ÖTÖDIK FEJEZET AZ ARANYKOR
ÖTÖDIK FEJEZET
AZ ARANYKOR
AZ ARANYKOR
Míg a Jókai regényei így uralkodtak a szíveken, acélozták a reményt, ébren tartották a hazaszeretetet és lelkesítették kitartásra a türelmetlenkedőket, azalatt olyas valami is termett az Angol királynő egyik szobájában, ami a várt szebb jövőt közelebb hozta. Ez volt a híres húsvéti cikk, melyet Deák mondott tollba Salamon Ferencnek, s mely 1865. ápril 16-án, húsvét másodnapján jelent meg a Pesti Naplóban.
Az ennek nyomán megindult eszme-áramlat egyszerre mozgásba hozta nemcsak az összes hatalmi faktorokat a birodalomban, hanem a magyar közélet szereplő férfiait is. A császár, kinek egy magyar báró juttatta kezébe a Pesti Napló e számát, nem titkolható örömmel fogadta a hírt, hogy a cikk Deák tollából ered. »Ez egyetlen cikk – mint Toldy István írja – a bizodalomnak oly termékeny magját vetette el a nép és az uralkodó közé, mely többé nem volt kiirtható. Hatása bizonyítá, hogy a lelkek már megértek a kibékülésre.«
Deák mozdulatára a császár is mozdult. Háromszor is megfordult a tavasz és nyár folyamán az országban s egyes kijelentései kibékülést helyeztek kilátásba. Különösen az országgyűlés összehívása már a közeli időben biztosnak látszott. Jó szél fújt mindenünnen s most az egyszer nem felhőket hajtottak a szelek, hanem megfordítva, a Poroszország felől tornyosuló felhők hajtották a kedvező szeleket.
Mint a verőfénytől föléledt réten, megjelentek a különböző színű pillangók, az új szituációban egyszerre a felszínen termettek a vezérpolitikusok s megkezdték apró játékaikat, szárnyaik mártogatását a napfény olvadozó aranyában. Bár csak kilátásba volt helyezve az országgyűlés összehívása, mégis már mintha együtt ülne, megindultak a diszkussziók, kapacitálások, intrikák. A 61-iki országgyűlés vezéralakjai, mint gyertyaszentelőkor barlangjaikból a medvék, fölbukkantak sorjába megtekinteni az időjárást; ki legott kocsira ült, ki a tintatartója mellé. A Szentlászlón nyaraló Deákhoz egyik vendég a másik után érkezik. Meglátogatja a gőgös Mailáth György, eljön Nyáregyházáról Nyáry Pál, még Tisza Kálmán is kimozdul Gesztről és szeptember 9-én behajtat a szentlászlói kúriára, egyúttal fölkeresi Ghyczyt Kisigmándon, sőt a messze Erdélyből sem sajnálja a fáradságot gróf Mikó Imre, hogy az ország bölcsével szót válthasson, és ki győzné mindnyájokat elősorolni? Ami e látogatásokon mondatik, az képezi most a magyar politika gerincét, arról ver a hír mindenfelé. Eötvös József sűrűn írja a leveleket a Svábhegyről vagy Szenttornyáról Tőketerebesre Andrássy Gyulának. Somssich Pál a sásdi kastélyból figyeli a dolgokat s értesíti barátait. A mozgékony Lónyay Menyhért az egész kánikula alatt úton van az egyik korifeus kastélyából ki, a másiknak a faluja felé. Szóval az egész kiegyezési anyag és annak előzetes kérdései örökösen úton vannak vagy a postakocsi ládákban vagy egyébként s forrnak, tisztulnak, alakulnak, érlelődnek a nagy politikusok koponyáján keresztül.
A kisebb politikusok keveset hallanak e bizalmas beszélgetésekről s talán sohasem fognak eleget tudni az egymást keresztező levelekről. Előttük mint két pásztortűz csak a két nagy lap világít, a Napló és A Hon. De mily kevéssé beavatottak még e lapok! Ők csak arról tudnak, amit a nagy politikusok beléjük hagyítanak; semmi privát értesülés. Sőt ha megtudnak valamit, mindenáron eltitkolják, nehogy ártsanak a dolognak. Isteni naivitás! Kemény legalább ismeri a helyzetet, látja a mozgató rugókat, de pesszimista és nem bízik a jövőben, Jókai ellenben egészen járatlan a nagy politikusok észjárásában s nem lát a kártyáikba. Pedig vannak hamis kártyák is. Mert bár részben és egészben hazafias munka folyik az ország szebb jövőjéért, ám azért erre a szebb jövőre mégis a konzervatívek szeretnék rátenni a kezüket, sőt a liberálisok egy-egy csoportjának is a maga árnyalata felé hajlik a keze.
Jókai csak addig volt jó redaktor és öntudatos politikus, míg az általános kívánságokat kellett hangoztatni s az erőszakot szebbnél-szebb frázisokkal pártolni, szóval ameddig semmi se történt, de most, hogy történni kezd valami, gyakorta elhibázza, kit segítsen és mit pártoljon. Az úgynevezett »úri huncutsághoz«, ahogy a nagy politikát hívja a magyar nép, még jámbor kezdőnek mutatkozik.
