelől. Szájról-szájra ment a neve:
– Balduin orvos.
Balduin orvos volna a gyilkos? Ez a becsületes ember? Különös dolgok történnek a világon.
A főbíró intett a hóhérnak, hogy eressze el az elítéltet.
– Balduin! – kiáltá ez. – Kedves barátom! Te volnál a gyilkos? Az lehetetlen!
Balduin fölemelte a fejét, s így szólt:
– Igen, Verona bírái. A gyilkos én vagyok. Én öltem meg az illető embert a temető szélén s most látván, hogy ártatlant végeznek ki helyettem, erőt vett rajtam a lelkiismeret-mardosás, s ide hoztam önként a fejemet.
Marosini odafutott kétségbeesve Balduinhoz, s halkan, szemrehányón mondá:
– Oh barátom, miért nem hagytad a dolgot annyiban? Mi szükség volt erre? Az én életem úgysem ér semmit, s ha már bűnbe estél is, földi büntetésed szívesen vállaltam volna el. Vond vissza a szavadat, még nem késő.
Balduin haragosan tolta el magától:
– Ne alkalmatlankodj üres fecsegésekkel! Az életnek előttem még kevesebb becse van.
– Ugyan, ugyan! Hát Esre? Neked élned kellene Esre miatt.
– Esre… Esre… – motyogta Balduin álmatag hangon. – Majd mindent megtudsz. Keresd fel őt!
Celini Marius, ki ezalatt a szenátorokkal váltott véleményt, kikiáltá a határozatot a népnek:
– Minthogy az elkövetett gyilkosság tetteséül Balduin Gervasius vallja magát, törvényeink szerint a megtorló ítélet ellene fordul; az ő feje vétetik le hóhérpallos által.
Baccarini Pizóhoz fordult:
– ím, vedd át Pizo és tedd azt, amit Verona rendelt és parancsolt.
De még oda se ért Pizo, ki kedvetlenül méregette a Balduin vastag nyakát, már megint új izgalom keletkezett.
Egy Silos nevű varga, ki egy fa tetejéről nézte a jelenetet, élénken süvíté a sokaság fölött:
– Jön az új gyilkos! Hahaha!
S valóban, egy marcona, sötét tekintetű férfi vert magának öklével utat a tömeg közt, folyton kiabálva: »Eresszetek be, eresszetek be, mert a Madonnára mondom nektek, hogy engem fognak itt nyakazni.«
A tömeg röhögött, de ereszté; az ismeretlen bejött az Orizi által föltépett korlát résén, s a Balduinhoz siető Pizót kedélyesen vállon csapta:
– Várjon egy kicsit, atyus! Nekem is van a dologhoz szavam még.
Ezzel a bíróság felé járult, s sötét, rongyos köpönyegét hátravetvén, így szólt:
– Verona bírái! Nagytekintetű, kegyelmes urak! A kikiáltott gyilkosságnak tettese sem ez az ember, sem az az ember, hanem én vagyok.
– És ki vagy te? – kérdé Celini Marius.
– Én Ruffo briganti vagyok. Az, akit megöltem a temető szélén, társam volt, a félszemű Cartus, az »öreg bolha«, ahogy a mi világunkban nevezték; közös zsákmányra dolgoztunk. Az osztozkodásnál meg akart csalni egy guineával s ezért vesztünk össze; dulakodás lett belőle, s én tőrömet szívébe mártottam dühömben, mert fölbosszantott az igazságtalansága. Rendőrök futottak a helyszínére. Menekültem a temető kerítésén át a cinterembe; ott a ravatalról rám szólt valaki. Azt hittem, egy halott, de valószínűleg ez a szegény fiú lehetett (Albertusra mutatott), s borsózó háttal ugrottam ki ismét a nyitott ablakon, elbújva a sírok közé.
Verona főbírája jóváhagyólag integetett ősz fejével.
– Sajátságos eset. Ilyesmi még nem történt bíróságom alatt. Valóban így kellett lennie, te vagy a gyilkos, semmi kétség. A szegény Marosini ártatlanul került a kelepcébe, de téged nem értelek, Balduin; magyarázd meg előttünk, miért csináltad e komédiát?
– Mert legjobb barátomat láttam a vérpadon – szólt Balduin –, ki néhány évvel előbb életénél is drágább kincsét nekem adta. Tartozásban voltam vele szemben, tehát fizetni akartam; ennyi az egész.
