HATODIK FEJEZET A SÁRGA HÁZ ÉS LAKÓI
HATODIK FEJEZET
A SÁRGA HÁZ ÉS LAKÓI
A SÁRGA HÁZ ÉS LAKÓI
Falernum bora és az isteni nektár nem hoz olyan kéjes mámort, mint a dicsőség bájitala. De ártalmas is. Az ópiumnál is rosszabb. Az ópium csak a szervezetet pusztítja el, a dicsőség elpusztítja az egész embert. Az eddigit. Egy új, kiállhatatlan vagy pöffeszkedő fráter búj a bőrébe. A bajokat, veszedelmeket, csapásokat sok ember éli át nyom nélkül (némelyik meg sem őszül), de a dicsőséget ritka koponya bírja meg, hogy bele ne szédüljön.
A mi Jókainkat nem változtatta meg. A régi jó csendes ember maradt. A szerénységéből nem hullt le egy morzsányi se a tapsok alatt. Szinte csodálatos volt, hogy észre sem látszott venni a saját dicsőségét. Sokan azt hitték, hogy ez tettetés, fölvett színpadias modorral takarja el valódi lényét. Valószínűnek is látszott, de ha játszotta ezt, olyan jól játszotta, hogy igaznak kell venni, mert ha a szeg nem bújik ki a zsákból soha, míg a zsák tart, okvetlenül úgy kell venni, hogy nem volt benne szeg.
A hivalkodás nem kenyere. Az embernek szinte megszúrja az eszét az a gondolat, hogy ugyan minek ennek a Jókainak a nimbusz, hiszen nem élvezi ki, nem megy sehová? Otthon van, ha országgyűlés nincs, egész nap, s otthon ő a legkisebb ember. Dolgozószobája a télire eltett leanderekkel és mindenféle délszaki virágokkal megrakott üveges folyosóról nyílik, abban hét-nyolc órát tölt naponkint. Tizennégy szoba van az épületben, de abból éppen a legalkalmatlanabb az övé; a Stáció utcára néznek ablakai, ahol egész nap zörögnek a furmányos szekerek, melyek az úgynevezett losonci indóházzal érintkezésben szállítják oda és onnan a teherneműt. Máskülönben elég kedélyes és lakályos otthon volna, ha nem lenne benne nagy rendetlenség, pókháló és sok por. Hisz minden tárgy élete egy-egy érdekes mozzanatára emlékezteti. Nem boltban vett közömbös holmi ez, hanem valóságos hozzátartozandóság. Itt van az esztergapadja, kedves képei, többnyire elhalt jó barátok arcmása, mindenféle sajátkezű dedikációkkal ellátva. A szögletben különféle alakú botok, melyeket ő maga faragott. Az asztalon egy csomó Jókai-fénykép, ezekkel tiszteli meg érdekesebb látogatóit. Ezer és ezer apróság hever tarka összevisszaságban mindenütt, egy handzsár, egy mentegomb, egy csomag spanyolviaszk, egy krikri, ami most divatos zajt okozó gépecske, egy hímzett sallangos dohányzacskó, valami parlagi mecénás prezentje, egy öreg lópatkó, ami szerencsét hoz, egy gyémántgyűrű, az öreg Karagyorgyevics hercegtől való, különböző diplomák különböző tokokban és táblákban, egy elmésen kifundált házi sapka kakastarajjal, a miskolci hölgyek ajándéka, világos célzással Kakas Mártonra, egy ezüst koszorú, egy aranytoll, egy kertészkés, két pakli francia kártya és isten a megmondhatója, mi minden. A szekrényekben ott látni a csigáit, egy még nagyobb szekrényben összes műveit különböző kiadásokban és nyelveken. Bizony, öröm lehet ezeket elnézegetni. Egy másik zárt szekrény a »sanctuarium«, s itt vannak a nagy mesebányák, ritka külföldi példányok száz antikváriustól összehordva, írott naplók, bűnesetek gyűjteményei, csodálatos történetek följegyzései, történelmi adomák és legendák tára, olyanok egy írónál, mint a konzervek a hajón, ha nincsen friss anyag, ezekből lehet főzni. Itt bizony nem unhatta el magát. Azonfelül most már látogatói is voltak, pesti képviselő lévén, senkit se lehet elkurgatni. Szívesen fogadott mindenkit, majdnem egyforma szívesen azokat, akiket ismert és azokat, akiket nem ismert. Mert ő nem tudta, kiket ismer. Semmi memóriája nem volt az arcokhoz és a nevekhez, úgyhogy későbbi életfolyamán, majdnem minden kerületből e fogyatékossága miatt bukott ki. Mert hasztalan volt e derék emberek előtt a természetnek mind az a pazarlása, amellyel Jókait tehetségekkel elárasztotta, ha nem adta meg neki azt az egyet, hogy főkorteseire és irányadó embereire, midőn azok meglátogatták, ráismerjen. Szokásos kérdése: »Kihez van szerencsém?« egyszerre száz vagy kétszáz voksot ölt meg, aszerint, amilyen tekintélyes volt a látogató »Haluska«.