Ghyczy minduntalan panaszkodik Tisza Kálmánhoz írt leveleiben, hogy A Hon megint ügyetlenséget csinált, nem jól fogja föl a helyzetet. Tisza szeptember 22-én Gesztről írt levelében némileg mentegeti. »Igen sajnálom – írja Ghyczynek –, hogy Mór barátunknak nem korrekt cikkei úgy lehangoltak. Igazad van, hogy ő több ízben már nem helyesen nyilatkozott, de mentenem kell őt annyiban, hogy Pesten egyedül és nagyrészt ellentétes elem közt nem értekezhetni jóformán senkivel. Nem csoda, ha olykor téved. Írt egyébként jókat is.«
De a hírlapi cikkek, tapintatlanságok és lapszusok, valamint a széthúzások és különféle okvetetlenkedések már semmit sem árthattak, legfeljebb egyéni hiúságokat és önző célokat érintettek érzékenyen. Nagyobb erők dolgoztak itt már s ment minden szépen sorjában, mintha a magyarok istene intézné a dolgokat kiválasztott népe javára. December 10-ére összehívatott az országgyűlés s ott érlelődött a béke, míg csak a porosz háború kiütése nem tette szükségessé az elnapolást. Ezután már a porosz ágyúk dörgésében érlelődött a magyar béke, míg végre meghozza készen, úgyszólván felterítve ezüst tálcán a königgrätzi vesztett csata. Hiszen mindnyájan ösmerjük a legendás történetet, hogyan küldi le a császár megbízásából Mailáth kancellár 1866-ban július 17-én Szegedy Györgyöt Szentlászlóra Deák Ferenchez, hogy jöjjön a császárhoz egyezkedni. Nem a mi dolgunk elmesélni, hogyan kel útra az öregúr s megszáll Doktor Ferenczi név alatt nagy titokteljesen Meidlingben a Hase vendégfogadóban és onnan döcögve másnap hajnalban szerény komfortablijén… Gurulnak, gurulnak a rozoga jármű kerekei a Burg felé s megy a magyar kérdés a végkifejléséhez.
Mi azonban maradjunk Jókainknál, kit a siklósi kerület választott meg az országgyűlésre.
Siklóson némi gyökere volt, mint a felsőbaranyai egyházmegye gondnokának, bár ezt a hivatalát nem vitte valami nagy hévvel. Vallásos volt ugyan, mint többnyire a poéták, kik a miszticizmus emlőin élnek, de nem tudott erős felekezeti ember lenni. Nagyon elütött e tekintetben szüleitől és családja tagjaitól, kik mind vastagnyakú kálvinisták. Sokkal fennköltebb lélek volt, sokkal hatalmasabb szellem, mintsem hogy beálljon ama hétköznapi munkások közé, kik korlátokat építenek emberek hite között – isten nevében. »Minden hit jó, csak megtartsátok – írja –, legyen mindenki tisztelettel a másé iránt, s legyen a szívében szeretet, mely nélkül a hit megholt állat.«
A parlamentben a Tisza Kálmán háta mögé ült s odaadó hűséggel bocsátotta tollát a keletkező balközép rendelkezésére. Nagy hozsannával fogadták, bár iskolázott politikus sohase tudott lenni. Mégis roppant hasznát vették, mert voltak fellobbanásai, amikor kedvvel dolgozott a politikában, s mindent megszépített bűbájos talentumával. Míg új a játék, neki is tetszetős. Eleinte kivált szorgalmasan jár a Ház üléseire, beszédeket tart, interpellál, érdeklődik a kis kérdések iránt is és részt vesz a nagy vitákban, ahol szívesen hallgatott szónok. Templomi csendben, zsúfolt Ház előtt beszél. A folyosó éppoly néptelen, mintha Deák szólna odabent. Szép előadása és mélán csengő bús hangja van, hozzá szép alak, mozdulataiban, hangjában mérsékelt és ildomos. Az egyes szakkérdéseknél természetesen nem hozott fel a mélységekből argumentumokat, hiszen ahhoz fáradságos tanulmányok kellenének, inkább az általánosságok fölületén csapongott, könnyedén, mint, a fecske. Az ellenzéken, ahol nem alkotni kell, hanem akadályozni az alkotókat, megbecsülhetetlen erő volt Jókai; hatalmas jelszavakat tudott beadni a közönségnek az ő plasztikus nyelvén, mely mindeneknek fölötte áll s ha nem mondhat is érdemileg új és meglepő dolgokat, olyan ruhába öltözteti a közelfekvő, sőt már esetleg használt argumentumokat, hogy roppant hatást idéznek elő; szóval, Deák szerint Jókai olyan puskaporral is tud lőni, amellyel már lőttek egyszer. Ötletessége és humora pedig olyan nektár, mely még az ellenfélnek is élvezetet okoz.
Olyan mondásai, mint amellyel egyik beszédét végezte: hogy »Krisztus megváltott bűneinktől, de ki fog a váltóinktól megszabadítani?« még akkor is éltek a dzsentri-szájon, mikor a nagy beszédek (melyeknél Szilágyi Dezső szerint, a serpenyőn többet nyom egy bolha teste) rég feledésbe mentek.
Humoros ötleteivel gyakran billenté ide vagy oda a Ház hangulatát, nevetségessé tevén az ellenfél argumentációját. Egy ízben valamely újoncozási kérdésnél így fakadt ki:
»Tizenötezer lovasra van szükség, ezeket leszállítani nem lehet, mert a lónál a lelkesedés nem pótolja a betanítást. (Nagy derültség.) Nemzetőrséggel csatázni nem szeretnék; a csupa családapákból összeállított rendezetlen tömeggel, félek, az első puskaszóra – ágyúkról nem is beszélek – elszaladnánk. Madarász tisztelt barátom legelöl, én pedig mindjárt utána.« (Általános nagy derültség.)
A parlamentarizmus első mézes éveiben (később mindjobban ráunt a Házra és belőle is »mezei had« lett) egészen vérbeli képviselő volt, aki ha nincs is dolga, ha nincs is kit hallgatni, ott őgyeleg többi társaival a büfében, az olvasószobában vagy a folyosón; egész délelőtt hallgatta a pletykákat, anekdotákat és mindenféle eseményeket. Itt ül udvarától környezve, érdektelen ülések alatt, keresztbe rakott lábakkal, szíva kabanoszát Deák Ferenc, s incselkedik környezetével, Vadnay Lajossal, a »csiszlikkel«, Bónis Samuval, Paczolay Jánossal, Stoll Károllyal, Nerkapolyval, Érkövyvel, vagy régi történeteket mond el; nem árt, ha Jókai megragad itt, oda is inti egyszer-másszor: »Hopp, megállj poéta, hallgasd meg ezt az esetet«. Deák tövében ülni nem időmulasztás elbeszélő írónak; a kis könyvecske, melybe a témákat bejegyzi, gyakran vándorol ki most a zsebből.
De ha Deák morózus, mint haragvó Jupiter (s ilyenkor nem tanácsos melléje kerülni), hiszen még ott van Nyáry Pál is valahol, csak szét kell nézni, hol képződik erősebb csoport. A legnagyobb füstgomolyagban keresendő meg a Nyáry feje. Érdemes megállni ott is egy kevéssé, mert alispáni élményeiből egész könyvtárt tele lehetne írni. Csupa igaz történetek ezek, nyernek is, vesztenek is a Jókai fején keresztül; mert valószínűtlenek lesznek, de szépek.
A folyosó csodálatos bőségszaruja a témáknak. Ide a egész országból elhoznak minden történetet. Itt van lélekben-testben minden vidék, némelyek több testben is. A folyosó a magyar elbeszélő írónak a tizenharmadik iskolája. Aki ezt nem járta, nem egészen kész. Aki csak beutazta az országot, az még nem ösmeri, csak az ösmerheti alaposan, aki a folyosón élt huzamosabb ideig. Annak nem kell etnográfia, se Conversations Lexikon, se a krónikák ismerete. A folyosó maga a teljes tudás. Mert a folyosón minden ott van, amire egy írónak szüksége lehet. Ha bányát akar leírni, a selmecbányai képviselő, Prugberger tanítja ki; tengeri viharhoz jók a veszprémi követek is, akik a Balaton háborgását ösmerik; ha a finánciák szövevényén kell a regény valamely bonyodalmának ide vagy oda fordulnia, Wahrmann Mór az útmutató; ha a szentszéknél pörlekednek a regény alakjai, Samassa igazít el az útvesztőben, ha háborút kell leírnia, egy 48-iki hőssel értekezik (abból van itt még most a legtöbb). Szóval itt be lehet fogni effajta munkába az egész országot. És Jókaival csakugyan együtt dolgozik.
Ha valamelyik honatya jó adomát vagy csak egy zamatos mondást hall, olyat, aminek hasznát veheti, azzal dicséri meg: »No, ezt elmondom Jókainak«. Mint méhek csápjaikon a mézet, szállítják neki az anyagot az ő tündérpalotáihoz. Ha valami füstös krónikát talál a nagybajuszú Orbán báró a székely leveles-ládákban, a színes részét Jókainak szánja. Meg is fogja írni egy napon »Bálványos vár«-át, meg a »Damokosok«-at. Thaly Kálmán kuruc-kalandokkal, újonnan fölfedezett Rákóczi-adatokkal piszkálja a fantáziáját, ahol formálódik is már lassan-lassan az Ocskay László bús története, a »Szeretve mind a vérpadig«. Gróf Ráday Gedeon, a vaskezű királyi biztos, sok pompás betyár-történetet hoz Szegedről, ha be-bebukkan a folyosóra. Hej, szomorú ezeknek a történeteknek az első, hogy úgy mondjam, kefelenyomata – csakhogy azt a kefét voltaképpen »Ráday bölcső«-nek hítták. Hegyes szögekkel volt kiverve, abba fektették a betyárt, ott vallott, ott jött napvilágra a sok történet, abból a bölcsőből született. Szegény betyárok! A mód, amellyel kiirtattak, szinte szégyenletesebb az országra, mint a garázdálkodás, melyet véghezvittek. Mindegy, kiirtották; csak az elkövetett »virtusaik« élnek imitt-amott, de legjobban és legtovább azok élnek, melyek a Jókai emlékezetében megragadtak, melyekből »A lélekidomár« és a »Sárga rózsa« keletkeztek.
Pedig a folyosó beszélgetései ebben az időben nem voltak oly vidámak és kedélyesek, mint egyébkor. Az 1864-iki és 65-iki ínséges esztendők nagyon megviselték az országot. Az Alföldön, melyet »Európa zsíros döbönének« nevezett el a jó Dugonics András, a nyomornak oly hihetetlen jelenetei játszódtak le, melyeknek felsorolásából hosszú időkig nem bírtak kifogyni a hon atyái. Megnyilatkozott e nyomornak sötét hátterű képeiben a magyar nép egész karaktere, türelme, fatalizmusa és humora. Ezek a keserű történetkék csak panaszoknak látszottak, pedig voltaképpen becses néprajzi adalékok. Mint a perzsa öböl kagylós állatjainak könnyeiből igazgyöngyök teremnek – úgy fakadtak ki e folyosón hallott jelenetekből és esetekből a »Szerelem bolondjai«, mely A Hon tárcájában jelent meg 1868-ban.
Sokat, egyebet is dolgozott, miközben e regényt tervezte s írta. Szinte hihetetlen, mi mindent írt. A Honban majd minden nevezetesebb politikai kérdéshez hozzászólt. Lapozgatva az elsárgult lappéldányokat 1866-ból, ott találjuk az ínségi aggodalmakról és kiegyezési kísérletekről írt cikkeit. Mire kellene hát az a Reichsrath most? Mit hozhat egy háború előtti kongresszus? Hová juttatta az államot az egységes német politika? Cikkezik a feliratai vitáról és a Ház tanácskozásainak rendjén felmerült minden lényeges kérdésről. Szerkeszti az Üstököst, amelyben esszészerű élénk rövid jellemrajzokat ír Kazinczy Gáborról, Szalay Lászlóról, Madách Imréről. A Hazánk és Külföldben is két elbeszélése lát napvilágot. Legtöbbször utolsó percben adja a kéziratot. A kiadó Emich Gusztáv néha háromszor is küld föl lovaslegényt a Svábhegyre egy-egy novella-részletért. Ezalatt Balatonfüreden villát építtet s örökké jön-megy azon a vonalon, mint az órainga, a kőművesek munkáját nézegetni.
A svábhegyi villa megvan még ugyan, de az asszony ráunt. A szomszédban kocsma nyílt, nagy lármával vannak, nyikorog a kíntorna, duhaj legények énekelnek, ordítanak reggelig, nem tud aludni éjjel miattuk, se a szerepét tanulni. Ez az oka, amiért egyszerre Balatonfüred lett a világ legszebb pontja. A másik ok, a be nem vallott, talán Hurayné, Laborfalvi Jozefa, akinek az ura Balatonfüreden fürdőorvos és igazgató. A harmadik ok, amiért a villát építik, hogy van miből. A Hon s az Üstökös úgy hányja fel nekik a pénzt, mint a Vezuv a lávát. De a legeslegigazibb ok, hogy Jókai látogatóban lévén Huray sógoránál, ottan egy bennszülött éppen egy telket ajánlott annak megvételre.
Nem rossz helyen fekszik, a templom mögött, ahol a savanyú víztől kihajlik az út Füredfalva felé. Jókai azt mondta rá olyan könnyedén, mintha egy ibolyacsokorról volna szó, hogy ő megveszi.
– De hiszen terméketlen – intette a sógor –, még a bogáncs sem nő meg rajta.
– Éppen az a szép benne – lelkendezett Jókai –, az a nagy élvezet, mikor a földet kényszerítjük, hogy teremjen.
És megvette a kis sivatagot. Mikor már megvolt, beösmerte, hogy könnyelműség volt megvenni, mert két nyaralóhelyet tartani, mikor évenkint csak egy nyár van, nagy bolondság, hanem ha már megvolt a telek, a villaépítés már csak logikus folyomány. S ilyen folyománynak készült a balatonfüredi villa és kis parkja, meglehetős csinos összeget emésztvén fel. Úgyhogy Jókai, aki mindig rossz gazda volt, kedvetlenül látta csinos tőkéjének megcsappanását s hogy azt visszahozhassa, kitervelte, hogy még egy harmadik lapot alapít a kettő mellé, egy a nép szájaízére szánt hetilapot, mely 1865-ben meg is kezdte pályafutását Az Igazmondó név alatt s »összeütését« Bakcsira bízta. Itt jelent meg mindjárt kezdetben a »Mégsem lesz belőle tekintetes asszony« című elbeszélés, egy valóságos zsuzsu, »Adatok a szabadságharc történetéből«, »Egy magyar honvéd« s más apróságok. A lap hamar elterjedt, mert eleinte, amíg megalapításakor Jókai is többet foglalkozott vele, s nem bízta teljesen másokra, jól volt szerkesztve, nem ama együgyű recept szerint, mellyel íróink a nép számára dolgoznak még ma is, zsírtól csöpögő pórias nyelven, mely a nép durvább körmönfontabb szólamaiból van összehordva. Az írók csak képzelik azt, hogy az megfogja a nép fiát, ha őt ily sujtásos nyelven szólítják meg, pedig ellenkezőleg van; nem szereti azt olvasni, lenézésnek veszi, hogy nem finomabban beszélnek hozzá, mikor pedig megértené amúgy is – sőt az az úgynevezett »tőrülmetszett« nyelv nem is az ő nyelve, nem beszél úgy senki a nép között: a marmancs is csak a füvek közt szép imitt-amott, de egy egész boglya csupa marmancsból ehetetlen szemét volna. A tartalomnak kell világosnak lenni, tisztának, a nép eszéhez, fölfogási erejéhez igazítottnak.
Ily elfoglaltság között, mely magában véve is bámulatra késztő, a király koronázására készülő ország lázas mozgolódása, sarkantyú-pengetése és ujjongása mellett írja meg tetejébe a »Szerelem bolondjai«-t, mely a legszebb regényei sorozatába illeszkedik pompás mellékalakjaival és megkapó hangulatával, újból igazolva, amit fentebb mondtunk, hogy Jókai tárgyaival az ínycsiklandozó francia főzés- és tálalásművészet embere, ahol az étvágyat a nyers anyag felmutatásával is ingerlik és fokozzák. Mit érne olyan lázas, eseménybő időkben egy regény, melyben a két szomszéd várban lakó Etelka és Elemér szerelmi viszonya tárgyaltatik, de ki ne olvasná szívesen az imént elmúlt alföldi ínség megrázó képeit és a provizórium mizériáit, egzekváló katonáit költői foglalatban?
A »Szerelem bolondjai« főszemélyeit hibáztatta ugyan a kritika, hogy lelki fejlemény híján hajtják végre a cselekvényt, de a közönségnek annyi élvezetet okozott, mint a Jókai legjobb regényei, őt magát pedig egyetlen műve se tette olyan boldoggá, mint éppen ez.
Hiszen már úgyis boldog volt. A külföld figyelme is feléje kezdett fordulni. Módja, egészsége jó, testben, lélekben, években fiatal, csak a haja indult pusztulásnak, de a kopaszságot eltakarja a babér. Neve a legszebben csengők közül való az országban, minden kúriában, minden kastélyban kedvesen ösmerős, sőt talán a kunyhókban is, könyvei közül egyik-másik alkalmasint ott lesz vagy a mestergerendán vagy a könyvpolcon, vagy az üvegszekrényben, vagy a könyvtárteremben. Csak egy magyar ház van még előtte bezárva. Egyetlenegy. De az nem fekszik Magyarországon, említeni mégis lehet, mert magyar ember lakik benne. Mégpedig – Vörösmarty szerint – a legelső magyar ember. A bécsi Burgról van szó.
Hát ebben a nagy házban lakik az az első magyar ember, aki nem vesz tudomást az első magyar íróról. Lehet, hogy tud is felőle. Oh, bizonyosan, hiszen eleget panaszkodott Szögyénynek, Vaynak az Üstökös egy-egy gúnyverse miatt. A Jókai név ott fent se lehet egészen ismeretlen. Csakhogy ott fent az a baja van, hogy rebellis név. A királynak jó emlékezőtehetsége van, még ha nem tudná is, hogy írt volna Jókai valaha valamit, azt bizonyosan nem felejtette el, hogy gróf Zichy Nándor írt valamit, amiért be volt csukva bizonyos Jókaival.
Sőt arra is emlékezhet, hiszen csak a minap volt, hogy a brazíliai császár (Dom Pedro) Pesten jártakor csak azért nem fogadta el a lakást a budai várlakban, mert fesztelenebbül akart érintkezni a század egyik legnagyobb szellemével, ugyancsak ezzel a bizonyos Jókaival.
Tudni kell azonban, hogy akkor a Burg még nem volt olyan mord épület mint most; voltak muskátlis ablakai is; ami csak olyan szólam arra nézve, hogy fiatalasszony volt a háznál – Erzsébet királyné.
Ő már tudhatott Jókairól, ha egyebünnen nem, a magyar nyelvtanítójától Falk Miksától, vagy Ferenczy Ida kisasszonytól. Arra is figyelmessé tették, hogy a »Szerelem bolondjai«-ban nővére, a szép nápolyi királyné szerepel.
Így történt aztán, hogy egy udvari estélyen (azon, mely »A lélekidomár«-ban van leírva), a királyné cercle alkalmával megszólította az országgyűlési képviselői minőségben megjelent Jókait, kérdezősködve, hosszú lesz-e még a most folyó regény és mikor jelenik meg önálló kötetben, mert szeretné olvasni mire Jókai egy udvari ember (de nem a bécsi udvari embert értve, hanem a XIV. Lajosét) szikrázó szellemességével felelgetett,
– Régen láttam már önt – szólt a királyné.
– Én pedig – felelte Jókai –, még mindig magam előtt látom felségedet azon pillanat óta, midőn megadatott a kegy szerény munkámat átnyújthatni.
– Ön azóta is sokat dolgozott.
– Azt hiszem, hogy porszemeket hordok vele hazám épületéhez.
– S ön mentől többet ír, nekem annál többet kell olvasnom.
– Felséged az irodalom pártolásában is első asszonya nemzetünknek.
– És ön mindig dolgozik?
– Ez az élet rám nézve.
– Akkor ön boldog ember.
– Ma, valóban az.
* engedelmet kérve és nyerve, hogy a regényt annak idején átadhassa.
Néhány hónap mulva 1868-ban megjelent a regény négy kötetben s Jókai személyesen vitte el a királynénak. A felséges asszony felette szíves volt hozzá, több mint egy fél óráig beszélgetett vele, megmutatta neki kis, kézen ülő leánykáját, Mária Valériát s megbíztatta, hogy vegye ő is a karjaira.
Mint ahogy a napfény kicsalja a földből a mélyen benne rejlő csírákat, ez a leereszkedő kegyesség úgy húzott ki Jókaiból egy új gyengeséget: a hiperlojalitást. Ebből a betegségéből nem is fog többé meggyógyulni.
Pedig ő még most a »tigrisek« között van s a lapjában állandó harcot kell folytatnia a Deák-párt és kormánya ellen. Sőt a harc egyre erősebb és erősebb, minél öregebb a Deák-párt. Úgyhogy a lap hangja, mely elég éles volt néhány év előtt, és mely azóta nem változott, most már túlságosan szelídnek látszik. Az ellenzéki közönségnek, mint az iszákosnak, mindig több-több szesz kell, hogy idegeit felhangolja. A Magyar Újság óta egy kis vitriol is kell a cikkbe, nemcsak attikai só. Jókai tollán azonban a vitriol is rózsavízzé változik. Böszörményi mérges lapja az első stáció volt az erősebb stílus felé. Hanem a gondviselés nem hagyja el a szerencsés Jókait. Megjött a külföldről Csernátony s megkezdte »pecérdús« cikkeit és apróságait A Honban s mérgezett fegyverek kezdtek meghonosodni a sajtóban.
A szelíd Jókai ilyen viszonyok közt mindjobban megunja a publicisztikát. Érzi, hogy nem tud versenyt üvölteni a farkasokkal, inkább elhallgat, félreáll. A Honra csakhamar Csernátony üti rá a maga erős egyénisége bélyegét, amit előre lehetett volna látni, mert Csernátony erős akaratú ember volt, tele férfias tulajdonokkal. Erősen tudott szeretni és gyűlölni. Cikkeiben egész lelke vibrált. Tintatartójában epe feketéllett, nem tinta. Tolla hegye gyilok volt. Érdemes ezt az embert jól megnézni, kinek szeméből a monoklin át zöld lángok látszanak kicsapni, ha ellenfeleiről beszél. Érdekes látvány az ő életének folyamatja. Hogy forrt ki ifjúkori romlottság kétségtelen tünetei után a legnemesebb acéllá a jelleme olyan pályán, ahol a jellemek inkább megromlani szoktak.
Jókai mindinkább elhanyagolja A Hont s már alig ír bele regényein kívül valamit. Sokan gúnyolódnak vele, hogy nem is olvassa. Szerepét Csernátony veszi át s lassankint nemcsak a párt első publicistája lesz (bár sokan nem szeretik), hanem egyszersmind Tisza Kálmán benső barátja, ki iránt hűsége csak a halállal fog megszakadni – de csak úgy, ha nincsen túlvilági élet.
Persze, hogy a Csernátony szókimondó, sőt (azoknak az időknek ízlése szerint) durva stílusa, maró gúnyja, sebző érvelése sok ellenséget szerzett Jókainak – s ezek voltak az egyedüli felhők, melyek az örökké mosolygó égbolton néha átfutottak. Csernátony egyik cikke által, mely 1869-ben egy januári számban jelent meg, Pulszky Ferenc sértve érezte magát s Jókaihoz küldte segédeit, elégtételt kérve tőle. Jókai kész volt olyan nyilatkozatot közzétenni a lapban, aminőt Pulszky akar, de elégtételt csak akkor ad, ha Pulszky előbb Csernátonyval intézi el ügyét.
Pulszky ez ellen egy becsületbírósági ítéletre hivatkozott, mely régebben kimondta egy gavallér lovagias ügyében, hogy Csernátonyval nem lehet párbajt vívnia. »Ilyen előzmények után – úgymond Pulszky – én nem üthetem lovaggá Csernátonyt. Ha Jókai nem ad elégtételt, akkor egy sorba helyezem a tekintetben Csernátonyval.«
Jókai erre elküldte segédjeit, két képviselőtársát, Pap Lajost, a híres vitéz embert és a délceg Kende Kanutot, mire megtörtént a párbaj az ország aggodalomteljes érdeklődése közt, amelyhez foghatót egyszerű párbaj még eddig elő nem idézett, csak talán a Mátyásé Holubárral.
Hát nem is volt az kis dolog. A párbaj pisztolyra ment – egy semmiség miatt s mégis pisztolyra. A pisztolynak pedig nincs esze, kivált ha két laikus kezében van.
A Honban éppen akkor indult meg »A kőszívű ember fiai«. Ha a Pulszky golyója bolondjában rossz helyre talál tévedni – az a remek regény éppen a legérdekesebb helyen szakad meg. Kin keressük azt akkor, hova menjünk érte? S ha csak ez a regény volna! De hát amelyek még jönni fognak. Ezer meg ezer színes alak, ősök és utódok, társadalmak, korok, tündérvilágok. És ez mind attól függ, hogy a Pulszky pisztolycsöve merre hajlik.
Pulszky háromszor lőtt, de a pisztolya mindannyiszor csütörtököt mondott. Jókai a levegőbe sütötte ki a maga pisztolyát. S mikor ezek után kezet fogtak, akkor vallotta be, hogy voltaképpen nem is olvasta a kérdéses cikket s éppenséggel nem tudja, milyen sértésért verekedett.
Ez alkalomkor mondta munkatársainak kedveskedő haraggal:
– Annyi közöm van nekem tihozzátok, mint a fűszeres bolt címertábláján a vadembernek – hozzá tartozik ugyan a bolthoz, de se nem az övé a bolt, se nincs bent soha a boltban.
Közönye, hidegsége annyira fokozatosan növekedett saját lapja iránt, hogy a végén már nem is olvasta, hogy ne csináljon magának rossz órát, mert átfutva a közleményeken, lúdbőrzött a háta, elgondolva, hogy ezért meg amazért megharagusznak rá. Már akkor meg lehetett volna jósolni, hogy jöhet idő, amikor mindenüvé írni fog, csak a saját lapjába nem.
Messze is lakott a szerkesztőségtől, mióta, a Külsőstáció utcai 80-ik számú sarokházat megvette, melyben egész falusiasan rendezkedett el. Jó vétel volt, éppen csak a harmadrészét fizette érte annak az összegnek, amennyiért őtőle ki fogja sajátítani a város. De az még messze van; tizennégy esztendő bánata, öröme zajlik le itt fölötte; még nagyot kell előbb nőnie a városnak, hogy a vételár úgy megnőhessen. *
* 1868-ban január 15-én vette 12 ezer forintért – 1882-ben kisajátította a város 38 ezer forinton.
A háznak téres mély udvara volt, befásítva, mint a falusi kúriáké. Egy hosszú sor ablak a Koszorú utcába nyílt, volt abban vagy tíz-tizenkét szoba. Bent az udvaron ambitus a Jókainé leandereivel. Különben igen egyszerű sárga alház volt, amelyre ráfért volna kívül-belül egy kis csinosítás. Az ablakok alacsonyan kezdődtek, úgyhogy az inasgyerekek is benézhettek az utcáról a szobákba. De hát nem néztek be – mit tudták ők és a körös-körül lakó szegény emberek (úr nem igen tévedt erre), hogy ki lakik a sárga házban.
Egyetlen ékessége a háznak, hogy az udvarán egy szép kis leányka játszogatott a macskákkal, és egy karcsú rózsás arcú kisasszony hímzett vagy olvasgatott az ambituson. A két leányalak csengő kacaja tette vidámmá a különben mogorva épületet, melynek falusias kapuja rendesen be volt zárva. Csak akkor nyitották ki, ha a Jókai kocsija kiment vagy bejött, mert felvitte isten a gazda dolgát, a szárnyas ló mellé két földi lovat is szerzett, amelyekkel akkor kocogott fel a Svábhegyre és le onnan, amikor kedve tartotta. A kocsija is olyanféle falusi cséza volt, mint a Kampós uramé.
A Jókai otthonát nagyon fölvidítá a két leány. Az ebédek és a vacsorák kedélyesek voltak ővelük, mert ilyenkor egy-egy órát elbeszélgetett a lányokkal, vagy azoknak a csacsogását hallgatta. Kedves volt az ő fülének. Az örök ifjúságot, amely neki jutott osztályrészül, az isteni gondviselés ki nem terjesztette az asszonyra, bár az már átszaladt nemcsak a Balzac által megénekelt éveken, amikor az asszony a legérdekesebb, átlépett a negyveneseken is, amikor az asszony mindent tud, sőt túlment az ötvenen, amikor már mindent el kell felejtenie, amit tudott, és veszedelmesen közeledett a hatvanhoz, amikor őróla feledkeznek el, hogy ott van.
Róza asszony ugyan gondoskodott, hogy magát folyton észrevétesse a környezetével, rigolyás volt és házsártos, aztán sokat is betegeskedett már, majd mindig be volt kötözgetve kámforos flastromokkal, lenmagfőzetes rongyokkal; mindenféle flanelokba bebagyulálva, mint valami sebesült káplár járt fel s alá a nagy lakásban, vagy az udvaron és betegsége feletti bosszankodását azon töltötte, akit éppen megpillantott.
Hát a két leány isten ajándéka volt, hogy a Jókai-otthon ne legyen túlságosan sivár. Gondoskodik az ég az ő madarairól, hogy a bokor, melyben a fülemilének énekelni rendeltetése, valahogy vonzó legyen a fülemilének.
A nagyobbik kisasszony Jókay Károlynak a leánya, Jolán, akit a nagybátyja maga mellé vett, fogadott leányának vállalt, a kisebbik pedig II. Rózának a leánya, III. Róza, akit I. Róza vett maga mellé.
III. Róza még csak kilenc-tíz éves volt ebben az időben s igen szomorú gyermekséget élt a két kiváló szellem mellett. Valami rejtélyes homály borongott körülte, nem az a tiszta derű, melyet a szülői szeretet sugároz ki. A szép kisleányka egy a helyzetből támadt ösztönnel korán helyezkedett megfigyelő álláspontra. Mikor más gyermek a babáit öltözteti, ő már akkor kombinált az »öregek« elejtett megjegyzéseiből, viselkedéséből. Valóságos »kis öreg« volt; átható méla tekintete néha bizonyos gondolatok és sejtelmek keletkezését jelezte a domború gyermeki homlok alatt.
Még akkor került a házhoz, mikor Jókaiék a Schmied–Unger-ház második emeletén laktak (1860-tól 1868-ig). III. Róza a harmadik évében járt, mikor Kovácsné, aki idáig gondozta, eljött vele egy délután a svábhegyi nyaralóba a nagymamához azon hitben, hogy Jókai, akinek el kellett volna utaznia, nincs otthon. De véletlenül otthon maradt. Természetesen semmit se tudott a gyermekről. Az asszony felfedte származását és azt kívánta, hogy a kis unoka végképp náluk maradjon. Jókai a békesség kedvéért rá hagyta, de eleinte ellenszenvezett a gyermekkel. Ha sírt, nem tudott miatta írni, ha nevetett vagy hancúrozott, az a zaj is bántotta, de a gyermek kedves volt, lehetetlen volt meg nem szeretni; közben meghalt az anyja, II. Róza (1861. november 21-én), * árva lett, lehetetlen volt meg nem sajnálni.
* Jellemző, hogy a gyászjelentésben Jókai Mór és neje »egyetlen leányuk« halálát tudatták.
Az a nagy gyermek, aki őbenne lakott, nem haragudhatott sokáig arra a másik ártatlan gyermekre, aki őnála lakik. Összebarátkoztak. És jól esett neki a lármája, nevetése, csicsergése; nyájas lett attól a ház és meleg mint egy fészek. Még írni is szinte nehezebben tudott, ha nem hallotta kis cipőinek kopogását a szomszéd szobákban vagy a folyosón.
Jolán kisasszony már ekkor eladó leány számba ments, és az a hibája is volt, hogy akármikor elvihette tőle az apja – sőt esetleg még valami idegen ember is.
Aminthogy nagy szüret volt a Svábhegyen 1868 őszén. Cigány mulatság. A Hon, Az Igazmondó és az Üstökös válogatott cigánylegényei voltak meghíva a Jókai-villába.
Ismeretesek ezek a szüretek, öreg újságírók csacsogásai nyomán. A bográcsban főtt pompás birkapörköltek, amelyeknek a majoros, Füri János a mesterük, a nyárson sült csirkék, melyek lassú tűzön lassan pirulnak, sülnek s ezalatt maga a gazda folytonosan szalonnadarabokat forgat fölöttük, hogy a rájok csöpögő zsírt föligya a csirketest. Míg ezek künn a szabad tűzön sülnek, ott bent a konyhában bableves fő disznó körmivel, egy fazékban töltött káposzta rotyog, pöfög, orrjával, dagadóval, a kemencében pedig a finom túrós, kapros lepény sül, Jókai kedvenc ételeinek, melyek mind halálosak, a legkedvesebbike.
Ezen a szüreten ösmerte meg Jolán kisasszony Hegedüs Sándort, a redakció legfiatalabb tagját, s azontúl a Stáció utcai házhoz vendég is járt. Hegedüs Sándornak folyton akadt valami kérdezni valója a főszerkesztőtől, amiért el kellett magát szánnia a Külsőstáció utcába való utazásra s ott megint mindig akadt valami ürügye a maradásra (Ámor jól inspirálja az embereit) és amíg Jókai regényt írt a dolgozó szobájában, addig a szomszéd szobában egy másik regény szövődött, mely éppúgy házassággal végződött 1871-ben, mint a legtöbb regény.
Az 1869-iki országgyűlésre az ország legnagyobb kerületének, a Terézvárosnak (a mai Teréz- és Erzsébetváros) ellenzéke egy nagyon népszerű embert keresett, akit a gőgös Gorove István kereskedelmi miniszterrel szembe állítson. Senki sem volt erre alkalmasabb, mint Jókai, aki el is vállalta a jelöltséget s megindult az óriási kortes-háború, amelyhez fogható még nem volt se azelőtt, se azóta.
Aki a kort nem ismeri, az nem tudja, mi volt eleinte a parlamenti élet kezdetén egy miniszter. E földi istenek nem is anyáktól látszottak származni, hanem mintha valamely végzet helyezte volna őket az ország ügyeinek élére. Hogy egy minisztert földi halandó meg is buktathasson, azt balga ábrándnak kellett tartani. Hiszen talán a földgolyóbis is összeroppanna, ha e csoda megtörténhetnék.
De Jókai meteorszerű jelenség. Varázslatos név. Maga is valóságos csoda. Ki tudja? Hátha mégis?
Egy hónapig fel volt kavarva az egész főváros. Népgyűlések, menetek, vonulások, verekedések egymást érték. A kereskedelem szinte szünetelt. Mindenki agitált, kapacitált s a fellobogózott utcák és házak tömkelegében nem volt egyébről szó, csak hogy ki hová szavaz. A lapok napról-napra hasábokat közöltek e mozgalomról. Úgyhogy lassan-lassan az egész választási kampány mérge erre a pontra gyűlt. A láz ragadós s hovatovább az egész város itt akart megmérkőzni. A többi kerületekben sem a maguk jelöltjein vesztek össze, hanem a terézvárosiakon.
A kormány ádáz erővel vetette rá magát a most már sokat jelentő kerületre, kinyitván a pénzforrások zsilipjeit. Azonkívül a gazdag Török József gyógyszerész, a mindenféle csodaszerek kitalálója is sokat költött barátja mellett. Akkor nem is volt nehéz Gorove mellett korteskedni, aki – mint Maszák Hugó, egyik lelkes kortese mondta a választók egy gyűlésén, – »a száműzetésnek külsőleg édes, de belsőleg keserű kenyerét ette egy évtizeden át«. De a szinte kivétel nélkül Jókai táborához csatlakozott zsidók is érezték, hogy most az egyszer ki kell mutatni a »virtust«, mert az egyenjogosítás óta ez volt az első hely, ahol döntő súllyal először opponálnak a hatalom ellen.
Mire a választási nap felvirradt, már akkorra egész Magyarország a terézvárosi eredmény utcán lihegett. A kíváncsiság elfogta Bécset is és a nagy lapoknak riporterei megérkeztek. Magát a királynét is óránként kellett értesíteni.
A választás a lövölde helyiségében volt, melynek környékét olyan sokaság borítá el, amilyen csak a Mátyás király választása idején ácsorgott a befagyott Duna jegén.
A választás két napig és egy éjjel tartott érdekfeszítő hullámzásával a számoknak, melyeket millió sürgöny röpített szét az ország minden része felé, hol a távirdahivatalok elé gyűlt vidékiek, urak és előkelő hölgyek éjfélen túl is fennmaradva várták percről-percre a mérleg billenéseit. A választás első napján este 10 órakor Jókainak 28 szavazattöbbsége volt. Egész éjjel szállították a kortesek a választókat s hajnalra a Jókai többsége 35-re emelkedett. Akik hajnalban feküdtek le, balközépiek, nyugodtan hajtották le a fejüket a vánkosokra, de akik reggel 8 órakor ébredtek fel, azok arra a szomorú hírre keltek, hogy Gorovenak 6 többsége van. Jobban jártak a kilenc órakor kelők, mert akkor egyformán állott a két párt, mindenik 1448 szavazattal.
A Stáció utcai ház fenekestül fel volt fordítva, egész nap, egész éjjel jártak ki s be a galopinok, kortesek s mindenféle hírvivők. Lovas ember nyargalt be óránként, sőt félóránként az eredménnyel, mely méltán izgatottságban tartotta a családot. A másnap tíz órakor érkező galopin azonban rossz cédulát hozott. A Jókai-ház környékét is nagy tömegek állották el, azoknak is jelenteni kellett a cédulák tartalmát s aszerint éljeneztek vagy bosszankodtak (még akkor nem volt az abcúg feltalálva).
– Jókai: 1451. Gorove: 1459.
Gorovenek nyolc többsége volt tíz órakor.
A csüggedés moraja hömpölygött végig a várakozásban kimerült álmos városon. De a Jókai párt nem lankadt. Jókai kortesei (a sánta kis Tenczer Pál volt köztük a legélelmesebb), megfeszítették erejüket s még harminc és néhány embert hoztak össze. Az utolsó szavazókat már vállukon vitték végig a Király utcán a lövöldébe, a tömegek orkánszerű éljenzése mellett – s így lett megválasztva Jókai harminc többséggel.
Mámoros diadalordítás reszketteté meg a levegőt, mely a lövöldéből kezdődve végig zúgott a roppant városon minden irányban a bécsi nagy indóháztól a vámházig, és onnan be a losonci pályaház sorompós kerítéséig, mialatt a négy prüszkölő deres lovat kantározták, pántlikázták, mely a győzőért indul meg a Stáció utcába.
Még a gyerekek is ujjongtak és Jókai-tollas kalapjaikat a levegőbe hajigálták a vágtató négyes láttára… A lakosság napokig a választás hatása alatt állt, tombolt, gúnyolódott, élcek termettek az utcákon. Török József állandó hirdetéseire, hogy »nincs többé kopasz fej«, beordított a diadalittas kis Tenczer: »Nü, egy kopasz fej mégis van«.
Ez a kopasz fej (a Jókaié) azonban nemcsak az úgynevezett legszebb polgári koszorúval terheltetett meg, hanem tömérdek gonddal is; a választás sok pénzbe került, minden hitelforrásait kimerítette. De hát egyszer él az ember s ez legalább szép nap volt. A legszebb a napok között. Csillaga magasan járt. Azzal a hittel pihenhetett meg az üdvözlő beszédek, válaszok és a lakomák, áldomások után, hogy az országnak körülbelül a legnépszerűbb embere.
Az utcán nem járhatott többé gyalog, mint egykor gróf Teleki László, mert önkéntelen éljenek törtek ki a járókelőkből. Ha vidékre utazott, a peronokon szónoklatok vártak rá és fehérruhás leányok. Kijött a városi magisztrátus is, élén a polgármesterrel. Diadalívek alatt, nem ritkán tarackdurrogások közt vonulhatott be a városokba, mintha az övé lenne az ország és a hatalom. Pedig csak az ország szeretete volt az övé. Más hatalom nem volt soha a kezében, csak az ő kis acéltolla.
És sokat kellett most utaznia Honbeli munkatársával, Horn Edével, kit a szárnya alá vett azzal az eltökéléssel, hogy behozza a Házba. Tizenegy kerületben csalódott meg vele, míg végre sikerült őt rásózni Pozsonyra, ahol rossz magyarsága nem szúrta a füleket.
Jártában-keltében Horn Edével, de később 1872-ben a Lónyay-kormány ellen indított nagy agitáló körúton is mindenütt rajongó lelkesedéssel fogadták. A vasúti indóházaknál ezrekre menő közönség várta. »Soha még így embert nem ünnepeltek – írja erről a körútról egy régi 'publicista' valószínűleg nem minden túlzás nélkül; – a városok hölgyei vezették a küldöttségeket s a költőnek nemcsak virágot és babérkoszorút adtak át, hanem megragadták a kezét és csókolták. Ezen kezdték tudniillik az egyik városban, de a másikban már óvatosabb volt a költő s a lelkes hölgyek csak az arcához férhettek hozzá.«
Tehát nem tett úgy mint később a karcagi választásnál, mikor félreugrott az őt megölelni akaró választó elől, ijedten felkiáltva:
– Hozzám ne közelíts magyar, mert náthát kapsz! *
* Dr. Csiky Kálmán följegyzése.
»Jókai akkor még nem volt több negyvenhatesztendősnél – végzi a régi publicista –, s még mindég látszott, hogy kora legszebb férfiai közé tartozott, de ebben azért mégse találtak semmi kifogásolni valót se a férjek, se a vőlegények, sem senki.«
Az »Egy régi publicista« lehetett együtt Jókaival a körúton, élvezhette a beszédeket és szikrázó tósztokat, melyeket útközben mondott, irigyelhette a kapott csókokat – de úgy látszik, nem volt jól tájékozva a magánéletéről.