Balduin szögrül-végről elbeszélte nápolyi tartózkodását, Marosini baráti viselkedését, ami a bírák szívét is megindította.
– Igazad volt, Balduin. Most lettél valóban méltó barátodhoz – szólt a főbíró ünnepélyesen. – Menjetek haza isten hírével, s örüljetek egymásnak!
Azután Ruffónak intett parancsoló szemöldökével:
– S tégedet, gyilkos, mi indított, látván bűnödet jól eltakarva, hogy följelentsd magadat?
– El nem tűrhette tovább a lelkem. Szemtanúja voltam mindennek. Láttam, hogy egy ártatlan fog elpusztulni helyettem, szívem elszorult, lelkem háborgott, de ami aztán jött, az még inkább meghatott. Látnom kellett, hogy egy ártatlan helyett egy másik ártatlan vállalja el a bűnt. Ez már sok. Ezt már nem tűrhettem. Utat törtem magamnak, bírák, hozzátok!
Celini fölemelkedett székében, hogy ítéletet hirdessen. A többi szenátorok is fölemelkedtek ilyenkor:
– Atya-, Fiú-, Szentlélekisten nevében! Verona polgárai! (S itt még jobban fölemelte a hangját.) Mivel e bűnös ember jobban szerette az igazságot életénél, megérdemli, hogy az életét el ne vegyük. Én e földön kegyelmet adok neki!
Tomboló helyeslésben tört ki a tömeg, zsibongva, ujjongva lobogtatta kendőit, s hömpölygött a nap hősei felé. Még tán a Baccarini anyósa is megbékült a meglepő fejleményekkel a Corsetti-ház erkélyén, csak Pizo, a betegségek öccse, dünnyögte bosszankodva: »Mit bolondítják ide az embert?«
Balduin karon fogta Albertust, s otthagyta a vesztőhelyet.
– Jer, elvezetlek haza, Esréhez.
– De ebben a ruhában? – ellenkezék.
– Ne törődj a ruhával. Ostobaság. Verona leggazdagabb embere úgy öltözik, ahogy neki tetszik.
– Nem értem tréfáidat, Balduin.
– Majd minden kisül sorjában, jó barátom. Te csak lépkedj utánam. Ni, itthon is vagyunk már, ez az én házam. De menjünk a kerten keresztül, mert Esre ott szokott üldögélni ilyenkor a lugasban.
Oh, hogy dobogott az Albertus szíve. A vérpadon nem volt ilyen izgatott.
– Nem, nem, Balduin; én nem megyek. Okom van rá; hagyj engem elbújdosni a világba.
– Ha nem jössz, viszlek. – S erőszakosan megfogta a kezét.
Szép kert volt ez: nagy fák, hatalmas lombkoronákkal, imitt vadon, egy tisztás, pirosló szamócákkal, hangyatúrással, szederinda kúszik a földön, füvek, bogáncsok fonódnak össze kosztrosan, amott egy darabon ismét a kertészet remekei vakító színpompában, ragyogó virágpadok, amik közt részegen döngnek a méhek.
Albertus egyszerre összerezzent:
– Mi ez? Álmodom-e?
A sűrű lombozatot elhagyva, egy házikó bukkant elő, szakasztott olyan, mint az övé volt Nápolyban, vagy hogy talán éppen az.
– Ez a kalitka ijesztett meg úgy? – mosolygott Balduin. – Nos, mi csodálkozni való van azon? Éppen olyan, mint a tied. Éppen olyan galambot is tartok benne…
Ebben is galamb van! Ez is be van futtatva egész a födeléig folyókával, a virágharangok itt is úgy mozognak, himbálóznak és susognak, mintha csengenének. Csak meg kell tudni hallani. A szegény Marosini szíve úgy elszorult. Ő talán hallotta, hogy mit csilingelnek.
A házikó mögött lugas volt. Ezer meg ezer rózsa csüngött róla, s apró legyek és bogarak légiója rajzotta körül. Minden rózsaszálnak külön udvarlói.
– Mi lelt? Mit rángatod a kezemet?
– Ott ül – hebegte Marosini egy gyermek félénkségével.