Másik rossz szokása: a levelezéstől való élénk tartózkodás, szintén hozzájárult ahhoz, hogy soha kétszer meg ne válasszák egy helyen. Általában nem szeretett olyat írni, ami nem kerül nyomtatás alá, se olyat, aminek a megírási eszméje nem tőle származott. 1858-ban egy Shakespeare lefordítására vállalkozott írói társaság őt is rávette, hogy a munkában részt vegyen s neki VIII. Henriket osztotta ki. Kilenc évig ígérte, de sohase csinálta meg. Ezért aztán egész életén át »lusta embernek« tartotta ez a társaság, nem gondolva a gigászi munkára, melyet végzett, hanem csak a be nem szállított VIII. Henrikre.
Az új mandátum és az új ház betöltötte minden vágyát. Nem kívánt már semmit (különben nem volt soha stréber), csak békét, csendet, nyugalmat, hogy kedvére átadja magát múzsájának, mert az alkotás vágya hevítette.
A terézvárosi képviselő mindamellett nem fogja fel a maga dolgát jól. Nem jár a polgári gyűlhelyekre, sörházakba és mindenféle terézvárosi klikkekbe, hanem dolgozik. Mindjárt a választás után hozzáfog »A fekete gyémántok« megírásához, amelynek leíró részei páratlanok az irodalomban s Hugo Viktor fönséges leírásaival versenyezhetnek. Berend Iván, a mindentudó ember már szinte azon a határon van, hogy a kulcslyukon is be tudjon lépni, mint az Ezeregyéj szellemei és dzsinjei. A következő évben »Az arany ember«, a legpoétikusabb regénye születik. Oly szép, mint egy hajnali álom. Valahányszor Komáromba megy témáért, mindig aranyat hoz. Komárom az ő Clondyke-ja. »Az arany ember«-t Balatonfüreden írta, mégpedig összesen csak nyolc hétig. Egyik ismerőse akit bámulatba ejtett a téli Balaton nagyszerű leírása, azt kérdezte tőle, látta-e már a rianást és hallotta-e a hangját?
– Se nem láttam, se nem hallottam.
– Hát hogy tudtad úgy leírni?
– Huray beszélt róla egyszer-másszor…
Érintettük már, hogy »Az arany ember« külső története egy Komáromban élt kalandos ember életfolyamatából van megszőve a komáromi hagyományok szerint, de biztosan merjük állítani, hogy a bűbájos Noemi és a Timár Mihály belső világa a Senki szigetén másünnen fakad. Ez talán az egyetlen regénye, mely közvetlen a Jókai élő érzéseiből táplálkozik és nem pusztán a fantáziájából.
Egy vagy legfeljebb másfél évvel »Az arany ember« megalkotása előtt egy özvegy úriasszony, L… né kereste fel Jókait Stáció utcai házában és mint volt honvédezredes özvegye fölkérte, hogy vállalja el gyermekei fölött a gyámságot. Többször megfordult ott ebben az ügyben. Jókainé megtudta, ellenezte és megígértette férjével, hogy semmi esetre se fogadja el a gyámi tisztet. Jókai megígérte, hanem úgy látszik, később mégsem tudott ellentállni az özvegy rábeszéléseinek, elvállalta, de a felesége előtt most már titokban tartotta, s hogy az asszony ne járhasson hozzá, ő kereste azt fel lakásán, hol két gyermekével, fiával és szép szőke leányával, a 18 éves Ottiliával, szűkös anyagi viszonyok között élt.
A gyámatya látogatásai egyre sűrűbbek lettek s a viszony közte és a bájos L. Ottilia kisasszony közt egyre bizalmasabb, melegebb színt öltött, míg végre kölcsönös szerelemmé nőtte ki magát. Az anya gyorsan, váratlanul meghalt s a két gyermek gondja most már a Jókai nyakába szakadt. Ehhez járult még az Ottilia betegsége, ki a tüdővészesek szomorú osztályához tartozott.
A költő a bekövetkező nyáron egy balatonfüredi villában helyezte el beteg gyámleányát egy nénje felügyelete alatt s napjainak szabad részét a bájos leányka oldalánál tölté, oda álmodva magát vele a Senki szigetére. A kisasszony is ábrándos, költői természetű lény volt, valóságos képmása hajban, termetben, arcban »Az arany embere« Noemijának. Amiről nappal beszéltek, amit éreztek, amit elgondoltak, azt este a költő beleöntötte »Az arany ember«-be. Így készült a regény, az egyik a világ számára, a másik nagy titokban.
Hanem hát a füredi pletyka útján fülébe jutott Jókainénak is valami, de nem sok, a dologról, Jókai mégis okosabbnak látta Arácsra küldeni a leányt, ahol nincs gonosz, fürkésző szemek előtt, s könnyen meg lehet látogatni.
A sorvadó leány később Meránba, a tüdőbetegek utolsó állomására került. Ott egy tanítónénál volt elhelyezve ápolásra, ahol a szegény kis Noemi meg is halt. A tanítóné, a haldokló ágyán kijelentett akaratához képest, egy csomagban visszaküldte Jókainak a tőle származó emléktárgyakat és lángoló hévvel írt német szerelmes leveleit. A meráni csomagot, nem lévén otthon Jókai, a felesége bontotta fel s látván a kétségbevonhatatlan bizonyítékokat, sokáig volt nehéz, keserű szívvel eltévelyedett Mórica irányában. Okunk van egyébiránt hinni, a levelek tartalmát se hagyva figyelmen kívül, hogy ez a viszony is inkább volt plátói. És bár a hajfürt, melyet Ottilia az aranymedalionnal együtt visszaküldetett, már egyik legutolsó fürtje lehetett a költőnek; az izzón lobogó szenvedély veszedelmesen hasonlít a legelső szerelmekhez.
»Az arany ember« után míg Ottilia Arácson tartózkodott, ismét új regényt írt: az »Eppur si muove« (És mégis mozog a föld) címűt, mely a Kazinczy-, Kisfaludy-korszak íróinak keserves úttörői munkáját festi. A költött alakok közt felismerni véljük egyikét-másikát régi jeles íróinknak s a korszak rajza, leszámítván a túlzásokat, elég hű; gondosabb tanulmányra, mélyebb bepillantásra vall, mint közönségesen.
A regény főalakja ebben a regényben is elromlik. Jenői Kálmán ekképpen rajzolva, nem képes az író nyilvánvaló célját szolgálni. A küzdelem és a vele járó nyomor, mely a hős osztályrészéül kell hogy jusson, a vezérlő alapeszme kidomborítása. céljából, nem ébreszt se részvétet, se kellő hangulatot az olvasóban, mert Jenőinek csak be kellene ülni a végén már semmi föltételhez nem kötött vagyonrészbe, ahelyett, hogy úgyszólván éhen pusztul el a csizmadia-mecénásnál. Ez a szegénység éppúgy nem rázza meg az olvasó lelkét, mint ahogy például nem rázná meg az Arany Sas fogadó egykori híres cinikus lakójának évtizedekig tartó önkéntes szobafogsága. »Hát mért nem jött ki?« mondaná méltán vállat vonva az olvasó.
Hanem annál gazdagabb a regény rendkívül sikerült mellékalakokban. Tseresznyés uram a csizmadia, Bányavári színidirektor a megszólamlásig élethívek. Tseresznyés uramon még szinte a csirizszag is érzik. És ezeknél is sikerültebb Korcza ügyvéd, kinél tökéletesebb alakot Jókai sohasem teremtett. Hogy Jókai az effajta emberek közt tényleg élt, imhol annak az erőteljes gyümölcse; nagy változatosságot és eleven vérpezsgést találunk fiskálisaiban, színészeiben, mesterembereiben, mert ezt a fajtát jól ismerte. Míg ellenben akik közt sohasem élt, legszegényebb parasztjaiban és főuraiban; azt lehetne mondani joggal, hogy tulajdonképpen csak egy parasztja, van az »Eppur si muove« Deákeszű Tóth Máthéja aki ugyanegy »Az élet komédiásai« parasztjával, de ott Nagy Jánosnak nevezik. Éppúgy hurcolja regényein keresztül egyetlen főrangú családját, mely az »Eppur si muove«-ban mozog, de él más név alatt «A fekete gyémántok«-ban is, valamint »Az élet komédiásai«-ban, a »Nincsen ördög«-ben és egyebütt.
Alighogy befejezte regényét, beteg lett, negyven fokos lázakban feküdt villájában s az életéért is aggódtak. Csak igen lassan gyógyult meg Huray ápoló keze alatt s még mint lábadozó fogott hozzá a két legpoétikusabb regénye után a legfantasztikusabbhoz: »A jövő század regényé«-hez. Végre olyan tárgyat talált, ahol teljes joggal ereszthette meg fantáziáját, melyet a vérszegénység és ennek következtében az álmatlan éjszakák még csak növeltek. Milyen csemege megint! Egy regény Magyarországról száz év múlva, II. Árpád király korából. Ki ne akarna erről olvasni! Igaz, hogy csak egy költő álma. De milyen költőé! Kinél az álmok valóságokká válnak s a valóságok álmokká. Isteni cserebere. Köztudomású, hogy az Androméda-csillagot hamarabb fedezte föl, mint a csillagászok. »A jövő század regénye« fölött még csak harminc év szaladt el s máris sok hihetetlen fantazmagória és találmány, amiről ír s amiket Tatrangi Dávid már tud, részben megvalósult részben közel van a megvalósuláshoz.
Csakhogy kár teneked, jó poéta, Sassa asszonyt kergettetni a levegőben a te mindentudó Tatrangiddal. Jobb volna teneked a miniszteri előszobákban ácsorogni, hogy a választóidnak kieszközölj valamit, az egyiknek királyi tanácsosságot, a másiknak Ferenc József-rendet, a harmadiknak trafik-engedélyt és nem tudom mit. Mert íme letelt a három év. A nemzetnek írtál három nagy munkát, amelyekből legalább egy örökéletű; a lapjaiddal segítetted összetörni a megaggott Deák-pártot, amely most már agóniában van, de mit tettél a választókerületedért?
Úgy kellett annak történni. Az emberek nagyon kicsinyek idelent és a politikai népszerűség olyan növény, amelyhez öntöző-csatorna kell. Az 1872-iki választáson a Terézvárosban megbukott. Egy névtelen fiatal ügyvéd teperte le. * Egy méh csípte agyon, mint a híres vadászt, Lastrade-ot, ki előbb egy oroszlánt ölt meg, birokra szállva vele a késével. Mandátumot ugyan hamar kapott Dárdán, hanem azért ez az esemény lehangolta. Ez volt az első fullánk, melyet a politika istenasszonya beledöfött.
* Radocza János Deák-párti.
A második fullánk is tőle való.
Horn Ede a múlt választáskor Pápán is szerencsét próbált, ahol Vály Ferenc volt a párt elnöke. A mandátumnak, amint tudjuk, más gazdája akadt, de a választási költség vagy ötezer forint, úgy maradt ott, hogy senki sem akarta vállalni. Végre is Vály nyakába szakadt a felelősség s a ciklus közepén, 1871-ben, mikor Jókaiék vígan ülték a Jókai Jolán lakodalmát Hegedüs Sándorral, a sógor is a talpára állott, szemrehányást téve Jókainak, hogy miatta jutott ilyen helyzetbe, mert csak miatta vállalkozott elnökségre. Mit tehetett egyebet a költő, mint hogy félbeszakítván a lassú pénzcsinálást (a regényírást), a gyors pénzcsinálás mesterségéhez nyúljon, az »elfogadom« varázsigével alákanyarítván nevét ama hosszúkás papiros alá, amelynek égisze alatt vígan folydogált a régi parlamenti élet. De a váltóhoz még »zsiráns« is kellett s evégből Várady Gábor képviselőtársát kérte meg, aki készséggel segítette ki barátját és most már a sógor szerencsésen kimenekült a hínárból, soha többé nem avatkozva a politikába.
Jókai könnyedén izzadta ki az ötezer forintot, bár nem könnyen szenvedte a Róza asszony keserű szemrehányását. De ez nem is lett volna olyan nagy szerencsétlenség. Hanem kéz kezet mosván, Várady is igénybe vette a Jókai szívességeit, ki apránként beugrott vagy tizenötezer forintig, amivel ismét megindult a lejtőn az anyagi romlás felé. És minthogy most már váltóiszonyban állott Váradyval, a balközép többi könnyűvérű gavallérjai: Luksich Bódog, Györffy Gyula is Jókaihoz fordultak, úgyszinte P. Szathmáry Károly, Keglevich Béla, Pap Lajos, de ezek az utóbbiak kicsiben. S ha egyre szaporodtak a babérai és munkái, bizony ezek a hitvány papírok is egyre szaporodtak, elnyeléssel fenyegetve életnyugalmát.
Hiába volt most már meg a kedves Stáció utcai ház a pumpás kúttal az udvaron, melyen III. Róza egész nap húzogatott vizet a bábuinak. Hiába telepítette oda Hegedüséket is a mellékházba, Illéssyék eddigi lakásába, hogy amikor kedve tartja, mindig legyen egy kis társasága: titkon a gond emészti, a szépen ívezett homlok alatt szomorú gondolatok rejtőzködnek; ha kiül az udvarra, előhozván esztergáját, hogy mint a csizmákat varró Tolsztoj gróf, ő is beálljon egy-egy félórára mesterembernek, az jár eszében, hogy ez a ház voltaképpen már nem az öve. S ezt az önszemrehányást az eszterga zúgó kereke el nem nyomja.
Íme a csalfa politika, mely szerzett neki életében egy dicső napot, aminőt kevés halandó ér el, milyen kegyetlenséggel szedi vissza az örömöket: s ha még ez volna az utolsó harapása!
Jókai élete ezentúl megint nélkülözi a megelégedés jóleső érzéseit, melyekre mindig vágyott. A megöregedett feleség, visszavonulva a színpadtól, elégedetlen sorsával, duzzogó, ha a tükörbe néz, látja arcának fonnyadását, a kezei is megcsúnyultak, pedig ezekről egykor még vetélytársa, Lendvayné is elismerte, hogy a legszebb kezek Magyarországon. Nem csoda tehát, hogy házsártos és féltékenységi rohamaival vérig képes urát keseríteni.
Balul ezt az asszonyt megítélni nem szabad; minden a helyzetből folyt és a jellemekből. Ami fölött vígan siklottak el egykor, a korkülönbség, most kezdte magát megbosszulni. A korral beállottak a gyakori betegségek, az asszony elhagyta magát, a hatvan év felé járt, de hetvennek látszott, múmia volt; szerelemmel szeretni többé nem lehetett.
A bennfentes vénasszonyok, akikről már tettünk említést, még mindig ott voltak körülötte, jobban, mint valaha és folyton nagyobb bögrékből itták a kávét. Más nem is igen járt a házhoz. A régi barátnék: Schodelné, Szigligetiné, Hegedüsné Bodenburg Lina, Dékány Terka stb., részint kihaltak, részint száműzettek, az újakat, ha valakit kegyébe fogadott, legott kimarták. Hiába volt ott egymás végiben öt-hat szalon, drága öreg szekrényekkel, bronzokkal, vázákkal és mindenféle encsem-bencsével, azokba senkit sem vezethetett be Jókainé. Szomorú ház volt az, nem járt oda egy lélek se.
Sőt a vén sárkányoknak se volt most már kire áskálódniok. Annyira megettek már minden ismerőst innen, hogy végre nem maradt más érdekes személy aki ellen a »patronát« még fel lehetett »húzni«, csak maga a gazda. Tehát a Jókai külső élete egyes részleteit színezték ki s célzatokban, parabolákban beadtak az asszonynak éppen annyi mérget, amennyi egy napra elég volt. Valószínűleg kémkedtek is Jókaira s ha nem fürkésztek ki semmit, kitalálni mindig tudtak. Az ember úgy él, ahogy lehet.
Jókainénak pedig csak a szépségét vette el az idő (csak a nagy olaj-sötét szemei világoltak még mindig parancsolóan s ékesen az ónszín arcán); hatalmas temperamentumát, a fékezhetetlen indulatkitöréseket, a zsarnoki szigort és a hatalmaskodó hangot meghagyta. Hiszen a kor legnagyobb tragikája nem válhatott tehetetlen, nyöszörgő öregasszonnyá – neki ilyennek kellett lenni.
Járt zordonan, haraggal, dúlva-fúlva, hiszen kedélyesség sohasem volt benne – s most még a betegségek is növelték ingerlékenységét. »Nevetés soha a mi házunkban nem hangzott« – írja III. Róza. Örökös felhő borongott a sárga ház fölött. Jókai mindig szomorú volt. Szép tiszta, ártatlan tekintete szenvedést árult el. Úgy látszott, mintha csak valami zsellér volna itt, ki hangosan beszélni sem mert.
S valóban ez a kicsisége ötlött először szembe annak, aki némileg bepillantást nyert a sárga alház benső életébe, s mártírt volt hajlandó Jókaiban látni. De ez is csak felfogás dolga s egyike azoknak a visszáságoknak, melyeknek több nemével lehetett a Jókai-háznál találkozni.
Voltaképpen Jókai volt mégis a ház bálványa. Jókainé valóságos rajongással csüggött férjén, de »gyöngédségét« a maga módja szerint gyakorolta. Jelenetek, melyek Jókait milyen elkeserítették, ritka nap, hogy elő nem fordultak, többnyire az étkezéseknél. Bölcs Szokratész se lehetett türelmesebb a maga Xanthippéja iránt, mint Jókai; nem ellenkezett, ha mondott is valamit mentségére, szelíden, csillapítón tette és menekült a szobájába. De e jelenetek sohase fajultak botrányokká. Jókainé tudta, mivel tartozik a Jókai névnek s féltékenyen őrizte annak méltóságát kifelé.
Sőt haragjának forrása is éppen a Jókai-nimbusz volt legtöbbször és nem az ő önzése, vagy női hiúsága. A megalázások, amelyeket férjének tőle kellett szenvednie – éppen az ő fölemelését célozták. Ily ellentmondó motívumok szerepelnek a sárga ház viszályaiban. Kínozta férjét, mert szerette. Tudta, hogy ezzel boldogtalanná teszi, mert férje is kitört nagy ritkán s ilyenkor mély kétségbeesés vett rajta erőt, mely egész idegrendszerét megrázta; tudta az asszony ezt, de ki mindenkinek parancsolt, magának nem tudott parancsolni, annál kevésbé tudott, mert urát nagyon szerette.
Nehéz eligazodni a két lélek csodálatos világában s még nehezebb világossá tenni, miként szövődik az, hogy egy asszony, aki nagylelkű, magasan szárnyaló, jóakaró, sőt jó, miként keserítheti el egy jó embernek, egy nagy embernek, egy nagy gyermeknek az életét haszontalan házsártossággal?
Hát ehhez mindenekelőtt azt kell megérteni, hogy az öregasszony és a férje közötti viszony, mely eleinte szerelem volt, később két nagy szellemnek szövetsége lett, idők folyamán egyre formálódott; eleinte az asszony volt a híresebb, az asszony volt a nagyobb numerus, eközben Jókai egyre emelkedett becsben, míg később az asszony nimbusza halványodott, Jókai lett a nagyobb numerus. Egyszer az egyik volt a nap és a másik a hold, később megfordítva. Ebben az összekeverésben szinte egyetlen fogalommá forrtak össze ők ketten. Jókai darabokat írt nejének, amelyekben az dicsőséget aratott. Jókainé ellenállásra izgatta és irányította férjét a küzdelem napjaiban s ekkor vert gyökeret a magyar szívekben. Jókai és Jókainé az egymás kreatúrái voltak az egymás tudatában. Több ez, mint férj és feleség. Az egyiknek a dicsősége része volt a másik dicsőségének.
Az érzéki szerelem elmúltával újra formálódott a viszony; Jókainénak most már csak úgy jött elő az ő fiatal férje, mint az anyának a könnyelmű, de zseniális fia, akit nagy kordában kell tartania, hogy ember legyen belőle s el ne pazarolja a nimbuszát.
A házi sárkányok, akik mindig tudtak valami pikánsat mondani, valami olyanfélét, ahol Jókai mint a nők kedvelője szerepel, még mindig lázba hozták, de ez már nem a feleség kétségbeesett fájdalma és haragja volt, nem a szerelmén ütött seb, melyet a szerelem hamar elcsitít, hanem az anya állandó aggodalma, hogy fia valami piszokba keveredik s elveszti a tisztes hírnevét, s nem szűnik meg korholásaival örökre óvni őt, akár rászolgált, akár nem. Féltékenységi jelenetek tíz-tizenöt év előtt is voltak köztük, de ezeket szélcsend követte, azokat Jókai föl se vette; egy-egy vihar hiszen szükséges a levegő tisztántartására, ám most sohase szűnt meg őt piszkálni ilyenek miatt, dacára annak, hogy Jókai sohase tartozott a szoknyahősök közé; nem volt érzéki ember; regényeiben sem kereste, sőt elkerülte a buja jeleneteket; büszke volt rá, hogy Toldy Ferenc olyanoknak mondta regényeit, melyeket a legártatlanabb leányka is végigolvashat. Parázna hajlamokat élete folyama nem mutat föl. Gáncsolni valót senki benne nem találhatott. Egyetlen »lángja«, a lenhajú Ottilia is csak egy édes bús emlék és nem erkölcsi szeplő.
Ugyancsak sok vihart okoztak – és itt már jogos is volt az öregasszony háborgása – a visszatérő váltók. Látta, hogy megy be mindig beljebb és beljebb az anyagi bajokba s hogy csapnak majd össze egy napon fejük fölött a hullámok. Megtelt haragos lelke villámokkal és hát ezeknek ki kell jönni, nem bírt a természetével.
Képzelhetni Jókai érzéseit. Azt, akit mindenki kényeztet ott künn, ha egyre gyötrik otthon. És mégis mindig otthon volt, mindenünnen hazavágyott az ő külön poklába, mert igazi családi lény volt, csak az íróasztalnál, a múzsájánál érezte magát jól és azt a haragos asszonyt is megszokta. Félt tőle és mégis vágyott hozzá, mintha valami magasabb lény volna, aki nélkül ő nem egész. Finom lelkében ott mardosta az önszemrehányás, és az az asszonynak adott igazat. Úgy vette a dolgot, mint vezeklést. Szerette kikerülni az effajta viharokat, de megkönnyebbült általuk.
Aztán ha még mindent tudna az asszony! Hiszen az ilyen váltóknak csak az egyik része jön bosszút állni. A másik része meg ott várja a maga jelenését a bankokban és az uzsorásoknál. Mennyi titok van még, amit az asszonynak meg lehetne tudni. Ha tudná, hogy nemcsak olyan váltókat fizet, amelyeket aláírt, hanem híre menvén váltóműveleteinek, olyanok is akadnak, akik egyszerűen váltót hamisítanak a nevére. Szegény emberek, nyomorult családapák, végső kétségbeesésükben ilyenre vetemednek. Aztán eljönnek könyörögni s fenyegetőznek, hogy főbe lövik magukat. A költő elérzékenyedik és fizet. Tudják ezt már felőle.
Az ördög lánca ez, húzódik-húzódik, egyik szem a másikba kapcsolódik. A váltók rendezése elnyeli a nagy jövedelmet, de hogy ezt az asszony észre ne vegye, el kell árasztani pénzekkel s ezt csak új váltókkal szerezheti be. Be kell tölteni minden kívánságát, fényűzési hajlamát, ez elaltatja az asszony gyanúját és elaltatja a Jókai lelkiismeretét is, hogy legalább az asszony is élvez a pénzen valamit.
Egy ilyen titok, egy ilyen hazugság maga képes elvenni egy családi fészek melegét, derűjét. De lesz még több titok is. Összegyűltek apránként és most ezek teszik a házát szomorúvá.
Ott van III. Róza, akit Jókai nagyon megszeretett s ki szintén jobban vonzódik a »pápi«-hoz, mint a mamájához. A mama nem is szereti őt annyira; de ez is büszkeségéből sarjadzik.
III. Róza szintén egy titok, vagy egy hazugság a házban, s nem jó, ha sok ilyen hazugság gyűlik össze. Születését nem szabad tudni senkinek, legkevésbé neki magának. Azt kell hinnie, hogy a Jókaiék leánya. Az asszony így kívánja, ami viszont gyöngédségéből sarjadzik. Nem szabad idegenek közé mennie, nem adták iskolába, se intézetbe, nem bocsátják sehová, nehogy megtudjon valamit. A szép kis gyermekleány valódi fogoly a sárga házban. Nevelőnők ugyan járnak hozzá, de ezeknek rútaknak kell lenniök Jókai miatt s hallgatagoknak a leányka miatt s még így is szigorúan őrködnek fölöttük, nehogy valamit kifecsegjenek.
Így jönnek s múlnak a napok a sárga házban, ahol azok a szép regények születnek. Azok a harmatos virágok. Lehetséges-e, hogy ott nincs napfény?
Nincs, nincs, s zordon klímában élni nem jó, de aki megszokta, beletörődik. Végre is Jókainé azokhoz az asszonyokhoz tartozik, akik nagy zavarba hozzák a megfigyelőt s akiknek jelleme felől annyi nézet van, ahány ismerős. Nyilván annyi tanút lehetne felvonultatni, hogy a legáldottabb, leggyöngédebb feleség volt, mint ahányat amellett, hogy Xanthippé volt. Mert amazok látták, milyen szeretettel ápolta urát betegségében, milyen büszke volt rá, milyen nagyon aggódott érte, ha valahol elmaradt, hogy igyekezett kitalálni a gondolatát és nem hallották, mikor kellemetlenkedett. Mint háziasszony is, ilyen kétféle megítélés alá esik. Takarékos, egyszer még a gyufával is fösvénykedik, máskor könnyedén haszontalanságra dob ki sok pénzt, amint szeszélye és hangulata készti; ha arra gondol szánakozón, hogy mennyit kell dolgoznia szegény férjének, még a gombostűért is lehajlik, de ha dühbe gurul, hogy a könnyelmű Móric mennyi tömérdek pénzt költ kívül a kapun a barátaira és még ki tudja mire – maga is eszeveszetten kezdi dobálni a százasokat. Derűre-borúra vásárolja a drága, nehéz selyemszöveteket, brokátokat, melyeket sohasem varr meg, tele van velök a padlás is. Egy antik ékszerért, láncért, násfáért, XIV. Lajos korabeli bútorért őrült összegeket ad ki –, hogy aztán megbánja és soha rá se nézhessen többé jó szívvel a megvett tárgyakra. Ugyancsak ilyen volt a konyhában. Mindig maga főzött »és fejedelmi gondossággal vigyázott az ura gyomrára«, még akkor is, mikor a legádázabb módon dühöngött ellene, de voltak különös periódusai, amikor abban gyönyörködött, hogy néhány hatosból hozza ki az ebédet, máskor viszont fácánok, tengeri rákok és bordeaux-i borok jártak az asztalra s bár nem volt vendég a háznál, egy-egy ebéd huszonöt-harminc forintba került. S e pazarlás idején egész nap talpon volt, egész nap veszekedett, dolgozott felgyűrt kezekkel, felkötött szakácskával, mint egy cseléd.
A háztartás is furcsán ment, valóságos színészháztartás volt. Bőség és fogyatékosság együtt. Sok haszontalan drága holmival volt megrakva még a padlás is s a legszükségesebb dolgok hiányoztak.
III. Róza beszéli, hogy mikor egyszer három fiatal művészt marasztaltak meg vacsorára, a nagymama kedvenc kutyája alól volt kénytelen kihúzni titokban az egyetlen abroszt, az asztalt megteríteni.
Így telt a Jókai élete a sárga házban. Változást csak a nyár hozott abba, mikor kedvenc fái közé menekülhetett a Svábhegyre. Itt a természet ölén vigasztalást és szórakozást talált a kertészetben, a kártékony bogarak elleni küzdelmeiben. Itt az asszony haragos természete is jobban elszóródott a sok mindenféle tennivaló közt. Hanem itt is folyton vigyázni kellett, hogy jó hangulatának cserepe el ne törjön. Mert ha valamiért megharagudott, abból mindenkinek kijutott. Mindenféle mesterséges eszközt felhasználtak, néha nagy diplomáciával, hogy a béke meg ne zavartassék. Egyszer az egyik gyöngytyúkját agyonütötték a szomszédos Fenyvessy Adolf kertjében. Jókai tudta, hogy az asszony a tyúk árát fogja követelni s nagy patália lesz, ha Fenyvessyék meg nem adják – holott teljes joguk volt a kárt okozó tyúkot elpusztítani. Jókai értesülvén a tyúk szerencsétlen haláláról, legott befogatott, Pestre ment s megkereste a Pesti Naplónál dolgozó Fenyvessyt, átadván neki öt forintot, hogy ezt, ha délbe haza jön, küldje el a tyúk ára fejében a feleségének. Nem egy ilyen adoma kering különféle fogásokról, melyekkel elaltatták a sárkányt, aki Jókainéban lakott. Különösen a kis Róza volt ügyes a kellemetlen jelenetek elhárításában.
Jókai tartózkodási helyei közt a Svábhegyet szerette legjobban, mert ezt a telket ő kényszerítette teremni, itt kissé fölfrissült, halovány finom tiszta arcát megszínezte a hegyi levegő, de még ennél is többet ért szervezetének a balatonfüredi homok, s Jókainé nyilván azért ragaszkodott ahhoz, hogy a nyár egy részét ott töltsék –, noha ott körülrajzották hódolataikkal a deli férfit a fürdőző hölgyek.
De ez az asszony is el tudott tűrni mindent, még esetleg a mardosó féltékenységet is, ha férjének használt. Áldozatot tudott hozni, mert hősnő volt az életben is, csak azt nem tűrte, hogy megcsalják, s ha valami a nyelvéről lekívánkozott, azt elnyelni nem volt ereje. Jókai közönségesen B.-Füreden is elvonultan élt, ritkán mutatkozott a sétányon s esténkint nap-nap után kártyázott vagy tric-trac-ot játszott öreg élettársával.
Azonban a három lakóhely túlságosan nagy luxus volt és rengeteg pénzt nyelt el. Mert nemcsak tatarozni kellett a villákat, nemcsak adót fizetni értük, hanem a felügyelet is sokba került. A Svábhegyen és Pesten a sárga házban azonkívül személyzetet kellett tartani. A Svábhegyen teheneket fejtek, sertéseket hizlaltak és vízhordó szamarat foglalkoztattak s azok mellett majorost, majorosnét kellett tartani, Pesten lovaik voltak és a kocsist senki sem számoltatta, hogy mennyi zabot esznek meg a lovak.
A számadási könyvecskét, melybe Jókainé egykor oly pontosan bejegyezte a »Bevételt« és »Kiadást«, régen az ócska papirosok közé dobták; nem számolt senki.
Pedig a számok nőttek, egyre nőttek az egyik oldalon, messze elhagyták a másik oldalt és addig-addig találnak nőni, míg egyszer csak elnyelik a három tusculumot.