Csakugyan ott ült. Esre ült a lugasban, háttal feléjük. Nyúlánk dereka meg volt hajolva kígyóhullámosan, varrt valamit vagy hímzett, az egyik pici lábát pongyola kényelemszeretettel föltette egy elálló gallyra, aminek az a veszedelmes következése lett, hogy a meghajolt térdétől fölszedődött egy kicsit a gránátszín szoknyája, s látni engedte a gyönyörű bokáját. Oh, be szemvakító!
Albertus kővé meredt, Balduin ellenben lábujjhegyen odalopózott és átfogta a szemeit hátulról.
– Balduin! – mondá Esre. – Rád ösmerek a tenyeredről.
– A hangja is ugyanaz még – sóhajtá Marosini.
– Eltaláltad – felelte Balduin – most már csak azt találd el, kit hoztam.
– Richárd apót a szomszédból. Eressz el!
– Nem addig, míg el nem találod.
– Ne okoskodj, Balduin. Hát ki is van csak itt? Mileni úr Bolognából.
– No, az ugyan nincs itt. Hanem itt van valaki, akit te a legjobban szeretsz a világon.
– Tudom is én – felelte durcásan és a lábával toppantott. – Megharapom a kezedet!
– Ej, hát azt se tudod, kit szeretsz a világon a legjobban? Semmit se súg az a te szívecskéd. Süket is, néma is… A leendő férjed van itt, Esre!
– Albertus! – sikoltott föl Esre, kitépve magát Balduin kezéből, s a következő szempillanatban már ott volt a Marosini karjaiban.
Az megdicsőült arccal ölelte át. Mindent látott, hallott, de semmit sem értett.
– A tied ő – mondta Balduin mélabúsan –, mindig is a tied volt. Mikor őt Nápolyban nekem adtad, még gyermek volt. Unta ott kalitkai magányát, hát velem jött. Valami újat akart. Egyszóval nő, tehát szeszélyes. Velem jött, de már az első nap a tengeren észrevettem, hogy szomorú, hogy hiányzol neki. Másnap már a honvágy bántotta… Mire Veronába értünk, beteg lett, s megvallotta, hogy téged szeret. Legott visszautaztam érted Nápolyba, hogy elhozzalak, de már akkor te ungon-berken túl voltál.
– Lehetséges-e mindez? Boldog isten! – rebegte Marosini.
Esre ránézett azokkal a nagy fekete szemeivel szelíden, mint egy igazi galamb, és azzal a szép fejével édesdeden bólintgatott, hogy úgy volt, minden úgy volt.
– Mindenütt kerestettelek, Albertus, de mindenütt – folytatá Balduin –, míg végre ma föltaláltalak a vesztőhelyen. De jer csak, hadd beszéljek el mindent. Hiszen Esrével ráértek nyalakodni. Az élet elég hosszú…
Karon fogta Albertust, s elmesélte, amit tudnia kellett. Hogy építette Esrének a kis házikót, éppen olyat, mint a nápolyi volt. Esre olyat akart.
Hogy a kalitka küszöbét át nem lépte: »Hej Albertus, Albertus, veszedelmes rózsát adtál te nekem, akinek az illatát éreznem kell mindennap s letépnem nem szabad.« Az Esre vagyonáról is számot adott:
– Lelkiismeretesen kezeltem a számotokra és sok szerencsével. Mondhatom neked, Albertus, hogy aligha van hozzád fogható gazdag ember Veronában.
*
S ezzel most már az egyik elbeszélésnek vége van. Esre és Albertus visszakerültek, s természetesen ma is boldogan élnének, ha azóta meg nem haltak volna.
De az olvasó talán így szól:
– Nem haltak azok meg, mert nem is élhettek sohasem. Túlságosan jók ahhoz. Túltengésben van nálok a becsületesség. Az egyik odaadja a mátkáját a másiknak, pedig szereti, a másik pedig érintetlenül visszaadja, pedig az is szereti. A pénzét ellenben megszaporítja. A pénzt nem szereti senki sem. Az egyik meg akar halni a másikért. Nevetséges! Annyira jók, hogy még a gyilkos is ritka becsületes ember köztük.
Az író azonban közbevág:
– Nincsen ezeknek az embereknek a világon egyéb bajuk, uraim, csak az, hogy négyszáz évesek.
S ezen kijelentés után lecsapja ódon lúdkalamusát, s csillogó pengéjű acéltollat szúr be a tollnyélbe, leteszi szemeiről a pápaszemet, melyen át elődei, öreg írók, nézték a világot, s szabad szemmel kezdi írni a következőket:
